Eső - irodalmi lap impresszum

Belém fojtja csillagát, Mese

Belém fojtja csillagát

eljöttem onnan új hívásnak
nem tudván ellenállni rég
halott éveim visszajárnak
elvétem visszáját színét

az újnak meghitt ragyogása
képzelet drága ékszerein
minden átcsap valami másba
nem vall rá többé forma szín

a hosszúra nyúlt várakozás
bennem mind mélyebb gödröket ás
és elkarsztosodik a vágy

kihullik az ember magából
az özvegy éj ha rajtam lábol
át belém fojtja csillagát

 

Mese

a levegő bányaomlása
maga alá temeti
a menekülő mezőket
búzavirág- és katángkék
foltjaival elővillan az idő
hasadékain át gyerekkorom
a tikkadt föld felett reszkető hőség
birtokba veszi a pillanatot
miként Kronosz a nyár fölfalja
saját kölykeit
üresen kongnak az évek
mint szüret előtt a hordók
aranymíves köszörűjeként
darázs sír valahol messze
túl az Óperencián
két halántékom között félúton

Vissza a tetejére