Serfőző Simon: Közel, távol. Püski Kiadó, Budapest, 2003

Több mint negyven éve olvasom Serfőző Simon verseit, hiszen 1961 nyarán jelentkezett először az Új Írás hasábjain nemzedéktársam, akinek a nevét könnyen megjegyeztem publikációi alapján. Ennyi idő alatt az olvasás jelentős része újraolvasás. Szükségszerűen így van ez akkor, ha az olvasó kritikus is egyúttal, s ír, nem is egyszer, az új könyvekről. Legalábbis én vagyok annyira ómódi, hogy egy-egy új verseskönyv többszöri átolvasása mellé felidézem az egész addigi életművet, hogy biztonsággal, kevesebb tévedéssel írhassak. Elkerülhetetlenül így van ez, ha válogatott vagy gyűjteményes a könyv, mint jelen esetben is. AHolddal világítottunk (1984) és a Félország, félvilág (1995) után a Közel, távol a szerző harmadik gyűjteményes kötete 1961 és 2002 közötti időhatárokkal. Az egyes művek keletkezési dátumát nem közli a kötet. A korábbiak sem tették ezt, de az időrendet egyre inkább a tematikusság váltotta fel.

Negyven esztendő igen nagy idő nemcsak egy ember létében, hanem a költészetben is. Általában is egy költészet történetében, s konkrétan is, egyes alkotók művészi pályáján. Aki nem volt kortárs, aki nem tanulmányozta, az elképzelni se nagyon tudja, milyen hatalmas a távolság a hatvanas évek és a jelenkor magyar lírájában mind a szemléletmódokat, mind a poétikákat illetően. A múlt század közepének jelesei közül sokan elfelejtődtek, ki okkal, ki méltatlanul. S nem kevés akkor támogatott, sőt népszerű szerző szinte olvashatatlanná vált. Mindezt akkor gondoltam újra át, amikor elkezdtem a sokadik Serfőző-újraolvasást, s jó érzéssel állapíthattam meg, hogy az ő versei, a legrégebbiek is, ma is élnek. Sőt, az idősebb olvasóban kétféle befogadói élmény rétegződhet egymásra. Az egyik a versek frissessége, üde elevensége. A keletkezés időpontjának ismerete nélkül sejtheti a fiatal olvasó is, hogy ezek a szövegek nem mostanában keletkeztek, s némi művelődéstörténeti ismerettel és némi beleérző képességgel szinte átélheti azt a világot, amelyből a fiatal költő elindult, s amelytől igazából nem is szakadt el soha. A másik élményréteg kevésbé örömteli, ám erről nem a költő tehet. A versekben bemutatott világ, annak kritikus szemlélete nemcsak egykori igazságtartalma miatt bizonyul érvényesnek, hanem azért is, mert ma is időszerű. Az évtizedek mentek, de a gondok - nagyrészt ugyanazok - itt maradtak. Közel is van, távol is az ötvenes, a hatvanas évek világa, de akkor is, azóta is félországban, félvilágban élünk, félország, félvilág csak a miénk, s nem a naposabb oldal. Jelképesen értve, holddal világítunk ma is.

Serfőző Simon az alföldi tanyavilágban töltötte gyermekéveit, s onnan jutott el a nagyvárosokba, az irodalomba. A tanyai láthatár országnyivá tágult, s azon belül őrződött meg. Ma is élményközeli a hajdani tanyai nézőpont, s szimbolikus lényegét tekintve része az egésznek. Úgy is, mint a nemzeti múlt kiiktathatatlan része, s úgy is, mint a hajdani sorssal sokak számára ma is azonos-rokon valóság. A tanya- és a hazaélmény szerves összetartozása annak idején Serfőző több nemzedéktársában is tudatosult. A tanyavilág valóságos elmaradottsága, a lehetséges távlatok ellentmondásossága és kidolgozatlansága eltagadhatatlan volt a hatvanas-hetvenes években, s így kicenzúrázhatatlan tárgykörnek bizonyult. Vagyis ezzel érzékeltetni lehetett, hogy az egyre fényesebbnek hirdetett szocializmus világában megőrződik, újratermelődik a szegénység, a félreszorítottság, a kiszolgáltatottság. Érzékelte ezt a hatvanas évek látványosan támogatott, ám tisztességesnek megmaradó költője, Váci Mihály is, de még inkább megmutatkozik Ratkó József, Buda Ferenc - és Serfőző Simon költészetében.

