Azon túl

A téren alig lézengett egy-két unatkozó tinédzser, közhelyekkel labdázva igyekeztek a levegőben tartani a beszélgetést. Lányokról, fülhallgatós magnókról. A délután még ott lábatlankodott a szállingózó estdarabok között. Körös-körül az ablakszemek sárgán pislogtak; habár a nap utolsó sugarai alig köszöntek le égi posztjukról, lusta megszokásból már fény gyulladt az otthonokban, tájékozódni az unásig ismert vacsoraszagok mélyén.

A hintánál egy idős ember állt meg, nem tudni, merről érkezett, nem tűnt föl senkinek. Nem volt sem túl jól, sem túl rosszul öltözött, az alapos szemlélő mégsem mondta volna jellegtelennek. Alapos szemlélők azonban nemigen jártak erre, a telep épületei azt a kevés hazafelé sietőt is gyorsan beszippantották, éppúgy, mint a pisiltetéssel megkésett gazdikat, ölebestől. Az öreg megmozgatta az egyik láncot, megsimogatott egy fémkorlátot. Kissé távolabb leült egy virágtartó kőedény szélére, és várt.

 

Dóra undorító reggelre ébredt. Nyálkás volt az ég, a házak is elutasító arccal nézték. Rosszat is álmodott, de nem emlékezett rá, az egész után csak a puha nyomás maradt a hasában. Bekapcsoltak a gépies mozdulatok. Háromszor ellenőrizte le a táskáját, elrakta-e a környezet-füzetet, biztos, hogy bekészítette a babzsákot, megvan-e rajzra a hatvankétszer negyvenegy milliméteres, kék-piros csíkozású, hármas osztatú Brain-papír. Megvolt. Ezt az utolsó ívet találták a boltban, miután két napig nyomozták a városban. Rendszeres időközönként meg kellett tapogatnia a dossziét, benne van-e még, nem vált-e köddé, mert Egritanárnéni semmiféle mentséget és magyarázatot nem fogad el a Brain-papír hiányára. Hiába mondaná, hogy ő igenis hozott magával... Már hallani vélte, ahogy az osztályfőnök nyilvánosan, undorba mártott köznévvé alacsonyítja az ő egész származását és létjogosultságát: „Már megint sallaidóra!”

 

Az öreg fél nyolc felé körbejárta a környező kapualjakat. A lakónévsort böngészte. Mészáros, Bajzáth... Sallai. Hetedik emelet hét. Gyönyörű, szinte száll a két „l”, abból az alliteráló magasból! Néha udvariasan megkérdezték tőle, keres-e valakit, olyankor azt felelte, egy réges-régi osztálytársát még az elemi iskolából, valamit mondania kellett. Az emberek gyanakvóvá válnak, ha indokolatlan szemlélődésen kapják a másikat. Valójában a régi iskolatársai közül egy sem élt már, a legutóbbi osztálytalálkozón csupán kettesben költött el néhány mézes lepényt Kutassy Emerenciával, hajdani legifjabb tanárukkal, a latin nyelvtan mesterasszonyával. A télen azonban utolérte e nagy tudású hölgy halálának híre is. Kéri, Balogh, Rákos - vajon nem nyomasztja a neve? Két lány jött le épp a lépcsőn, egy tíz év körüli, bubifrizurás, meg egy kleopátra-hajú, nagyobbacska. A kicsi a kapuból egy pillanatra kíváncsian visszanézett rá; az idősebbik annyira magyarázott, talán azt sem vette volna észre, ha elefántok üldögélnek a liftajtóban. Egy pillanatra azt hitte, a kicsi felhívja a másik figyelmét is őrá, az Idegenre. Várakozó álláspontra helyezkedett. A nagyobb lány visszafordult a kapuból. Na most. A kicsi súgott neki valamit, mire a másik arca felragyogott, és elfordult a kaputól, az utca túloldalán feszítő új butiksorok irányába. A pillanat elmúlt. Fekete, Bajza, Perlics. Honnan származhat? Talán szlávok? Mikor települhettek ide? A török időkben, vagy később? Hol is volt Sallai? A hetediken. Van ilyen focista is. Nem szerette a focit. A hetedik jó magas. Közel az éghez.

 

Az iskolába soha nem ért sem túl korán, sem túl késő. Amióta az új házba költöztek, és a szomszédban lakó Kriston Klárival járt, az odautakat szerette. Egyrészt, büszke volt rá, hogy egy hetedikes nagylány társaságában mutatkozhat, másrészt egy bizonyos Istvánról és a körömlakkról szóló beszélgetések - amelyekben ő többnyire szkeptikus hallgatóként vett részt - némileg eltérítették figyelmét az Egritanárnénivel való aznapi találkozás irányából. Klári sajnos csak a kapuig tartott, a két jóságos puszi csak a cipőváltás idejére emelte magasba a lopva odairigykedő ismerősök szemében.

 

Az öreg körbenézett a lépcsőházban, hová húzódhatna be estig. Odakint kezdett hűvösre fordulni. A lépcső alatt talált egy pincelejáratot. Nehezen boldogult a lakattal, nem sok gyakorlattal rendelkezett függőzárak feltörése terén. Ráadásul mindig meg kellett állnia, valahányszor leért a lift a földszintre vagy nyílt a bejárati ajtó. Még így is örülhetett, hogy nem délután van; a munkaidő végeztével valószínűleg lehetetlen lett volna észrevétlen lejutnia az alagsorba. Abban is szerencséje volt, hogy a lakónévsort közvetlenül a pincelejáró mellé függesztették ki. Ha jött valaki, továbbra is úgy tehetett, mintha elmélyülten olvasgatná a táblát. Végül is egy talált hajtűvel sikerült engedelmességre bírnia a lakatot. Rettenetesen megkönnyebbült, mikor már csak a láncot kellett belülről visszaigazgatnia a helyére, a látszat kedvéért.

