Egymásra torlódott álmok roncsaiból
próbálsz véres öntudattal kikászálódni.
Úgy tűnik, sikerül, de aztán beleragadsz
az ágyba, mint húsevő növénybe a légy.
Karistol a fény, zsibbaszt az óra kattogása.
Mintha higanyból lenne formázva az idő
és ólomkonfettivel kitömve az agy.
Most megérted, mit jelent a gravitáció
- a levegő, mint a bűntudat, rád nehezedik -,
s csak a szerencsén múlik, hogy nem szippant
magába egy százmillió fényévre lüktető fekete lyuk.
Szólni szeretnél, de hínárrá változik nyelved,
és minden mozdulatod beleakad a valóságba.
A világ mégis egyszerűnek, sőt magától
értetődőnek érzik, beleértve persze, hogy
a legkisebb szükség is kozmikussá dagad:
már-már fontossá önnön jelentéktelenséged.
Ilyenkor felmagasztosul a nemlétező cél,
ilyenkor kvarkokra hullasz, ha megérintenek.
Ilyenkor egész nap a parkban ernyednél
ásványvizet kortyolva egy magányos padon,
s ahogy az alkonyatban szétnyílnak a terek,
szökni a fotonokkal együtt, ha itt az alkalom...