Oly kis öröm, hogy a nagy piacon

„Nem csak kenyérrel” (kb. Ottlik)

Oly kis öröm, hogy a nagy piacon
vagy a zugpiacon, hogy ott jársz,
a váltakozó forgalom
kelő-fúló örökláz;
kocsmák perem-sorát öleled,
házak makett-fal-orrát,
a műablakok szegletét
- mint emberbe kelt vitorlák -
fura alakok elevenítik, vagy
telefonál, vagy integet,
vagy a másik figura távcsövét
egyenest neked
szegezi, hogy élénkülj, tikkadj,
ha a piac krumplija nem elég,
salátája, uborkája,
tonnája keltene még,
egy nap mind kellene, lenne túl
kötelességén a bolyongó,
a kocsmák ölelt piac-peremét
eleresztve, messzibb, olcsó
- és kényszerű! bevásárlós! -
célok felé kanyarodván,
krumpli, saláta, uborka kacsol,
a torma is, mint a borostyán,
és macskakövön lépkedsz, szatyrod
keményen markolod, ne lengjen,
ne érezd, hogy az öröm, sómalmi lovat,
meghúz, ne mondd, hogy e kárhozat
öröme „tönkretesz engem” -
egy kis-kis öröm eloroztán
már újra sehol, már újra sehol,
már újra magad, mi marad,
az üres piacon magad,
szokvány szele, komor fele,
unalomra, felragad,
s még gyengéd, ahogy odacsap,
zug-végtelenei alatt.

Kosztolányi könyvének újabb kiadására

(Nyelv és lélek. Osiris)

Ha itt ül a vállamon a kis veréb,
figyeli netán, mit írok, vagy hát hogyan is
figyelhetné, nem tudja, mi az „írás”, hihetetlen
hangjain csak én csodálkozom bizonyosan, ő
nem okvetlenül érzékeli, rendezi hangjellegeimet,
ahogy a billentyűk a szalagra csapnak, aztán
megjelenik a betűsor a papíron. Ilyen elme ül
vállamon, két kifejezhetetlenül könnyed láb roppant
gyakorlatias, félelmetesen „megélhetési, fennmaradási”
ujjakkal, karmokkal. Egy kis veréb ül a vállamon, egy
sok-sok-sok tízmilliós (százmilliós?) faj, nem tudom, mi,
a Passer házi változatából egy egyed. És a mi barátunk,
kettőnké, kutyánké, a tévében megjelenő képes történeté,
melyet ő sem lát történetnek. És még sok mindenki.
Mennyi mindenki ő, könnyen megérthető egy végképp
nem értelmezhető hasonlatból: Kosztolányi sötétzöld új
kötetét behelyeztem a könyvespolc itt még szabad, utolsó
helyére, a polc előtt szobanövény, zsenge levelekkel.
Mikor ma Derrida véletlen kapott könyvét a benne feldolgozott
Antonin Artaud-téma miatt elővettem - hogy írjak róla talán -,
különösen érintett, hogy valami akad. Ahogy a két könyvet
kihúzom. Talán a régi istenségnek, Osirisnek is volt szerepe
benne: mikor a Nyelv és lélek a polcra került, igen, a nyelv és
a lélek rátevődött egy ilyen zsenge levélre, mely el is szakadt
most, csonkja a növényen, vége-hegye a nyelvben és a lélekben.
De hogy a veréb, aki ezt is végignézi, egyáltalán él, annak
köszönheti... nem, dehogy nagy nemzetségének, alkalmazkodó-
képességének, hanem hogy mikor tönkre-tört szárnnyal
mindegyre utánam repült a polc előtt két nyáron át is,
csak rágondoltam, nem nyelvre, lélekre - a növényekre sem
vagyok képes így gondolni, megvallom -, csak rá, mert mikor
ott volt felemelt talpam alatt, netán ahová épp léptem volna,
nem nyelvemmel és nem lelkemmel, de meztelen talpammal
mindig megálltam
                        félúton a levegőben,
                                                    felemeltem a mai dal-és
repvirtuózt.
De ha meg nem előzöm, egyszer
                                                 így is meghal és itt hagy.
Porladóhelyével és - mondjuk, oly mindegy - egy bepréselt levéllel.
Mindegy? Mi olyan végképp
                                           mindegy?
Ó, mindig ezek az új és újabb kiadások.

„Utolsó látogatás”

Ottliknak és egy angol szerzőnek

 Mottó:   „Megfogadtam, hogy ha lemondok,
isten nem fog elhagyni v

Lemondok rólad, és lemondok
a rendjük szerinti dolgok
rendjéről és dolgáról,
mert az ígéred: „Aki elpártol
... már-már hitétől... hogy talán engem ér föl,
vagy engem ér le,
e gyalázatáért megkapja cserébe,
hogy én, ha mindenképpen erre kell
vágyódnia, holtán nem hagyom el.”
Nem utazom. Nem törekszem megannyi
ügyemben, mit nem hittem odahagyni,
és Te sem vagy, aki nem hagysz el így,
hagyod nekem Totyit,
galád árulásomért együttesünket,
de mi a világ? mi árulható el
abból, ami csupa utó- és előjel? Tudom-e, ki voltál, istenem?
A világ része volt, mi a világ legszentebbje volt.
Maga tarolt, a világ, lengett s botolt,
és én egy verébnél maradtam meg, ennyi erővel.
Nincs mit mondanom, és ez ki se tüntet, utolsó órám, s ami nem,
szét sem gyaláz, talán ürügy csak hogy lemondjak,
bár nem hiszem, és mit tudom én, talán épp csak megy nekem,
mert hogy tegyem, ugyanúgy lehetőség, mint hogy ne tegyem,
de, fogadalmam, hogy mikor valóban
az jön el, a múltakat ne koholjam,
legyen valamim, ami élve
annyi volt már, mint ha holtan.