A paródiaírásról vallani annyi, mint magáról az egyetemleges irodalomról beszélni.

(Már ahogy lehet; ahogy tudunk.) A paródia ugyanis nem pusztán az irodalmi műfajok egyike, hanem az irodalmi művek tükre. Akkor is, ha nem minden remekmű elé tartják oda, s ha olykor talmiságokról is visszfényt csillant meg ez a tükör.

A paródia valamilyen változata minduntalan feltűnik az irodalomban, és korántsem csupán a bulvárlapok hasábjain. Megjelenik már a legkorábbi, klasszikussá nemesedett irodalmi művekben. A paródia léte rendkívül összetett lelki működésen alapul. Megtalálható benne a befogadói komplexusok kiszámíthatatlan gomolygása, az irodalmi művek iránti lelkesedés, mely azonosulási vággyá fokozódhat vagy fajulhat - és még sok minden a kisebbrendűséget feledtető gonoszkodástól, fölényeskedéstől a legmagasabb rendű kritikai érzék működéséig. Benne van a szajkó és egyes majomfajták utánzásra való hajlama csakúgy, mint a legjobb kritikai szellem megnyilatkozni akarása.

Indítékai közt gyakran föllelhető egyfajta demokratizmusigény is, melynek torz és egészséges változata egyaránt megfigyelhető. Torz módon érvényesül ez a demokratizmus, amikor a középszerű parodista (de lehet, hogy a nívós is) lázadozik az emberi nagyság ellen, amelyet nyomasztónak érez, ezért szeretné önmagával egy szintre lefokozni. Közhely, de igaz, hogy minden viszonylagos, még a nagyság is; a mindennapi embert ez megnyugtatja. De föllelhető a paródia lélektanában a demokratizmusnak egy el nem ítélhető változata is: ösztönözheti a parodistát a tisztelet egy különös, de a társadalmi életben korántsem ismeretlen neme, valamiféle társulási vágy. A nagy művek iránti nagyrabecsülését a rajongó kedélyes bizalmaskodásába, egyfajta pajtáskodásba csomagolja, mert szeretne minél közelebb férkőzni az emberi nagysághoz. Védekezik az egyéni ízlést befolyásoló és a függetlenségérzetet veszélyeztető kultikus szertartások ellen. Olyan síkon szeretné megvetni a lábát, amelyen állva átélheti az emberi egyenlőség élményét. A nagy író ugyanolyan egyszerű halandó, mint ő maga, ugyanúgy eszik, iszik, alszik, tüsszent, vakaródzik, mint ő, miközben halhatatlan műveinek nagysága egy pillanatig sem kétséges előtte.

Karinthy Frigyes maga is költő volt - kisszámú versével is költő a legjobbak között. Indíttatásában valószínűleg mégis része volt bizonyos védekező ösztönnek, amikor Ady-paródiáit megírta. A Fidibusz című vicclap már 1908 áprilisa óta sorozatban közölte a humorista paródiáit. Ady ismerhette ezeket, amikor cikket írt a Nyugat 1910. június közepén megjelent számába két francia parodista, Paul Reboux és Charles Muller „Á la manière de...” című közös könyvéről. (A cím körülbelül így fordítható magyarra: „.:. modorában”). Ady a következőket írja: „Úgy gondolom, hogy nálunk meg nem értenek elég jól az effajta, kedves írócsúfoláshoz. Nem új, de mindig pikáns, ahol egy kicsit olvasnak, ez a játék, s engem érdekel különösen. Magyarországon tudniillik énrajtam próbálták ki legsűrűbben (...). Kár, hogy kevésszer sikerült (...). A módszer: paródiás kritika, bolondos utánzás, de mindig haragos-irigy grimaszolással. Ez a haragos-irigy grimászolás olyan szükséges ehhez a »műfaj«-hoz, mint a kicsúfolandónál az egyéniség.” Ady így summázza gondolatait: „Az író-manière-ek »műfaj«-a pedig igazán értékes jelenség egy kultúrtársadalomban. Okvetlenül elterjedt, heves és értő olvasásszokásra vall, ami mégiscsak a legszükségesebb az irodalomnak. (...) [A paródiaírás] hasznos, derék, kedves, kultúrás szerep, s úgy szeretném már látni, hogy Magyarországon is nagyon kelljen és keljen.” Ady neheztelhetett Karinthyra. Maliciózusan színlelte, hogy nálunk még nem is létezik paródiaírás, holott a Nyugat-cikk megjelenésekor Karinthy paródiáinak nagy része már olvasható volt a Fidibuszban. Amikor Karinthy paródiái 1912-ben könyvben is megjelentek Így írtok ti címmel, s nagy sikert arattak, főként a Nyugat táborában, Ady semmi jelét nem adta elismerésének.

