(1992. október)

Na, most vége a békés életnek! Kórházba kell mennem. Én voltam persze a hülye. Remélem, csak egy rövid kivizsgálás, esetleg néhány órás kezelés. Kovács Feri kísér be. Javaslom neki, hogy előtte igyunk valamit. Hamar beleegyezik, mondván, ha megdöglök, tényleg jó előtte inni valamit. Sokáig azonban nem lehet húzni. Hamarosan megnő körülöttem a sürgés-forgás. Itt gond lesz.

Éreztem, hogy menekülésre kell fognom a dolgot, mert ezzel nincs vége. De már elkéstem. Elkaptak, és erélyes, gyönyörű női kezek toloncoltak egy kórterem felé. Civil ruhámtól megfosztva, kölyök méretű pizsamában feszengve löktek egy ágyra, ahol belém döfték az első infúziót s az első néhány injekciót. Testemtől a lelkem már messze járt, s majdnem teljes nyugalommal vártam a másnapot, mikor hazamehetek.

Akkor még nem tudtam, hogy aki innen mindenáron haza akar menni, azt ritkán engedik el.

Három szobatársam szemrevételezése kötötte le egyetlennek hitt estémet. A legidősebb már tizenegy napja volt itt, várva, hogy lábujját levágják. Mivel cukorbeteg, igyekeztek a cukrát beállítani, ami úgy látszik, bonyolult művelet. Közben kiderült, hogy valamilyen gép is rossz hetek óta, úgyhogy a műtét egyre késett. Ha visszagondolok Napóleon „tudatlan” sebrészeire, akik a bicskájukkal és némi tömény szesz érzéstelenítésével végezték az ilyet... Barbár idők. Károly bátyám azonban nyugodt ember. Majdhogynem békével tűri a sorsát. Versenyzek vele, hogy egy nap melyikünk kap több injekciót. Általában ikszelünk.

Kis, jelentéktelen, halk szavú ember másik szobatársam. Régebben szívműtéte volt, de most nem ezért volt benn, hanem mert a fia elverte. Néhány napig van csak velünk, hangját is alig halljuk. Egyszerű, mérsékelten ivó, családjától félő ember látszatát kelti.

Harmadik társamat már sötétedés után tolták be hordágyon. Olajos munkásruháját hamar ledobják, közben részegen motyog, menekülne. Lekötik az ágyhoz. Sajnos pont mellém. Delírium.

- A katétert ne! A katétert ne! - tiltakozik hasztalan. Már tapasztalt ember. Ekkor én még nem tudom, milyen ez, de érzem, nem egy leányálom.

Az éjszaka nehéz. Minden pillanatban felébredek, s az ismerőst keresem, akivel álmomban beszéltem. Aztán vége. Kész vagyok. Ahogy mesélik később, ordítva hadonászok az infúzióállvánnyal, menekülni próbálok. A kórterem tiszta vér. Birkózik a jó a rosszal. Az agynak ehhez semmi köze. Végül győz a túlerő, négy nővér lekötöz, katétert dug belém. Az első kötést elszakítom. Most már nem csak a két kezem és lábam, hanem a mellkasom is lekötik. Nincs kímélet.

Két nap múlva, reggel, semmire sem emlékszem. Csodálom, hogy le vagyok kötözve, nem tudom, milyen nap van. Tudatom majdnem teljes. Közben szegény Károly bácsi vérnyomása kétszázra emelkedett, a cukra is romlott. Most várhat még miattam egy darabig a műtétre. A nővérek gyanakodva néznek. Hihetned e esküdözésemnek, hogy már nem lesz baj? Végül győzök, elengedik lábaim s azt a kezem, amelyikben nincs infúzió. A bizalom oly mértékűvé válik, hogy egy iszonyú rántással a katétert is kiveszik.

Hú! - milyen lehetett, amikor betették? Feláll ez még nekem valaha?

A kórteremben szétfröcsögött véremet már feltakarították. Jó, hogy nem látom. Eddigi megalázó meztelenségemre pizsamát húztak, miután szorgos leánykezek nedves ruhákkal tetőtől talpig átcsutakolnak. A szobatársak mesélik, hogy közben itt volt apán és néhány jó barát. Először mar belém az önvád. Otthon siratják egyetlen fiukat. Barátok jönnek sorban. Hiába nincs látogatás, mindenféle praktikákkal beszöknek. No, ilyen fontos vagyok?

Sokan jönnek, olyanok is, akikről nem is gondoltam.

Furcsa dolog ez a kórház. Eddig egyszer voltam benn, apámat látogatni. Akkor már a szagtól rosszul lettem. Az injekciótól rettegtem, a vérvételnél, ami kettő volt eddig, majd elájultam. Ma már tökmindegy, hány injekciót kapok, s napjában hányszor vesznek vért. Nem zavar. Ha ez a delíriumos Lajos nem szenvedne itt a szomszéd ágyon, egész nyugodtan ellennénk Károly bácsival, aki még mindig arra vár, hogy levágják az ujját. A kis jelentéktelen, megvert szívbeteg már hazament. A fia azóta talán már újra meg is ruházta.

A delíriumos Lajos, aki fiának nézett és veréssel fenyegetett, ha nem engedelmeskedek neki, közben megszökött. Az udvaron fogták el, s visszahozva cédulát ragasztottak a hátára, hogy sürgősen visszahozandó. Az elvonási tünetek egyre súlyosabbak nála. Most újra leszíjazták az ágyhoz, és bedöfik a katétert is az infúzió után. Már élénken figyelem a műveletet. De jó, hogy nem emlékszem rá, mikor nekem feldugták. E ideje egy mukkot sem szól. Hortyog egész nap.

Kezd érdekelni a környezet. Megkérdem, melyik épületben vagyok, milyen osztályon? Vajon milyenek lehetnek a folyosók? Szökni sem akarok már. Kell a fenének újra a lekötözés és különösen a katéter. A kacsa mégis jobb. Eleinte kicsit restelkedve üvöltöztem nővérek után, hogy hozzanak új kacsát, de végül is mindent meg lehet szokni.