 

A padszomszédok könyvei békésen egymás mellé készítve, az asztal közepére feltolva. Alul a nagy alakú munkafüzet, fölötte a kövér könyv, legfelül a két kis füzet, ebből is alul a vastagabbik, precíz rendben. Őket már csak a tolltartó koronázta. Minden padon minden merőleges, párhuzamos, szamárfülmentes. Komótosan a Líviáé mellé tolta a saját cuccait. Egyenként, milliméterről milliméterre csúszott a nejlonborítós munkafüzet, Lívia Mikiegér-mintás kollekciója mellé. Mintha lassúsága által dacolhatna az idő múlásával. Ahogy kúszott előre a nagy falióra mutatója, egyre jobban fájt a hasa. Először alul, a bal sarokban, később már mindenütt. Líviával összemosolyogtak - erőtlen cinkosság a tatár sereg közelgő túlerejével szemben. Lívia ráadásul pocsék tanuló volt, az összes feleletnél kínok kínját élte át. Még amit bizonyosan tudott, Egritanárnéni apró, fürkésző szemeibe tekintve az is kővé dermesztette nyelve hegyét. Dóra már előre ette magát az aznapi hazárdjáték miatt, hogyan tud Líviának óra közben segíteni egy-egy fontos feladatnál, vagy mutatni a saját dolgozatát, anélkül, hogy mindketten lebuknának.

 

Körbejárt a pincében. Nem volt valami nagy hely, többnyire kerékpárok, gyerekkocsik és ócska lomok tárolására használták. Nem volt múlt-szaga, dohos emlék-illata; a lakók sokkal inkább a nemkívánatos jelendarabok távoltartására használták a helyiséget. Úgy tűnt, minden, ami a szűk otthonokban kényelmetlenné vagy fölöslegessé válik, vita nélkül ide kerül. E szerencsétlen, evakuált tárgyaknak nem volt történetük, mint ahogy magának a háznak sem. Nem meséltek a falak bombatámadások rettenetes emlékéről, nem szorongtak régi befőttek a polcokon. A legósdibb újságkupac is a múlt őszről maradt csupán; a piros iskola legközelebbi papírgyűjtése tavasszal bizonyosan el is hordja majd nyom nélkül. Feltehetőleg ő maga itt a legrégibb bútordarab, mosolygott az öreg.

 

Tízóraira megint szomorú kenyeret kapott; anya siettében kente bele a vajat, két másik mozdulat között kanyarintotta hozzá a soványra sikerült paprikaszeleteket, mialatt gondolatai további harminc, aznapi teendőn jártak. Bánatosak voltak a girbegurba sajtdarabok is; vonalaik némán követték anya összes gondját, azokat, amelyekről soha nem beszélt senkinek. Ennyire szűkölve szorongó szendvicset csak az tud készíteni, akinek nincsen lelki békéje. Dóra visszacsomagolta a szalvétába az egészet, köpenye zsebébe dugta, és kiment az udvarra.

 

Talált egy holdas huzatú gyerekágyat a szuterén ablaka alatt. Nem zavarta a por, sem a gyanús eredetű, bebarnult foltok a matracon. Régen ült ilyen kényelmes, puha helyen. Óvatosan, szinte hitetlenkedve dőlt a párnás támlának, mintha az bármelyik pillanatban köddé válhatna mögötte, míg ő a puszta ágykeretbe üti fájós hátát. Lehunyta a szemét. Lassan engedte el magát, milliméterről milliméterre. Ott voltak a párnák mögötte, valódiak voltak. Ezer év után pihenhetett meg így Szüsziphosz. Kis idő múlva valaki odakintről megkocogtatta a helyiség egyetlen ablakát. Az öreg szemei frissiben kinyíltak, meg sem lepődött, mintha várta volna az üzenetet. Három rövid kopogást két hosszú követett. Hozzá két fekete tornacipő türelmetlenkedett fejmagasságban. Az öreg megpróbálta kinyitni a kisablakot, de a keretet belülről aggodalmas precízséggel beszögelték. Visszakopogott a toporgó lábaknak, mire két kéz is megjelent mellettük, majd egy tizenhat év körüli srác fekete, loboncos feje. Az öreg az ablakot mutogatta, a fiú bólintott, és papírt kotort elő a zsebéből, meg egy özönvíz előtti töltőtollat. Az öreg csak bámult. Hát ezt meg honnan szerezte? A srác odanyomta az ablakhoz a cetlit. Förtelmes betűk következtek, alig bírta kiböngészni őket, „A Sárgaréti iskolában van, két sarokkal arrébb. Ebéd után zeneóra, négy után végez. Odamegyek.”

