A nagymama fülbevalója

A nagymama egyik fülbevalója
még a háború után veszett el,
az első háború után,
a férjétől kapta,
aki négy évet dolgozott érte
valami útépítésen,
a férjétől,
aki, mint rendesen,
a nagypapa volt,
ő a második háborúban veszett oda,
szerettem nagyon,
mondta mindig a nagymama,
ha a régi időkről beszélt,
és olyankor fényképet is mutatott,
magáról,
mert a nagymama valamikor szép volt,
meg hiú,
olyan szép,
mint az a fiatalasszony,
aki itt ül mellettem a buszon,
haladunk valamelyik égtáj felé,
azt hiszem, nyugatra,
a szép fiatalasszony
a párjáról beszél,
aki elhagyta őt,
szerettem nagyon,
mondja,
és fényképet is mutat,
a fotón egyedül van,
mint a nagymama
elveszett fülbevalója,
egyedül,
valami mára már idegen,
de mégis ismerős tájban.

Zöld mozdulatok a fűben

Hatvannyolc késő nyarán
már tudtam, ki vagyok:
az almákat a fán
a kisszékről elértem,
köpködtem savanyú kis zöldeket,
hogy megoldjak minden tőlem
telhetőt. De ezek nem figyeltek,
az udvarban mindenki
tankokról beszélt,
kis zöld tankokról bizonyára.
Minden rokon zöld tank az udvaron,
homlokukon piros csillag.
Nekem az az ország azóta is savanyú,
kivéve néhány dolgot. Nem tudom,
ilyeneket írhatok-e: édes filmjeim,
édes regényeim.
Írhatok.
Vegyetek nekem tankot!
Vegyetek nekem tankot!

Mióta kettémentek számban az ízek,
nagyon más a cseh és a szlovák íz,
itt kicsi, zöld lágy részek meg kulturált,
abszurd pofa, ott szúrós csillagocskák,
és egy szemgolyó, amint les ki a fűből.
Kezd rend lenni az emberben.
Olyan, mint körülötte: valójában a káosz.
Ha megvennétek
a műanyagtankot,
minden megoldódna!
Kéne nagyon, mondom,
a zöld tankot akarom,
lőni ki a gyufaszálakat a csőből,
a csőbölcsőből,
elég csak hátrahúzni
azt a rugós mifenét, már tüzel is. Elég
egy kis napsütés, és kigyullad a lövedék,
elég, elég a csőbölcső!
Most jó,
végre mindenki rám figyel,
zöld tankok piros homlokkal az udvaron,
látjátok,
érdemes dézsmálni
kisszékről az almafát,
vehemensen köpködni,
édeseim,
savanyú kis zöldeket.