regényrészlet - III.

1991. augusztus 28., szerda

(...)

Sandri egyszer odahívott az ablakhoz. Akkor már a Belvárosban laktunk. Mélyen kihajolt, azután jelezve az irányt, hogy mit mutat, segítségével arrafelé kellett néznem.

- Ki az a pasas? - kérdezte.

- Detektív - feleltem én. - Már nekem is feltűnt.

A házunk oldalában bizományi áruháznak volt felvételi irodája. Majd’ mindennap elmentem előtte, és azonnal szemet szúrt az a fura figura, aki neppernek álcázta magát, de rögtön látni véltem a láthatatlan tiszti váll-lapját. Legalább főhadnagynak tippeltem.

- Nem ránk vigyáz ez? - kérdezte Sandri.

- Talán inkább orgazdákat segít kiszűrni - feleltem. Lopott holmit...

A hetvenes évek közepén jártunk. A pasas éveken át sétált fel-alá a házunk oldalán. Hideg téli napokon láttuk topogni, nagy kesztyűivel a karját csapkodni - ama ifjú csekista halárus tarthatott ki ily kötelességtudóan a nagy szovjet télben a pópa háza előtt... -, nem lehettünk olyan önhittek, hogy azt gondoljuk: miattunk fizetik. Más figurák (akik leszólítják a bizományiba menőket, mi van eladó, illetőleg megalkusznak arra, amit odabent nem ítéltek megvételre érdemesnek) cserélődtek körülötte vagy legalábbis nem voltak olyan feltűnő külsejűek, mint ő. Mi egy idő után elneveztük házi használatra Dezsőkének.

Hogyan írjam le Dezsőkét? Van az arcában valami gejl, valami élveteg. A haja vöröses. A fejformája sajátságos, csúcsos, a homloka horpadt. A szeme vizenyőskék. Öltözködésében volt valami jampecos, a hajvágásában is: pakompartot viselt. Alighanem ezzel és a nagykockás zakóival próbálta bedolgozni magát abba a homályos zónába, a félalvilágba, ami a nepperek sávja a rendőrségi térképeken. Hiszen akkoriban neppernek lenni tilos volt, ez az üzérkedés, a jogtalan haszonszerzés és a közveszélyes munkakerülés hivatalból üldözendő kategóriái közé tartozott. Ráadásul a nepperek olykor összeverekedtek a koncon a házunk tövében - s a házban felháborodva kérdezték egymástól a lakók: miért tűri ezt a rendérség? Hogyan tűrheti?

„Dezsőke” egy idő után bizonytalanul elkezdett köszönni Sandrinak. Pityuval is próbálkozott, tán bújócskázni akart vele (széles jókedvében), de Pityu akkor már az általános iskola hetedik vagy nyolcadik osztályába járt, és egyetlen büszke pillantással lehűtötte. Én mindig sietős léptekkel és lehetőleg a túlparti járdán haladtam át az inkriminált térségben. (A bizibe szerencsénkre soha életünkben nem kellett betennünk a lábunk. „Olyan szegények nem lehetünk” - így tanított anyám, s ezt betartottam.)

A fordulat „kapcsolatunkban” 1979 novemberében következett be. Nevünket, mint a budapesti értelmiségi ellenálláshoz tartozókét, egy tiltakozó akcióval kapcsolatban beolvasta a Szabad Európa Rádió. Másnap reggel (véletlenségből?) rendőrautó parkolt a ház előtt, négy - megfigyelésem szerint rosszkedvű - rendőrrel. Ott ültek egész nap, egész éjjel - rosszkedvüket talán az táplálta, hogy lett volna más dolguk is. Hajnalban aztán visszavonták őket; mi volt a huszonnégy órás „bevetés” célja, azon kívül, hogy megijesszenek - nem tudom.

Mégis elmentem hazulról, részben hogy kipróbáljam, kiengednek-e a kapun, kapok-e díszkíséretet, igazoltatnak-e, de a négy morcos rendőr csak díszőrséget ült a kapunk elé faroló kocsiban, rám se néztek. Ellenben a sarkon túl egyenesen Dezsőke karjaiba futottam. A szó szoros értelmében.

Elém lépett, széttárta a két karját, mint kisgyerekek előtt szokás („gyere a házamba”-játék), és így szólt hozzám, félreérthetetlenül, egyértelműen:

- ...mert Maga nem fél tőlem eléggé!

- Pardon - mondtam és elhárítottam a karját. Mentem tovább, a sarki közértbe. Sem ez előtt, sem ez után nem szólított meg, bár borús tekintetét megjártatta még az arcomon. Sohasem fogom felfogni, miért dekonspirálta magát. Csakhamar el is helyezték, a későbbi években a Dohány utca egyik műszaki bizományi felvevőhelye előtt teljesített szolgálatot.

Mi volt ez az ember? A nepperek fékentartója? Közéjük bukott belügyér? Aki mellesleg a mi szemmeltartásunkat is elvállalta? Létezik ilyen? Avagy miattunk posztolt ott, ám közben rájött a seftelés szaftos ízére? Ha már oda vetette a sors, szert tett egy kis „mellékes”-re?