Most betéved a kórtermünkbe a nyolcvanöt éves kis töpörödött, szomszéd kórterembeli bácsi. Az ő hátán is ott a felirat, miszerint ha elkódorog, sürgősen hozzák vissza. Érelmeszesedés. Szegény gyakran nem találja a kórtermét, lefekszik más szobákban, mások ágyára. Saját bevallása szerint fejbe vágott valakit háromszor egy sörösüveggel. Ez persze nem igaz. A nővéreket biztatgatja, hogy csak nyugodtan próbálják ki őt, pár menetet egymásután még mindig elbír. Empirikusan is bizonyítja ezt a hihetetlen tételt, köntösét széttárva mutatja merev hímtagját. Minden pillanatban várja, hogy hazaengedjék, úgy tudja, ennek az az akadálya, hogy beletört szekrényébe a kulcs. Várja a lakatost, s közben sóhajtozik, hogy legalább egy kalapot tudna szerezni. Pizsamában még csak-csak elmenne, de kalap nélkül? Komlóról vonatozik el időnként, és jut, ameddig jut. Vitték már haza Nyíregyházáról és Debrecenből is.

Sokat törtem a fejem a nővéreken. Aki fiatal lány létére ennyi mindent lát, katétert dug, ágytálat ürít, feneket töröl férfiaknak, vajon tud-e még férfit szerelemmel ölelni A kórházkapun kilépve elfelejt-e mindent? Most, ahogy nézem itt őket, szinte biztos vagyok benne, hogy még forróbban ölelnek, még jobban tisztelik az egészséges testek örömét. Sőt, hitvány kis nyolcezer forintos fizetésük ellenére szeretni is lehet, míg bele nem fásulnak, ezt a munkát.

Aranyosak a tanuló nővérek is, ahogy hármasával beténferegnek a kórtermekbe, és megmérik a vérnyomásunkat, vagy etetni próbálják hasztalan az öreg delíriumos Lajost.

A lelkemben béke van. Tudom, hogy néha-néha törődnek velem néhány percig, kinn pedig vidáman süt az októberi nap. Ülök az ágyamon, a valagam sajog, s nézem a nyüzsgő utcát, amihez életemben először nincs semmi közöm. Mozizok. Másnak talán unalmas lenne, de én élvezem. Azt sem tudom, milyen nap van ma. A delíriumos Lajos nyitott szemmel horkol mellettem, érthetetlen szavakat mormol. Felesége mindennap jön, gondozza, a kezét fogja. Másoknak hozzányúlni sincs gusztusuk. Szerelem, szeretet, megszokás? Ostoba voltam.

Szegény Lajos bátya elég büdös. Jó lenne már, ha magához térne, és jó alaposan megmosdana. A nővérek ugyan áttörölgetik minden reggel, de hát az mégsem az igazi. No jó, nem finnyáskodom. Kacsázok egyet, és mozizok tovább.

Ma is voltak nálam öten. Jó érzés, de mégis magányos vagyok. Az ember belül magányos, a körülötte lévő zaj erről legfeljebb eltereli egy időre a figyelmét. Egy zsemle egy szelet szalámival a reggelim. A gyógyszertől alig látok, olvasni nem tudok.

A delíriumos Lajos, aki nagyon hasonlít Anthoni Quinnre, most lázálmában arra biztat, hogy vágjam el a csirkék nyakát. Már nem olyan borzasztó ránézni, egyre jobban megszokom.

Hetedik napja vagyok itt, s mostanra rendbejött a vérképem. Azon győzködöm magam, hogy az élet szép. Innen bentről hiszem is. De mi lesz, ha kimegyek, s újra belebonyolódok az életbe? Kiutat kell keresni. Itt most jó. A nővérek, rengeteg tűdöfésük között, kedvesen mosolyognak, van pár vidám mondatuk.

Az öreg Lajos most valami facsavart próbál kizsarolni tőlem, de e lázáros nincstelenségemben még ha akarnék sem tudnék adni neki. Az öreg meszes papa egész éjjel kint ült a folyosón, várta a gyerekeit, hogy érte jöjjenek. Már mindenkitől elköszönt.

Károly bácsival arról beszélgetünk, hogy milyen kis dolgoknak tudunk itt örülni. Egy jó vizelésnek, egy magányos, nyugodt szarásnak, egy átaludt éjszakának. Óriási dolgok ezek! A jó ételek már nem is fontosak, arról le lehet szokni. Különben sem esne jól, mert a delíriumos Lajos változatlanul büdös, hiába törölgették át reggel.

Érdekes megfigyelni a látogatóimat. Ők ilyet még nem láttak, s dermedten nézik erőlködéseit, hörgéseit. Látszik rajtuk, hogy gyógyulásomnak örülnek, de nem tudnak velem maradni, hiába akarnak, a szomszéd ágyon látható iszonyattól. Katona, a részeges festő öt percig bírta sápadtan a látványt, aztán elrohant. Mesélik, hogy utána a kocsmában falfehéren vedelt.

Ma egy hete, hogy itt vagyok.

Tegnap éjjel egy új szobatársat hoztak nekünk. Szemüveges jelentéktelen külsejű ember. A történetét nem ismerem, de nagyon úgy néz ki, mint egy múlt rendszerbeli középvezető, aki valakinek hihette magát egész életében, s most, hogy már nincs szükség rá, elvesztette a lába alól a talajt. Csak néz maga elé, szólni egy szót sem tud. Riadt tekintete elárulja, hogy iszonyodik tőlünk. Ezek persze csak impressziók. De az biztos, hogy rögtön elviszik egy kétágyas szobába.

Hanem történt örömteli esemény is az éjszaka, vagyis inkább hajnalban. A kis, bolyongó, meszesedett öreget elvitte Komlóra a fia. Nemhiába várt a kisöreg hosszú napokon át készenlétben. Néha meghatóan kedves is tud lenni az élet. Volt dráma is az éjszaka.

A női kórteremben benn járt a bádogtepsi. Szerencsére nem láttam, csak hallomásból tudjuk.

Reggel hat körül jár az idő. Kezdődik a nap.

„Mindennapi injekciónk add meg nekünk ma!”

Vidám és erős próbálok lenni, mint amilyen mindig is akartam. Erősítésül Faludy Pokolbéli víg napjait olvasom. Recsken is bírni lehetett. Úgy érzem, életem Recskénél tartok most. Szomszédom érthetetlen nyelven kiabál, erősen reszket, kötéseit rángatva szabadulni próbál. Lassan megszokom. Már nem arra gondolok, hogy ezek a halál ágyai. Az életre gondolok erőnek erejével. Ha igaz, amit az orvos mond, hogy még két hétig itt kell maradnom, talán kitalálok valamit. Ha kijárhatok majd sétálni, s a bejáró barátokkal elfilozofálgatunk a hűvösödő őszi kertben, Hans Castorpként kerülhetek távol a külső világtól, s építhetem fel saját, senkitől sem zavart belső világom.