 

Környezetórán Garaczy Tomi felelt. Előtte különösen sokáig kereste Egriné a híres-hírhedt kis piros noteszből, kinek áll rosszul a szénája. Garaczy nagy kínnal tápászkodott. Kár, Dóra lebiggyesztette a száját. Tegnap magnóra mondta a leckét, jó párszor visszahallgatta, hogy pontosan megjegyezzen mindent. Egritanérnéni mindig szó szerint kérte az anyagot. Nemcsak a vastag betűs részeket, az egész témát éppen úgy kellett elmondani, ahogy a tankönyv szerzői megfogalmazták. Dóra nemrég kapott egy sötétkék kismagnót, külföldről hozták neki ajándékba, szinte senkinek nem volt ilyen az osztályban. A kívánságműsorból minden hétfőn felvett egy-két új dalt, Kriston Kláritól meg Márti nővérétől mindig tudta, mi a menő. Múltkor maradt még hely a kazettán, most arra mondta fel a káposztáról szóló tudnivalókat. Büszke volt új módszerére, bár kicsit lassabban haladt, de az ügy zseniálisnak tűnt. Már a vöröshagymánál járt, amikor anya bejött megnézni, ugyan mit csinál még vacsoraidőben is az emeletes ágy tetején. Márti is bent járt pár perccel korábban, és jól szórakozott Dórán. Anya inkább kétségbeesettnek tűnt. Miért tölti az idejét, ahelyett, hogy egyszer elolvasná, és megjegyezné a lényeget? Hát nem értik. Környezetórán Egri Gábornét nem a káposzta érdekli istenigazából, sokkal fontosabb, hogy kimaradt-e egy névelő az utolsó bekezdésből, ugyanazokat a szavakat használta-e, amiket a tankönyv. Próbálta ő elképzelni a káposztát, de emlékei a növényről leginkább az ízére, illatára, színére vonatkoztak, meg arra, hogy utálja az összes, belőle készített kaját. Hasfájós lesz tőlük, egytől egyig. Azoknak a valódi káposztáknak a piacon, meg a holnapi felelésnek reménytelenül semmi köze egymáshoz. Még az általuk okozott bélgörcs is teljesen különböző. Higgyék el, tudja mit csinál. És örülhet, hogy itt a magnója, lám, micsoda hasznát veszi. Anya csak halványan mosolygott Dóra fontoskodásán, nem volt valami meggyőző az öröme. Megígértette a kislánnyal, hogy rögtön megy vacsorázni, ahogy befejezte. Ötödjére sikerült pontosan felmondani. Semmi nem maradt ki. Garaczy bezzeg csak hebeg itt a világba, tovább rontva a szénája állását, ő bezzeg hiába magnózott egész este.

 

A srác egy kavicsot rugdosott. Korán fog odaérni az iskolához, de most már mindegy. Gondolta, előbb-utóbb csak kijön a lány. Persze, ő ráér még pár évig. Vigyorgott. Ha jobban meggondolja, egy örökkévalóságig ráér, feltéve, ha közben történhet egy-két jó hecc. Valójában ez az öreg reszortja, a várás, neki perfektül megy. Várni. Jó vicc. Erre, itt, aki még totál kölyök, két kockás egérrel játszik otthon az emeletes ágy tetején. Na és az oboaóra. Ez is amolyan furcsa őrület; pár év múlva már erotikusnak, mi több, édesen ordenárénak fog tűnni. A fiúk csak úgy ugranak majd a témára. Egyelőre viszont csak egy stréber kiskölyök, aki zeneórára jár, ahelyett, hogy bandázna a téren.

Levente súgott neki magyarból, igaz, egyáltalán nem volt szüksége rá, mert tudta a megoldásokat, így azt is, hogy Levente hülyeségeket beszél, méghozzá oltári nagyot. De a srác szemmel láthatóan kapcsolatba akart lépni vele, annyira feltűnően forgolódott. Egriné figyelmeztette őket a házi fogalmazásra, egyúttal felmérte, nagyjából mire számíthat az osztálytól. Levente megint hátraforgott, ők kiről írnak. A legokosabb, leghelyesebb fiú az osztályban. Dóra épp örülni kezdett volna... Ha Tünde nem épp a minap mondja, hogy szerelmes Leventébe. Tündével épp most békült ki, nem ment valami könnyen. Kár lenne egy fiú miatt újra kockáztatni a barátságukat. Tünde pár napja már azért is megorrolt, mert hétvégén Pirivel ment vásárolgatni, s ezt nem jelentette be előre neki, a legjobb barátnőjének. Alig tudta kiengesztelni. Főleg így, hogy nemrég Lívia mellé ültették át; az alkalom sem adódott magától a történtek megbeszélésére. Külön oda kellett járulnia, hogy megkövesse Tündét. Leventének még a neve is gyönyörű. Kár.

 

Elugrott némi cigiért a szemközti kisboltba. Nem volt piros Marlboro. Az öregnek lesz igaza, szörnyű környék ez, minden szempontból. Kevés közös vonásuk van, de ebben legalább egyetértettek. Márkahűség örvén odabökött a light-dobozok felé, s mindjárt kettőt kért, mondván, hogy ez fele-szart sem ér. Az eladólány nem sértődött meg, sőt, kissé elmosolyodott a kihívó modorra. Nem lehet valami eseménydús a lét ebben a kalitkában. Gondolt egyet, s kért egy kólát is. Merő emberbaráti szeretetből, vigyorgott magában. A lánynak ehhez ki kellett hámoznia magát a pult mögül, s hátrabillegetni fenekét a raktárajtó melletti hűtőpulthoz. A lány feltűnően sokáig válogatta a megfelelő kólát. Úgy döntött, elkel neki egy kis segítség. Megfordította az ajtón a táblát. Most már csak kettőjükre vonatkozott a nyitva tartás.

