Gyakorta írtam, olvastam, beszéltem és locsogtam a szeretetről, megbíráltam a másikat, mondván: rosszul szeret, voltam ittasult és kétségbeesett, voltam fennkölt és szenvedtem önvádtól, elvárásaim voltak azokkal szemben, akiket én szerettem, és arra vágytam, hogy ők viszont engem feltétel nélkül szeressenek. A közelmúltban az irgalmatlan sors irgalmas kegyéből két ízben megadott, hogy a jelen időben szerethettem.

A Skorpió jegyében születtem, s az asztrológia e jegy különös adottságai közé sorolja a halál iránti fokozott érdeklődést, sőt talán vonzalmat. Tagadhatatlan, hogy szeretteim eltávozása még a szerelemnél is mélyebben érintett.

Korán ráéreztem, hogy a halál tabutéma, megpróbáltam volna személyes viszonyt kialakítani vele. Még mint gyerek, rá akartam venni nagyanyámat, akivel rendkívül szoros volt a kapcsolatom, hogy ha majd meghal, adjon számomra jeleket. Hogy ne szakadjunk el egymástól akkor sem, ha be kell feküdnie nagyapám mellé a sírba. Próbálkozzék tudósítani odaátról! Döbbenetes élmény volt, hogy noha egyre követelődzőbbé vált bennem a kérés, mégsem mertem kimondani.

A Duna-sziget, ahol nyaranta laktunk, sűrű ködbe burkolódzott azon a júniusi éjszakán, amikor az agyvérzés elérte, s a holdfény, mely máskor barátságossá és romantikusan sejtelmessé színezi a tájat, nehéz fehér fényfüggönyeivel ijesztő jeleket küldött agyamnak és szívemnek. Két nap múlva, abban a két órában halt meg, amikor a család engem jelölt ki, hogy ügyeletet tartva, mellette időzzek. Délután volt. Nagymama féleszméletlenül hevert a kórházi ágyon, én pedig elaludtam. A halál megérkezésének pillanata felriasztott; utóbb szerencsémül könyveltem el. Hozzáléptem, és vele voltam. Csak amikor már elvégeztem az apró szertartásokat, melyekről úgy gondoltam, hogy el kell végezni ilyenkor, mentem ki a folyosóra, hogy szóljak. Semmiféle megrendülést nem éreztem akkor, ott - de az elkövetkező időszakban rendszeresen hallucináltam. Nem hiszem, hogy azok a zajok, melyeket hallottam, noha rendre megismétlődtek, nagyanyám kísértet-hangjai lettek volna. Bár ki tudja? Abban az időben kinevettem a kísértet-históriákat, s úgy véltem, hogy a kísértet-irodalom merő fantazmagória. Ma már nem így vélekedem. Jó sorsom megóvott tőle, hogy gonosz kísértetek útjába vetődjem, az én kísérteteim néma jeleket hagynak. Azt hiszem, vannak lelkek, melyek azonnal eltávoznak, s vannak, akik még itt bolyonganak körülöttünk. Ez is üzenet.

Ahogy telnek az évek, sorra elveszítem kedveseimet. Elhagynak a szüleim, a barátaim, az állataim. A halál, saját halottaim tisztelete, saját rítussá érik bennem. Akárhány meghaláshoz is támadt közöm, akárhányszor sebzett is meg a veszteség, ami ért: kívül maradtam. Ott maradtam továbbra is a saját horizontális életpályámon. Hol az a fölkent elképzelésem csúfolódott meg, hogy segíthetek a meghalásban, hol racionális meglátásaimat söpörte szőnyeg alá a halál. A szülők elveszítése felnőtté tett, a barátoké megedzett az egyedüllétben, az állataimé miszticizmusomat fokozta. Egy kertben élek, és egy kertben a növények és az állatok halála összekapcsol az univerzummal. Egy kertben élve még a hatalmas öntudattal rendelkező emberi egyed sem képzelheti magáról, hogy élete és halála nagyobb súllyal esik latba, mint egy költöző pályájáról aláhulló jégmadáré. Egy kertben a napfogyatkozás csendje megbarátkoztat a világvége eljövetelével.