Hirtelen rosszkedv tör rám. Remélem, nem mindenki tudta meg, hogy mi van velem, nem lenne jó embereket büntetni el nem követett bűnökért. Szomorú vagyok. Most abba is hagyom...

Mégis írok rögtön.

Most volt a vizit, s lám, pont egy hét után nincs több infúzió. Sétálgathatok! Nincs több kacsa! Zuhanyozok! Az injekciók viszont jönnek változatlanul. A nővérek úgy gondolják, hogy amíg egy négyzetcenti üres bőrfelület van rajtam, addig szurkálnak. Tűröm. Mi az nekem?

Ma megtudtam Lajos bátya történetét is, aki egyfolytában beszélget egy általunk láthatatlan lénnyel. Otthon maradt vigyázni a jószágra, míg felesége és lánya elmentek a rokonokhoz szüretelni. Ahogy a család elment, ő a szokásosnál is jobban berúgott, s az árokpartról hozták be a mentők. Másnap éhes kétmázsás anyadisznaja kitört az ólból, s a feldöntött cefrés hordóból lakmározott, más élelem híján. A rengeteg csirke sem talált mást, s így mire az asszony megjött, nem talált otthon mást, mint csirkehullákat s egy részeg disznót. A másik részeg disznót pedig jöhetett látogatni a kórházba. Mivel az otthoni állapota sem javult, azt leszúrták. Sokan azt mondták, hogy az ittenit meg agyon kellene ütni, de ez érzésem szerint szigorú ítélet.

A sétálás nem olyan jó, mint gondoltam. Eddig be voltam ide zárva, s csak az öreg Lajos öntudatlan szenvedéseit láttam, de most az egész sürgősségi osztály lett az életem része. Bádog tepsiket látok, melyekben hullákat tolnak, hordágyakat, melyeken apatikus emberi roncsok fekszenek. Sokuk nem is tudja, hogy innen élve már ki sem kerül. Tolószékeken mozdulatlan arcú és szemű emberek. Sírva kiosonó rokonok, itt maradt, már senki által nem használt ruhákat leltározó nővérek. Miért ilyen nyomorult a vég? Miért nem jön értünk a halál csendesen, fog kézen bennünket, s vezet el szelíden? Mindezek ellenére meg kell találnom a békémet, saját különbejáratút. Kezdek félni a kikerüléstől, a kint világtól. Nem taszít-e ide vissza? Most már tudom, hogy ezért írom ezt a naplót. Időnként figyelmeztessen:

- Hé fiú, állj meg!

A magányt, azt hiszem, az esti, éjszakai magányt kell először leküzdenem. Vagyis megoldhatatlan a probléma?

Jajveszékelés hallatszik a szomszéd szobából. Pár törékeny nővérvirágszál próbálja csitítani a külső-belső fájdalmat. Jaj, csak ki innen!

Szomorú vagyok megint. Egy nem létezőnőnek írok: Látod-e kedves, kezem szorosan fogva vihetnél egy másik, tőlem távoli világba? Bilincsbe vert agyam, akaratom, szemem vágyódva néz az ablakon túlra. Köztetek lenni odakinn, tenni a dolgom mi eddig szürke unalom volt, ez most a vágyam. Szobám sötét magánya már nem riaszt, nem taszít, nem öl. Meleg puha fészke a bujdosó vadnak.

Tenni a dolgom, míg a halál értem nem jön, örülni egy kerge bogárnak, örülni az első hópehelynek mely másoknak hoz boldog karácsonyt.

Ezt versnek szántam, de tudom, hogy nem az, ezért sem mertem versmódra leírni.

Lassan megnyugszom.

Delíriumos kollégánk tőlem egy méterre halkan motyog, már majdnem nyugodtan falatozom. Este nyolcra jár az idő. Drukkolok neki, hogy gyorsan javuljon. Fejtek még egy kis keresztrejtvényt, utána olvasom Faludyt. Tízig fölösleges alvással próbálkozni, akkor úgyis valagon szúrnak.

Szombat reggel van. Hogy hányadika, azt nem tudom. Itt benn mi úgy mérjük az időt, hogy hányadik napja vagyunk benn. Nézem az ablakon át a ködös októberi tájat. Van valami szomorú a lassú elmúlásban, harmattól csöpögő falevelekben. Idebenn neonok égnek, biztosítva a kórházbelső állandó hangulatát. Aránylag jól aludtam. Persze az injekció. Lajos bátyám, ma javulunk-e?

Tegnap este a negyedik ágyra befektettek egy vézna embert, nem szólt még egy szót sem. Egyszer volt WC-n, és azóta alszik. A szomszéd kórterembe egy lárvaarcú, idült vigyorú emberféle-jelenséget fektettek. Fiatal fegyveres fegyőr vigyáz rá. Vasvillával leszúrta az élettársát, s ettől szívpanaszai lettek. Elkezdődik egy új nap, amelyen már egész jól látok is.

Tehát 29/4-es beteg, hajrá! Próbáljunk valamit!

A néma szobatárs - ez már a második - megszólalt, mert felkeltették, hogy reggelizzen. Azt mondta, ha ő aludni akar, ne zavarják. Megsértődött, és elment. Hagyták. Hát így is lehet?

Lajos bátyám mintha javulna. Károly bácsi pedig tovább üldözi a legyeket. Valami miatt őket tartja legfőbb ellenségeinek. Türelmetlenül várja a hétfőt, hogy végre levágják lábujját.

Szombat este van. Jó, hogy nem vagyok egyedül. Volt benn Kertész Robi. Ő kollégám. Meglep, hogy milyen gyakran meglátogat. Akár Kovács Márta. Próbálják elhitetni velem, hogy mennyire hiányzok, mennyire várnak vissza. Mindenki banánt hoz. Csoda, hogy még nem makogok. Kriveczky, aki a legjobb barátom, csak egyszer jött, igaz, többször nem is nagyon jöhetett, mert szegény most kénytelen volt helyettem kimenni Romániába. De azt hiszem, egyébként sem jönne. Ő nem megbocsátó, nem annak örül, hogy megmaradtam, hanem dühös. Verekedősen dühös. Ha kint leszek, biztosan megkapom tőle.