Karinthy tisztában volt Ady tehetségével, de nem fogadta el a költő vezető szerepét és váteszi magatartását. Nehezményezhette Ady fölényes bírálatát is, mely lemoshatatlanul ráragasztotta a humorista legjobb barátjára, Kosztokányira az „irodalmi költő” bélyegét. Ady cikke pedig végképp megpecsételte viszonyukat, a kölcsönös idegenkedést. A Nyugatot ért támadások mégis egy táborba hajtották Karinthyt Adyval. Gondolhatott a „költő-váteszről”, amit akart, a közös ellenséggel szemben szövetségeseként kezelte. A közös ellenség pedig nemcsak a konzervatívokból, a Rákosi Jenőkből és hasonlókból tevődött össze. Az Így írtok ti összekötő szövege vagy keretjátéka - egy pályakezdő író viszontagságainak története - bizonyítja, hogy Karinthy a szellemi embereket megvásároló és alantas célokra felhasználó sajtóvilágot tartotta legfőbb ellenfelének. A citoyen-gondolkodású Karinthy éppúgy tiltakozott ellene, mint a forradalmi nézeteket valló Ady a pénz-verseiben, amelyek épp oly kétarcúak és izgalmasak, mint istenes, szerelmes és hazafias versei.

*

A paródia rokonsága igen szerteágazó. (Majdnem azt mondtam, hogy „előkelő”, pedig ez a tulajdonság áll tőle a legtávolabb. Pedig van előkelő rokona is, mint az alábbiakban láthatjuk.) Az irodalmi lexikonok címszavaiból jókorát meríthetünk, ha fel akarjuk rajzolni családfáját három nagyobb és néhány kisebb ágával: travesztia, blaszfémia, persziflázs; nevettető parafrázis vagy pastiche, tréfás utánérzés, rájátszás; imitáción alapuló kritika. A magyar paródiaírás atyja, Karinthy Frigyes szavaival mondva, a paródia irodalmi karikatúra, görbe tükör. A paródia minden lehetséges műnemben jelen levő komikus és szatirikus műfaj. Legjellemzőbb vonása az utánzás és a vele járó torzítás, elrajzolás, túlzás, a tartalmi és a formai elemek fonákra fordítása, a szatirikus leleplezés (Meztelen a király, ahogy Bertha Bulcsu adott címet vesébe látó irodalmi portréinak). S a legfontosabb a kritika mozzanata.

Gyakori tévedést oszlathatunk el azzal, ha megjegyezzük: a kritika fogalmát sokan csak a kritikai él meglétével azonosítják. A mindennapi nyelvhasználatban a „kritizál” szó kétségtelenül a kifogásol, bírál, leminősít szinonimája. Ámde az irodalmi és művészeti életben ez nem így van: az irodalomtörténet legnevezetesebb kritikusai nemcsak „megkritizálták” a műveket, hanem igen gyakran dicsérték, felmagasztalták és példaképnek tüntették fel őket. A legjobb kritikusok elutasítják a kiváló művek útjában álló, mulandó értékű alkotásokat, örömmel köszöntik az új remekek születését, majd az idő múlásával védik ezeket a méltatlan feledéstől éppúgy, mint a rangfosztó szándékú támadásoktól, a türelmetlen értékrevízióktól. A régi és az új harcában jó minőségek is szembekerülhetnek egymással. A viták szükségképpen vele járnak az élettel, mely nehezen tűri a változatlanságot. Akkor is, ha a közterek szobrai és emlékművei mindig láthatóan kifejezik a társadalom igényét a megingathatatlan értékek iránt. A közízlés, a közgondolkodás és a divatok terén állandó változásban levő társadalom újra és újra ellenőrzi a művészi alkotást és önmagát, hogy kettejük viszonyában melyikük tölti be az előrevivő s melyik a hátráltató erő szerepét.

A remekművek azonban minden viszonylagosság ellenére „örök” emberi értékekhez kapcsolódnak. Fogadtatásukban van persze ingadozás: Shakespeare a klasszicizmus és a rokokó ízlésnek nemigen felelt meg, a felvilágosodás-kor érdeklődésének sem állt a homlokterében, de népszerűsége a romantika óta majdnem töretlen. Vannak fogékonyabb és vannak süketebb korszakok. Most éppen egy süket korszak közepében vagyunk, leginkább éppen a legégetőbb gondjainknak szóló művekkel szemben, ezért Ady, József Attila, Illyés vagy Bibó István gondolkodásmódja - a maga mélységében - igencsak hiányzik a közéletből. Főképp azoknak van útjában, akik nemrég rájuk hivatkoztak. Nem is lehet ez másként egy féloldalas demokráciában, ahol a sok-sok „demokratikus” párt abban verseng, ki hogyan tudja jobban megcsonkítani a demokráciát - az egyik emerről, a másik amarról.

