Az igazgató

Nem volt olyan sejtem, pláne szervem, amit ne ólom húzott volna. De nemcsak lefelé, ami a gravitáció miatt normális lenne, hanem hátra is. Kora délután volt, valahogy mégis sötétedett. Nyomasztó homály és magány növekedett, de inkább bennem, mint kívülem. Megálltam a sarkon, de csak egy pillanatra, mert nem volt mit tenni, be kellett fordulnom az iskola utcájába. És még hatvanhárom lépés...

Furcsa módon ötvenkét lépésből megtettem a kapuig, ami sohasem sikerült volna a nyár előtt. Arra gondoltam, visszamegyek, újra végiglépem, mert hátha elszámoltam magam. De aztán nem mertem, mert megláttam az igazgató bácsit. Delejes ember volt, de rossz erőkkel töltve. Jobban féltem tőle, mint apámtól, sőt jobban, mint a Haragudós Bözsi nénitől, akitől pedig annyira rettegett mindenki az utcában, hogyha csak megláttuk, rejteket kerestünk. Szegény alighanem egy rendes asszony lehetett, csak kancsal volt, ezért nézett úgy, mintha állandóan mérges lenne.

Az igazgató bácsi terpeszben állt, hátratett kezekkel, és minden egyes gyereket jól megnézett magának. Akin valami hibát talált - például nem volt nála tornazsák, vagy köpeny nélkül merészelte megközelíteni a bejáratot -, azt megállította, és iszonyatos ordítással közölte vele, hogyha holnap is így jelenik meg, hazazavarja, igazolatlan lesz a napja, sőt még intőt is ad neki. És ráadásul a gyerekeket fölszólította, hogy jó hangosan mondják meg a nevüket: mindenki hallja meg, kik az iskola délutános osztályainak szégyenei.

Nekem ugyan kifogástalan volt a ruházatom is meg a fölszerelésem is, ám egy hatalmas kötés volt a fülemen - a nyaram legsúlyosabb balesete, egy fejesugrás miatt.

Ösztönösen lassan mentem, és magam elé néztem, mert már akkoriban tudtam, vagy éreztem, hogy agresszió ellen ez a legjobb magatartás. De az ember kiszámíthatatlan: az igazgató rám üvöltött:

- Nem tud köszönni a félfülű?!

Megálltam, ránéztem, és azt mondtam: - Csókolom...

- Jó napot kívánok! JÓ NAPOT KÍVÁNOK!

- Jó napot kívánok, igazgató bácsi!

- Emlékszem rád a múlt évről! Megjegyeztem ám az arcodat!

...

- Mondd csak a nevedet, jó hangosan!

Mondtam a nevemet. Jó hangosan.

- És tedd hozzá, hogy AZ, AKI TÖLTŐTOLLAT LOPOTT A TANÁRIBÓL!

Teljesen tanácstalanul álltam, és azt éreztem, hogy azonnal elájulok. Valamiért ránéztem. Talán megérzett valamit, mert halkabban mondta: az, aki töltőtollat lopott a tanáriból...

Nem is láttam, inkább éreztem, hogy már nagyon sokan vesznek körül minket. Meg azt is, hogy mindjárt elönt a sírás. De valahogy megembereltem magam, sőt bátorság támadt bennem. Nem is akartam mondani, de kijött belőlem:

- Én nem loptam...

- MIT NEM LOPTÁL?!

- Töltőtollat a tanáriból.

Úgy látszik, megzavarodott attól, hogy valaki egyáltalán szólni mer a közelében, mert kivette a kezeit a háta mögül.

- Na, menj a dolgodra! - mondta. - Rajtad lesz a szemem.

 

Zavarodottan mentem a termünkbe. Néhányan megszólítottak, de nem is értettem, mit mondanak: fojtogatott a sírás. Az első órán, ami olyan osztályfőnöki beszélgetés volt, és például elosztottuk, ki melyik padban ül majd, fölállt egy Dóri nevű lány, aki az akkori idők legszebb kilencéves nője volt az országban, és aki addig soha figyelemre nem méltatott, noha a szomszéd házban lakott:

- Én mellette szeretnék ülni. - És rám mutatott.

Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, de a tanítónő ettől rám nézett, és megkérdezte, mi a bajom.

- Fáj a fülem - mondtam.

- Nem igaz! - mondta erre Dóri.

- Nem fáj a füle?

- Lehet, hogy fáj neki, de azért ilyen szomorú, mert az igazgató úr azt kiabálta rá, hogy töltőtollat lopott a tanáriból. Én tudom, hogy a Szabóka lopott a béből.

- Igen - mondta a tanítónő. - A Szabó...

- Akkor miért fogta rá az igazgató úr?! - Itt jegyzem meg, hogy életemben először hallottam, hogy valaki urazza az igazgató bácsit.

- Az igazgató elvtárs kicsit ideges az iskolakezdéstől - mondta a tanítónő. - De majd beszélek vele.

 

Dórit mellém ültette. Persze aznap már egy szót nem szólt hozzám. Én meg éreztem, hogy szép lassan belázasodom. Nem tudtam pontosan, hogy Dóritól, a szégyentől vagy a fülemtől.

Két óra múlva kifordultam a padból, mert elájultam.

Nem vesztettem el egészen az eszméletemet, csak sötét volt minden. Távolról hallottam hangokat. Azt is tudtam, hogy a tanító néni áthívta a szomszéd osztályból a tornatanárt, hogy segítsen levinni az orvosi rendelőbe.

A tornatanár fölkapott és vitt. A tanítónő mellette lehetett, mert beszélgettek:

- Ez a rohadt igazgató megalázta mindenki előtt. Letolvajozta a bejáratnál.

- Meg van veszve.

- Ez egy állat. Az rendben van, hogy minket baszogat, de a gyerekeket békén hagyhatná.

- Az állat jobb.

 

Az orvosiban fölébredtem. A tanítónő elmesélte a nővérkének, mi történt velem. Ő megvizsgált, megmérte a lázam, megitatott, elmeséltette velem, mi történt a fülemmel, aztán rám parancsolt, hogy maradjak fekve, amíg nem jönnek értem. Telefonált anyámnak, aki ott is volt negyed óra múlva.

Sírt persze. A nővérke leültette, és elmondta neki, amit a tanítónőtől hallott.

Anyám abbahagyta a könnyezést, és azt kérdezte: - Hol az a féreg?

- Ha tanácsolhatom, asszonyom, akkor nem most keresse meg, mert...

- Mikor keressem?

- Hát...

- Mindenki fél tőle?

- Hát... Igen. Mindenki. Pártkáder. Lebukott valami nőügyön, aztán iderakták büntetésből.

 

Anyám fölkapott, és meg sem álltunk a tanáriig. Éppen szünet lehetett, mert tele volt. Anyám megkérdezte, melyik volt az a szemét, én meg nem láttam sehol. Erre valaki az igazgató ajtajára mutatott. Anyám berúgta. Nem beszélt sokat, és egyáltalán nem hangosan:

- Te rohadék, most kiállsz ide az ablakba, és kikiabálod, hogy a fiam nem tolvaj.

- De...

- Fél percet kapsz.

- De... a...

- Fél perc múlva elindulok a pártbizottságra, és följelentelek.

 

Az igazgató fölállt, vörös volt, levegő után kapkodott, szemmel láthatóan ordítani akart, de nem jött ki hang belőle.

Csak az ajtó felé mutatott.

Anyám addigra már teljesen nyugodt volt.

- Rendben van. Elmegyek, de te nem leszel sokáig igazgató.

Kimentünk. Soha nem felejtem el azokat az arcokat a tanári szobában. Akkor tudtam meg, hogy a fölnőttek minden nap úgy rettegnek, mint ahogy én, egyszer, az iskola bejáratánál a tolvajozó igazgató színe előtt.

 

Anyám nem jelentette föl. Természetesen soha senkit, pláne pártbizottságon. Átvitt egy másik iskolába. Az egészben persze az volt a legszomorúbb, hogy az akkori idők legszebb kilencéves nője alig néhány óráig volt a padtársam.

Vissza a tetejére