Enumeráció

Ki néz a barna képről, már meg nem tudod soha,
hagyott-e ivadékot, oly ifjan veszett oda,
Judit meg kútba szállt, hét évre rá, hogy Sándor is,
a Bognár, szívszakadva ott maradt, fiú s leány
utána: hadiárvák, előbb négyéves Marink
megégett, a másik ág nénje gyengeségbe halt
bele, s hogy élt, dohánylevél közt - nem jelezte – csak
az ősi szekrény alján vesztegelve egynehány
kalap; hadak jöttek, volt, ki falnak fordítva állt,
az egykor árva s a két gyerek földbe ásva várt,
János fogoly volt, s rab megint, belé öt év se telt,
s ki bennszülött, átlőtt tüdővel meddig énekel,
te jól tudod; öngyilkos s szívhatott; a sógorok –
ötvenhat s hatvanegy pecsétje ez, az üldözött
tépett szőr- s hajszálanként fogy el, agitátorok,
pofozók, föld- s házfoglalók: jön veterán-özön;
míg üggyel-bajjal lámpást gyújt nagyanyánk, így kiált:
nincsen számodra hely, fiú, gazoké a világ.

Tanyaudvar

Ez volt a pont, ahonnan té s tova szétfutott
a méla tekintet, a kandi, a figyelő,
napod, hol befogta a szem, az alábukót,
magába szívta, mint a végtelent, hol elő-
számláltattak idők, az ég hullámzásai,
békés halmok, mélységek, a síkban magasok;
ma: szétomló vályogok s a szekér roncsai,
tarack terem, poshadó gyümölcs alatta sok.

Homok

„homok-haza, szíkföld-haza”
(Buda Ferenc)

Ahogy a tenger, a víz, hínár érdese, késél
érint meg. Szemcséiben felgyúlt a nap. Ne késsél
elmerülni benne, hisz minden idők hevével
tüzel. Lehet futó- bár s lepel-, löszös... Lenézel:
itt folyam ragyog. Sodor? Hívása elhalóban.
Ez most haza? Amaz? Elhullt korod porhanyósan?
Bársonya szív, s karcosa. Bőrödbe ég, ki voltál...