*

Ha a paródiát nem akarjuk megfosztani lényegétől, attól, hogy kritikai mű, akkor el kell ismernünk értékfelmutató szerepét éppúgy, mint hibáztató, bíráló, leleplező vagy elutasító voltát. A paródia legfeltűnőbb tulajdonsága, hogy felnagyít és kigúnyol egyéni gyarlóságokat, ízlésbeli fogyatékosságokat, modorosságokat vagy bármiféle hibákat - de eközben részt vesz az értékkiválasztásban, mely alapvető kritikai funkció. Láttunk már példákat arra, hogy valamely eposz vagy regény olyan részletkérdésekben is hibásnak találtatott, mint a kompozíciós következetesség vagy a poétikai, stiláris fegyelem, mégis, a múló évtizedek, évszázadok távolából is remekműként tartjuk számon. Talán elég, ha irodalmunkból a Zrínyiászra, Vörösmarty eposzaira, Kassák életregényére vagy Juhász Ferenc poémáira utalok az ötvenes-hatvanas évekből. A paródia már azzal kifejezi megbecsülését a parodizált műről, hogy szerzője fontosnak tartja, hogy megmutassa színét és (főként) fonákját. Kivéve azokat az eseteket, amikor meg akarja semmisíteni a művet, annyira kártékonynak véli. De ennek is legalább híresnek vagy népszerűnek kell lennie, mint Karinthy idején Pósa Lajosnak, Földi Mihálynak. Mi több, létezik a paródiának olyan változata is, mely az hommage-zsal rokonítható. Ez a paródia „előkelő” rokonsága. Az hommage tiszteletadás: szerzője úgy fejezi ki hódolatát egy másik író iránt, hogy az ő stílusában szólal meg, őt idézi, és megerősíti, további érvekkel támasztja alá eszméit. Ha ebbe bizalmas, tréfás hang vegyül, a rokonság fennáll a paródiával. Orbán Ottó Kosztolányi-emlékverse az Ilona című vers modorában énekli meg a nagy költő érdemeit. Egy cseppnyi humort ebben is érzek: Orbán jól tudta, hogy a magyar irodalom egyik legmodorosabb remekművének dallamára hangszerelte megemlékezését.

*

Illyés Gyula írja egy jegyzetében, hogy a kritikus ne önmagáról beszéljen, hanem a műről, mert az olvasó nem rá, hanem a műre kíváncsi. Jaj annak a parodistának is, akinek „egyénisége” van, aki elirigyli a parodizált íróktól a személyes érdekességet. Ady szerint a jelentős egyéniséggel szembeni irigység vezeti az egyéniség nélküli parodista tollát. Ezt azért írjuk Karinthyval szembeni ellenérzéseinek számlájára. Az irigység nem kötelező. Ha már valamilyen csúfságot keresünk a parodista lelkében, akkor én inkább arra gyanakszom, hogy a másság iránti gyarló ellenkezésünk rejlik az indítékai közt. Ám a jó parodista fölülemelkedik ezen, és olyankor remekel igazán, ha érezi az olvasó, hogy a másságot egyrészt megbocsátja a másiknak, másrészt a derű segítségével feloldozza magát a saját magban fölfedezett intolerancia önvádja alól. Azt hiszem, Karinthytól nem Ady állt legtávolabb alkatilag, hanem (Szabolcskánál is jobban) Móricz. De értékével tisztában volt. A távolságot épp a harsányságával oldja fel, amikor a legmodorosabb Móricz-mű, a Sárarany stílusát a végletekig kifigurázza. Cyrano orrmonológját követi: túlzásai olyan éktelenül és képtelenül nagyok, hogy már nem is bántóak. Amikor az ostoba kis vicomte azt mondja Cyranónak; hogy „kendnek az orra nagy”, az sértő. Ha azt mondaná, amit Cyrano javasol, miközben megvív vele (pl. „Kis dinnye az, vagy óriás uborka”), akkor megúszná egy szóbeli riposzttal. Így azt kapja, amit megérdemel: kioktatást és nyolc napon túl gyógyuló szúrást.

A paródia lehet szemtelen, mint a királyi udvarok udvari bolondjának vállveregető komázása a felséges úrral, de nem lehet szellemtelen. Lehet szókimondó, mint a gyerekszáj, lehet ál-naiv is, de legyen tárgyszerű. Megengedhető a sikamlósság, a vaskosság, de a durva, becsületsértő trágárság tilos. A paródia funkcionális pontosságára és tisztaságára illik legalább olyan kényesen vigyázni, mint az illemhelyekére. A parodista lehet utálatos, tolakodó és arcátlan, de önérvényesítő nem lehet. Önérvényesülésének lehetséges útja az éles szemű megfigyelés, a másik fél alapos ismerete, az utánzó-képesség s a nyelvi, stilisztikai, poétikai jártasság. És persze némi vásottság. De legyen eközben is minél érzékenyebb olvasó, és tisztelje a szépséget, mielőtt ajakrúzzsal csókosra vagy vigyorgósra pingálja át Mona Lisa mosolyát. És éreztesse, hogy nem Leonardo művén hajtja végre a merényletet, hanem csak az emlékezetében megbújó kópián. Ez azonban hiteles másolat, s nem téveszthető össze egy Murillo-madonnával vagy egy Modigliani-portréval.