Szóval, este van.

Jó lenne rádiózni, de a rádió, amit behoztak, rögtön elromlott. Magammal kell foglalkoznom. Szüleim szomorú arca kísért. Holnap újra jönnek.

A gyilkost közben elvitték Tökölre. Szerinte csak ráfogták az egészet. A mi üres ágyunkra új lakó érkezett. Egy torzonborz, alkoholista, harminc körüli férfi. Egyelőre nem szól. Az új fiúk tartózkodása. Mi hárman már jól összetartozunk. Be kell illeszkednie. Egyelőre csak azt tagadja az új kolléga, hogy alkoholista. Fölösleges. Minden látszik rajta. Olvasni próbálok, de a betűk újra összefolynak a szemem előtt.

Feladom mára.

Csendes az osztály. Nyoma sincs a péntek esti nagy forgalomnak. Biztonságban érzem magam, már megint nem vágyom ki. Most, hogy nem vagyok kiszolgáltatva senkinek, sokat javult a helyzetem. Talán ebből a naplóból is lesz valami. A nyelvezetén kellene később dolgoznom, bár eddig arra is képtelen voltam, hogy egy levelet még egyszer átolvassak, van-e benne hiba. Pláne jó lenne, ha a kórházak emberek számára készülnének, s a környezet is inspirálóbb, egészséges szellemű, életet és nem halált sugalló lenne.

A delíriumos Lájos észveszejtően horkol mellettem, mégsem félek, hogy nem tudok aludni, mert a tízórás injekció megoldja ezt a problémát.

Meleg, büdös és biztonságos az este.

Jó lenne kiülni az ápolónőkhöz beszélgetni, de ezt nem kockáztatom meg.

Reggel. Hárman a kórteremből reggelire egy virslit és egy zsemlét kapunk. Karcsi bácsi négy zsemlét és két virslit. Döbbent csodálkozással veszi tudomásul, mint minden nap, hogy egyedül többet kap, mint mi hárman együtt. Ez otthoni szokásos egész napi adagjának duplája, mondja. Az öreg Lajos is tiszta, vidám a hangulat. Beszállok én is a légyhajszolásba. Sajnos, kétszer is mellényúltam. Hiába, a reflexeim. Karcsi bácsi Lajos feleségét tiszteli ebben a tekintetben, mert ő egymásután hármat kapott el. Erre a dicsőségre vágyakozom én is. Kudarcom után segítek az öreg Lajos körüli munkában. Felültetem, itatom, etetem, kiviszem a tányérját. Kezdünk közösséggé kovácsolódni, ahol nincs munkaidővége, mert itt kell maradnunk. Az egymást váltó nővérek is az állandóságot sugallják. Jó ismerős már mindegyik. Csak egy mogorva szőke nem bocsátotta meg nekem a velem való viaskodást, ő azóta is zord arccal vágja belém az injekciót.

No, de kérem, mi ez? Itt engem mellőznek! A doktor - komoly, szakállas arcú, szája szögletének kis barátságos mosolyával - közli velem, hogy mától kezdve nincs injekció. Néhány hitvány kis gyógyszer a fejadagom, meg az a kis vérvétel.

Tizedik napja vagyok itt, s máris kirúgnak?

Ettől egy kicsit még mindig félek.

Napközben elleszek a kollégákkal, barátokkal, de utána, mikor mindenki repül haza kis barátságos kaptárjába, velem mi lesz? Olyankor már csak a kocsmában zajlik az élet.

- Most már tényleg találj ki valamit, Laci!

Egyébként most kinn írok a folyosón, mert az öreg Lajos alatt ágytál van, és nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy egy méterről hallgatom a rotyogtatását. Hiába, sok a híg étel. A szarás mégis magánügy. Én tudom, hogy eredetileg nem az volt, sőt sokszor az állatvilágban ma is fontos kommunikációs szerepe van, de mi emberek magánüggyé tettük, mások által láthatatlanná, mint annyi mindent álszent életünkben. Aki tud menni a WC-re, az is szembesül ezekkel a kérdésekkel, ugyanis a férfi WC-n belül nincs elszeparálva a klozet. Én is sokat töprengtem a megfelelő időpontot illetően, hogy lehetőleg ne nyisson rám egy pisálni vagy szarni szándékozó kolléga.

Fél tíz van. Nemsokára jönnek a szüleim. Gyötör az önvád. Természetellenesen vidám vagyok. Látniuk kell, hogy már jó fiú vagyok.

Kinn a folyosón érdekes a látvány. Én a bennfentes nyugalmával szemlélem a kezelésre várókat. Van, aki előrehajolva, apatikusan néz maga elé. Nem tudja, mi vár rá, mitől kell félnie. Nagy misztikum az orvostudomány. Mások idegesen sétálnak, rágyújtanak, s félig elszívott cigarettájukról egy másikra gyújtanak. Csinálniuk kell valamit. Öreg anyóka ül egy tolószéken, mellette idős bácsika, a férje. Üdítővel kínálja, ruháját igazítja, esetlen szavakkal vigasztalja. Sohasem volt még így talán hosszú életük alatt, hogy feleségéről neki kell gondoskodnia. Új, ismeretlen szerepkör. Megható időskori érzelem, ami talán újraértékeli, átértékeli több évtizedes megszokott életüket. Egy fiú hozza barátnőjét ölben. Komoly kapocs ez is. Szoronganak, de próbálnak vidáman viselkedni. Mások kemények, nyugodtnak látszanak, de egy-egy pillanatra mégis előtör belőlük a bizonytalanság. Ki így, ki úgy viselkedhet, itt mindnyájan egyformák vagyunk.

Legkellemesebb elfoglaltságom itt, dohányzás közben, a liftes és a takarítónőkkel való társalgás. Vidámak, megszokták a munkát és a látványt. Egyszerűek, barátkozók, nevetve anekdotázók. Érdemes velük éjszaka fennmaradni, s rötyögve hallgatni élményeiket.

Az orvosok titokzatosak, úgy gondolják, ha a beteg nem tudja, mi baja és mi vár rá, jobban viseli a bennlétet. Pedig a bizonytalanság jobban öl. Akár a szerelemben. Persze az is lehet, hogy nem biztosak a dolgukban, s így védekeznek.