 

Dinnyés Marina nyugodt, kövér zsömlét kapott. Párizsi ült a mélyén, Pirosarany-dísszel. Nem volt valami hűde-kaja, délre már meg is csoffadt kissé, ám higgadt, egészséges kisugárzását még hanyatlásában is megőrizte. Amikor Marina körbekínálta, Dóra alig várta, hogy Ágiék visszautasítsák, épp csak addig türtőztette magát, hogy ne tűnjön mohónak. Végül, mintegy mellékesen, nagykegyesen átvállalta az egyébként kukahalálra ítélt szendvicset. A sajátja ott lapult a köpenye oldalzsebében. Egyszerűen lehetetlen volt lenyelni a belőle áradó vajsápadt bánatot, mégis, hamarabb vágta volna le saját kezeit, minthogy kidobja, amit édesanyja akkora szeretettel készített. Amíg a lányok a kerítésen túlra mutogatva valami ácsorgó, fekete cuccos huligánban gyönyörködtek, Dóra hatalmasat, éheset harapott Marina szendvicsébe. S kihasználva, hogy nem figyeli senki, egyetlen, titkos, boldog másodpercre megszűnt sallaidóra lenni.

 

Végre meglátta a hátsó kapu felől közeledni. Öregem, ennyire nyúzott arcok még egy szipós bandában sincsenek! Az iskola annak idején is ilyen strapás lett volna? Hogy a fenébe emlékezne, két évnél többet nemigen járt oda. Hamarabb megszökött, mint feltárultak volna ott a mélyebb összefüggések. Már ha az iskolában voltak ilyenek egyáltalán. Közeledik! Oldalra húzódott, egy fa mögé. Gyönyörű kislány, vékony testű, ezt még a dzseki sem titkolhatja. Hullaszínű fehér arc, beesett szemekkel. Abszolút helyén van. Mindent összevetve, az oboázást is, nem reménytelen eset.

 

Szar volt ez a nap, szar, szar, szar. Lívia az ötödik órán rosszul lett. Mentőt kellett hívni hozzá. Mindenki Dórától kérdezte, mi van vele. Mintha a padszomszédság nemcsak a mindentudás, de a lepcses szájúság szinonimája is lenne. Lívia már délelőtt sem stimmelt, a félelem és a fájdalom között vonaglott. A negyedik szünetben már majdnem sírt. Épp az osztályfőnökkel kezdődött volna órájuk. Bárhogy tiltakozott Lívia, Dóra jobbnak látta szólni Egrinek, mielőtt baj lesz. Az asszony szemei még csak ki sem kerekedtek. Dóra hülyén érezte magát, mintha árulkodna Líviára, pedig épp segíteni akart. A tanár olyan szenvtelenül rendelkezett, mintha a tanulmányi kirándulást szervezné. Sallaidóra kísérje az orvosiba a padtársát. Aztán azonnal vissza kell jönnie a terembe, legalább ő ne hiányozzon. Még a mentőt se várhatta meg.

 

Talán aludt egy keveset; mintha sűrűbb lett volna a félhomály, mikor kinyitotta a szemét. A fiú még nem ért vissza. Vagy épp már járt itt, csak ő nem volt ébren. Kinézett a lépcsőházba, óvatosan. Virágmintás ruhatömeg takarta el a kilátást. Egy festett hajú hölgy, koránál jóval idősebbnek látszó, a lakónévsort böngészte, épp ahogy ő tette reggel. A különbség csak annyi volt, hogy a nő odanyomta mutatóujját az üveghez, és egyenként végighúzta a neveken, félreérthetetlen célirányossággal keresve valakit. Sallaiéknál megállt. Elővett egy kis, piros noteszt, és belevéste a leletet.

 

Apát estig nem is látta. Már rég leült fogalmazást írni, amikor hazajött. Nem is hallotta, hogy nyílik az ajtó, annyira bele volt merülve a gondolataiba. Apa ritkán jött be a szobájába, s olyankor sem a tanulás miatt. Most megkérdezte, emlékszik-e Eperjes Gogóra. Persze, hogy emlékezett, de nem értette, hogy jön most ide a miskolci zenész ismerősük, akihez egyszer hivatalos útján apa őt is elvitte. Gogó jópofa volt, Dóra talán nagybátyjának is elfogadta volna. Ha érdekes találkozásról kellene írnia, s nem arról a felnőttről, aki legközelebb áll hozzá, talán szóba is jöhetett volna a fogalmazásnál. De hát apa nem is tudja a témájukat. Feltehetőleg gőze sincs arról, Dóra egyáltalán hol tart a suliban. Bizonyosan nem azért jött, hogy karaktert ajánljon a házi feladatához. Sallai Adorján tétovázott. Dóra kihasználta az alkalmat, hogy anyáról megemlítse a jellemzésben: csak fiútestvérei vannak. Szóval, neki érdekes nagybátyokból három is jutott. Aztán kihúzta a mondatot. Apa közben rászánta magát, hogy elárulja, Gogó meghalt. Rejtélyes baleset, talán gondatlanságból, nem tudni pontosan. Dórának még soha nem halt meg senkije. Gogót alig ismerte, zavarban volt a rátörő tehetetlenség miatt. Mintha ettől a haláltól egyetlen találkozásuk élethosszig tartó jelentőségre tett volna szert. Mintha ettől a haláltól Gogó a legfontosabb emberré lépett volna elő az életében. Pedig egy mondattal sem tudná őt jellemezni. Nem is értette, apa miért mondta el. Ha soha többé nem kerül szóba, lehet, hogy teljesen el is felejti a férfit. Most mégis, hirtelen nagyon szerette, és nagyon személyesen ismerte őt, épp attól, hogy nem létezett többé. Az előbb még rutinszerűen dőltek belőle a csillagos ötös-várományos mondatok a fogalmazás-füzetbe. Gogóra meg csak annyit tudott pironkodva kipréselni, milyen kedves ember volt.

