Akkor éreztem, hogy abba kéne hagyni, amikor az a mikrobuszsofőr a tömegben is rám köszönt a kolozsvári piacon, ott, ahol a csomboros ecetet árulják. Addigra persze már tele volt a tárcám a fuvarosok telefonszámával, menetrendjével, tudtam, melyik sofőrnek melyik út menti kocsmárossal van megállapodása és hogy milyen régi a járműve. És persze ismertem magukat a sofőröket is: koruk, a román és magyar sztenderd közötti változatos nyelvük, kedvelt rádiócsatornáik és kazettakészletük nyitott könyvvé vált előttem, ha akartam, ha nem. Éjjel kettő és három között, félálomban, három-négy nyelven folyó duruzsolás közepette néha még a modern mongol hitvilágba is beleéreztem: az ottani mesékben, regékben a sofőr a hetvenes évektől errefelé egyre inkább kezd hasonlítani valamiféle kültelki, pusztai Hermészre. Meg tudom érteni a mongolokat. Magam is némelykor, miután békésen elvégeztem a dolgom, mint máskor, a megszokott ágy és kocsma helyett éjjelre másik városban találom magam, ahol másik tömegszálláson lakom, bár a szobatársamat itt is Attilának hívják, más a szakmám, bár az is bölcsész és más kocsmákban mást töltenek elém más pincérek, más társaságba járok és más lapokba írok. Csak annyit kell tudnom, hogy munka után hol kell keressem a sofőröket. (Azután egy időre megint a vonat lett az olcsóbb, az pedig másképpen izgalmas.)

Némelyik város nehezen adja meg magát. Amelyik könnyen, arról hamar kiderülhet, hogy nem is város, csak a turistáknak épített spanyolfal. Furcsa módon akkor látsz meg csak valamit, ha úgy utazol, mintha nem utaznál. Évekig üdvözöltek azzal hegyen túli ismerőseim: szervusz, mit csinálsz? (Mit csinálnék? Filológia egyetemet már a negyedik éve, hiszen tudjátok; különben meg el is mehetek, ha zavarok. Úgy kérditek, mintha meglepő lenne, hogy a helyemen vagyok. Sokára jöttem csak rá, hogy a Ce face?-t senki nem kérdezi komolyan, ez csupán amolyan népies How do you do?). A lényeg: legyen ott dolgod is, ahol éppen vagy, mindig tudd megmondani, hogy mit keresel erre vagy arra. (Nem mintha ehhez bárkinek köze lenne és tényleg megkérdezné.) Azt, hogy „csak úgy erre jártam”, nem hiszi el senki, te sem magadnak. (Ha meg igen, annál rosszabb.) Éjjel kettőkor leszállsz a vonatról, és alvás helyett először a Music Pubba igyekszel, nem is a sörért, hanem az ott osztogatott diáklapért, műsorfüzetért és adomákért, majd a Mikó-kert felé menet még kanyarodsz egyet a Séta-tér felé, hogy lásd a színházműsort, azután taxi helyett inkább gyalogolsz, hátha van valami érdekes új plakát, kirakat, és a végén már a sörgyár vastag malátaszagának is örülsz, ahogyan a diákszoba ablakán benyomják az őszi ködök. Ha aludtál pár órát, majd az angol, román és magyar minden lehető árnyalatán megtárgyaltad társaiddal és a gondnoknővel a legszükségesebbeket, megvetted a helyi lapokat (mindig ugyanott), megetted a reggeli mustélyos csirkecombodat (mindig a Béke téren, a Krokó mellett), még a kávé előtt legjobb tudásod szerint útba igazítottál valami besztercei rendszámú román falusiakat, azután az egyetemen pofátlanul te hívod föl a kollégáid figyelmét a városi programokra kezdheted úgy érezni, hogy meg is érkeztél valahová, nem csak elutaztál. (Az otthonlét és az otthonosság fogalmát hagyjuk most, mert abból egy nagyregényben sem lehet kibogozódni.) Azután, hogy mivégre ez az egész kétlakiság, háromlakiság? Ezt nem lehet tudni, csak úgy jön. Mindenesetre sokat lehet róla mesélni, az ember pedig, mint tudjuk, narratív állat. Találni nemigen lehet csak úgy semmit az úton, különösen nem valami olyasmit, amit erőnek erejével keres az ember. Egyik magyarországi útitársam például mindenáron szervességet keresett egész idő alatt, ami még nem zavart volna, de mindig tőlem érdeklődött, hogy megtalálta-e már. (Te, ez most tényleg, igazán szerves hely? - kérdezte két nap alatt vagy százszor, nem győztem mindenféle marhasággal traktálni. Én ugyanis lassan már azt sem tudom, mi az, hogy hely, nemhogy még szerves is legyen, különösen hermeneutikai értelemben - merthogy hivatásos hermeneuta volt az említett szervesség-kutató.) Csak annyi helyre utazz el tehát, ahánynak megfelelő imágót elbírsz magadon. Többfelé elutazni kidobott pénz: olcsóbb képes albumokat venni vagy átkapcsolni a Spektrum TV-re. Minden hely számára újjá kell születned tehát fáradtságban és mocsokban. Ha nem bírod, maradj otthon: gondolj azokra, akik sok pénzt fizetnek azért, hogy a világ túlsó felén járva a lelkük otthon kuksoljon.

Ha viszont újjászületsz egy hely kedvéért, ott valahogyan mindig megtörténik veled a világ, bár sohasem tudhatod előre, hogy miként. Én például az idén filozófiát találtam a szilvapálinka alján, holott csak a hegyre indultam málnázni.