Szegény Dezsőke... Nehéz kenyér.

Tudott olykor, unalmas órán, álltában is aludni?

Visszalapozva ezekbe a jegyzetekbe, elfog a rémület. Ha valaha napvilágot látnának (nincs rá nagy esély), nem fogja-e azt gondolni az olvasó, hogy ezek egy eltökélt mániákus rémképei? Hiszen semmire sincs bizonyíték. Dezsőke osztott fizetési kimutatása épp úgy nem áll rendelkezésemre, mint az a kirendelés vagy minek hívják, amely azt a rendőrautót „egyhuszonnégyóra” tartamára a ház elé tapasztotta... s az a számla sem, a virágüzletből, amelyet nálam végzett környezettanulmány-útja után az a kolléganő költségként elszámolt.

Semmi sincs a kezünkben. A házkutatási jegyzőkönyvtől az ügyvéd fosztott meg, Sandri védőügyvédje (erről talán majd még írok). Mint a háborút túlélt gyerekek, mennyit idéztük, bolondozva, a szovjet patruj fél Európában ismertté lett kérdését, amikor fegyverüket ránk fogva kiáltották: „Dokument jeszty?” Irat van? Nem, dokument nem jeszty, nekünk semmiről sincs írásunk.

Így aztán lehetséges, hogy az esetek egy részében képzelegések áldozatai lettünk. Az esetek más részében viszont gyanútlanul mentünk el a ránk váró, ránk leső Rossz mellett.

„A visszavicsorgás is torzít az arcon” - állapította meg Bertolt Brecht. („Auch der Hass gegen die Niedrigkeit / Verzerrt die Züge.”) Neki is voltak tapasztalatai. És neki is eltorzult az arca.

Detektívek felismerésében egyébként egy idő után nagy praxisra tettünk szert. Emlékszem, álltam egyszer a trolibuszmegállóban, a Városliget peremén, az iskolával átellenben, és egy ismerős nő rám köszönt. Sandri iránt érdeklődött, aki még ült.

- Nem biztos, hogy jól tetted, hogy megszólítottál - mondtam neki. - Látod, az a férfi ott rám vár. Napok óta kísérget.

- Ne hülyéskedj - mondta ő.

- Hát csak várd ki, elmegy-e a következő trolival.

- Nahát... - ámult a nő. - Tényleg...

- Sajnálom - mondtam neki. - Látod, jól meg van ez csinálva. Ezért sem ajánlatos megszólítani a letartóztatottak hozzátartozóit. Vigyázz, nehogy egy rossz mozdulatodat úgy értelmezhesse, mintha át akartál volna adni nekem valamit... Vagy átvenni tőlem...

- Most már mindegy - mondta ő.

Sokáig beszélgettünk. A pasas kivárt.

Még napokig kísért. Aztán elmaradt. Vagy mást osztottak be helyette, olyat, aki láthatatlanabbá tudott válni. Esetleg ennek az volt a feladata, hogy észrevétesse magát velem, amannak meg, hogy titokban figyeljen.

Nem voltam én olyan okos, hogy ezekre a dolgokra magamtól rájöjjek. Péternek kellett rávezetnie az ilyesfajta gondolatmenetekre. Nagyon fontos volt nekem azokban az években, hogy kontrollálhattam a vele való beszélgetésekben a megfigyeléseimet, a legapróbb részletekig. Ez valahogy megerősített engem, felvértezett. Mintha az, hogy ettem a Tudás fájának gyümölcséből, beleláttam előlünk titkolt összefüggéseket, biztonságérzettel töltött volna el.

Olyan is volt, hogy egy nő kísért napokig. Egy pöttyösruhás fiatal nő... Beleütköztem a piacon, mozijegyért sorban állva, emlékszem, várt rám egy órás előtt, mert ki kellett cseréltetnem a szíjat a karórámon. Miért volt erre szükség, hogy időnként ilyen durván eszembe juttassák magukat? Bizonyára, hogy érezzük annak a ránk nehezedő ökölnek a súlyát. „Ezt hívják úgy, hogy agresszív követés” - magyarázta Péter. Ő valósággal örömét lelte benne, hogy tanulmányozza azokat, akik minket tanulmányoztak. Persze, a viszonttanulmányozás is torzít az arcon.

...Aztán a hatvanas évek közepén megengedték, hogy rokoni látogatásra elutazzam Londonban. A második vagy a harmadik nap reggelén azt mondtam vendéglátóimnak:

- Az a szürkekalapos úr, ott a sarkon, a kerítés mellett, egy detektív.

- Ne hülyéskedj - mondták ők.

Estére belátták, hogy igazam lett. Addigra bemondta a rádió, hogy az utcában meggyilkoltak valakit. Lehet, hogy egy prostituáltat. Vagy egy magányos idős hölgyet. Erre már nem emlékszem.

- Honnan tudtad? - faggattak.