 

A tűz a tetőről kezdett terjedni, és már ott járt a nyolcadikon, Feketééknél, átlósan felettük. Ő meg csak állt, és nem találta a Kockásingét, a legfontosabb dolgot, amit mindenáron menteni akart. Nem volt a szokott helyén, a bal oldali szekrényben, és fogalma sem volt, ki vihette el. A családban mindenki tudta, milyen fontos neki Kockásing, anya még a mosásához is mindig engedélyt kért előre. Suliba eddig soha nem vette fel. A tűz egyre közelgett, a többiek sehol, muszáj volt indulnia. Már a folyosóajtó is vörös lángokban állt, csak egyféle juthatott le, a hátsó lépcsőn. Olyan gyorsan ért a földszintre, ahogy gyalog még soha. Hiába. Odalent már mindkét bejárat lángolt. Egyetlen hely tűnt épnek, a pince. Évente egyszer, ha járt a tárolóban, mégis volt hozzá kulcsa. Ott fityegett a bőrmadzagon, a bejárati ajtó meg a lakás kulcsai mellett. Direkt kérte anyáéktól, neki is voltak odalent régi játékai. Az ajtót most nyitva találta. Egy öreg már üldögélt odalent. Dóra azt gondolta, ő is a tűz elől menekült a szuterénba.

Épp az ő régi ágyát választotta, a holdasat. Közelebb érve megismerte a bácsit, valamelyik nap látta a lakónévsor előtt álldogálni. Bátortalanul rámosolygott, leült vele szemben egy hiányos fonatú rattanszékbe. Épp azon gondolkodott, hogyan kezdhetne beszélgetni a bácsival, mikor lépteket hallott odafentről. „Zárd be gyorsan!” - bökött az ajtó felé az öreg. Dóra épp csak addig habozott, hogy már késő legyen. Egy fiú ugrott be az ajtón, olyasmi korú, mint a nővére. Hosszú haja volt, mint mostanában elég sok nagyfiúnak. Tetőtől talpig feketét viselt. A kezében pedig ott volt Dóra kockásinge. Valaki mégis rájuk zárta az ajtót, bent rekedtek mind a hárman.

 

Ahogy felriadt, első dolga volt megnézni a szekrényt. Az ing hiányzott. Talán nem figyelt, mikor anya elkérte kimosni. Mielőtt indult, még elővette a tegnapi fogalmazást. Sokáig írta, mert közben Gogón is töprengenie kellett, meg Lívián, végül tíz után fejezte be. Épp csak átfutotta elalvás előtt, de elég jónak találta. Legalább négyes, inkább ötös. Anyáék mindig azt mondják, nem a jegy számít. Szerintük csak tegyen meg mindent, ami tőle telik, aztán már mindegy, hogy merre görbül. Dóra ebből úgy okoskodott, ha ő tud ötöst szerezni, márpedig igenis tud, akkor tőle valószínűleg ez telik. Tehát nincs mese, mondhatják anyáék, hogy mindegy, neki a feje tetejére állva is ötösnek kell lennie. Direkt korábban kelt fel, hogy legyen ideje még egyszer pontosan átnézni a jellemzést, véletlenül se maradjon benne hiba. Remegve húzta ki a füzetet a táskából, gyorsan végezni akart, hogy Klárinak ne kelljen rá várnia.

 

Az öreg sóhajtott egy nagyot. Itt az idő. Összecsomagolta a holdas matracot, a régi szamarat, a képeskönyveket. Egy nagy zsákba tette mindet. Nem nyúlt Bajzáthék két vadiúj Csepel kerékpárjához, és nem érdekelte Rákos néni mosógépe, amin csak a vízlevezető gumicső ment tönkre. Félretolta Perlicsék fonott székét, és felemelt egy műanyag dobozt, amire apró gyöngybetűkkel jó pár éve odakanyarintotta valaki: Sallai Dóri.

 

