Én, Béatrice de Planissoles, Montaillou hajdani várúrnője, az Úr 1321. esztendejében még mindig nem értettem egészen, mit akart Sybílle, a kártolófésű-készítő felesége azzal a mondattal. Annyit mindenesetre előrebocsátok, Pierre Clergue, a plébánosunk az egyetlen, akire nem vonatkozhattak a szavai. Egyben arra is rájöttem, hogy valójában egész életemben az ő arcát kerestem abban a huszonhárom férfiban, akiről mindenen túl sem állíthatom, hogy agyonkényeztetett volna. Mi akkor még nem ismertük az osztályharcot, alig is nyomtuk el a parasztokat, nálunk a kathar eretnekség hanyagul semmissé tette a kaszthatárokat. Nemeshölgyek és parasztasszonyok mérföldjárásnyi időkig beszélgettek, olykor még orcacsókot is váltottak, így hát önmagában semmi furcsa nincs abban, hogy Sybille egyszer csak itt termett, és álomteli tekintettel az ágyamra ült.

Utána három napig lebegtem életem kékben-sárgában-viaszos rózsaszínben villódzó képei közt, a fény megérintett, majd visszahúzódott az éjbe, a szemem előtt elsuhant négy lányom arca, majd egy szőke kicsi gyermeké Felső-Ariège-ben, a zöld-arany folyó mellett, s a füstös konyhában disznóhúst sózott be egy asszony. Mindezt mintha fátylon át, aztán élesre váltott a ragyogás, én feküdtem, haldokolva, és a kezemet egyszer csak Pierre vette a kezébe, szegény barátom, Pierre Clergue, akár a régi időkben. Kiszabadult a börtönből, ahol egyébiránt meghalt, és én úgy örültem, hogy láthatom. Arca kicsit megsárgult, tekintete önelégültebb lett, mint amilyennek a montaillou-i időkben őrizte s őriztem, de alapvetően maradt tüzes, napóleoni stratéga, alacsony termetű, fékezhetetlen nagyragadozó, rossz pap, de jó fiú, bűverejű szerető és kettős ügynök, szíve mélyén mégiscsak kathar eretnek. Harcos természetével annyira nem volt alkalmas besúgónak! Vérbő humorral manipulálta a carcassone-i inkvizíciót, a vidékünkön, Sabarthèsben kiépítette a maffiát, ő vezette be a Pireneusokban a kenőpénz fogalmát. Ott, az ágyon hozzám hajolt, és mint derék kathar, biztosított, nincs szükségem gyónásra. Úgyis egyedül Isten képes feloldani a bűnöket. Csakhát én szívem mélyén mindig is katolikus voltam, ezt persze akkor is jobbnak tartottam titkolni. Aztán Pierre elment, és nekem hosszú évekig nem jutott eszembe. Elhagytam az ágyat, eloltogattam a haldoklásomban a Szent Szűznek gyújtott színes gyertyákat, erőm visszatért, és vissza a vágyaim is. Felbukkant életemben Barthélémy Amilhac, a vikárius.

Sajnálom, hogy betegesen vonzódom a papokhoz, de talán nem magam tehetek róla. Ezer méter felett a cölibátus is mást jelent, mint francia hon szívében, ezt tanultam később Montaillou-ban, de ez dobogott bennem a síkon is. Mert bár ezt mai fejjel nem lehet elképzelni, Palhars egyházmegyében akkoriban minden pap együttélt az ágyasával. Az Úr 1310. évében nyomát sem leltük botránkozásnak szégyentelen nyíltsággal tomboló ösztönéletünk kapcsán. Gyanútlan bátorságunk csak a klasszicizmus korában zsugorodik majd össze, mint egy nagyevő francia által megénekelt szamárbőr. Barthélémy sajnálatos módon felfedezte kathar múltamat, ezért raboskodnom kellett, de azután egy évig csak habosított mézben éltünk. A vikárius nem volt kathar, nem volt szép, és nem tudott írni-olvasni, ahogy én sem. A szemét észre sem lehetett venni az arca, a termete, a járása mind semmi, semmi - hogy akkor miért? Több mint ötszáz évet kellett várnom arra, hogy egy hontársam előtt felderengjen Emma Bovary alakja egy opálos éjszakán, és megfesse őt olyannak, hogy felismerjem magam benne: miként később az a spleenes költő mondta, „Emma odaadta magát nagyszerűen, nagylelkűen, olyan figuráknak, akik nem érnek fel hozzá”.

