Miért ne maradjunk a fenekünkön?

Hubay Miklós évekig professzorkodott a firenzei egyetemen, tőle származik az a telitalálatos minősítés, hogy Olaszország sokkal nagyobb annál, mint amekkorának látszik. Csizmának, gondoltam gyerekkoromban, nagyocska ugyan, mint a mesés lábbeli, melyben hétmérföldeseket léphet egy óriás, de országnak? Elképzeltem, hogy a Garda tó mellett felszállok egy gépre, mely végigrepüli a csizmaszár hosszát, le nem térve a képzeletbeli középtengelyről, s akkor kinézek fentről jobbra, ott kéklik a Genovai öböl, a Ligur tenger, elém szalad Napóleon Elba szigete, lejjebb a Tirrén tengeri Nápolyi öbölben Capri, Ischia, de még idejében balra tekintek, s az Adriát is megpillantom, a dalmát és az albán és a görög partok fehérre tarolt szikláival. Csakhogy Olaszország valóban sokkal nagyobb ennél. És nem is feltétlenül kilométerben. Ha a gyermeki képzelődés repülő alkalmatosságát maira cserélem, űrsiklóra például, kétszáz kilométeres magasságból valóban látható lenne jobbról a Ligur, balról az Adria. Hanem látványban mérve sokkal nagyobb. A világ műkincseinek - ezt épp mostanában olvastam – hatvan százaléka Itáliában található. A földabrosz egy négyzetcentiméterén a Föld valamennyi teremtett szépségének több mint fele. Épített szépségen értendő ez, bronzba öntöttben, kőbe faragottban, vászonra-fára-falra festettben. És mindez beleültetve a tájba, melyet ízlés diktálta teremtő kedvvel alkotott a természet, s melyet az ipari civilizáció sem tudott lepusztítani; ha elsétálunk a fennsíkra épült Assisi bármelyik utcájának végére, azonnal kinyílik előttünk a toszkán táj, szakasztott olyanként, amilyen a reneszánsz Madonnák szépségéhez szolgál harmonikus háttérül.

Csak hát Assisi. Eljut-e odáig bárki is, aki a Garda tó mellől indulna déli irányba. A Garda ugyanis megfogja, nem engedi. Olaszország azért sokkal nagyobb, mint amekkorának látszik, mert végigjárhatatlan, megnézhetetlen, birtokba vehetetlen. Huszonkilenc városka a gleccser-tó partján körben, huszonkilenc fecskefészek a Monte Baldo vízig torlódó szikláihoz tapadva. Az egyik fészekből, Malcesine a neve, kötélpálya indul a föléje magasodó csúcsra, dús fügefák a lenti kertekben, és didergő törpefenyők fent nyáron is, a síelők menedékháza körül. Szemben, a túlsó parton, idelátszanak Limone házai, egy városka, melyet citromligeteiről neveztek el. Malcesinében emléktábla őrzi a házon: itt szállt meg Johann Wolfgang Goethe, amikor híres itáliai utazását megkezdte, őt épp az ellentét késztette elragadtatott kiáltásra. A hófödte Alpok zord kanyarulatából hirtelen eléje tárult ez a meleg párában úszó zöld szubtrópusi paradicsom. „Kennst du das Land, wo die Zitronen blühn?” - kérdezte abban a versében, melyet minden magyar kisdiáknak fújnia kellett valaha a német órán. Babits Mihály is memorizálni kezdte, amikor az emelkedő kis utcákon az emléktáblás házhoz indult Móricz Zsigmonddal. „Babits-csal a Garda tónál” című jegyzetében Móricz rajzolt pompás arcképet kettejükről: Babits az „irodalmi ember” és Móricz a „természeti ember”. Egyiket a hely spirituális sugallata érdekelte, a nagy német költő lába nyoma, a legenda a Róma ellen indult pogány Attiláról, akinek itt, a tó déli partján jelent meg Szent Péter, hogy hódító céljától visszahőköltesse, a közeli Brescia, melyet a „hiéna” Haynau meggyalázott, mielőtt budai hóhérként nálunk folytatta volna, és Solferino, a tótól pár kilométerre, egy csöppnyi város, amelynél csúfos vereség érte az osztrák csapatokat 1859-ben, hogy Pesten azonnal felfoghassa Deák Ferenc: itt az alkalom megkezdeni a csöndes előkészítő munkát a kiegyezésért. A másik, Móricz, a száradó halászhálókat figyelte a parton, a dús vegetációt hasonlította össze a sivatagosodó magyar alföld ritka lombú akácosaival, és a kordonos szőlőművelés különösségére csodálkozott rá, a vesszőket három-négy méterre is felfuttatják, a termést létráról szüretelik a borosgazdák.