Nem hitt a szemének. A furcsa betűk sorakoztak a papíron, és a szöveg sem egyezett azzal, amit ő tegnap leírt. „Édesanyám szeme zöld. Sokáig gyönyörű, hosszú haja volt, csak pár éve vágatta le. Nem szeretem, ha frissen jön a fodrásztól, olyankor teljesen idegenné válik. Akkor a leganyább, amikor már kipuhul a hajából a dauer, kipuhul vele az idegenség. Sima, megengedő, jóságos hullámokat vet a frizurája. Nem úgy, mint Egri Gábornéé, akinek se frissen, se nyúzottan nem lesz soha puhahaja, alig van neki pár marokkal, de az idő, az értelmetlen, mahagóni festék, meg a dauervíz együtt annyira tönkretették, agyonszárították, összetörték, hogy segíteni már nem lehet rajta, legfeljebb eltakarni enyészetét. Egri Gábornét utálom. Ő is utál engem, ahányszor rám néz, látja bennem az édesanyámat, akinek ugyanilyen a szeme, ugyanilyen színű a haja, mint az enyém. Nemigen ismerik egymást, épp csak annyira, hogy Egri Gáborné pontosan érezze, anya milyen sokkal több őnála. Nem elsősorban a puha haja miatt. Inkább azért, mert anya az egyetemen tanít, a tanítványai közül néhányból olyannyira doktor lesz, hogy öröm nézni. Anya rengeteget dolgozik, és nagyon ért ahhoz, amit csinál. Mégis, ez az egész tragikusabb, mintha egy ostoba titkárnő lenne. Mert közben fogalma sincs arról, hogy Egriné mindig megtalálja, hol tud belém kötni, és rajtam keresztül ő belé, akinek a minap is megüzente az egész osztály előtt, hogy vigyen el fodrászhoz, mert a szemembe lóg a hajam, és ettől nem látom a táblát. Ott égtem, meg sem tudtam szólalni, annyira szégyenletesnek tűnt az egész, mintha azt mondta volna: sallaidóra anyukája törődésből elégtelen. Pedig a táblanemlátás onnan kezdődött, hogy Egri hátra ültetett a szégyenpadba, a terem legtávolabbi sarkába. Addig nem volt baj a szememmel. Ha valamelyik kedvencével beszélgetek, persze, hogy engem ültet hátra, a „jótanulók legrosszabbikát”. A kedvenceit nem bolygatja soha. Nincs is mit bolygatni rajtuk, a kedvencek mindig tudják, mikor kell úgy tenni, mintha jók lennének. Én béna vagyok, nem tudok úgy tenni. Nem is lehetek kedvenc. A kedvencek az olyanok, mint Kerekes Tünde, az állítólagos legjobb barátnőm, akinek pincsimódra hagyom, hogy másolja rólam a dolgozatokat, pedig ő igazán nem szorulna rá, mint mondjuk Lívia. Évek óta nézem ostobán és gyáván, hogy mindig csal a javításnál, csak hogy feltehesse a kezét a hibátlanok között. Dinnyés Marina még inkább kedvenc, neki kiegyensúlyozott zsömléket utalnak ki uzsonnára, sosem fáj a hasa reggel, és mer rikító világoskék akvarellt festeni. Dinnyés Marina szerintem az önbizalmára kapja a dicséreteket, mert az a csendélet végül iszonyú ronda lett: mondták, azt fessük, amit látunk, de a Marina kékjéhez még csak hasonlót sem találni a teremben. Dinnyés Marina az anyukájára is általános dicséretet kap, mert az az ápolói szakvizsgájával és a hétvégi török farmervásárló körútjaival is boldogabb, mint anya. Dinnyés Marina frufruja pontosan olyan hosszú, mint az enyém. Kerekes anyuka is jeles. Tünde már elsős korunkban is pénzt kapott, ha dicséretet vagy jó pontot vitt haza. Kezet mosni szappannal viszont még egyszer sem láttam kaja előtt.” A fogalmazás még oldalakon át tartott, Dóra képtelen volt tovább olvasni. Az utolsó lap végére az idegen kéz még förtelmesen odakaparta: „Minden más hazugság.” Leroskadt az előszobapadlóra. Szerette volna azt mondani, hogy ez itt a hazugság, de egyszerűen nem ment.

 

A lépcsőházat már ismerte, az emeleten viszont még nem járt. Érdekelték a furcsa helyek, ezt a vityillót pedig igazán nem szokványos mintára építették. Amíg az öreg kényelmesen összepakol, ő is elintézi, amit kell. Nem gyújtott villanyt, imádta a sötét folyosókat. Ezt itt különösen; émelyítő parfümszaga volt, némi csatorna-penetrával keverve. Levette a cipőjét, meg akarta őrizni a talpán a hely lenyomatát, amerre jár. Carrarai márvány. Kifelé menet majd lehugyozza. Úgy emlékszik, a harmadik ajtó lesz az, balra. Lényegében mindegy, ráér akár az összes lakást felzörgetni, egyenként.

 

A csöngetésre összerezzent. Mindenki rég elment már otthonról; a nővére angolra, anya keddenként előkészítőt tartott valamelyik középiskolában, apát meg egyébként sem sok reggelen látta. Kriston Klári anyukája állt az ajtóban, kérte Dórát, ugyan, szóljon már a suliban a hetedikeseknek, Klári belázasodott, egész héten nem megy. Dóra szorgosan bólogatott Gabi néninek, persze, majd Bús Beát megkeresi a szünetben, közben arra gondolt, mindez lehetetlen, ezzel a fogalmazással ő nem teheti be a lábát az iskolába, Bús Beának legfeljebb papírrepülőt dobhat be a hetedikesek öltözőjébe, s azt is csak álruhában. Gabi néni hálásan köszönte Dodókának, és egy svájci csokit nyomott a kezébe. „Have a nice day!” Ez állt a papírján. Az ablakból figyelte Gabi nénit, valóban elmegy-e az irodájuk irányába. Amikor a szőrmekabát elkanyarodott a sarki ABC mellett a Hunyadi utca felé, fáradtan nekidőlt a konyhaszekrénynek. Hét óra hat volt, a csoki végképp szétolvadt a kezében. Kellemes napot. Utálta, ha Dodókának szólítják.

 

Utoljára körülnézett a pincében. Mennie kell, mielőtt megkedveli a helyet. Még írt valamit egy papírra, aztán hátára vette a zsákot, és mint egy sziszifuszi mikulás, elindult gyalog felfelé. A hatodik után fél fordulóval megállt, várt, amíg a liftajtó becsukódik a hetediken. Aztán továbbment, egészen a tetőajtóig. Kilépett a magas, szabad ég alá. A zsákot egy kémény tövének támasztotta. Ő maga a peremhez ballagott, elégedetten nézte a lábai előtt elterülő várost. Ne vígy minket a kísértésbe!