Síkvidéki szívem eltemette síkvidéki férjemet, Othon de Lagleize urat. Othon nem volt jó hozzám, de ezen nincs mit csodálkozni. Szívemben máig aratási harangokat idéző okszitán nyelvünkön neve ugyanazt jelenti, mint az église: szegény lelkem megkereste az egyetlen férfit, aki nevében hordja az egyházat. Lagleize uram mellett ezután összesen egyszer tévelyedtem el, amikor szegény barátom, Pierre felbukkant új otthonunkban, Dalou-ban, elhozta a montailloui asszonyok üzenetét - „Lement a síkra a farkasok közé, Beatrice, elvesztettük magát örökre” -, a pincében háromszor magáévá tett, és kétszer oly éber álomba kergetett, hogy kezem-lábam elporladt tőle. Akkor csapzottan, könnyek között - minden montaillou-i sokai sír és nevet, a férfiak is - odanyújtotta zárt öklét, és amikor kihajtogattam erős, barna ujjait, darabka zacara hevert ott, félig olvadtan, mint én, cukorka, szaracén földről. Aztán csak annyit mondott: „Édes a távolról jövő madárdal.” Szegény barátom, addigra már annyit kefélt, hogy szint belészakadt.

És aztán nem hagytam el, mit sem törődtem tovább azzal, hogy Pierre Clergue maga az ördög, a semmibe fakult, amint keresztbe font karral végignézte az 1308-as tragédiát: minden tizenkét évnél idősebb embert elvitt az Inkvizíció, és Montaillou egy időre gyermekek és juhok köztársasága lett. Visszatértem a magaslatra, réten-zsombékban-patak mentén tajtékzott a nyár, csupa lüktetve tiltott, életittas gyönyörűségre hívott, Péter-Pál hetében Pierre bevitette Jean-nal az ágyunkat a templomba, ha jól emlékszem, két napig nem is ettünk. Mert volt ideje annak, hogy színes gyertyákat gyújtottam a Szent Szűznek, de ekkor, Istenemre, csak kathar voltam, boldog tőle, és egyre fiatalabb. Hetente három éjjelen és alkalmanként is legalább kétszer, ha pedig megálltunk, Pierre a családszociológiáról tartott nekem előadást, én meg tetvésztem őt ágyban, tűz mellett, ablakban. Montaillou-ban ez akkoriban a szeretet legtermészetesebb jele volt. Dús nyelvünkön a kisujjat nem is hívták másképp: tetvészujj.