*

Az utánzás fontos része a paródiának. Az utánzás már önmagában komikus hatású. Tegyük hozzá: bosszantó is az utánzott szemszögéből. Az utánzás a mágia egy fajtája, és az utánzás szándékának jelzésén fordul meg, hogy „fekete” vagy „fehér” mágiáról beszélhetünk-e.

A görbe kis bohóc tükörmozdulatokkal követi a vonatkerék nagyságú súlyokat emelgető, duzzadó izomzatú artistát. Az erőművész mosolyogva tartja ki a mázsás súlyzót, a bohóc ínszakasztó erőlködést mímelve sem tudja megmozdítani a vaskorongokat. Aztán a bohóc behoz egy papírmaséból készült súlyzót, mely kétszer akkora, mint az atlétáé, és harsányan kacagva lendíti a feje fölé.

Vajon ilyen esetben kin nevetünk? Talán úgy érezzük, hogy az artistát „legyőzték”? - Szó sincs róla. Nem őt nevetjük ki, nem is a bohócot; az ellentét ingerel kacagásra. Érzünk valami furcsa elégtételt is, talán egy csöppnyi kárörömet, talán a furfangosság iránti rokonszenvet, amiért legalább látszólag erősebbnek bizonyult a kis csámpás Dávid, mint a föléje magasodó Góliát. A megvesztegető és lelepleződő látszat fontos itt.

Ez „fehér” mágia. Az ész fölényét szívesen vesszük a nyers erővel szemben, de efölötti elégedettségünk egy pillanatra sem csökkenti elismerésünket az igazi erő iránt. Ez csak egészen másféle helyzetben következik be. Olyankor például, ha a roppant izomzat valamilyen alantas indítékból érezteti fölényét a gyöngével.

„Fekete” mágiának nevezhetjük viszont a remekműnek vagy alkotójának meggyalázását. Ez olyan, mintha ürülékkel maszatolnák be egy klasszikus költő arcképét. Csakhogy a megsértett érték visszaüt: az elkövető lesz büdös, és neki kell mosakodnia, ha a szagtól szabadulni akar. Csodálom, hogy az a kiállítás, amelyen disznóvérrel fröcskölték össze Krisztus arcképét és korpuszát, nem ingerelte tiltakozásra az esztétákat, sőt, néhányan védelmére is keltek ennek a „kísérletnek”. A parodista undorral fordul el: ezt nem is lehet parodizálni. Anatole France nevének bemocskolása a modernizmus hátulgombolós korának jelensége volt. A ma már nyolcvanéves anarchista bácsika ne mutogassa az alfelét. A merényletet legalább egy szent dolog, a művészi szabadság nevében követték el. Rendőrért ezért nem kiáltunk. De véleményünket ki kell mondanunk: ez pedig nem művészet. Ugyanígy nem is paródia, még csak nem is travesztia; satanizmusnak is hitvány erőlködés.

A paródia veszélyes üzem, mint az aranybányák keleti szomszédainknál. Vagy mint a láncfűrész. „Vigyázni kell erre a műfajra, mert természeténél fogva késsel dolgozik, mint a sebészek” - írta Karinthy a kritikai műfajokról, mely a paródiára is érvényes.

A paródia semmivel sem démonikusabb, mint bármely más irodalmi mű. A vígjáték múzsája, Thaleia kíséretében kétféle segédszemélyzet működik: a tündér és a kobold. A tündér derűs, a kobold csúfondáros, gúnyos. Egyik sem ördög. A kobold nem gonosz, csupán kópé, tréfacsináló. De azért „van benne valami veszélyes is”, ahogy Kálnoky László szerette idézni a Hamletet.

*

Az irodalom (és minden művészet) eredendő sajátosságához tartozik, hogy jelentős részben önmagából, az irodalomból indul ki. Nemcsak az „irodalmi írókkal” igazolható ez a tétel, hanem vérbő, „életes” szerzőkkel is. Nemcsak a hivatásos tollforgató elképzelhetetlen úgy, hogy egyetlen könyvet sem olvasott el. A szájról szájra terjedő folklór sok-sok ismeretlen „szerzőjéről” is úgy tartjuk, hogy mindegyikük a másoktól hallott, vagyis már meglévő dalon, mesén, mondán igazított, csiszolt valamit. Ők is az „irodalomból” indultak ki. A paródia azonban olyan szorosan kapcsolódik a mások által már megírt művekhez, mint a borostyán a tölgyfához, amelyre felkúszott, s melynek nedveiből él. A „parazita” létezésmód szimbiózissá nemesedett.