 

Dóra berontott a pincébe. Mint álmában, most is természetesnek tűnt, hogy baj esetén oda meneküljön. Soha többet nem jöhet elő, ez az egy most már biztos. A kép azonban teljesen megdöbbentette. Attól, amit látott, vagyis nem látott, egy pillanatra kiment a fejéből a fogalmazás-ügy. Nem volt sehol a holdas matrac, a régi játékai, könyvei, sőt, még a titkos doboza sem. Anyáék eddig még soha nem tettek ilyet... Újra beugrott a rettenetes szöveg. Olvasták volna, és ez lenne a büntetés? Ez borzalmas, ennél csődebb már nem lehet. Leroskadt az üres ágykeretre. Ekkor látta meg a cetlit. A földön hevert. Három szó állta rajta, öreg, szálkás betűkkel: „Zárd be gyorsan.” Eszébe jutott az idős bácsi, aki álmában ugyanezt mondta. Az ajtóhoz rohant, most már késlekedés nélkül. A zár azonban használhatatlanul lifegett, valaki feltörte a pincét. Befelé jövet annyira sietett, észre sem vette, hogy csak be kellett löknie az ajtót. A lakók közül biztos hamar fel fog tűnni valakinek. Itt pár óránál tovább nem maradhat, anélkül, hogy kérdőre ne vonnák, és haza ne tessékelnék. Semmi értelme meghúzódnia.

 

Egész gyorsan ment. Megtörölte a kezét, még mindig tiszta vér volt. A hátizsákja mélyén kockás kis ingbe akadt, jobb híján abba törölközött. Aztán mégis inkább keresett egy kék, utcai kutat. Még lesz idő reggelizni egyet, aztán leugrik csocsózni. Vagy keressen inkább más szórakozást? Majd, ha megnézte az öreget. Ideje van bőven. A kiscsaj meg ráér délutánig. Tegnap se jött ki négy előtt.

 

Dóra úgy rohant végig az utcán, mint akit puskából lőttek ki. Alig bírta visszatartani a könnyeit. Világgá, világgá, világgá. Bele, egyenesen Gabi néni karjaiba. Épp a boltból lépett ki, karján egy tonna kiflivel. Te meg, Dodó, mindjárt elkésel. Egyedül könnyű elszarni az időt, tudom én. Nem baj, épp most hozom a kocsit a szervizből, pattanj be, elgurulok veled. Dóra olyan pattanást nyújtott, mint egy sportmúzeumi kosárlabda. Gabi néni egész úton fecsegett, végül találkozásukból hangosan levezette, egyúttal be is ugrik Dórával a suliba, személyesen szól Klárica osztályfőnökének. Zseniális. Dóra kibámult a menekülő házakra, még a sírás is beledugult a fejébe.

 

Hét ötvenkilencre értek oda. Még sosem látta, hogy néz ki az iskola, csöngetés előtt egy perccel. Egy-két gyerek szaladt csak keresztül a hatalmas aulán. Gabi néni szemmel láthatóan tanácstalanságnak tudta be az ő időhúzási kényszerét. Már tolta is Dórát a negyedikesek termei felé. Zsuzsi és Levente épp ekkor lépett ki a portáról. A két bontatlan doboz krétából ítélve épp hetesi kötelességük teljesítésének csúcsán találkoztak össze. Magukkal szippantották Dórát is, nehogy idő előtt hiányzóvá minősüljön. A terem megdermedt, amikor beléptek, aztán kissé fellazult a közlégzés. Nem teljesen: az osztály megfeszített testű készenlétben zsongott, képesen bármelyik pillanatban egy döglött akvárium azonnali megjelenítésére. A mutató túlhaladt a nyolcon, a zsibongás izgatottabbá vált. Egriné soha nem szokott késni. Hiányozni pláne. Dórában szörnyű balsejtelem áradt szét. Tíz perc után helyettesítőért küldtek, Nünüke jött, mínusz pedagógiai érzékkel. Kétórányi haladásmentes káoszt hagyott maga után. Szünetben Dóra elsőként rohant a mosdóba. A füzetből kitépett fogalmazást apró cafatokban nyomkodta le a WC nyitott torkán. A tanároktól semmi hír nem szivárgott ki az osztályfőnökről, csak annyit érzékeltek, hogy azok is izgatottan fecsegnek egymás között. Ebéd körül Dóra kezdte különös szerencsének betudni Egriné aznapi hiányzását. Bátortalanul tervezgette, hogyan írja át délután a fogalmazást, s tünteti el örökre e rejtélyes őrület nyomait.

 

Úgy látszik, korábban érkezik, mint tegnap. Eldobta a cigarettát. A játszótér sarkától kezdte követni, a garázssor mögött érte utol. Úgy tűnt, a kicsi meg sem lepődik a találkozáson. Engedelmesen állt meg. Hagyta, hogy a fiú kivegye a táskából a fogalmazás-füzetet, a délután újraírt házit egy mozdulattal kitépje, és darabokra szaggassa. Nem szólt semmit, még akkor sem szólt, amikor a srác az anyja süteményeit bányászta elő az oldalzsebből. Ejnye, megint nem ette meg a tízórait. Hát akkor biztosan nem is kell neki. A srác megcsóválta a fejét, eldobta, összetaposta őket. A rend kedvéért még le is pisilte mind a hármat, jó alaposan. A lány eddig bírta a kiképzést, falfehéren esett össze.