És még mindig itt vagyunk északon, lejjebb ezer kilométer vár az utazóra a látványok tobzódó gazdagságával, melyről útirajzok, könyvek, képek olyan sokasága áradozik, hogy aki szólni mer még róla, ismételni fog, sztereotípiákba téved. S mire észbe kap, giccses érzelgősségbe fullad rajongása. Illés Endre úgy próbálta elkerülni útirajzaiban ezt a veszedelmet, hogy olyan látnivalókat kutatott fel, melyekről „nem tudnak a leggazdagabb bédekkerek sem”. Egy mellékoltárt valamely kolostor házi kápolnájában, egy különös reneszánsz Madonna-képet Sienában, valamely templomban, egy máig ép római kori Vénusz-szentélyt Firenzében, egy szarkofág domborművét Rómában a San Paolo Fuori Le Mura székesegyház kerengője mellett. De hát ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Olaszország - ezt én, az olaszból műfordító feleségem jóvoltából Itáliát Riva del Gardától Siracusáig többször végigaraszoló, kíváncsi magyar is megszégyenülten tapasztalom - nemcsak nagyobb annál, mint amekkorának látszik, hanem gazdagabb annál, amit a leggazdagabb bédekkeren kívüliként sejtünk. Olyan meglepetésekkel toppan ugyanis minduntalan elénk, amelyekről sejtelmünk sem volt. Még az is lehet, hogy igazi gazdagsága a bédekkereken kívül kezdődik.

* * *

Keleten a kínai határig jutottam a legmesszebbre. Hetvenes évek, afro-ázsiai írók kongresszusa a kazahsztáni Alma-Atában. Valószínűleg nagylelkű gesztusnak szánta a szovjet írószövetség, két magyar írót is meghívott Alma-Atába, noha afrikai vagy ázsiai érintettségű magyar írót egyet sem hívhatott volna. A magyar felet zavarba hozta a meghívás, szeretett volna olyan, Moszkvában is ismert két delegátust küldeni, amilyen Urbán Ernő vagy Mesterházi Lajos volt például, de aki díjakkal dekorált, tekintélyes „poet” vagy „piszátyel”, az rendszerint öreg is már, nem vállal fáradságos utazást egy napkeleti konferenciára, ahol még tolmácskészülékkel a fején sem érti, miről beszélnek a szónokok, hiszen a készülékből az orosz nyelv szavai recsegnek a fülbe. Az orosz nyelvű szovjet kultúra eluralkodása elleni védekezésül túlságosan is jól működött a nemzeti kultúra immunrendszere: nem tanultunk meg oroszul. Csak az író Németh László és a költő Rab Zsuzsa, mások nemigen. Németh túl volt már híres-hírhedt moszkvai utazásán, Rab Zsuzsa pedig Tbiliszit, Jerevánt szerette, Alma-Atába nem vágyott. (Mellékesen jegyzem meg, hogy aki azokban az időkben érettségiig jutott, nyolc évig tanult oroszul. De - ahogy mondani szokták - egy pohár vizet nem tudott kérni ezen a nyelven. Tolsztoj aligha felelős azért, hogy muzsikjainak szovjet fiatallá serdült utódai magyar laktanyákban állomásoztak kellemetlen vendégekként, az orosz nyelv ezért jövevényszavak formájában sem igen honosult meg nálunk. Még egy-egy olyan zárvány, mint a „davaj”, a „bárisnya”, az „ukáz” is kikopott tíz év alatt a nyelvhasználatból.)

