A kép a modern festészetben nemcsak a látható dolgokat „tükrözi vissza”, hanem a nem látható megjelenítésére is törekszik. A 20. századi képzőművészet mesterei igyekeztek kitörni műfajuk hagyományosan elfogadott keretei közül, át-átruccantak a többi műfaj területére. Amikor Delounay megfestette a lépcsőn lefelé lépő nőt, a körvonalak megsokszorozásával érzékeltette az alak mozgását, s minden részletet ennek a szándékának rendelt alá. A szem csak a pillanatot látja, de az agy még emlékszik a test pillanatokkal korábbi helyzeteire, s a festő ezeket is belekomponálta művébe. Amikor pedig Picasso két szemmel festett meg profilból ábrázolt női arcokat, akkor nemcsak azt vitte föl a vászonra, amit látott, hanem azt is, amiről jól tudta azt, amit mindenki más tud, hogy takarásban van, de ő gondolt „elsőül” (elsőül a „primitív” festők és az ugyancsak zseniális gyerekrajzok óta!) arra, hogy ezt meg is lehet festeni. Képzeletének útját követve miért is ne járhatná körül modelljét a sík vásznon, úgy, ahogy a szobrász járja körül a magáét a térben?

Illyés Gyula:

Lábnyomok

A kétnapos hóban jól láthatók

a lábnyomok.

Itt jött a férfi, széles és nehéz

léptekkel, akár az elrendelés.

És szembe - könnyedén, szaladva tán –

a lány.

Itt találkoztak. Aztán - hol a nyom?

A völgy felé, a hó-fuvatokon

csak az a súlyos férfi-láb

megy már tovább,

a mély havat mélyebbre törve még.

És ő, a kicsi könnyűség?

Oh, bár örökre-

tartó boldogság kapta volna ölbe!

 1956

Illyés Gyula versében is több a nem látható, mint amit a szem befog. Ha valaki úgy véli, hogy a kis költemény mégsem hasonlítható a modern festészet híres műveihez, akkor, nem bánom, ne „felülről”, a világhíres mesterek felől közelítsük meg. Megpróbálom „alulról”, egy gyerekkori olvasmányélményemre támaszkodva érzékeltetni, hogy miről van benne szó.

Karl May (mi otthon csak May Károlynak neveztük, mintha magyar neve lett volna a családnevünk végén is meglevő ipszilonnal), tehát May Károly könyvei a kedves olvasmányaim közé tartoztak. Főként a vaskos könyvek elolvasására jótékonyan rászoktató - mert csöppet sem unalmas - Winnetou. Ennek első kötetében a főhős (későbbi, kamaszosan radikalizálódó véleményem szerint szájhős), a „lesújtó öklű” Old Shatterhand az apacsok fogságába esik. Először őt is ellenségnek tartják az indiánok, mint a többi sápadtarcú területrablót, de egyre inkább összebarátkozik a főnök (Intsu-tsuna) fiával, Winnetouval és főképp annak szép, fekete hajfonatos húgával, Nso-tsival. Winnetou nyomolvasói vetélkedőre hívja ki a sápadtarcú foglyot: találja meg a lányt, akit ő rejt el. Old Shatterhand fél napig követi a testvéreket, ám egyszer csak szem elől téveszti a lány mokaszinjának nyomát. Nézelődik fölfelé, talán felmászott valamelyik fára. De sehol egy letört ágacska, lesodort levelecske. Csak Winnetou nyomai folytatódnak -, igaz, valamivel mintha mélyebbek és határozottabbak volnának, mint korábban. Lesújtó Ököl elméje megvilágosodik: a lány Winnetou ölében folytatja útját. Így mihamar utoléri őket, a vetélkedőt a sápadtarcú nyeri meg. Az ellenségekből barátok lesznek, attól fogva együtt harcolnak az elvetemült banditákkal s a velük szövetkező törzzsel, a kommancsokkal.

Kilenc-tíz évesen is érzékeltem a regényrészlet finom erotikáját. Ezt persze nem tudtam volna megfogalmazni magamnak, nem is tudatosítottam semmilyen formában, de igen sajnáltam, hogy a kalandos képzeletű német író (mert hiszen May Károly egyes szám első személyben beszélte el Old Shatterhand történetét) végül is nem vette feleségül a szép indián lányt. Pedig oly szépen írta le bronzbarna bőrét, rejtelmesen csillogó szemét és ébenfekete haját, hogy a veszteséget torkom kaparásáig elszomorítónak éreztem, amikor az indiántáborra orvul rátámadó banditák golyója halálos sebet ejtett a menyasszonyjelöltön.