Kolozsvári diák-énem minden nyáron újjászületik Kászonfeltíz-Tiszásfő kedvéért is. Az itt rendezett MinimumParty névre hallgató összművészeti alkotótábor exodust játszik, nem egészen élesben, de elég komolyan. (Csíkkozmástól a gerincig nincs térerő és a tábor mögött a vadászok rendszeresen kiteszik a medvecsalit, van viszont áram, számítógép és zene egészen addig, míg le nem fullad a generátor, és ha végképpen kiöntött a négy napos eső a sátorból, nyolc kilométer gyaloglás után eléred az első kocsmát és buszmegállót.) A főként a kolozsvári képzőművészetire járó vagy pár éve végzett művészek körbe-, át- és keresztbe-installálják a tábort, a táncosok és mozgásszínházasok körbemozogják az installációkat a zenészek muzsikájára, az irodalmárok viszont kenyeret sütnek és gombát szednek, a filozófusok pedig mesét olvasnak, az egészre pedig esténként jól ráreflektál az élBoy nevű állandó performer-csapat.

Elérkezik viszont egyszer vagy kétszer a nagy nap, az úgynevezett fesztivál, ami arról ismerszik meg, hogy este a kemény mag a szokottnál is tovább iszik és énekel a tábor egyetlen viszonylag száraz pontján, a büfésátorban, előtte viszont MINDENKI MEGMUTATJA A PRODUKTUMÁT. Az installátor installál, a táncos táncol, még az irodalmár is összehoz valami kreatív könyves performance-ot. Az a kódexoldal ugyan, aminek a merevítőjét én faragtam valami elhullott tehén lapockájából, állítólag a fesztivál idejére már kissé szagos volt. Nem értem, ez miért baj: az összművészeten belül ez volt az egyetlen tudatos oflatorikus inger - a filozófusok performance-án kívül.

Hogyan mutassa meg ugyanis a filozófus a produktumát? Szögezze föl Platón ideáit a kiállítóterem falára? Mint tudjuk, azt csak ő látja. Rajzolja talán körbe? Mint tudjuk, a filozófia nem figurális, szemléletes entitás. Marad a régi, ironikus módszer: a filozófiatörténésszé vedlett filozófus előkapja viseltes Lukiánoszát a ládafiából, felüti a Filozófusok árverése című dialógusnál, fölidézi, hogy ez görögül még életformák árverése volt, hiszen el sem tudták képzelni, miféle filozófia az, amiből nem következik valamilyen életforma, majd a tanultak alapján nekilát a dialógus megalkotásának.

Következik az Első Magyar Filozófiai Performance hiteles és szakszerű leírása:

Felhasznált anyagok: 1 db egyetemi oktató, 3 db doktorandusz (etika, fenomenológia, politikafilozófia), 1 db filozófia szakos egyetemista, 2 db elektronikus újságíró, 2 db egyéb foglalkozású, 1 db sakktábla, 2 db szék, 1 db asztal, 1 db falitábla (lehet kartonpapír is), 2 db csokornyakkendő, 5 db esőkabát, 2 kg gyümölcslekvár, 4 db boxeralsó, 1 kg liszt, 1 db fenyőtoboz, 1 db magnetofon, 32 db 5 cl-es üvegpohár, 1 db seprű, nagy mennyiségű szilvapálinka.

A mozgás és a dialógus szigorúan eltervezett rendben folyik, a prológuson és az epilóguson kívül egyetlen szó nélkül.

0. jelenet: Prológus. A takarítónő problémafelvetése: mi a baj a filozófiával. (Pókok is azóta vannak itt, mióta a filozófusok idejárnak.)

l. jelenet: A boxeralsóba és csokornyakkendőbe öltözött pincérek körülményes előkészületekbe kezdenek, melynek végén minden kész a sakkpartihoz: a bábuk (= poharak) felállítva, megtöltve pálinkával, melynek szaga szándékoltan betölti a teret. (Egy hang a nézőtérről: ‘ezek nem viccelnek’)

2. jelenet: A boxolók bevonulása. (A profi boxmeccsek előtti mérlegelési show paródiája női edzőkkel és a Picasso kalandjaiból előlépett sportorvossal.)

3. jelenet: A boxolók átalakulása sakkozóvá. Megindul a dialógus: Lépés a táblán (= elemi tény = elemi kijelentés), ennek regisztrációja a pincérnél (= magyarázat1), továbbadása a táblánál álló lányok egyikének (= magyarázat2), felírás a táblára (= kanonizáció), a közönség értetlensége a felírt szövegek láttán (= a filozófia tényleges külső kommunikációja). Az első liter pálinka és a harcosok, majd a pincérek, majd a felíró lányok kidőlése után a szöveg eljut a Huszár G4-től az énnek fejtvényén és a fölemelt léten keresztül addig, hogy Cselekedj úgy..., Cselekedj úgy... (Jó lett volna némi technika, hogy azután egy darabig magától íródjon a tábla.)

4. jelenet: döbbent csend.

5. jelenet: Epilógus: A takarítónő elmondja a tanulságot: mindig ez történik, ha a filozófusokat produktumuk megmutatására kényszerítik.

A fönti kis tréfa nem egetverő dolog, mégsem csináltuk meg sem Kolozsváron, sem Pesten egyik átunatkozott esténken sem, inkább csak fantáziátlanul ittunk meg pár performance-ra való szilvapálinkát. Persze a kászonfeltíziek sem performáinak, ha mi nem vagyunk ott éppen. No meg az sem performál jól, aki úgy jön ki a hegyre, hogy valójában otthon marad. Ezt nem bocsátják meg a hegyek: aki nem születik számukra újjá, azt csigává változtatják: viszi a házát a szerencsétlen akkor is, ha nem tud róla.

(A cím szerzője ismeretlen román pásztor a Déli Kárpátokból. Idézi Szilágyi István: Idelenn, odafenn = Utunk évkönyv 1984. 35. p.)