Gyanúm, hogy Alma-Atát vállalkozók híján tukmálták végül ránk. Lázár Ervinre és rám. Ervin negyvenéves lehetett akkor, én negyvenhat. Tekintélyünk kicsi, kalandvágyunk nagy. Ervinről olyan anekdoták keringtek akkoriban, hogy elment este a pesti Góbéba vacsorázni, másnap reggel pedig a ceglédi restiben ébredt. A Matróz csárdában al-dunai hajósokkal barátkozott, a hajósok dobrudzsai nótákat énekeltek neki, ő magyar viccekkel honorálta. A szerkesztőségbe szurokfekete fiúval állított be: „Itt ez a mandinka harcos, a törzs díszvirága, hívjátok egyszerűen Lajosnak” - mutatta be vigyorgó barátját, éjszaka talált rá egy pinceborozóban, ahol az ő vállán sírta el honvágyas kínjait Lajos, valamilyen ugandai angol nyelven, s ő Tolna megyei magyarsággal próbálta vigasztalni. Amikor ÉS-esten jártunk a nyírbátori könyvtárban, azt kérdezte a legfőbb helyi előkelőség terembe lépő nejétől, akinek megilletődött arcán látszott, hogy fennkölt elképzelései vannak az írókról: „Tudja, asszonyom, hogy ön kire hasonlít?” „Kire?” „Alekszander Szergejevics Puskinra!” - válaszolta Ervin roppant elégedetten, hiszen úgy érezte, telibe talált. A kapcsolatteremtés zsonglőrje volt akkoriban. Harsogva szólított le vadidegen embereket, hasonló telitalálásokkal, mindenki mástól megtorlandó provokációnak tekintették volna a leszólítottak, vele pertut ittak, neki a vállát lapogatták, és meghívták pilisi vadászkirándulásra.

Így aztán amikor Ferihegyen gépre szálltunk (nyakig érő fésületlen haj, alatta nyitott gallérú ing, rajta panyókára vetett szürke zakó, lejjebb kifényesedett nadrág, lábán nyári szandál, pedig szeptember volt, számíthattunk akár hajnali fagyokra is Moszkvában, vagy a sivatagos Kazahsztánban, kezében apró csomag: pizsama, fogkrém, fogkefe, váltás alsónemű), azonnal tudtam, hogy úti élményeim között ő lesz a leglátványosabb: Lázár Ervin.

Moszkvában a szovjet írószövetség embere csatlakozott hozzánk, 44 őszén civil előőrsül tologatta maga előtt a Kárpátokhoz közeledő Vörös Hadsereg, korábban felderítő iskolát végzett, ott tanult meg magyarul, s lehet, hogy nemcsak tolmácsolásunkkal bízták most meg, hanem ellenőrzésünkkel is, Ervin azonban hamar rátornyosult, Iván Iljics galambocskámnak szólította, galambocskám pedig hamar lemondani látszott zord feladatáról, engedelmesen alávetve magát egy, az övénél erősebb személyiség szuggesztiójának. A távol-keleti járatok a domogyedovói repülőtérről indulnak, ha menetrendiek, garantáltan eltérnek a menetrendtől. Épp csak beléptünk a tranzitba, éjfél körül, máris sikongva ugrott Ervin nyakába Mauzi, Kézdy György színművész akkori felesége, turistacsoportjuk második napja várakozott már a taskenti járat indulására, ültek csomagjaikon, itták az otthonról hozott cseresznyepálinkát, röhögtek kínjukban, és most hazulról érkezett jó üzenet hozójaként fogadták Ervint. Fali telefonkészülék alatt elázott pasas ült a padlón, ölében whiskys üveg, fülén kagyló, Taskentba igyekezett ő is, a Xerox cég képviseletében, motyogva panaszolta a kagylónak (mert a vonal végén bostoni feleségét delirálta), micsoda disznóság volt cégbeli főnökétől, hogy ide parancsolta őt, ebbe a barbár világba. Ervin már-már leguggolt hozzá, amikor feltűnt számára egy prófétai figura: aszkétikus arc, ősz szakáll, földig fehér klepetus, lábán saru. És máig nem tudom, milyen nyelven, de elpanaszolta, hogy keserves élete van a jemeni írónak. Mert hol Észak-Jemenben tör ki polgárhábórú, hol Dél-Jemenben, s ő egyik helyen sem kívánatos olyankor, ezért hol északról menekül át délre, hol délről északra. Ervin nagyon megsajnálta írótársát, hiszen eszébe jutott a szomorú vicc Schwarz bácsiról, aki hol Tel Avivba vándorolt ki Pestről, hol Pestre vándorolt vissza Tel Avivból, mert egyik helyen sem érezte magát jól, csak útközben, és közölte Hammu Rábival (mert így nevezte el): „Ne búsulj, pajtás, mindnyájan útközben vagyunk.” Aztán búcsúztunk Mauzi csoportjától, elindult velünk egy óriásgép, szemben a napkeltével. Alma-Atában meleg, napsütéses reggel, a szállodában - valamilyen tévedés következtében - két előkelő lakosztály. Ervin kipakolta útipoggyászul szolgáló fogkeféjét, és átjött hozzám, hogy együtt röhögjünk, micsoda urak lettünk: előszoba, fürdőszoba, dolgozószoba íróasztallal, hálószoba erkéllyel, az előbb csörgött nála a telefon, mondta, valamilyen Abdullájevet kerestek, és te mit mondtál, ki vagy, kérdeztem, Lev Nyikolajevics Tolsztoj vagyok, ezt mondtam. Attól kezdve sűrűn kerestek nálunk afroázsiai írót, mert teljes zűrzavar uralkodott a telefonvonalakban, ő ragaszkodott Tolsztojhoz, én hol Anton Pavlovics Csehov voltam, hol Csingiz Ajtmatov.