Minden haláleset megperzselte a lelkem, de valahonnan odaérkeztem és valahová továbbléptem onnan; egyik sem lendített ki holtpontomról. A közelmúltig. A közelmúltban kétszer egymás után belezuhantam a legélesebb jelen időbe. Talán ez az a vertikális létezés - a pillanat tudatos megélése -, amire az indiai származású Osho biztat könyveiben. Szemben a jól begyakorolt megszokottal, melyben horizontálisan létezünk, múlt és jövő közé kifeszítve, s amelyben lényegében öntudatlanok vagyunk. E jelen idejű lét egy másik dimenzió. Mind ez ideig csak sejtéseim voltak róla. Most megtörtént velem, hogy a szeretet jelen idejében éljek.

Egymás után dőlt ki két érzelmi bázisom. Egymást követően halt meg a kutyám és a testvérem. Tudom, a kettőt így együtt említeni, a megrázkódtatást taglalni, melyet a kettő külön-külön s egymást felfokozva okozott - éppoly tabusértő, mint nyilvánosság előtt faggatni a halált. Kutyás nő vagyok; olyasvalaki, akinek életszükséglete egy kutya jelenléte.

Mindig volt és mindig lesz kutyám. Az az inkarnáció, mely gyerekkoromat fémjelezte, egy németjuhász-kuvasz keverék kutya volt. Halála után az állatkertbe jártam kuvaszt nézegetni, és vágyódni kezdtem rá, hogy egyszer majd legyen egy színtiszta kuvaszom. Amikor tíz évvel ezelőtt belecseppent az életembe egy efféle kölyök, menten beleszerettem. Kezdett jókorára növekedni. Az állatorvos biztatott: „Jól jöttek össze a gének.” Kevésbé jól is jó lett volna, gondoltam, miközben persze imponált, hogy szuka létére micsoda gyönyörű termetet mondhat magáénak. Barátok lettünk, nemcsak a szó közhelyes értelmében. Mindegyik kutyámat szerettem, nem cserélhetők fel és nem léptek egymás helyébe. Fontos időszak volt a mindegyikükkel eltöltött idő. De ez a kuvasz öntörvényű volt, egyenrangúnak tekintette magát velem, és az is volt. Én is egyenrangúnak tartottam, még ha el is vertem olykor. Mindent fenségesen csinált, még a verést is fenségesen fogadta. Majdhogynem csak a forma kedvéért játszottuk el, hogy én vagyok a gazda. A nagy testű kutyák korán halnak. Tisztában voltam vele. Mégis, amikor kiderült, hogy tízéves kutyámat egyik pillanatról a másikra el kell veszítsem, úgy éreztem, kicsúszik lábam alól a talaj. Kegyetlen események fenyegettek: épp az ő megingathatatlan ragaszkodásában próbáltam megkapaszkodni. Az emberi kapcsolatok hőfoka folyamatosan változik, a kutyám egyenletes melege volt az érzelmi akkumulátorom. Szilárd talaj, mely se meg nem süpped, se ki nem türemkedik, hogy elbuktasson. Kölcsönösen megbíztunk egymásban. És hirtelen abban kellett döntenem, hogy a tegnap még életerős állatot elaltattassam, mert nem lehet rajta segíteni.

Kétségbeesetten tanakodtam, mit tegyek. Öcsém, aki már súlyos beteg volt, de mindannyiunkban élt még a remény, hogy mégsem kell kiinnunk a keserű poharat, eljött, hogy elbúcsúzzon a kutyámtól az állatkórházban. „Amíg nem ordít a fájdalomtól, hagyni kell élni” - tanácsolta, s éreztem, hogy ugyanezt gondolja önmagáról. Segített beszállni a halálra ítélt állatnak a kocsiba. Elindultam vissza a tanyára. Kaptunk három éjt és három napot. A kutyám és én. Megkaptuk az öröklétet. Míg a kórházban időzött és ott ültem bent a ketrecében, apátiába süllyedt, fogalmam se lehetett róla, hogy érdekli-e a jelenlétem, mert nem engedte, hogy a szemébe nézzek. A jelen idő akkor kezdődött el, hogy visszajutottunk a tanyára. Eddig minden szeretett lény halála a lelkiismeret-furdalások özönét zúdította rám, utólag. Ebben a három napban olyasmi sikerült, anélkül, hogy készültem volna rá, vagy elhatároztam volna, ami eddig soha: a múló idő folyamatos jelenné változott, mert folyamatosan jelen voltam a történésben. Az, ami péntek déltől hétfő délig kettőnk közt lezajlott, az élet esszenciája volt. A halál belépett két zárójel közé, és a három napot jelképesen felkínálta, hogy az időt az időn kívül élhessük meg. A létezés intenzitása, a kapcsolat forrósága ledöntötte a tér és az idő korlátait. Ő elment, én itt maradtam, s utóbb lefordítottam együttlétünk hőjét az evilágiság nyelvére: a pillantások, amiket váltottunk, a totális egymás felé fordulást közvetítették; a feltétel nélküli kölcsönös áradást. Biztatás volt a szemében és fürkészés, talán vigasztalás. És valamilyen elismerés is benne volt a nézésében. Nem hála, elismerés. Hogy megfeleltem annak, amit feltételezett rólam. Nem kellene, hogy megfogalmazzam, ha ott maradhattam volna téren és időn túl.