 

Hóna alatt egy dobozt szorongatott, a cetlit abból vette ki. A papíron három szó állt: „Szabadulj meg ettől.” Felismerte az öreg jellegzetes betűit. Ösztönösen körülnézett, holott pontosan tudta, hogy nem láthatja senki. A dobozt a pincébe vitte megnézni, a biztonság kedvéért. A hátsó lépcsőn ment le, körültekintően, mint a filmekben. Háromféle magyarázatot talált ki arra az esetre, ha a házmesterrel találkozna. Azontúl még a piros öntözőkannáját is magával vitte: ha végképp torkára fagyna a szó, hadd higgyék, hogy a közös üvegházban volt dolga, ahol anya virágai is telelnek a többi szomszéd növényeivel együtt. Természetesen nem jött senki. Minden félemeletről visszanézett, a lépcsőfokok összefolytak előtte, hangokat vélt hallani, ajtónyitásokat a folyosókról. Gyorsított. Aztán a második emeletnél pulzusa hirtelen visszaállt a normálisra, érezte, ahogy a lehelete is lehűl egy kissé. Lassabban lélegzett, a lépcsőket is szilárdabbnak érezte. Lassított. Kitisztult előtte a tér. Észrevette, hogy görcsösen szorítja a kis öntözőt. Leengedte a karját, s ahogy ellazultak az izmai, lecsúszott a doboz, érezte a kabátja alatt, pont a hasánál, ahol fájni szokott. Most tűnt fel neki, hogy az utóbbi napokban nem is voltak görcsei. A földszinten jött rá, hogy a pince zárja még mindig rossz. Majdnem elsírta magát. A lakásba nem mehetett fel, mert a többiek már megjöttek, neki itthon sem szabadna még lennie. Eszébe jutott a tető. Újra a hátsó lépcső, újra a keserves szívdobogás, négy, öt lassú emeleten át.

 

Egriné sóhajtott. Ma még családlátogatásra is kell mennie. Szerencsére csak Sallaiékhoz, ez nem lesz bonyolult. Dórával aztán igazán semmi baj. Bár ez után a nap után még ennyi sem hiányzott, inkább csak egy forró fürdő. Nem elég, hogy egész délelőtt a rendőrségnek magyarázta: nem látott semmit, és tudtával nem voltak haragosai a szomszédban lakó nőnek, akit reggel olyan brutális kegyetlenséggel meggyilkoltak. Amíg erről győzködte a mitugrász nyomozótisztet, meg elintézték a papírokat, egy fél napja odaveszett. Lemarad az osztály, pedig mennyi anyagot tervezett mára; ilyen hirtelen még normális helyettesítőt sem tudtak küldeni.

 

Remegő kézzel nyitotta ki a dobozt. Vérszag csapta meg az orrát. Alig ismerte fel kockásingét, csak úgy ragadt a mocsoktól. Valami nehezet csomagoltak bele. Egy újabb cetli hullott a földre. Lehajoltában már el is tudta olvasni az üzenetet: „Hát mégis volt szíve.” Más betűk voltak, ezeket már nem az öreg írta. Ugyanaz, aki a fogalmazását kicserélte. Fáradt volt, elejtette a csomagot. Húsdarab loccsant a földre, még sosem látott ilyet. Néha segített anyának bepanírozni a húst, de ez nem hasonlított a vasárnapi ebédekről ismert hátszínre, karajra, májra. Apáék szándékosan nem vitték még egy nyavalyás disznóvágásra sem, meg akarták kímélni a koránkeléstől, meg a haldokló malacok utolsó, kétségbeesett vonaglásától. A valami undorító volt, mégis arra késztette, hogy közelebb hajoljon hozzá. Tanácstalanul megbökte. Pirosas híg levet eresztett. Hát mégis volt szíve. Akkor most nincs neki. Mostantól még rosszabb lesz. Akárkinek. Lekuporodott a sarokba, ölébe vette a sikamlós húst, és fáradtan megcirógatta, mint egy macskát.

 

Anya elcsigázottan mosolygott. Szigorú ez a tanárnő, de nem tud rosszat mondani a lányára. Egy kicsit fecsegős időnként, ezt ő is tudta Dóráról. Elkél neki némi szigor. Egriné Erzsiké szívesen megvárta volna, amíg Dóra is hazaér a napköziből, személyesen akarta elmondani neki, hogy az ő dolgozata lett a legjobb, az évfolyamról egyedül jutott tovább a tanulmányi versenyen. Hivatalosan csak holnap hirdetik ki. Neki most igazán mennie kell, de anya legyen szíves feltétlenül átadni az üzenetet meg az osztályfőnök gratulációját. A süteménynek pedig elkérné majd a receptjét.

 

Észrevette a játékokat a kémény tövében. Odament, idegenül bámult rájuk. A szívet is beletette a zsákba, az egészet megölelte. Úgy maradt egy kicsit. A köpenye zsebében két napja ott lapult a száraz tízórai, anya szomorú szendvicse. Kibontotta, és elfogyasztotta. Csak a kenyér szikkadt meg, de jólesett a paprika és a sajt íze, külön jól, hogy nem volt benne sonka vagy szalámi. A táskájából kivette a fogalmazás-füzetet, újra kinyitotta. Egy üres oldal tetejére harmadjára is felírta a címet: Édesanyám. Aztán a tollat és az irkát is belerakta a zsákba. Gondolt egyet, Kockásinget a köpenye alá vette, úgy, ahogy volt, véresen, mocskosan. Odavonszolta az egész csomagot a párkányhoz. Állt a zsákkal, és nézte a várost. Napok, évek teltek mozdulatlan, együtt állt a Szaturnusz, a Hold és a Plútó, aztán szembekerültek egymással, kvadrátot alkottak az égen, végül a trigon szintézisét. Egy pillanat múlt el csupán. Dóra újra megölelte a zsákot, lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy repül.

 (Pötyinek szeretettel)

Vissza a tetejére