A nővérek túlterheltek, akár az orvosok, mégis kedvesek, legalábbis próbálnak azok lenni. Jó lenne, ha néha-néha leülhetnének az ágyunk szélére, s beszélgetnének velünk, akár közömbös dolgokról is. Ők idetartoznak, mi idegenül szorongunk eleinte. Ha egy itteni beszélget velünk, rögtön egy kicsit idetartozóbbnak érezhetjük magunkat. Nem kellene sok dolgot magunknak felfedeznünk, vagy hasonlóan szorongó társainktól óvatosan, hogy más meg ne hallja, tudakozódnunk. De mindenki rohan. Ez a sürgősségi osztály. Új esetet hoznak, kifogyott az infúzió, megtelt a kacsa... magunknak kell megteremtenünk a gyógyulás pszichikai feltételeit.

Na most kimegyek vizelni.

Sok folyadékot kell innom, sokat pisálnom, hogy ürüljön a szervezetem. Közben azon gondolkodom, hogy Nagybányán ma nyílik a kiállítás, amit nekem kellett volna csinálnom. Van egy kis lelkiismeret-furdalásom, de egyáltalán nem bánom, hogy nem vagyok ott.

Mikor visszajöttem a kórterembe, sikerült egy legyet lecsapnom egy Reform újsággal. Észrevehetően nőtt a tekintélyem azóta. Lajos bácsi szerint Károly bátyánk azért utálja a legyeket, mert fél, hogy eleszik előle a zsemlét.

Új dolgot vettem magamon észre. Már nem menekülök el, mikor a mentők hordágyon gördítenek be egy balesetest. Megnézem. És megnézek mindent, ami itt történik. Ismernem kell, meg kell ismernem az életnek ezt az oldalát is ahhoz, hogy helyesen értékeljem, hogy egyáltalán értékelni tudjam azt a néhány évet, ami nekem megadatott! Talán az igazi baj így nem ér majd annyira sokkszerűen. Persze vigyáznom is kell, hogy ne éljek ezután állandóan együtt ezekkel a gondolatokkal.

Lajos bátyánk hosszas hallgatás után, váratlan kinyilatkoztatásként közölte velünk:

- A kocsma után első a család.

Ebédosztásnál Károly bácsit újabb csapás érte. Két krumplipogácsát kapott krumplipürével: Ez végzetes volt a reggeli négy zsemle után. Holnap levágják a lábujját, ez rendben van, mondta. Ezért van itt. De a krumpli krumplival ez már sok. Én sárgarépa-főzeléket kapok...

A delíriumos Lajos állapota délutánra megint romlott. Fejébe vette, hogy neki ma fontos üzleti tárgyalása van. Ha tíz percre is, de el kell mennie. Egy kis keményebb nyugtató és a kötések meghúzása megakadályozta - mondanom sem kell - az üzleti tárgyalást.

Ma újra a két kedvenc ápolónőm az éjszakás. Velük minden könnyebb. A magasabb jó kedélyű, derűs, kiegyensúlyozott lénye biztonságot sugároz. A kis, riadt szemű, törékeny mókus, aki önmagát is biztatva ripakodik rá az engedetlen betegre, pici lényével, úgy tűnik, rögtön beleveszik e zord és számára túl nagy világba. S mégis, ha éjszakai bagózásom közben, mikor van egy kis ideje és mellém ül, az életbe vetett hitemet adja vissza. Békesség van a szívemben.

Újra reggel van. Ma nagy napra készülünk. Reményeink szerint ma leveszik Károly bácsi ujját, ami természetesen az egész kórteremben közügy már. Drukkolunk neki, hogy gyorsan és könnyen túl legyen rajta. A reggel derűs, a nap mindjárt a fák koronája fölé hág, s besüt a kórterembe.

Derűs, szép napra vágyom, bár az öreg Lajos mellettem rosszabbul van.

Tizenkilencedike van. A dátum, amit eddig nem vettem figyelembe, hirtelen fontos lett számomra. Reggelente ugyanis az öreg Lajost kitanítom, hogy milyen városban van, és milyen hónap hányadika van. Az a kis tejfölösszájú pszichiáter lány, aki nap mint nap felteszi e fantasztikusan leleményes kérdést neki, hagy csodálkozzon, hogy az öreg mi mindent tud. Első alkalomkor ugyanis a vén gengszter azt mondta neki, hogy most Püspökladányban van a vasútállomáson.

Néhány ismerős is akad idebenn. Megváltó barátom is a pszichiátrián tengeti napjait. Négyszer váltotta meg a világot, így lesajnálja Jézust. Ezért van itt. A foglalkozásokon papírcsákót és hajót hajtogatnak. Szász újságíró a veseköveit zúzatja. Egy rövid ideig kollégám volt, s amikor eljöttem tőlük, Szász találta ki, hogy a múzeumnak azért van szüksége rám, mert tönkrement a kitömött mamutuk, s mivel én mázsán fölül vagyok, kitűnően helyettesíthetem. Munkaidő elején beállok a vitrinbe, felcsatolom az ormányom, és ott állok zárásig. Így támadt fel egy eddig kihaltnak vélt állat. Azóta sokan Mamutnak hívnak, bár nem lett teljesen elterjedt ez az elnevezés.

Az októberi napsütésben vidáman elbeszélgettünk a pszichiátria előtti padon Kováccsal, Budával és a Megváltóval, megállapítva, hogy ott már annyi ismerősünk fordult meg, hogy belőlük összeállíthatnánk a magunk szórakoztató orvosok nélküli Varázshegyét, melyen a gyógyulás mindannyiunk számára teljesen bizonyos.

Jobb is itt kint, mert benn az osztályon nehéz nap van. Legalábbis számomra nehéz a látvány.

Ma az egészen pici gyerekeket kezelik és műtik itt. Én, akinek nincs és talán nem is lesz gyereke, meghatódva és fájó szívvel nézem ezeket a csöppségeket. Lajos bácsi félrebeszél, Karcsi bácsiért is aggódom. Derék, jószívű hetvenéves öregember. Az öreg Lajos most fenyeget valakit. Majd lapátért könyörög, hogy hányjuk le róla a ráömlött masszát. Majd hirtelen újra fenyegetőzik. Mit keresünk mi saját lakásában? Itt ő az úr, mi pedig takarodjunk.