Néhány hét múlva, testvérem kórházi szobájában, zsigereim ráismertek a helyzetre, ami egyszer már megtörtént velem. Mintha az, ami akkor sikerült, előpróbája lett volna annak, aminek itt meg kellett felelnem. Nem volt véletlenszerű a sorrend; nem is hiszem, hogy véletlenül esnek meg a véletlenek. (Ha mégis, akkor egy végzetes esemény szolgálatában, mint például a Rómeo és Júlia történetének epizódjai.)

A kutyámmal nem volt konfliktusos a kapcsolatom, az öcsémmel igen. Ami és ahogyan a kutyám és közöttem megtörtént - megtanított rá: milyen magától értetődően bele lehet siklani a szeretet jelen idejébe. A konfliktusok okozta zavar a szeretet öntudatlan periódusa. Ha sikerül tudatossá válni, éberré, amiként Osho tanácsolja, meg nem történtté válnak a konfliktusok.

A kapcsolatunk kora gyermekkorunktól tele volt döccenőkkel. Hárman voltunk testvérek, a két idősebbik lány, fiú a legkisebb. Korban mi tartoztunk össze öcsémmel, mi voltunk „a kicsik”. Cseperedtem és kiérdemeltem, hogy nővéremmel közös kategóriába jussak, „a lányok” egyikeként tündököljek. Hogy őket kettejüket is csapatba lehessen vonni, „a szőkék”, mondták szüleink, mert öcsém tejfehér volt kisgyereknek, s hogy szőke, a nővéremre is rá lehetett fogni. Hogy másutt is így van-e, ahol három gyerek van, nem tudom, mi állandóan szembeálltunk egymással, kettő egy ellen. Azt hiszem, a szüleink is ludasak voltak benne; míg nagyanyánk élt, mindegyikőnket valamelyik felnőtt a kedvencének nevezte, s egymással való problémáik eleve megosztottak bennünket. Amikor közülünk egyik kedvenc árván maradt, harcba indult egy új, saját patrónusért. Visszatekintve mégis úgy érzem: a testvéri érzés összetartott bennünket a legvadabb viszályok és végletes elhidegülések közepette is. Talán azért is mertünk olyan sokat kockára tenni, mert holtbiztosak voltunk az összetartozásban. Nővérem most már, hogy öcsénket eltemettük, gyakorta mondja: „Kár volt annyi időt viszálykodással töltenünk!” Igaz; mégis eltűnődöm rajta, milyen lett volna a testvéri szeretet idillje?

Mostanában olvastam újra a Száz év magányt. Márquez azt írja: „Egy percnyi kibékülés többet ér, mint egy életre szóló barátság.” Szerencsénkre nem kellett vesződnünk a kibéküléssel. Kinyúltunk egymás felé, és egyetlen vonással áthúztuk, ami rossz volt, és nem érvényes, mert öntudatlanságunkban esett meg. Mintha mindig is ezek a napok készülődtek volna. Ma már alig emlékszem mindarra, ami azelőtt volt. Az „azelőtt” homályba hanyatlik. Egy állapot lett úrrá rajtunk, mely nem kezdődött el, és nem fejeződött be. A halál és a szeretet az összeölelkezésben történt meg, melynek nincs kezdete és nincsen vége. Mint egy égő fáklya, egyikőnk becsapódott a halálba, s a másik ott maradt nélküle a légüres térben, mely talán az idő és az idő-nélküliség közötti átjáró. Visszavánszorgok, még itt kell időzzek. Szobám fala bedőlt. Vagy inkább leszakadt, mint amit bombatalálat ért. Sziget, melynek java része földrengéstől a tengerbe zuhant. Azelőtt és azóta. Az idő és az időtlenség tengelyén egyensúlyozok. Éberen, hogy meg ne feledkezzem a tanításról: szeressek jelen időben.