Az irodalom „élősdije”, a paródia nem szívja el éltetőjétől a nedveket. Ellenkezőleg: táplálja támaszát. Az Így írtok ti szerzőjéről rendre megállapítják az irodalomtörténészek, hogy a Nyugat újonnan föllépő táborának legfőbb népszerűsítője volt. Ha létezik hasznos élősdi, akkor a paródia ez. Kettős paradoxonon nyugszik: egyrészt kigúnyolja azt, amit nagyra becsül, másrészt népszerűsíti azt, amivel szemben kifogásai vannak. A kifogások tréfás, nevettető jelzése nemhogy sértené a parodizált művet Karinthy remekeiben, ellenkezőleg, egyenesen szentesítik a stílus egyéni sajátosságait, mint a szellemesen megrajzolt karikatúrák az arcvonásokat, amelyeket eltúlzott formában még jobban megkedvelünk. Karinthy elsősorban ezért nevezte paródiait irodalmi karikatúráknak.

*

Vannak műfajok, amelyek egy másik műfaj tótágast állításából keletkeztek. Ilyen a komikus eposz, sőt részben a vígjáték is. A paródia eredete itt keresendő.

Idestova háromezer évvel ezelőtt, miután a rapszodoszok közvetítésével Homérosz Iliásza bejárta az Égei-tenger partvidékét, egyszer csak támadt egy ismeretlen poéta, talán egy „komolytalan” énekmondó, talán Homérosz vetélytársa vagy hűtlen tanítványa, aki megénekelte az Iliász csúfondáros, szentségtörő és kacagtató, sőt kajánul röhögtető változatát, a Béka-egér-harcot. Lehet, hogy előzőleg az énekmondók céhe kizárta magából, mert eltorzítva, „egyénieskedő” felhangokkal terjesztette az isteni művet. De az is lehetséges, hogy egyszer csak elege lett abból, hogy fenséges hexameterekben zengedezzen a szép Heléna szajhaságáról, Párisz striciségéről, a kárvallott Meneláosz féltékenységéről, Akhilleusz hiúságáról és féktelen önzéséről, Agamemnon kőszívűségéről és kapzsiságáról vagy akár Odüsszeusz kétszínűségéről. (Először magát hülyének tettetve akar meghátrálni a háború elől, később a legravaszabb toborzótisztként ő fogja be a seregbe Akhilleuszt.) Nem is beszélve az istenekről és istennőkről, akik semmivel sem tisztességesebbel egymással, mint a szeszélyeiknek kiszolgáltatott emberekkel. Az elképzelt rapszodoszt hajlamos vagyok megérteni. A világirodalomnak ez az alapműve, az Iliász időről időre ellentmondásra ingerli a gondolkodó emberiséget, miközben megingathatatlanul ragyog a trónusán. Akkor is, ha Mallarmé „homéroszi eltévelyedésnek” nevezte a világirodalomnak azt a háromezer éves történetét - mással aligha pótolható vezérfonalát -, mely ebből a műből indult ki. Ilyen fokú szigorral ritkán nyilatkoznak az Iliászról, de az adaptátorok, illetve a humoristák a kezdet kezdete óta felülbírálják az eposzt - ki-ki a maga módján.

Az Iliász egyebek közt azért is fölülmúlhatatlan alkotás, mert magában hordja a költői szemlélet és a mitológia bírálatát. Homérosz (vagy akit annak tartunk) eredetileg a görög arisztokráciának akart hízelegni azzal, hogy isteni eredetű hősöket vonultatott fel művében, akiktől a nemesi előjogok birtoklói származtatták magukat. A homéroszi műből arról „értesültek”, hogy valamelyik hérosz volt az ősük, aki ott harcolt vagy ott esett el Trója falainál. Ám az Iliász figyelmes olvasói már az első énekmondók előadásaiból megérthették, hogy a költő egyértelműen az „ellenséggel”, az ostromlott vár védőivel rokonszenvez. Agamemnon mindenfelől összetrombitált serege babár, gyülevész társaság a vár békés lakosságát védelmező, hősies és önfeláldozó Hektórhoz és háza népéhez képest - kivéve Páriszt, aki minden felelősség alól kibújó szoknyapecér és bajkeverő. Homérosznak nemcsak a sokszor emlegetett tárgyilagosságát kell dicsérni, hanem erkölcsi érzékét is, melyet nem ingat meg, hogy az agresszorok dicsőségét zengi. Míg Trójában Hektór a közösség nevében mond szigorú ítéletet Párisz léhaságáról, addig a görög táborban a rablóvezér, Agamemnon csak a betyárbecsület alapján mondhat bírálatot a magánsérelmeit dédelgető Akhilleusznak, aki hosszú ideig nem hajlandó az egyesült görögök érdekeiért síkraszállni. Az Agamemnon által képviselt „közösségi érdek” nem nyugszik etikai alapon. Jellemző, hogy a vezér alkudozni kezd, amikor Akhilleusz kijelenti, hogy Trója minden kincse sem ér fel az életével. A nagyfőnök még saját lányát, Iphigeneiát is feláldozza a háború sikeréért. Az olümposzi istenek és istennők is megérik a pénzüket, a gyáva szájhőssel, Árész hadistennel az élen, akinek szelleme, az erőszak az egész hadjárat fölött ott lebeg. Ezzel szemben a költő, ha nem is töretlen idillt festve, de szeretettel ecseteli a békés népek életét, mely sokkal inkább hasonlít a trójaiakéra, mint a hellénekére. (Nagy László igézően szép költeményét, A vasárnap gyönyörét tudnám az eposznak ehhez a részletéhez hasonlítani.) Homéroszról mindaz elmondható, amit az irodalomtörténet oly sokszor megállapított Balzacról: senki sem adott olyan szigorú bírálatot az arisztokráciáról, mint ő - az arisztokrácia híveként. József Attila sorai méltán odaírhatók az Iliász élére mottónak: „A világ vagyok - minden, ami volt, van: / a sok nemzetség, mely egymásra tör. / A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör.” Az Iliászt sokkal nehezebb parodizálni, mint gondolnánk.