Este talán jobb lesz.

Újra a két kedvencem lesz éjszakai ügyeletben.

Megjött Károly bácsi. Ma csak értágítást csináltak nála. Több mint egy óráig tartott. Nagyon megszenvedett vele. De holnap, kedden végre tényleg levágják a lábujját. A humorát nem vesztette el, jó, hogy újra itt van.

A kis, őzikeszemű ápolónő szerelmes. Holnap elutazik a barátjához. Nem álszemérmes, tudja, hogy kell neki az a fiú, hát utánamegy. Nincsenek álszent női szerepek, teszi, amit tennie kell. Remélem, telve szerelemmel, boldogon jön vissza.

Éjszaka a predelíriumos csataszögi torzonborz Pista, kórtermünk negyedik lakója, furcsán viselkedik. Az ital hiánya most lép fel nála. Bizonytalan lett a mozgása, eltéveszti a kórtermeket, menekülne haza. Az öreg Lajos is egész éjjel félrebeszél. Kinn dohányzom, este tizenegy óra van, a lift bádogtepsit hoz le. Bekullogok a kórterembe, megpróbálok aludni. Egy kicsit padlón vagyok újra.

Október 20., kedd. Remélem, ma még nem kell hazamennem. Karcsi bácsinak ma veszik le a lábujját, s szeretném, ha első nap nem maradna itt két alkoholistával. Humora, emberi tartása sokat segített nekem, s jó lenne elsőnapi bűneimből is törleszteni valamit. Meg jó is lenne még néhány nap, hogy el-elbeszélgessünk az öreggel. Ő az élete végén, én a közepén. Sokat tanulhatok tőle, hogy hogyan kell az élethez hozzáállni. A külvilágból elég az, amit a látogatók egy-egy félórára behoznak. Tévé nincs, a rádióm rossz. Szerencsés ember vagyok.

Kint cigizek újra. Egy huszonkilenc éves, teljesen zavart, lepusztult nő jön hozzám kék köpenyben. Ő sikoltozott múlt éjjel. Harmadszor van itt. Gyógyszereket szedett be. Otthon nyolc, tizenegy és tizenkét éves gyereke maradt egyedül. Cigit kunyerál. Azt mondja, véletlen vette be a gyógyszereket, és még ma hazamegy, ha a „cihiátrián” majd úgy ítélkeznek. A nőnél mindennapos a történet: részegeskedés, veszekedés, válás, idegbaj. A szokásos nyomorult élet.

Én ebből kitörök!

A viziten a doktor azt mondja, a beígért három hetet nem kell kivárnom. Hétvégén hazamehetek. Most örüljek? Mindenesetre ma éjjel még a két kedvenc ápolónőm lesz éjszakás. Velük jól elleszek. Tovább nem tervezem az életem.

Elvitték Károly bácsit. Remélem, jó állapotban kerül vissza. Hétvégéig már csak a gyógyulását akarom figyelni.

A torzonborz Pista egyre ingerültebb. Követeli, hogy hazamehessen. Sok a munka otthon, más nem tudja megcsinálni. Reszket. Az orvos látja, hogy mi a baja. Próbálja rábeszélni, hogy maradjon még pár napig. Hasztalan. Bár tudják, hogy az állapota rossz, hazaengedik. Nemsokára biztos nála a delírium. Alig bírja a félórát kivárni, míg indulhat. Káromkodik. Végre megkapja a ruháját, s azonnal indul. A zárójelentését sem várja meg. Felszabadult újra egy ágy. Csak nehogy egy nehéz esetet hozzanak a helyére!

Meghozták nemsokára Károly bácsit. Jól van, megbeszéljük a műtétet kettesben, mert az öreg Lajos reggel óta horkol. Gyűjti az erőt éjszakára, hogy megint végig tudja dumálni, kiabálni, randalírozni. Károly bácsi már előre kéri az orvost, hogy éjszakára altatót kapjon. Szegény, ő a kórteremben az egyetlen igazi beteg, mi hárman hülyék csak ártottunk neki, de mégsem akar tőlünk elmenni.

- Na, vén gazember - mondja az öreg Lajosnak -, otthon már eszik a hurkát, kolbászt, de neked nem hoznak belőle, mert részeg disznóból készült, és neked ártana.

Nincs nálam pénz. A szüleimtől nem mertem kérni, és már kevés a cigarettám. Remélem, lesz ma is pár látogatóm, akik hoznak. Számító vagyok, mi?

Megfogadom közben magamnak, hogy engem többet senki nem lát szenvedni, kemény leszek.

A biztonság, az erő, a vidámság vonzza az embereket. A magány, a bánat taszít, szánalmat ébreszt, majd menekülésre késztet. Kaptár nélküli, otthontalan, tanácstalan kis méhecskeként nem várhatom, hogy reggelente biztonságos kis odújukból előbújjanak a többiek, s általuk újra közöm legyen a világhoz. A világhoz azért van közöm, mert létezem, s mert akarom, hogy közöm legyen. Miért kellene magam eleve bukásra ítélnem?

Károly bácsinál itt a felesége, mint minden nap. Szerelmesen nézi kissé kábult férjét, várja haza, az öreg is vágyik haza. Meleg, békés téli esték várnak rájuk. Az öreg megiszik vacsora után egy sört, megnézik a Szomszédokat, megvitatják életük néhány egyszerű, de számukra fontos problémáját, és békés, hosszú, nyugodt álomba merülnek. A napok közel egyformák, de nekik mégis minden nap hoz majd valami újat. Boldogok.

Megyek pisilni.

A piszoár felett tiszta vér a csempe. Sürgősségi osztály. Folyik a vér mindennap. A öreg Lajos ma is hét infúziós palackot gyűrt le. Hófehérkének hívjuk, akinek hét kis palack a törpéje. Ez a Hófehérke katéteren át ki is üríti sorban kis törpécskéit egy praktikus kis nejlonzacskóba. Ha már nem férnek el ott együtt, jön egy nővér, és lecsapol belőlük.

Kint a folyosón közben rendőrök tűntek fel. Véres embereket tolnak be. Baleset volt már megint. Minden változik körülöttem, élet, halál. Csak az öreg Lajos horkolása állandó. Éjjel pedig újra hamleti monológja fogja az esti mesét szolgáltatni. Újra cigizni indulok. Napi ötven körüli a termés.