És vitt volna bennünket a konferencia futószalagja, ha ő hagyja. A regisztrációra még elmentünk, kitűzőnkön ő lett „Tov. Ervin Lazar”, én „Tov. Vilmos Faraga”, a plenáris megnyitón is ott voltunk, a hatalmas terem óriás színpadáról a nagyhatalmú Kunajev első titkár köszöntött bennünket, aztán a konferenciának tájékán se jártunk többé. Nézzük, hol vagyunk. A várost amerikai mérnökök tervezték, négyzetrácsos utcaszerkezet, ha derékszöghöz érünk, balra is, jobbra is ugyanaz a látvány, amerikai ; unalom. A piac kicsi, gránátalmát árul egy öregasszony, csíkos turkesztáni dinnyehalom mögött ül egy tübitejkás fiatalember, ketrecbe csirkék kuporognak, a hentespulton birkafej legyekkel. Kazah lányok a gyér kirakatok előtt, bájos arc, görbe láb. Egy teázó előtt egyetemisták vesznek körül, angolul beszélnek (a Szovjetúnió jobban felkészíti fiataljait az imperialista ellenféllel esedékes konfrontációra, mint mi), Európát keresik rajtunk, valamilyen pop-együttest emlegetnek, Dzsingisz kánról szóló dalával, ők ismerik, mi nem. A lóversenypályára is elvetődünk Lev Nyikolajevics Tolsztoj kezdeményezésére, a lelátó ülőkéi rozogák, a pálya iszonyúan porzik, ló és lovasa el-eltűnik a porban, a tikettet kézzel írják, fél napot töltünk itt, én fenemód unnám, ha nem szórakoztatna az uradalmi majorokból jött magyar Tolsztoj Leó szakértelme, amellyel a lovakat minősíti. Végül fel taxival a Tien-San sziklái közé, téli sportparadicsom fent, betongát védi a kőlavináktól. Lent, a hegygerincek túlsó oldalán, Kína.

Újabb repülőút, holdbélien sivatagos táj fölött száll repülőgépnyi írókülönítményünk, az Aral-tó is ránk csillan fentről. Lent Karaganda fogad. A klíma ázsiaian kontinentális itt, a házak fagytól mállók, a fák vállig érnek, nyáron homokot fúj a szél északról, télen gyér havat. A várost Gulag-lakók építették, a környék szénbányáit velük nyittatták meg, a bányavállalat vezérigazgatója eldicsekszik: harminckét nemzetiség tagjai dolgoznak most a mélyben. Akkor itt nemzetiségi ellentét is van - mondja Ervin. Van? És tudják kezelni? - kérdi a vezérigazgatót. Már hogy volna, válaszolja ő, szovjet emberek vagyunk, becsüljük egymást. Egy város, amely körül se bokor, se fa, csak kősivatag, a legközelebbi település csak lóháton közelíthető meg, a környékre kirándulni sem érdemes, mintha száműzve volna itt mindenki egy karanténváros falai közé, a bányász feljön a mélyből, hazatér otthonába, megfekszi a feleségét, aztán üveg vodkát iszik a magazin előtt az utcán, és unalmában megveri ivócimboráját, mert burját-mongol az istenadta, s csak makogja - mint ő is, hiszen ő meg üzbég - a közvetítő nyelvet, az oroszt.