A szegénység világából származó, a paraszti portáról elkerülve fizikai munkássá váló fiatalember életsorsa szocialista karriertörténetté is válhatott volna, csak arról kellett volna „dalolnia”, hogy minden az új társadalmi rendszernek köszönhető, természetesen nemcsak ő maga, hanem szülei, felnevelő környezete is. A jókedv és a derű azonban csak nem akart uralkodó, de még mellékszólammá sem formálódni. Aztán idővel megfogalmazódik versben is a felismerés, hogy Arra kellettem volna. Mire is?

„Igazolhassa távlatait, lehetőségeit

az idő, arra kellettem volna.

A gondból: panaszomból már nem kért.

Máig nem akar tudni róla.

Az ég alá kicsapva hallatszik a hangom,

amire csak a madarak neszelnek fel.

Magával beszél szavam,

a közönyben mégse némuljon el.”

A tanyasi, a faluszéli, a külvárosi látókörtől eljutni az országosig, az emberiségszintűig, ez szellemi értelemben mindenképpen karrier. Ne feledjük azonban, hogy lényegét tekintve ez mindig az egyén érdeme: tehetség és jellem szükségeltetik hozzá. Nem árt persze a jó segítség sem, de a művésznek első, másod- és harmadsorban is önmagára kell számítania. Így válhat igazmondóvá, így maradhat meg annak.

A tanyától a hazáig eljutva, járva a mindenkori valóságos és jelképes dűlőutakat, felhőtlen örömre ritkán adódik mód. Közel, távol komor a világ félországszerte, s így az egészben is. Pedig az egyén maga voltaképpen elégedett lehetne sorsával. Neki sikerült a kiválás: tanyasiból városi, földmívesből értelmiségi, sőt művészember lehetett. A költő - mint a versek bizonyítják - már kevésbé lehet elégedett. Nem azért, mert keveset végzett, hanem azért, mert munkája nem válhatott eléggé hatékonnyá. Manapság már nemcsak a szó száll el, hanem az írás is: mert hiábavalónak látszik, ha nem olvassák, ha nem képes hatni. Sem az egyénekre, sem a társadalom formálóira. Sajnos, fokozottan érezheti a hatékonyság korlátozottságát az ezredvégen az olyanfajta alkotó, mint Serfőző Simon. A szocializmus legkonszolidáltabb időszakában az volt vele és a hozzá hasonlókkal elsősorban a baj, hogy az idillivé színezett valóságkép helyett a gondokat fogalmazták meg, a fényes jövő helyett a kevés fényű jelent mutatták fel. Kritikus szellemiségűek voltak a kívánatos optimizmus nélkül. Aztán mire jöttek a nyolcvanas évek, és a társadalmi rendszer korhatagsága egyre nyilvánvalóbbá kezdett válni, a pártállami vezetésnek kapóra jöttek azok az új, posztmodern irodalmi tendenciák, amelyek nem kívánták a valóság képét adni, tagadták az irodalom és a valóság, valamint az esztétikum és az etikum több ezer éve szétszakíthatatlannak tudott kapcsolatát. Erre a világszerte divatossá, de nem kizárólagossá váló irányzatcsoportra hivatkozva lehetett elkezdeni a politika felől is háttérbe szorítani, most már esztétikai érvekre hivatkozva, az irodalom társadalomkritikai szerepét is valló alkotókat. És ez a helyzet lényegét tekintve azóta sem változott. A demokrácia alapelvei szerint a sokféleség egyedeinek türelmes, egymás iránt nyitott együttélése lenne az ideális állapot, s ettől az irodalomban is nagyon messze vagyunk. S miközben a társadalom a hozzá nem értés és az össznépi hülyítés következtében szégyenletesen leértékeli az irodalmat, amely pedig a nemzeti kulturális örökség legrégebb óta létező és ezer évet tekintve legtöbb értéket létrehozó része, a kortárs irodalom alkotói sem képesek minden értéket elismerni - tisztelet a kivételnek.