A folyosón két rendőr áll egy tolókocsis fiatalember mellett, aki kétségbeesve motyog maga elé. Megint egy dráma. Komolyabb, mint az enyém. De az ember már csak olyan, hogy a külső világot hamar ledobja magáról, az empátia néhány percig tart. Újra magamba fordulok, s vívom saját harcomat, bár két teremmel arrébb egy idős nénike körül nagy a sürgés-forgás. A liftnél pedig megint tolták a bádogtepsit. A beteghordó, aki az imént a tepsit tolta, most kis lábaskával jelenik meg. Viszi melegíteni a pörköltjét. Ennyi is lehet az élet. Éjjel egyig olvasok és dohányzom a folyosón. Szelíd, nyugodt az éjszaka, minden csendes.

Elfáradok, bemegyek a kórterembe.

Meglepődve látom, hogy Lajos bácsi ugyanúgy horkol, mint nappal. Aztán észreveszem, hogy az üres ágyon ül valaki. A debil, harminc körüli Gyula ül ott. Anyuka hozta be. Epeműtéte volt, s azóta tán köhög, esetleg hány. Vékony keselyűszerű fejét forgatja, nem fekszik le, figyel mindent. Néha csuklik. Nem tudok a tekintete mögé hatolni, nem tudom, mi a helyes viselkedés vele szemben.

Október 21. szerda. Holnap mennek kirándulni a kollégák. Jó lenne velük menni? Ha szólnék a doktornak, lehet, hogy elengedne. Inkább nem szólok.

Tegnap este fiatal, szimpatikus doktor volt az ügyeletes. Beszélgettünk néhány percet. Azt mondta, nagy bajban voltam. Szerencsés fickó vagyok.

Tényleg?

Gyula egy óra alatt három tőmondatban közölte velem, hogy sem apuka, sem anyuka nem fog bejönni meglátogatni. A doktor a vizitkor mondta, hogy úgy látja, mind testileg, mind lelkileg jól vagyok, holnap hazamehetek. Előtte, ma délben, egy beszélgetésre át kell mennem a pszichiátriára. Már előre vigyorgok, jó móka lesz. Bár, ha értelmes ember ül velem szemben, lehet, hogy érdekes is lesz... Hiába, nem hiszek ebben a tudományban. Normális embereken nem tudnak ők segíteni.

Gyula közben ül az ágyán, nem engedte magát megvizsgálni. Most elégedett mosollyal kopogtat a falon. Láthatóan jól érzi magát sűrű köhögései közben. Váratlanul aztán beleokád a kórtermi vízcsapba. Nem zavarja. Minket sem. Szegény takarítónőt annál jobban. Hófehérke Lajosnak hozták megint a hét kis törpéjét. Azt mondta, hogy ma reggel a kis Szundit pisálta ki utoljára. Sokkal jobban van. Öntudatra ébredése meghozta az önérzetét is. Sérelmezi a bánásmódot, a katétert, a lekötést. Volt, ami volt, de már más eljárást érdemel. Ha egy kisgyerek beszarik, mire ötvenhárom éves lesz, nem kezelik még mindig szarosként. Részben talált csak meghallgatásra. Eloldozzák, kivéve az infúziós kezét, de a katéter marad. Ez is nagy eredmény már, mocoroghat, begyulladt szemeit már maga törölgetheti. Eddig a felesége és én csináltuk ezt. Etetni meg én etettem, s már jó étvággyal evett.

Károly bácsi alszik, tőle már ma elbúcsúzom. Hiába könyörög, hogy itt maradhasson, azzal próbálják győzködni, hogy fent a sebészeten a háromnapos ünnep alatt jobban el tudják látni. Az öreg nem szívesen megy, azt mondja, hogy itt már mindent és mindenkit megszokott. Egy idős embernél ez fontos. De viszik. Hiába kéri, hogy legalább a felesége látogatását hadd várja meg itt. Hadd csomagolja ő össze a holmiját, s együtt foglalják el az új helyet. Elbúcsúzunk, minden jót kívánva egymásnak.

Gyula kért egy könyvet tőlem. Komoly pofával lapozgatja a Láthatatlan légiót. Én tudom, hogy nem tud olvasni, de természetesen szintén komoly pofával tettetem, hogy azt hiszem, hogy ő olvas. Az ápolónők ugratják:

- Gyula, jó-e a könyv?

- Aha - válaszolja kedvenc szavával.

Kint megint borús és esős az idő. Megyek cigarettázni. Mikor visszajövök, Hófehérke Lajos jajgat, fáj neki a katéter. Szólok a nővérnek, aki megkegyelmez neki, és kirántja belőle. Tizenkét napig szolgált az öreg ezért a jutalomért. Békésen elaludt utána, és mosolygós álma közben szép csendesen behugyozott. Nem szólok senkinek. Nehogy visszadugják neki a katétert. Majdcsak megszokja, hogy újra figyelnie kell arra, mikor vizel.

Kimegyek újra a liftekhez dohányozni, ahol egy óra vidámság vár rám a két jó kedélyű liftes nő jóvoltából. Az egyik meséli, mikor a nagy harcom vívtam a négy nővérrel, ő is bejött kíváncsiskodni. Mikor megláttam, megkérdeztem tőle:

- Éva vettetek malacot?

- Persze - mondta ő.

- Oszt hol tartjátok - érdeklődtem.

- Majd tartjuk valahol - nyugtatott meg.

- Akkor jó - feleltem, miközben legyőzött a túlerő.

Közben egy nő a szomszéd kórteremből a kamrát kereste, ahová a száraztésztát akasztotta.

Zajlott az este az élet. Máskor egy delíriumos órákig állt arccal a fal felé, kezét felemelve. Mikor megkérdezték tőle, mit csinál, azt felelte:

- Várom, hogy Rózsi kinyissa a kocsmát.

Egy másik pedig egy üveget figyelt sokáig, amelyből felváltva vörös és fekete emberkék jöttek elő.

Utolsó estém következik majd, jó vidáman nekiindulni. Az öreg Lajos és Gyula maradt meg nekem. Biztos betesznek majd még valakit, jó lenne, ha nem rontaná el az utolsó éjszaka nyugalmát, ha már Károly bácsi nélkül kell töltenem. Állandó dohányzótársam, a sertéstelep-vezető is elment ma. Tagja volt ő is a lifti kaszinónak. Várhatott volna egy napot. Róla aztán végképp nem tudták, mi baja. Egyensúlyzavarai voltak. Elvégeztek rajta egy-két vizsgálatot, aztán most hazamegy. Kevés itt a használható, nem csak a betegségével törődő ember. Ő ilyen volt.