A szeméről. A kiélesedett tekintetéről. Az összpontosított figyelemről, ami egy idő után még a szemük vágását is megváltoztatja.

Sajnos, volt egy tanítványom az iskolában - jópofa, bűn rossz srác -, aki az apja nézését utánozta. Az összehúzott szemét. Az apja pedig a házkutató egység vezetője volt a lakásunkon azon az éjszakán, amikor Sandrit letartóztatták.

De megvert engem a sors még egy tanítvánnyal... Elmondom.

Egyébként Londonban a rákövetkező, sőt, talán még a harmadik napon is ott állt az a szürkekalapos úr a kovácsoltvaskerítés-rács mellett. Néha újságot olvasott. A karján összecsavart fekete ernyő lógott, arra az esetre, ami Londonban gyakori, ha szemerkélni kezd az eső.

Hol kezdődik ez a történet? Közvetlenül a háború után, ott, hogy milyen elképzelhetetlenül szegények voltunk? A testi-lelki kifosztottság gödrében?

Legyen elég annyi, hogy gimnazistaként tanítványokra kellett vadásznom. Nem voltam elragadtatva a helyzettől. Ami keveset kerestem, mind be kellett szolgáltatnom anyámnak. Egyetlen fillért sem kaptam vissza zsebpénzre, anyám e fogalom létjogosultságát különben is kétségbe vonta. Meg kell venni, ami kell, léhaságokra nekünk nem futja. „Cukorkázni?!” - Még mit nem!

Tanítványokat a tanáraim szereztek nekem, anyám kérésére. „Idejéből kitelik” - mondta nekik. Belátták. Nem kell annyit olvasni.

Kaptam egyszer egy címet a Váci úton. Elkényeztetett, lusta kislányt kellett magyarból (!), történelemből (!) korrepetálnom. Tökéletes érdektelenséget tapasztalhattam nála kedvenc tantárgyaim iránt.

Elhevert a fotelben, isten tudja, hol jártak a gondolatai.

Az apja egyszer-egyszer bejött, végighallgatta az órát. Fogalmam sem volt, mi lehet a foglalkozása; a lakás kispolgári ízléssel volt berendezve. Nem egészen illett a képbe a zongora, letakarva egy súlyos, hímzett terítővel. De a kislány nem is zongorázott.

- Jól van, kis elvtársnő - mondta nekem egy tüzetes, végigmagyarázott történelemóra után a papa. - De azért Maga mégis egy kis kizsákmányoló elvtársnő. Túl sokat kér.

- Az árat a tanárok szabták meg - elhatároztam, hogy nem engedek.

- Na jól van - adta meg magát a papa. - Csak aztán lássuk az eredményét is, elvtársnő.

Mindig ő jött el fizetni, azt sem bízta a kislányra. Mamát nem láttam, más nőrokont sem. Szokásommá vált, hogy mihelyt beléptem, összecsuktam a toalett-tükör szárnyait. A kislány el nem unta magát nézni benne.

Színésznő akart lenni. És megbukott a pótvizsgán. Cirka fél évig járhattam hozzájuk. Magyartanárnőm még korholt is, hogy semmi nyomát nem tapasztalta a kislány válaszaiban annak, hogy én erőfeszítéseket tettem volna...

Tizenhat-tizenhét éves voltam. És tíz évvel később szembetalálkoztam egykori tanítványom papájával a saját előszobámban.

Már akkor felismertem, amikor negyedikként vagy ötödikként benyomult. Annyian jöttek Sandriért, mint valami visszaeső bűnös „nehézfiú”-ért, aki ráadásul fegyverraktárat rejteget.

Vendégeink voltak aznap este, egy irodalomtörténész és a közgazdász felesége. Sandri figyelmeztette őket, hogy őt egész nap követték, most is lenn áll egy ávós a szemben lévő ház kapujában. „Közös nyilatkozatot” fogalmaztunk (Sandri kifejezése), hogy ha kikérdeznének minket, miről beszélgettünk, ugyanazt valljuk.

Tíz tájban elmentek. Sandri lement velük, azzal az elhatározással, hogy odalép a férfihez, aki követte, megkérdezi, mit akar, felhívja a lakásba egy kis beszélgetésre, tisztázni a tisztázandókat. Ám a szomszéd ház kapujában már egy másik férfi állt, nem az, aki egész nap a sarkában volt. Sandri elbizonytalanodott, feljött.

Én, halálos fáradtan, ahogy letettem a fejem, elaludtam. Jósorsom megőrzött attól, hogy meghalljam a csöngetésüket. Sandri keltett fel.

- Ébredj - mondta. - Itt vannak. Vedd fel a pongyoládat.

Kiment ajtót nyitni. Öt vagy hat vagy hét férfi ömlött be az egyszobás lakásba. Sandrit megmotozták, nincs-e pisztoly nála.

- A pizsamámban? - kérdezte. Gyanítom, még akkor is szellemes próbált lenni.

Most abbahagyom mára.

1991. augusztus 29., csütörtök

Aki szellemes, azt hiheti magáról, hogy fölényben van. Aki szellemes, azt képzelheti, hogy a helyzet ura.