Temirtau. Iparváros száz kilométerrel odébb, a karagandai szén itt olvaszt vasércet a kohókba. A vertikum teljes, a vasból acél lesz ugyanitt, az acélból betonvas, cső, lemez. Hatalmas csarnok a sajtoló üzemben, teherautók platójára lökdösnek fel bennünket, szemben ezernyi overallos. Először Jacques, a szenegáli író szól hozzájuk gyönyörű francia nyelven (a párizsi Sorbonne-on végzett), jön egy indiai, harmadiknak a magyar delegációt szólítják, biztatom Ervint: mondj valamit, mond a fene, menj te, és odalök a mikrofonhoz. Ijedtemben a magyar lemezsajtolók üdvözletét adom át nekik, és idétlen fejtegetésbe kezdek: némely feltételezések szerint mi, magyarok is innen jöttünk, az Ural-Kaspi kapun át óvakodtunk Ázsiából Európába, máig vita folyik arról, jó cserét csináltunk-e - fejezem be vigasztalásnak szánt rossz viccel, mert az a helyzet, hogy rettentően sajnáljuk őket. Iván Iljics galambocskám tolmácsol, az ördög tudja, mit mond oroszul annak a néma munkás falanxnak, de érzem magunkon, hogy nemcsak sajnálkozunk, hanem szégyenkezünk is. Nyavalyás humanisták. A bányaipari vezérigazgatóval díszvacsora az üzemi étteremben, fehér köpenyes szakácsasszonyok hordják-viszik a tálakat, a pohárköszöntők az internacionalista testvériségről szólnak, a gyarmati elnyomás elleni harcot éltetik, az afro-ázsiai népek összefogására buzdítanak, most végre Ervin is megszólal nyilvanosan: igyunk azokra az asszonyokra, akik vacsoránkat főzték és feltálalták - mondja, és érezni a meghökkenést, mert a szovjet népre szokás általában inni, de szakácsnőkre konkrétan? A patetikus szavak mögé nem képzelnek embert, ott csak hazug üresség van. Ervin tehát nem nyugszik, míg meg nem tanítja a részeg kompániának a nótát, s nem éneklik magyarul együtt, hogy az a szép, akinek a szeme kék, lám az enyém sötétkék.

Még egy kolhoz, Karaganda kellett, kolhozisták nélkül, s egy iskola ugyanott, iskolások nélkül. Mit termelhetnek itt a homokbuckákon? Kísérőnk meséli, tavaly az egész régió búzavetését kifújta az északi szél messzire, ahol egy jurta-településre - egy kazah aulra - hullott a rengeteg mag, égi áldásként. Megyünk végig az üres tantermeken, a padokon kinyitott füzetek: „Hausauf gabe” - a füzetlap tetején. „Wer bin ich?” - ez a házi feladat címe. „Ich bin...”, és jön a bemutatkozás, önjellemzéssel. „Bin noch jung, und bin noch klein, aber fleissig will ich sein” - idézet egy versikéből. Aláírás: Gertrud Wolfart, Friedrich Engelhardt, Herbert Schuster és így tovább. Az utolsó óra nem német nyelvóra volt itt, kazah gyerekeknek - ismeri fel Ervin. Tudod, miért nem látsz kolhozistát és iskolást? Mert ezek kitelepített volgai németek, és egy-két órára kitelepítették most őket innen is, nehogy találkozzunk velük. Aki vendég rájön erre, legyen vele boldog. Jobb, ha senkinek sincs kit látnia és nincs kit kérdeznie.