Abbahagyom, mert mennem kell a vigyorgóba.

Persze, délben küldtek át, úgyhogy várhattam és nézelődhettem a folyosón. Szegény doktornő mit kérdezhetett volna tőlem, mint amit eddig is mindenki... Meséltem neki egy kicsit a kaptárokról, ne legyed olyan kínos helyzetben, hogy új kérdéseket kelljen kitalálnia. Felajánlotta, hogy maradhatok náluk. Mondtam neki, hogy az ő lelassított világuk nekem túl csendes lenne, unalmas. Nálunk a sürgősségin végig benne voltam a nagybetűs életben. Minek hajtogassak itt a Megváltóval papírhajót? Így hát elbocsáttattam. Mielőtt eljöttem volna, a négyszeres Jézussal elszívtam egy cigit, akinek épp foglalkozási szünete volt. Se oda, se vissza bele sem olvastam az iratokba, amit a hónom alá csapva magam vittem. Amit tudnom kell, úgy érzem, már rég tudom. Inkább azon töprengek, hogy eldobjam-e ezt a naplót? Töröljem ki az egészet az agyamból? Vagy tartsam meg okulásul?

Mire visszatértem, elfoglalta Károly bácsi helyét egy vén bolyongó. Látszik rajta, hogy már sokat volt itt, s szeret itt lenni. Vidáman kedélyeskedik. Megetetem az öreg Hófehérke Lajost, aki azt mondta, szerez valahonnan kúpcserepet, a fejére teszi, és a homlokára írja, hogy marhaistálló. Aztán vidáman horkol, mint egy vaddisznó. Gyula szokásos módján ül és bámul. Ez az utolsó éjszakám itt bent.

Október 22., csütörtök. Itt van hát az utolsó nap. Rosszul aludtam, és a kedvem is rossz. De hál’ istennek itt van Gyula, és rögtön felvidít. A női kórteremben fekszik egy fiatal nő, aki úgy látszik, tetszik neki. Ha a nő elmegy a kórtermünk előtt, Gyula, aki lesben áll, rögtön felugrik, kirohan, és köszön.

- Jó reggelt!

Utána visszaül az ágyára, és boldogan kopogtat a falon. Nemsokára azt vélem felfedezni, hogy Gyulát a többi nő is kezdi érdekelni. Most már engem egyáltalán nem bámul. Folyamatosan néz ki az ajtón. Bár az is lehet, hogy az ételes kocsit lesi, mert tegnap egy falatot sem kapott. Hirtelen csuklik egyet.

- Vajon ki lehet az? - kérdi ilyenkor mindig.

Haza akarják küldeni a háromnapos ünnep előtt, de nem akar menni. Apuka és anyuka nélkül különben sem lehet elengedni. Szombat bácsit, az öreg bolyongót, aki puszit akar kizsarolni a nővérektől, szintén ki akarják rúgni. Minden praktikát bevet, hogy maradhasson. Azt mondja, hogy a felesége elment otthonról, és neki nincs kulcsa. A nővérek nyomozást indítanak az asszony után. Az öreg pedig kimegy a folyosóra, és beszélgetőpartnerre vadászik. Az öreg Hófehérke azonnal jelentkezik, hogy hazamegy. Egyedül őt nem engedik.

A takarítólány odajön hozzám a folyosón:

- Zsolnay úr, legyen szíves bejönni a kórterembe, míg takarítok, mert attól a három őrülttől félek.

Ezt is megértem. Én lettem a legnormálisabb. Gyula végig kacsingat rá. Reggeli vizitkor a kórlapomat kivették az ágyam végéből. Név szerint ez már nem is az én ágyam. Kimegyek a folyosóra. A lányos arcú szőke beteghordó fiú, aki a kisgyerekeket hozza ide, most is szeretettel babusgatja a síró kicsiket. Jaj, ne szomorúan menjek el innen! Bent közben Hófehérkéről leszedik az infúziót. Felülve, reszketve, maga eszik. Odakinn a nap kisütött. Jó jelek. Gyulát kérdem, nem unalmas itt ülni egész nap? Azt mondja, nem. Otthon sem unalmas ülni. Akkor mit szóljak én?

Még pár cigi, és kint állok a kórház előtt. Most aztán merre? A város felé indulok. Két hete nem sétáltam ott. A sétálásból nem sok lett, Madaras Laci kocsiba ültet, és hazavisz a szüleimhez.

Három napot töltök kint a város szélén velük. Ez még mindig elzártság a világtól, lassú akklimatizálódás.

Jó itthon. Pár perces sétákat teszek az elvadult lakótelepi fák között. Valaha gyönyörű park volt ez. Ma már nincs pénz kertészetre, vadul burjánzik minden. Késő október van, a fák ezer színben haldokolnak. Lassan, fájva búcsúznak minden levelüktől. Gázolok az avarban, érzem a télre készülő természet szomorúságát. Néha előbukkan a Nap, cseppnyi reményt töltve a szívekbe. Kimegyek a régi játszótérre, csonkán, bánatosan lógnak a régen használhatatlan hinták. Hol vannak már a repülő, libbenő kisleányszoknyák, az elővillanó, titokzatos fehér bugyik? A homokozóban sincs már homok, régi homokváraimnak még az emléke is eltűnt. Csak a csúszda csúszkája hever bánatosan beléhajítva. Régi ellenségem, első bódulataim okozója, a sergő is foghíjasan, rozsdásan áll. Elhagyatott a házak körüli természet.

Az itt lakó emberek nem figyelnek rá, rohannak haza. Kizárják otthonról a külvilágot. Észre sem veszik tán az évszakok változását. Mi közük hozzá? Az életben, ugye, fontosabb dolog is van. A megélhetés.

Hétfő van. Indulok újra. Szüleire féltve engednek el. Ugye nem lesz baj?

Hát nem!

Harmincharmadik évembe léptem. Az ember ilyenkor, ha akarja, ha nem, számot vet az életével. Én most leteszem a vállamról a terhet. Eldobok egy kék öngyújtót, s kezem zsebre vágva sétálok tovább.