Az a sok okos, szellemes férfi, akiket ismertem... s akiket mind tönkretett ez a kor...

Azt mondta nekem Sandri egyik vizsgálója, egy felfuvalkodott hólyag, Gerő Tamás alezredes, hogy Sandrival az a baj, „nem olyan fölényesen szellemes, mint gondolja magáról”.

- És ezért csukták le? - kérdezte Péter, amikor elmeséltem.

Beszélőért folyamodtam ismételten már - és kérvényeim alapján Gerő Tamáshoz rendeltek be. Negyedik hónapja ült Sandri előzetes letartóztatásban, és még nem kaptam beszélőt!

- Tényleg? - kérdezte Gerő tettetett csodálkozással - Intézkedni fogok.

„Intézkedése” eredményeként továbbra sem, csak a tárgyalás első napjának végén láthattuk egymást - akkor is Ízer százados jelenlétében – néhány percig. Amikor úgy vélte, hogy Ízer nem néz oda, Sandri a széttárt öt ujjával jelezte, hogy öt év. Rosszabbra számított, mint ami lett. Úgy látszik, Ízernek és társainak sikerült súlyosabbnak lefesteniük előtte a „bűnét”.

Péter egyébként jobb véleménnyel volt Gerő Tamásról, mint én. Ő még első börtönévei idejéből ismerte (1950-53). Azt állította, hogy Gerő - akkor még csak főhadnagy vagy százados - volt az egyetlen, aki megnyugtatta őt afelől, hogy a felesége nincs bent. Péter mindvégig nem tudta, bejátszottak-e neki egy női hangot, aki sír, nyöszörög, kiáltozik, sikoltoz, és ő a kínvallatásnak kitett felesége hangjára vélt ráismerni a szomszéd zárkában - vagy csak hallucinált.

Abból, hogy Gerőt nem rakták ki 1956 után „a Cégtől”, amikor állítólag mindenkitől „elköszöntek”, akinek a kezéhez a szocializmus építésének korábbi korszakában vér tapadt, Péter szavai látszottak igazolódni. Én azonban irtóztam ettől a nyálas úrifiútól, jobban, mint a halaskofa Ízertől és társaitól, akiknek ez a pálya hozta meg a „társadalmi felemelkedést”.

- Van fogalmad - kérdezte Péter -, mekkora öntudatot ad ezeknek, hogy mennek az utcán és azt hihetik, ők a helyzet urai? Ettől érzik férfinek magukat!... „És senki sem sejti, hogy én ki vagyok!” - gondold el, mekkora fölényt ad ez!

- Mármint annak, aki megveti az embereket - mondtam én.

Ezen meghökkent. Nekem bizonyára azért maradt meg emlékezetemben szinte szó szerint ez a beszélgetésfoszlány, mert utóbb sokszor eszembe jutott, vajon nem önmagáról mondta-e azt, hogy „...senki sem sejti... én ki vagyok!”?

Ezt is halogatom még, hogy erről beszéljek.

Alacsonyabb sorból származott Péter is. Ő azt mondta magáról, hogy „lumpen környezetből”, én nem akartam elhinni, és nem is volt egészen igaz. Pincérkedett az apja, hol volt munkája, hol nem, de úgy tudom - másoktól -, hogy egész rendes lakásuk volt azért. S a papa talán nem is akkora szörnyeteg, amilyennek ő leírta előttünk.

Druszám, Mari figyelmeztetett rá, hogy kompenzál. Ó, Mari nem tett lakatot a szájára, ha valakinek a jellemében, cselekedeteiben vagy szavaiban sikerült bárminémű ellentmondást felfedeznie. Megmondta ő szemtől szembe! Hogy az italtól merített-e bátorságot hozzá?

Pedig ő is kompenzált - azt akarta elfedni, hogy a legkevésbé sikeresnek vélte magát közöttünk. Azt hiszem, ő abba halt bele, hogy nem váltotta be az önmagához fűzött reményeit.

Hogy Józsi mennyire bírt támasza lenni, mennyire nem?... Józsi elszótlanodott.

De azért még nagyon jókat tudtunk nevetni egymás társaságában. Pityu kérdésén például:

- Anyu vagy apu! - (Egy időben rászokott, hogy kollektív megszólítást alkalmazzon. Varga Domokos írja, hogy az ő gyerekei az „apnya” kifejezésre találtak rá. Ez ugyanaz.) - Anyu vagy apu! - kérdezte Pityu. - Igaz, hogy a Józsi bácsi nem ült börtönben?

- Igaz - feleltük, valamelyik szülő, aki épp közelebb volt.

- És mégis szeretjük? - csodálkozott Pityu.

1991. augusztus 30., péntek

Ha valaha regényt írnék ebből az életanyagból, jobban kell vigyáznom az arányokra. Jelenetek során át kell, hogy kitessék: közben azért csak megvoltunk, dolgoztunk, gyerekeket neveltünk, szerettünk, bánkódtunk... színházba jártunk, kirándulni mentünk, csónakáztunk, ruhát próbáltunk...