Ám a Béka-egér-harc szerzője nem erre nézett. Nevetett vagy nevetve sírt az egész hűhón, az istenek és emberek civódásán, a hiúságon és a fontoskodáson, az érzelmes kegyetlenkedésen, valahogy úgy, mint Arany János A nagyidai cigányokban vagy Weöres Sándor a második világháború végén írt műveiben, például a XX. századi freskóban. Vagy ahogy Szentkuthy Miklós beszélt a mindenkori háborúzó emberről, a „véres szamárról”. A névtelen vígeposz-író magasból, de magasztosság nélkül pillantott vissza az ősök hódításira. Az emberi tartalomtól éppúgy elvonatkoztatta vígeposzának „hőseit” és cselekményét, mint az olümposzi istenek s a héroszok mítoszától. Nevettetni akart, és a rosszmájú kacagástól a homéroszi művet sem kímélte, mert érezte, hogy hallgatói már nem hisznek a hőstörténetben, főként, ha családfájuk révén nincsenek benne érdekelve. Valószínű, hogy a szerző nem az arisztokraták, hanem a demokraták híve volt. Mégis, mennyivel demokratikusabbnak érezzük az Iliász népszemléletét! A Béka-egér-harc nem válik demokratikussá attól, hogy mindenkit egyformán kis féregnek tüntet föl szerzője. De nem is ez volt a célja, hanem a nevettetés önmagáért, netán az elvesztett hitért kárpótló kárörömért.

*

A paródia a többé-kevésbé mindnyájunkban meglevő kettősségen alapul: lenyűgözötten bámuljuk az irodalom legkiválóbb műveit, de megigézettségünk legkisebb sérelme nélkül is megtartjuk önálló véleményalkotásra való igényünket és képességünket. Ezért paradox műfaj a paródia: egyszerre azonosulás a művel és távolságtartás a műtől. Az azonosulás (beleélés) persze nagyrészt színlelésen alapul, ami az irónia lényege. A parodista talán maga sem tudja, hogy mikor azonosul a parodizált költővel, és mikor színleli csupán, hogy ez a legfőbb vágya. Ám ha egy híres mű elolvasásakor úgy érezzük, hogy a műélvezet közben valami mellékíz bizsereg a nyelvünkön, de magunknak sem tudjuk megfogalmazni, hogy mitől, akkor azokhoz a szerzőkhöz fordulunk segítségért, akik élen járnak a befogadói élmény gyakori kettőssége - tetszés és fenntartás - kifejezésében: a kritika legrégibb művelőihez, a parodistákhoz.

Igen, rá éppúgy szükség van, mint a kritikusra. Sőt, egyben-másban előnyt is adhatunk neki. Míg elemzése során a kritikus gondosan különválasztja egymástól a műben azt, ami tetszik neki, attól, ami nem tetszik, addig a parodista ezt ugyanabban a mozzanatban képes megmutatni a tendenciózus utánzás fogásaival. A tendenciózus utánzáshoz hozzátartoznak az elidegenítő effektusok: a parodista időnként mintegy „kibeszél” a műből, mint a „félre” dramaturgiai megjegyzést követő színészek. vagy gúnyos megjegyzéseket tesz, mint a nézőtér szellemeskedő aranyifjai a Szentivánéji álom bumfordi színházjelenetében. (Itt jegyzem meg, hogy Shakespeare-nek is volt köze a paródiához. A Szentivánéji álom iparos legényeinek amatőr színjátszása megfelel az Így írtok ti mottójelenetének, amelyben a káplár így oktatja ki a közlegényt: „így lősz te!” A drámaíró persze szándékosan lő mellé.)