Ami Old Shatterhand számára nyomozati rejtvényfeladat volt, az a költő, Illyés Gyula számára az érzelmi fölismerésre irányult: meghitt erotikus jelenetre „vezették rá” a hóban látott lábnyomok. Visszavetített életképet írt -, a mű ennyiben tér el a 19. századi életképektől, például Petőfi Füstbe ment tervétől, amely az egymást viszontlátó anya és fia ölelkezésével végződik.

Kétségtelen: a vers nem olyan korszakalkotó stílustörténeti újdonság, mint Delaunay „mozgáselemző kubizmusa” vagy Picasso „konstruktív szürrealizmusa”. Ha azonban a már nem fiatal Illyést Petőfi követőjének állítottam be (a verset ötvennegyedik évében írta a költő), akkor sürgős jóvátétellel tartozom neki, hiszen éppen azzal a váddal illetik leggyakrabban, hogy túlságosan szorosan kapcsolódik az előző évszázad realista és romantikus hagyományaihoz.

Kapcsolódik hozzájuk, igaz: ragaszkodik a költői személyiség teljességéhez (ez a fő „bűne”), és a 20. század irracionális iszonyatainak tanújaként, szenvedőjeként is megtart verseiben annyi racionalitást, amennyi a nagy romantikusokból, Vörösmartyból, Victor Hugóból, Lermontovból, Heinéből vagy Petőfiből sem hiányzott, noha a romantika már rengeteg irracionalitással számolt és szembenézett. Elég, ha csak jobban szemügyre vesszük a nyolcéves kisdiákok anyák napján szavalt verset, a Füstbe ment tervet: hiszen „tudatvers” már az is, kistestvére a Hamletnek. Lényege, hogy a gondolatnál mennyivel többet érhet a tett. Ám ne érjük be ennyivel, ha Petőfi tudatverseire gondolunk: nézzük meg az Itt állok a rónaközépen című versét, melyben a költő a távolban kaszáló embert néz, aki reá visszatekint, s a költő fölteszi magának a kérdést: „Mit gondolhat, hogy én miről gondolkodom?” Két, egymást nem ismerő ember egymásra vonatkozó gondolatainak olyan érzékeny oda-vissza-játéka játszódik le a puszta föltételezésben, melynél modernebbet a 20 század költészetében is ritkán találunk. Bízvást mondhatom, 19. századi mintákról se mondhat le a modern költő!

Illyés bízott a tettben. Bízott abban, hogy ha „rettenetes példák tudója”-ként is a szabaddá vált kétkezi emberek módján lát hozzá a modern kor iszonyú nehezen megoldható problémagubancainak megoldásához, akkor több esélye lehet a „kézbe vehető jövő”-re, mintha átadja magát „Az orsók ürügyén” emlegetett „szív-fullasztó vizenyő”-nek, a „jungi ár”-nak, a „kafkai, a dürrenmatti biztonsághiány”-nak, a „szorongásos lét- és léghiány”-nak. Ezért látta szükségét annak, hogy épségben megtartsa költői személyiségét, a biztos ítéletre, a jó és a rossz megkülönböztetésére alkalmassá tevő, legfőbb eszközt.

Ebben a játékosan könnyed kis versben a láthatatlant is láthatóvá varázsoló, modern látásmódot is az ép és kikezdhetetlen költői személyiség irányítja. Ez a személyiség részint azonosul a hóban nyomokat hagyó férfival, részint - könnyű léptű párjával együtt - meghagyja ismeretlennek, valakinek a sokaságból, az emberiségből, akihez pártfogóan viszonyul. Ez a pártfogó helyeslés, ez a jóváhagyó szándék Illyés egyik legjellemzőbb költői magatartásformája. Ez munkál a kis versben, akárcsak a Szekszárd felé, a Mozgó világ, Az orsók ürügyén s még nagyon sok más versében, a Hősökről beszélektől az Óda a törvényhozóig vagy A faj védőitől a Négy ifju lánnyal...-ig. Ezúttal könnyeden, játékosan fejezi ki a költő a súlyos törvényt: a szerelem, a szépség, az élet törvényét. Szeretettel és gyönyörködve ír a szerelmesek elképzelt, örömteli pillanatáról.

Ezzel párosul másik nagyszerű képessége, a bírálat. Az, hogy rámutat a létünkben és üdvösségünkben mindnyájunkat fenyegető rosszra. Bírálata hol ironikus, mint A mester gondjaiban, hol kárhozató, mint az Egy mondat a zsarnokságról című remekében vagy a Hullaevőkben, hol szociografikusan részletező, mint a Kacsalábon forgó várban, hol pedig allegorikus, mint A magánszorgalmú kutyákban.