Pityu tíz hónapos volt, amikor azok, szinte egymás sarkát letaposva, bezúdultak hozzánk Sandriért.

Első, ösztönös ugrásommal az ő kiságya mellé vetettem magam. Felriad és meglát ennyi idegen, haragos arcot... Nem engedem.

Csak ködön át emlékszem arra, hogy Sandrit kikísérték a fürdőszobába felöltözni. Gyorsan lezajlott az egész; kezet csókolt, mielőtt elvezették. Összeszorult a szívem - így csókolhatott kezet az apja az anyjának, mielőtt elindult a Don-kanyarba, így csókolt kezet az apám az anyámnak, amikor elvitték az internálótáborba. Az öröklődő kézcsók.

Sandri nyugodtnak látszott. Mint akiről lehullott az elmúlt napok, hetek minden bizonytalansága. Valami eldőlt. Amitől féltünk, bekövetkezett.

- Kis túlzással azt mondhatnám, hogy derűs volt - feleltem reggel Józsiéknak, akiknek első kérdése az volt, hogyan fogadta a dolgot Sandri. Megnyugvással vették tudomásul, hogy még tréfálkozott is; a lélekjelenléte nem hagyta el...

- A „kaland” - mondta jelentőségteljesen Józsi, és szemüvege villant. - Ne felejtsd el, hogy férfiembernek a kaland... a tapasztalás... sokat megér. Ez most expedíció egy számára eleddig zárt övezetbe. És azt hiszem, különben is restellte már, hogy ő még mindig szabadlábon van...

Ezért később olykor nehezteltem rá a lelkem legmélyén. Nem Józsira, hiszen ő csak kimondta, amit én is éreztem, hanem Sandrira, amiért annyi gonddal magamra hagyott.

De ekkor még csak ültem Pityu ágya mellett, elernyedt és mégis minden eshetőségre felkészült kezemmel a hagyományosan halványkék takarón. Sandrit ketten vezették el, maradtak az egyszobás lakásban négyen vagy öten. Nekiestek az íróasztalnak, belenéztek az ágyneműtartóba, a fürdőben lesöpörtek a suszterpadlásról minden ócska koffert, stószokban emelték ki a fehérneműs szekrényből a ruhát, megmotozták a lepedőket, a dunnahuzatokat, a párnacihákat, nem gurul-e ki a hajtásukból dollár..., a „guruló dollár”... Nem tudom, mit kerestek.

Álljanak a fejük tetejére, csináljanak, amit akarnak, én a gyerekem mellől nem tágítok.

Nyugalom szállt meg és ugyanakkor ugrásra kész eltökéltség. Parányi ökleivel az arca mellett Pityu békésen szuszogott a szekrény tetején.

Az ördög incselkedett velem, hogy egyszer csak megszólítottam azt az idősebb ávóst. Akkor már sokadszor haladt el tüsténkedő léptekkel mellettem. Talán az ingerelt, hogy úgy tesz, mintha ő nem ismert volna fel. No de engem semmi sem kötelez tapintatra!... Mit akartam? Semmit sem akartam. Vagy talán egy kis kíméletet mégiscsak akartam?

- Az elvtársat én ismerem - mondtam. - Tanítottam a lányát. A házkutatást irányító tiszt felfigyelt. Közelebb jött.

- Ez igaz? - kérdezte. Nem tőlem. Tőle.

- Nem emlékszem - pislogott az öregecske ávós.

- A Váci úton laktak - mondtam én. Akkoriban talán még a pontos címet is tudtam. Ma már a nevét sem tudom felidézni.

A házkutatást vezető fiatalabb, széles vállú, magas ávós mormogott valamit és visszavonult a háttérbe, ki tudja, miben elmélkedni. Az öreg pedig dupla buzgalommal kotorászott a holmink közt. Mint valami nagy fogást hozta be a fürdőszobából Sandri gyerekkori bélyegalbumából a Horthy Miklóst ábrázoló sort. Talán úgy képzelte, most elkapott minket: itt a bizonyíték, hogy horthysták vagyunk!

Nézője lehettem a némajátéknak, amely a bőrünkre ment. Az öreg felmutatta a sorozatot, a főnöke nemet intett a fejével. Tanítványom bukott papája kénytelen volt visszavinni zsákmányát valamelyik roncs kofferbe, amelyen pöstyéni és abbáziai szállodacímek málladoztak.

- A hülye - mondta Péter másnap. - Nem fogják megdicsérni, az biztos.

Szerinte ugyanis tisztázni szokás odabent, nincs-e személyes ismerős azok között, akikhez majd kivezénylik őket. „Persze, nincs mindenkinek olyan memóriája, mint neked” - mosolygott elismerően; élvezte, hogy akaratlanul bár, de „lebuktattam” az öreget.

Fáradtan, kicsit fásultan hallgattam. Az egész, amint tanulmányozza a macskát. Az egész, amint intellektuális megfigyeléseket igyekszik gyűjteni a macska szokásrendszerét illetően.