Meg kell adni, azért a kritikus munkáját nem pótolhatja a parodista. A kritikus a fogalmak nyelvére fordítja a lírai mű képeit, illetve az epikai vagy a drámai mű cselekményét, mielőtt értékelő műveletét véghezvinné. Ezzel már nagy szolgálatot tesz, mert tudatosítja - s így jó irányba terelgetheti - a jámbor befogadó érzéseit. Ki is fejti véleményét arról, hogy a mű mennyiben felel meg az emberiség s a nemzet és az erkölcs törvényeinek. Erre a paródia csak utalásszerűen képes. A parodista nem egy másik jelrendszerbe ülteti át a parodizált művet (mint a kritikus), hanem megmarad az eredetiben, de úgy, hogy közben lényeges változtatásokat végez rajta. A magasztos tartalmat alantasra váltja, miközben megtartja az ünnepélyes forma csalóka, de minduntalan lelepleződő látszatát (ezt látjuk Kálnoky XIX. Henrik című Shakespeare-paródiájában), vagy ellenkezőleg, meghagyja a téma fennköltségét, de alantas formába öltözteti (ez történik a Béka-egér-harcban és az ennek nyomán született, hasonló című Csokonai-műben).

A Béka-egér-harc nem csupán múló, alkalmi jelenség volt a görög kultúrában. Más, veretes ókori műfajok is vallanak az embernek arról az eredendő óhajáról, hogy előbb-utóbb nevetni is tudjon ugyanazon - vagy valami hasonlón -, mint amin sírva fakadt. Az athéni drámaírói versenyeken nemcsak tragédiákat, hanem komédiákat is játszottak a tágas színház szépszámú közönségének. A legtehetségesebb komédiaíró, Arisztophanész azzal a fogásával is sikert aratott, hogy némelyik vígjátékába illetéktelenül belecsempészte saját „versenybírói” szerepét vagy szavazatát, mellyel az egymással versengő tragédiák sorsát befolyásolhatta. A színpadon juttatta érvényre a maga füttyét, ritkábban tapsát. Méghozzá a leghatásosabb eszközzel: a nevettetés félelmetes erejű - hol „gyilkos”, hol meg „hálás” - fegyverével. Valamiért - talán Aiszkhüloszon csiszolódott ízlését az újításoktól óva, talán irigységből - ellenszenvet érzett Euripidész lélekelemző tragédiáival, az addig szokásosnál több személyt megjelenítő szereposztásával és más dramaturgiai újításaival szemben. Komikusnak tüntette föl Euripidész hőseinek pátoszát, s olykor Szophoklészt sem kímélte meg vaskos blaszfémiáitól, pedig ő megtalálta az eszményi átmenetet az aiszkhüloszi tragédiák zárt egyszerűsége és Euripidész műveinek (anakronisztikusan mondva) „romantikus” és „formabontó” túlzásai között. Az ilyen részletek Arisztophanész vígjátékaiban határozottan parodisztikus jellegűek. A vígeposz a Béka-egér-harc óta jószerével nem egyéb, mint a hősi eposz paródiája. Még Petőfi A helység kalapácsa című komikus eposza is Vörösmarty hőskölteményeit parodizálja. A drámaparódiában Felhők című bohózatával Arisztophanész mondható az első fecskének. Ő az első konzervatív parodista. Karinthy az ellentéte: az újítás híve, legalábbis a szimbolizmus és főleg a tárgyiasság elterjedésekor. Vérbeli racionalistaként az avantgárdot már nem fogadta el - érezhetően elhúzta tőle a száját.

*

Nem közömbös, hogy kit akar szórakoztatni a parodista. Hogy szórakoztatni akar, az nem vitás, és alig van, ami biztosabb közönségsikerrel kecsegtetne, mint a nevettetés. Az embereket megnyugtatja, s hálával tölti el, ha látják, hogy az istenek és a hősök éppolyan esendő figurák, mint ők maguk, és tapasztalják, hogy a híres-nevezetes költő maga is megmosolyogtató, aki ezeket a figurákat halhatatlan műben örökítette meg. A paródia nemcsak a művekről szól, hanem gyakran szerzőjükről is. A híres emberekről mindig szívesen pusmogtak, pletykáltak a közönséges halandók. De kinek az oldalán áll a parodista? -- Ez itt a kérdés. Ha a közönséget a szerző ellen akarja hangolni, akkor vesztett ügye van. Nyer viszont, ha cinkosa lesz a költőnek abban a kritikában, amelyben a költemény a társadalmat és az emberi természetet részelteti. A cinkosság nem hiányozhat a paródiából a rosszal, kártékonnyal szemben, ha csak nem maga az író kártékony, rossz. De Karinthy még a nagyon híg és olcsó Szabolcska Mihályt és Pósa Lajost is többre becsülte, mint a társasági lapok tulajdonosait. Ahogy a bulvársajtó mágnásairól és az operettről vélekedett, abból el tudom képzelni, hogyan vélekedne a televízió bárgyún érzelmes makaróni-filmjeiről és elképesztően alantas valóságshow-jairól. Mindenkinek melegen ajánlom A bundonbenghi bumeráng című paródiáját, egy több száz folytatásból álló bűnügyi film „forgatókönyvét”.

