Tovább?, Mint vesében a kő

Tovább?

Hogy voltam én is fiatal?
Lekókkad számról mind a dal.
Kés forog, testi fájdalom.
Lélek ha táplál, rághatom.
De nem őröl a fogazat,
hörgőn undokmány: turha-hab,
sós ízben némul el pofád,
és nincs tovább, és nincs tovább.

Mit ér az ember, ha öreg?
Csak mint a feltörő kövek,
ős magányukat koptatók,
mászkál csak köztük lomha pók,
fagy zizeg, eső, csupa rongy;
simára kopnak, mint a csont.
Létük már nem mível csodát,
és nincs tovább, és nincs tovább.

Meghalsz, és húsod elrohad –
ez már mind-mind nem kárhozat;
üdvösség ez, bölcs révület,
nyüzüge férgeknek szüret,
áldás, szentség és kegyelem,
leszel csak építő elem,
szabod a mindenség korát...
És nincs tovább, és nincs tovább.

Foroghatsz körbe, mint a Nap.
Kinek büdös a hullaszag?
Belekékülsz az ürbe, de
még alázattal vagy tele.
S míg aláhullsz, mint televény
kifakul belőled a fény,
halkulnak égi orgonák,
és nincs tovább, és nincs tovább.

Mikor már minden elveszett,
keresd azt, ami kedvesebb:
az önpusztító agyvelőt,
nemzésben lávázó erőd,
s mi hajtó-hajtatlan, bizony
a szitásodó szívizom...
S kóstold meg még a vér borát,
és nincs tovább, és nincs tovább.

Angyaloké a hajnalod.
Tiéd a trónus - elhagyod.
Magad már nem is áltatod –
megdöglesz, mint az állatok.
Míg verőered elcsihad,
aranylövés a pillanat.
Távolodnak a Golgoták,
és nincs tovább, és nincs tovább.

 

Mint vesében a kő

Megmozdultál bennem, mint vesében a kő,
s azóta fájsz nekem.
Sorsom vallatom, bár korbácsütéseit
némán elszenvedem.
 
Salak ülepszik, a vér rubintosodik,
s mint babban csíra, dagad.
Kihajt-e újra az a lomb, az a virág
föld felett, bőr alatt?
 
Tudom, berobbant kráter a múlt,
hamu és tűzeső.
S fölötte máris a szakadt szivárvány
tiszai hídja tűnt elő.
 
Hallod, zúgnak újra a börzsönyi erdők,
halkan, szerelmesen.
Megmozdultál bennem, mint vesében a kő,
s azóta fájsz nekem.
 (2003. január 1.)

 

Vissza a tetejére