Nem attól féltem, amit elvisznek, hanem attól, hogy valamit hoznak, valamit becsempésznek a lakásba, a holmink közé. Nagyobb összegű pénzt, valutát, fegyvert... És aztán diadallal „megtalálják”...

- Ezt nem tehetik! - kiáltottam, amikor elkezdték a könyvespolcot lerámolni és minden egyes könyvet széthajtva, kirázva, csapkodni kezdték a köteteket. - Ezt nem, tehetik a gyerek feje fölött!

- Kitesszük a gyereket - tudta azonnal az egyedül helyes megoldást Havasi százados, a házkutatók parancsnoka. Intésére ketten megragadták a kis rácsos ágyat, és kivitték az előszobába, feltették egy szekrény tetejére.

Szédülten ácsorogtam a szekrény előtt. Féltem, hogy attól, hogy kijöttem, megnőtt az idegen holmi becsempészésének veszélye, viszont nem mertem egyedül hagyni a gyereket.

Hajnali háromnegyed négykor elmentek. Előzőleg még a pincekulcsot is elkérte két ávós, lementek szemrevételezni a tüzelőt. Talán szét is dúrták - nem tudom. A házban felébresztettek két lakót - előzékenyen megkérdezték, kit kívánok tanúnak, de én azt feleltem, nem ismerek senkit - azok halottsápadtan kötelesek voltak ott tiblábolni, amíg a lista elkészült és aláírásukkal hitelesíteni azt.

Néhány ‘56-os újságot zsákmányoltak, Nagy Imrének még a Szikra kiadásában megjelent két kötetét, Gyilasz könyvét (Beszélgetések Sztálinnal), talán még egy-két Jugoszláviából behozott művet. Családi leveleket. És elvitték Sandri írógépét, hiába kértem, hagyják ott nekem, én azon dolgozom, fordítok... Írásszakértővel meg kell nézetniük - felelte Havasi százados -, de ígéri, ha a gép „tiszta” (vagyis nem készültek rajta illegális irományok), akkor a legrövidebb időn belül visszaadatja nekem.

Alákanyarította a nevét a házkutatási jegyzőkönyv alá. Akkor lepődhettem meg újfent, de ennek már nem adtam jelét: tanítványom volt az ő gyereke is a jobb ötlet híján Május elsejéről elnevezett, egykor Hermina úti általánosban.

És kolléganőm volt a Könczöl felesége...

Ilyen halmozás csak Shakespeare-nél fordul elő. A dramaturgia tudományának minden ide vonatkozó szabálya szerint ilyet irodalmi műben nem is szabad „elkövetni”: hisz ami az első esetben frappáns, az a második esetben már a mű hitelét rontja, a harmadik esetben pedig egyszerűen röhejes...

Nem szépirodalmat írok, ennélfogva megengedhetem magamnak, hogy hű legyek a tényekhez. Könczöl százados felesége ugyanabban az iskolában, az alsó tagozatban volt tanárnő. Csinos, üresfejű, enyhén kacér asszonyka. Azonkívül, hogy köszöntünk egymásnak, nem volt egymással soha semmi dolgunk.

Ellenben Könczöl százados azt mondta Sandrinak, már a per, a jogerős ítélet után, hogy ő bizony felakasztotta volna. Ugyan miért mondta volna, amikor már túl voltak mindenen, ha nem így gondolta?

Csak azért, mert hatalmában állt rosszérzést okozni?

Meglehet, kicsit aludtam álltomban az előszobaszekrény előtt, a fiam ágya alatt, amikor hirtelen az egész kompánia vette a kabátját, és sietve távozni akart. A szobában könyvpiramist hagytak maguk után, a fürdőszobába bemenni csak úgy lehetett, ha az ember nyitott bőröndökön lábalt át, a ruhásszekrények tartalma kiömölve...

- Bocsánat a rendetlenségért - mondta Havasi százados, elvégre „törvényesség” volt elrendelve.

- És a gyerek...? - mutattam rémülten a szekrény tetejére.

Intett két hóhérsegédének, azok, már kabátban-kalapban, leemelték a kiságyat - és nem tudták hová letenni.

Végül azt a megoldást találtam, hogy helyezzék a konyhaasztalra. Ha sámlira állok, ki tudom venni belőle.

Az ajtóból még visszaszólt egyikük:

- A telefonkészülékért... majd eljön a posta.

Így történt. Évekig nem volt telefonom ezután. Ez is belefért a „törvényesség”-be.

Elmondtam már, miként dobtam be egy levlapot az egyik brávó szeme láttára. Azt is, hogy kapunyitás után mindjárt intézkednem kellett. A rendcsináláshoz hozzá sem fogtam.

Azután Pityut bevittem a bölcsődébe. Bementem az iskolába.

Mandelstam özvegye, Nagyezsda írja memoárjaiban: „Nekünk elképesztő önuralmunk van. Képesek voltunk rá, hogy az éjszakai házkutatás és hozzátartozóink letartóztatása után bemenjünk a munkahelyünkre, és mosolyogjunk, mint máskor. Mosolyogni illett.”