Akkor Patheau, Pierre törvénytelen unokatestvére úgy érezte, az utolsó akadály is elhárult. Jobban gyűlöltem fülembe hörgött nyáladzó mondásáért lóról, lovaglásról és jól megtermett lóvakaróról, mint azért, hogy a trágyadombon erőszakolt meg. Majd az intézőm, Raymond Roussel akart elszöktetni a kathar eretnekek szent menedékébe, Lombardiába. Szívem már akkor demokratikusan dobogott, szeretőt az Úr 1303. esztendeje körül csakis alacsonyabb sorból választottam, de az út gondolatát a döntő pillanatban meggyűlöltem. Raymond-t nem láttam többé, és mégsem özvegyültem meg. Második házasságomban egyáltalán nem ismertem a melegséget, és később, első férjem, Montaillou várnagya, Béranger de Roquefort, sárgakeresztes kathar mellett is csak olykor-olykor villant fel egy-egy gyöngéd pillanat. Tudtam, a falusiak megölnek, ha kiderül, hogy kutya jár a kertben, hát titkoltam a félrelépéseimet, kihullott az életemből Pierre Clergue, ez a ragyogó, fiatal paripa, és véremben keringett a tavasz, zsenge voltam, nagyon szép. A férjemet nem tudtam szeretni, ágyast nem tartottam, hát teljes szívemet a négy lányom birtokolta, amíg csak vissza nem tértek oda, ahonnan kaptam őket. Aztán apám házában laktam, Felső-Ariège-ben, a falak felmagasodtak, a legelők kitágultak, a kemencéből holdsápadt nyers tészta bukkant elő, a férfiak megnőttek, az asszonyok óriás magasból hajoltak le hozzám, s már csak feküdtem, magatehetetlenül, álmomban jártam fényben, nem máskor. Aztán eljött az a nap, kiáltozás támadt, vérben és sárban nem szűnő jajgatás, egy szűk, sötét folyosón nyomakodtam hátrafelé, és épp amikor úgy éreztem, széttép a fájdalom, hirtelen a csillagok között találtam magam. Pedig azt hittem, elvesztettem rég.

Ha jól emlékszem, Sybille éppen három éve volt halott, amikor az ágyamra ült, áttetszőn és érintetlenül - Szent Mártonkor, igen. Mit törődtem vele, haldokoltam, szenvedtem, csak az érdekelt, ami indul. Most kezdem sejteni, mire gondolt, Miért kell mégis visszatérnünk oda, ahol mindent szemből és visszafelé. Csak azt nem említette, ennyire nehéz. Pedig azóta voltam spanyol apáca, német lovag, és pihenésképpen kelet-algír bírósági jegyző. Hiába szerettem volna én feltalálni a vízágyat, a mobil telefont, a post-it papírkákat legalább, hiába lett volna még annyi, de annyi ötletem, mindenben megelőzött valaki - és, erre utalt Sybille, a hibát még akkor, Montaillouban követtem el. Béranger de Roquefort állítólag lehetett volna az anyák megmentője, Raymond Roussel az első fekete bőrű színésznő, Barthélémy megírta volna a magáét Julia néniről és a tollnokról, és Othon görög dráma-sorsú szopránként lépett volna a világ elé, kinek vezetékneve kis hibával kiadja a Scalát, a milánóit. Múltam élő mozaikfigurái ehelyett indiánokat öltek gyöngyért, tüzes trónon égettek bele egy férfit a magyar történelembe, brutálisan végeztek egy nagy lengyel költővel, és a Guldenburgok örökségét kezdték forgalmazni Európában. (Csak Patheau-nak volt mindegy, azon a bunkón úgysem lehet segíteni: ő feltalált egy kivégzőeszközt, mely egyetlen pengezuhanással mellbe taszítja az időt.) Én meg itt állok, nézek felfelé, Sybille mondata visszhangzik a lelkemben - „Te is tudod, Beatrice, nem így kell szeretni a férfiakat” -, és tűnődöm, ez tehát ugyanaz, mint amit a spleenes költő gondolt Emmáról? Hiszen egyetlen mégis volt. Talán, ha így a többit is... de most már csak könnyem hull a tejbe. Egyébként is, őket, éppen őket? Hogyan? Örülök, hogy végeztünk egymással! Pierre és én meg úgyis mindig összefutunk valahol. Nemrég kínomban kikevertem néhány arckrémet, mert megérdemlem, legutóbb meg kiötlöttem a vaníliás kólát. Elvégre tanácstalan vagyok. Ha lehetett volna úgy, amint nem tettük, most is ott fújná szoknyáimat a szél egy pici, pireneusi faluban. És egyszerűen csak szeretném a férfiakat. Messzezengőn, franciául, jól.