Vissza tehát Alma-Atába, onnan Moszkvába. A fővárosban hideg őszi eső zuhog, Tolsztoj Leó szandálja ronggyá ázik, hazafelé a repülőn lehúzza zokniját, kicsavarja, a gép szőnyegpadlójára teszi a lába mellé, hátha megszárad Pestig. Az ülés támlájának dől, és kér egy konyakot a légikisasszonytól.

* * *

Hogy miért utazunk bárhová is? Miért ne maradjunk a fenekünkön? Mert szeretnénk ott lenni, ahová elindultunk - mondom roppant mélyértelműen, ama gyerekkori szellemesség analógiájára, mely szerint hölgyeim és uraim, azért jöttünk össze, hogy ne legyünk széjjel. Ám ha azért utaznánk, hogy ne legyünk otthon? És ezzel nem a nomád ősök bennünk lappangó vándorösztönére célzok. Hanem egész közönségesen arra, hogy megeshet: csömörünk gyűlik fel mindentől, amivel az itthoni környezet boldogít bennünket. A szomszédunktól, az utcai zajtól, az újság sztereotípiáitól, a képernyős üzenetek bárgyúságaitól, a politika arroganciáitól, a meddő vitáktól, a ketté osztott hazától, a hajnali riadt ébredéstől: lehet, hogy ügynökök voltunk mi is, csak nem vettük észre; attól, hogy magyarságtudatra Áder, Szájer, Bayer oktasson, hogy tudnom kelljen, ki az a Rockenbauer, Wachsler, Wekler, Simicska és Tocsik, hogy a könyökömön valami Kaya Ibrahim és Schlecht és Grespik és Torgyán jöjjön ki. Hogy politikai bohócok vigyorogjanak a képembe. A régi urak tudták ezt. Ha feszültség gyűlt össze bennük, körülöttük, miattuk, elutaztak. Az orvos gyógymódul ajánlotta: önnek, kérem, környezetváltozásra van szüksége. Ha telik, induljon világ körüli útra, de elég, ha télen Nizzát, nyáron Davost keresi fel. Vagy csak Abbaziába utazik, Karlsbadba, Tátrafüredre.

És most hivatkozom egy Chaim Potok nevű amerikai író előadására. Majdhogynem földink ő, hiszen kárpátaljai. Ha szülei Pestre távoznak Amerika helyett, most nem Potok, hanem Patak volna a neve. Azt mesélte hallgatóinak, hogy fiatal korában tábori lelkész volt az amerikai hadseregben. Ilyenként tizenöt hónapot töltött Koreában és Japánban. Letért egyszer Tokióban a fényes főutakról, és eltévedt a zegzugos mellékutcákban. Aki eltéved, azt szorongás keríti hatalmába, őt azonban, mint mesélte, különös boldogság öntötte el, soha nem tapasztalt könnyűséget érzett testben-lélekben, és először nem tudta mivel magyarázni. Megállt, körülnézett az ismeretlen labirintusban, és akkor ráérzett a magyarázatra. Ezek a házak még sohasem látták őt. Ez a kis japán asszony, aki elcsoszogott mellette, semmit sem tud őróla. Csak annyit lát rajta, hogy nem japán. Bárki lehet, tehát szinte senki. Tabula rasa-jelenség. Nincs ráírva Kárpátalja, a gyermekkori Brooklyn sincs, a rabbiképző sincs, a tiszti akadémia, az ezrediroda, ahol mai eltávozását bejelentette, Rachel, akit majdnem feleségül vett. Senki, semmi. Nem kell számot adnia semmiről, itt nem kell számolnia se semmivel, a csoszogó asszony nem gondolja, amit tüntető fiatalok kiáltoztak ököl rázva feléjük Okinawán, hogy „Amy go home!”, mert nem tudja, hogy ő amerikai, ebben az asszonyban antiszemitizmus sincs, hiszen nem tudja, mi az, s ki ő. Végre nyugodt és nyugtató helyen van, mert elszakadt az utolsó fonál is, mely őt saját identitásához kötötte.

Időnkint el kell utaznunk Tokióba. A tokióiaknak pedig Budapestre. Orvosi javaslatom: önnek, kérem, kedves emberiség, környezetváltozásra van szüksége. Turisztikai lakosságcserére.

Vissza a tetejére