Hát, ha mosolyognunk talán nem illett is - rejtőzködnünk kellett. Sem a bölcsőde vezetőnőjére, sem a dadusra, sem a többi nőre nem tartozott, mi történt nálunk az éjjel. Tehát Pityunak pontosan ugyanolyan rendesen felöltöztetve volt „jelenése” a bölcsőde színterén, ugyanabban az időben, mint máskor. Az iskolában az igazgatónőnek természetesen bejelentettem, de a kollégáknak és főként a gyerekeknek nem volt szabad észrevenniük semmit. A tanárnő nem mélázhatott el, nem lehetett szomorú. A gyerekek azonnal felfigyeltek volna, és képesek lettek volna körülzsongani a kérdéssel, hogy miért?... És ha csak mint érdekességet beszéli el otthon valamelyik... és a szülők követelik az iskolából való eltávolításomat? Arra már gondolni sem merek, hogy a gyerekek között is akadhatott feljelentő.

Ámbár... nemrégiben összetalálkoztam egy volt tanítványommal. Nem ismertem fel, de hát ő nőtt meg közben... Azt állítja, az egész iskola tudta, hogy börtönben van a férjem. Egy komikus eset előttem van. Szülői minőségben megjelent a fogadóórámon hazánk leggyöngébb költője. Dadogott szegény, ám ez nem tartotta vissza, hogy végeérhetetlen szónoklatokat ne vágjon ki írószövetségi összejöveteleken. Régi pártember lévén, mindenkit tegezett, engem is.

- A-a-a-azért jöttem, ho-ho-hogy mö-mö-mö-megmondjam neked: a gyö-gyö-gyerek szeretne hozzád járni nö-nö-nö-németre, de én nem engedem!

(„A nemzet dadogánya”: ezt a nevet adták neki szerető írótársai.)

- Kérlek - mondtam. - Akkor nem fog megtanulni németül.

Még el kell beszélnem a legszörnyűbb éjszakát.

Pontosan egy héttel Sandri letartóztatása után, este háromnegyed tizenegykor erős csengetésre riadtam. Még nem aludtam: a kislámpa fényénél olvastam vagy fordítottam vagy dolgozatokat javítottam; mindegy.

Azonnal eloltottam a lámpát, és megdermedve vártam. Elhatároztam, hogy nem nyitok ajtót. Ha berúgják, berúgják. Szétlövik a zárat, az ő dolguk. Én nem segédkezem a saját elvitelemben. Nem hagyom elhurcolni magam a gyerekem mellől.

Halkan felálltam, odamentem Pityuhoz. Már magamon éreztem csodálkozó tekintetét. Nem sírt. Nem értette.

Karomba vettem. Akkor már őrjöngött valaki odakint, rúgta az ajtót. Elkezdtem a sötétben fel-alá sétálni Pityuval a karomon, és motyogtam neki. Hogy ne féljen, nem lesz semmi baj, itt a te anyukád, de te se engedd elvinni az anyukádat, ne félj, nem választhatnak el egymástól, majd abbahagyják, ezt nem lehet... - így valahogy, órákon át.

Odakint verték az ajtót, ököllel. Durva férfihang (férfihangok?), rekedt ordítozás. A szavakat kivenni nem tudtam. Kicsit - nyilván - be is csuktam a fülemet. Egyedül a gyerekre koncentráltam. Meg sem kíséreltem kimenni az előszobába, hallgatózni. A szobában jártam fel-alá, karomban a fiammal.

Akkorát rúgtak az ajtónkba, hogy döndült a ház. Úgy látszik, jogot éreztek rá. Csak arra nem terjedt ki a felhatalmazásuk, hogy kulcsmásolattal belépjenek?

- Sebaj - motyogtam Pityu füle mellett -, majd elszaladnak a bácsik azért az engedélyért. Parancsba kapják, hogy besétálhatnak álkulccsal is. De mi akkor sem hagyjuk el egymást. Te vigyázol az anyukádra.

Azt hiszem, félőrült voltam már. Imádkoztam a kisdedemhez. Pityu játszott a hajammal, kapdosta a fürtjeimet, édes hangon göcögött.

Nem tudom, hogyan érzékeltessem, hogy órákig tartott az ostrom. Azután egyszercsak csend lett. Mintha női hangokat hallottam volna az előszobaajtó felől. Talán a ház lakói közül valaki arról győzködte őket: hisz láthatják, hogy nem tartózkodom itthon?

Hogyan fogok reggel kimenni a házból? A kapuban fognak letartóztatni? Pityuval a karomon? Vagy az iskolába jönnek értem, amikor el vagyok szakítva Pityutól? Mit csináljak?

Amikor végre abbamaradt a dolog, az órára néztem. Háromnegyed négy volt. A múltkor is ugyanebben az időben hagyták abba a házkutatást. Úgy látszik, ilyenkor kukorít nekik a kakas.

És ha sikerül megúsznom a nappalt - éjjel megint eljönnek?