*

A parodistának van bizonyos előnye a kritikussal szemben. A kritikus az elvont fogalmi gondolkodás eszközeivel él, s legfeljebb csak a szemléltetés vagy a színezés kedvéért él a szépirodalomból ellesett stiláris fogásokkal. A parodista azonban ugyanazon vagy hasonló nyelven beszél, mint a költő. A paródiaíró már a kifejezésmódja révén érezteti az olvasóval, hogy ért a költő nyelvén, s ez már bizonyos fokig hitelt ad munkájának, attól függetlenül, hogy a persziflált művel szembeni ellenérzését vagy rokonérzését fejezi ki.

Kosztolányi egy tárcájában tréfás példával védi meg a kritika munkáját. Azzal az állítással szemben, hogy a kritikusnak nincs joga bírálni a költők verseit, mert ő nem tud verset írni, Kosztolányi ekképpen példálózik: ha nem tudsz tojást sütni, akkor is meg tudod mondani, hogy jó-e a sült tojás, vagy sem. Így, ha a kritikus nem tud verset írni, akkor is meg tudja ítélni, hogy a költő verse jó-e vagy rossz. (Szerencsés esetben - teszem hozzá.) Nos, a jó parodista tud verset írni, legalább a jó epigon szintjén. A jó utánzatba rejtett kritika megvesztegető. Ugyanakkor súlyos tévedés volna a parodistát az epigonok közé sorolni. Az utánzásnak nála más a funkciója, mint az. epigonnál.

Legjobb parodistáink egyébként is kiváló költők: Csokonai, Petőfi, Arany, Karinthy, Kálnoky, Weöres, Benjámin, Orbán. A prózaírásban Bárány Tamás neve kívánkozik még ide. Tőle kiváló jellemzést kaptak a tévénézők a hatvanas években arról, hogy miként fogadják az írók a róluk írt paródiákat. Elmesélte, hogy Veres Péter önmagát nem érezte találva a görbe tükörben, viszont áradozva beszélt arról, hogy mennyire jól jellemezte a parodista Hegedűs Géza regényeit. Később Hegedűs Géza vonogatta vállát a róla szóló karikatúrán, viszont lelkesen méltatta a Veres Péter-paródia telitalálatait. Azt hiszem, nem a paródia célpontja dönti el, hogy mennyire célzott pontosan az író - mondhatom, ha már a céllövészethez hasonlította ezt a műfajt Karinthy az Így írtok ti előhangjában.

Szabó Lőrinctől származik a mondás, hogy a műfordító nem űzheti mesterségét a saját költői rangján fölül. Ezt csak azzal a fenntartással fogadhatjuk el, hogy nem minden műfordító írja meg (vagy hozza nyilvánosságra) azokat a verseit, amelyek alapján meggyőződhetnénk saját költői rangjáról. Ilyen „saját” életmű híján való műfordítónk pedig a legjobbak közt is akad: a kiváló Anyegin-fordító Bérczy Károlytól például éppúgy nem maradtak fenn saját versek, mint a Kalevalát magyarra ültető Vikár Bélától vagy a klasszikus költőket avatottan tolmácsoló Kardos Lászlótól.

A költői „rang” fogalma egyébkent is felülvizsgálandó ebben az összefüggésben. Egyik legfontosabb föltétele a költői egyéniség, a karakter, mely átüthet a poétikai képzettség gyarlóságain, és jelentőssé teheti az alkotót, mint például Berda József, Kassák Lajos, Simonyi Imre vagy Ladányi Mihály esetében. Ők a műfordításra valószínűleg alkalmatlanok voltak, de pótolhatatlan verseket írtak. Velük ellentétben például Végh György úgy volt kiemelkedő műfordító, hogy saját versei kulturált, de nem túlzottan érdekes alkotások. A paródiaírásban hasonló a helyzet. A paródiaíró nem feltétlenül kell, hogy költő legyen. Elég, ha van érzéke a poétai mesterséghez, s megvan a két adottsága, mely a paródiaíráshoz nélkülözhetetlen: a humor és a kritikai képesség. És persze a parodizált mű bensőséges ismerete.

Ezekhez hozzátennék még valamit, ami azonban inkább korlátozó tulajdonság: a paródiaíró felelőssége. Az, ami megakadályozza abban, hogy fölborítsa az értékek rendjét, nem enged meg bántó személyeskedést, alantas pletykálkodást, ízléstelenséget és durvaságot. Meggyőződésem, hogy a jó parodista mindig írópárti. Az értékes irodalom nevető álarcot viselő, a maszk mögött mégis komoly propagandistája, a jó író bajtársa.