Ha Serfőző Simon munkásságát a huszadik századi magyar irodalom áramlataihoz kívánjuk kötni, akkor magától értetődően a népi írók mozgalma merül fel, mint a legelevenebb hagyomány. A középpontban Illyés Gyula életműve áll, kötelezettségvállalása az útra bocsájtó közösségért, az egész magyarságért. Az ő híres verse, a Nem menekülhetsz az ars poeticája lényegében Serfőző Simonnak is. S ha újra és újra fölvetődne széplelkek körében az a vélemény, hogy ez a fajta magatartás ma már nem korszerű, akkor újra és újra azt kell kérdeznünk: miért? Manapság talán már annyira gondmentes a magyarság sorsa, hogy nem adhat senkinek sem költői témát? És továbblépve: talán ma már a politika, a mi politikusaink megfelelően képesek kezelni, gyógyítani ezeket a gondokat? Ma már nincs szükség a szellemi élet, az irodalom feltáró, elemző munkájára? Bizony, igazat mond a vers, a Tapasztaljuk:

„Mintha csak szokásból:

a kivívott győzelmet

elbukni miként lehet,

kipróbáltuk hányszor.”

Bizony igaz, hogy egyre csak Veszteségeink gyűlnek:

„Egymástól elidegenedünk,

elhidegülünk,

mint e hazától is,

ahonnan a közösségek melegét,

amihez odakuporoghatnánk,

ajtón-ablakon át

huzattal süvíttette

semmibe az ország.”

S itt említhetnénk olyan, a nagyobb szabású kompozíciók közé tartozó munkákat is, mint az Egykék országa, amely az 1930-as évekhez képest egészen más társadalmi-gazdasági körülmények között mutatja fel a más-indokú egyke-kérdést, amely egyébként az évtizedekkel ezelőtti helyzethez képest még megoldhatatlanabbnak mutatkozik. S ide sorolandó a költőnek talán leghíresebb verse, a Feledésből az emlékmű, amely a második világháborús doni katasztrófa áldozataiért, a róluk való méltó megemlékezésért emelt elsők között, s igen hatásosan, mert költői erővel, szót. Egy hosszú évtizedek óta súlyosan fájdalmas, ugyanakkor lényegében anyagi erőfeszítések nélkül, csupán jóakarattal megoldható ügyhöz nyújtott teremtő segítséget ezzel.

Azok körében, akik leminősítik a társadalomkritikai szándékú költészetet, szokás az is, hogy könnyedén elfeledkeznek az egyes alkotók más jellegű munkáiról, más témáiról, így van ezzel még Illyés Gyula fogadtatástörténete is. Serfőző Simon sem csak a szűkebb-tágabb közösség gondjairól szól, hanem természetesen önmagáról, személyiségének belső világáról azon túl is, hogy felelősséget érez a közösség iránt. A kiválás problémaköre, az otthontalanság-otthonratalálás, a szerelem, az igazi társ, a vele rokon alkotók megidézése, a szülők sorsa, majd az emlékük, az irodalom hatékonyságának, végső soron a személyes lét értelmességének kérdése, az elmúlás, általánosan az időbeliség megragadhatósága rendre megjelenik költői világában.

Ami pedig a poétikai szemlélettel kapcsolatban berzenkedőket illeti: olyan képi-gondolati inverziói vannak a költőnek, hogy azokat olykor a posztmodernek is megirigyelhetnék. Például a Lehúzódok című versében: „Egy részeg: / kifeküdt / a délután utcasarkára. / Én a szeszgyárat vitetném / elvonókúrára.” Vagy a Valaki járkál:

„Elszeretjük feleségünket

magunktól, mint

a más asszonyát.

Bezárkózunk vele, mikor

nem vagyunk otthon.

S az ablakot elfüggönyözzük,

hátha odakint leselkedünk.”

A Közel, távol című kötet a hatvanéves költő összegzése. Elégikus tárgyiassággal vet számot jó ideje léthelyzetével, léthelyzetünkkel, hiszen „A jövő tűnő cél. / Közöny ködöl, / S egyre távolibb / a messzeség.” (Egyre távolibb) Az elérhetetlenség képzete, a hiány élménye mellett azonban rendre ott van az ellensúly, a cselekvő ember életbizalma, a Mégis:

„Szó csak a szabadság.

Senki ne keresse.

Mendemonda csupán.

Mégis hiszek benne.”