Elhatároztam, hogy este elbarikádozom magam. Kihordok minden mozdítható bútort a bejárati ajtóhoz...

Tisztába tettem Pityut, beállítottam a vekkert, lefeküdtem. Reggel „elképesztő önuralomra” volt szükségem megint, de úgy látszik, volt még belőle raktáron. Az utcáról, miután megállapítottam, hogy nem követnek, felhívtam Pétert, kértem, okvetlenül jöjjön el délután.

Péter azt mondta, talán oda kellene adnom Pityut valaki megbízható személynek egy időre. „El kell paterolnod” - így mondta, ami nem volt egészen barátságos kifejezés, de nem akadtam fenn rajta. Tudtam, hogy nem szereti a kisgyerekeket. „Egy adag takony, egy adag pisi, egy adag lila fos...” - így jellemezte őket; felszínes mélylélektani tudásomra büszkén mindezt annak tudtam be, hogy őt sem szerette az apja.

Viszont ez a tanács látszott valóban az egyetlen logikus, bár fájdalmas megoldásnak. Elébe menni az elszakítási kísérletnek - azzal, hogy én szakítom el a gyermekemet magamtól. Akkor legalább tudom, hogy hol van. De vajon akad-e olyan megbízható ismerős, akinek odaadhatnám, lehetőleg vidéken?... Megint konstatálhattam, hogy a gyökereimet elvágták: nincs egy emberünk...

- Ámbár - mondta Péter - egy kis állami gondozás nem árt. Megtanít élni. Aki túléli, edzettebben jön elő belőle...

- Menj már - mondtam szörnyülködve és nevetve.

- Megyek - mondta ő, de előbb megkért, hogy beugorhasson a fürdőszobába, hogy lehúzhassa az arcáról a borostát Sandri borotvakészletével, mert programja volt estére. Szépszámú nőügyét kibiceltem végig barátságunk éveiben, amíg „a legújabb sweetheartom”-ból „a legújabb partnerem” lett nála. Most egy még újabb legújabb volt soron.

Alighogy bevonult a fürdőszobába, csöngettek. A házmesterné jött közölni, hogy a lakóbizottság tagjai „megbeszélték a Lalival, hogy ilyen többé nem fordulhat elő”. A bizottság három férfi tagja kellően összeszidta, és...

Egyetlen hangot sem értettem az egészből.

- Hát maga nem tudja - kérdezte a házmesterné, és még kényelmesebben elhelyezkedett a rekamién -, hogy a Lali verte az ajtaját az éjjel?

- Ki az a Lali? - kérdeztem.

- Ki az a Lali? - kérdezte Péter is, aki fél arcán még a borotvahabbal, atlétatrikóban előbújt a fürdőszobából. Észre sem vettem, hogy az ingét levette az előbb; otthonosan hevert az egyik székre kiterítve.

A házmesterné szemrebbenés nélkül vette tudomásul a helyzetet. De nem kommentár nélkül.

- Mert lehet, kérem, egy asszonynak egy barátja - mondta ki az erkölcsi verdiktet. - Csak több ne legyen egyszerre.

Kiderült a következő:

Közvetlen szomszédságomban, Frankéknél a cselédszobában lakott egy albérlő, egy ápolónő. Az ő vőlegénye volt a Lali.

- Nem ismeri? - csodálkozott a házmesterné. - Idejár... várjon csak... lassan másfél éve!

Nem figyeltem. Ellenben a házkutatás után... rendcsinálás közben... azt mondta druszám Mari, aki átjött nekem segíteni, hogy kérjük már meg azt a fiatalembert a szomszédba, másszon fel a létrára, majd mi feladogatjuk neki, mivel mi ketten nem tudjuk visszarakni a koffereket fel, a francba...

Így történt. Az ápolónő is átjött, épp csak köszönő viszonyban voltunk ez idáig, a férfit meg talán nem is láttam még. Három perc alatt lezajlott az egész, kikísértem őket, megköszöntem.

Tegnap este, már kapuzárás után, részegen megjelent a férfi. A házmesterné nyitott kaput neki, fel sem akarta engedni. De hát, gondolta, a menyasszonyához megy...

- Azt se hallotta, hogy a menyasszonya ott sírt egész éjjel a maga ajtaja előtt?... Egyre csak azt kiabálta: „Lali! Lalikám!”

Nem hallottam.

A házmesterné bámult. Micsoda érzéketlen teremtés lehetek...

Megköszöntem, hogy feljött, kikísértem. Péter vidáman állt a szoba közepén.

- Akkor én most téged kompromittáltalak? - kérdezte. - Mi lenne, ha okot is adnánk rá? Akár most, rögtön?

Látva, hogy nem reagálok, megsajnált.

- Na, ne légy már annyira elszontyolodva. Persze, jobb volna olyan világban élni, ahol, ha egy férfi megkíván egy nőt és veri az ajtaját, nem kell mindjárt azt hinni, hogy az ávó.

Lalit nem láttam soha többé. Az ápolónő egyoldalúan beszüntette a köszönést.