Mikor az ember elalszik, idegzetében különös változás megy végbe. Szimpatikus idegrendszere átkapcsol vegetatívra, és egyszerre képnyelven, szimbólumokban kezd figyelmeztetéseket, üzeneteket küldeni az álmodó képzeletterébe.

Az embereket minden korszakban, az őskortól mostanáig, rendkívül érdekelték az álmok. Jelképeiket félték, elemezték. Lényegét azonban épp úgy nem értették, mint mai „varázslóink”, a modern pszichológusok.

Írói munkám keretében én is betűzöm e rejtjeleket. Módszeremről könyvet is írtam Az álom mágiája címmel, amely azóta a lélek mérnökeinek egyik kézikönyve lett. Az összefüggések tudományával foglalkozom. Szükséges volt, hogy megtanuljam a szimbólumok és analógiák nyelvét. Módszeremet jó orvosként először magamon próbáltam ki. Bevált. Napjaink lélekgyógyászai kísérleti tudományként kezelik e pszichoszomatikus ábrákat.

Kis tanulmányomban idejegyzek saját álmaimból néhányat, amelyekre reggel dátumot írtam, majd hozzátettem később azok megfejtését, szintén dátummal ellátva. Nemcsak értelmezésüket, bekövetkezésüket is leírtam. Jósálmoknak bizonyultak. Az álom-én ugyanis okosabb a nappalinál, mert szélesebb kiterjedésekben mozog. Megmerül a mélymúltban, hírt hoz a messze jövőről, nem ismeri a halált. Elhunyt szeretteink élnek. Éjszaka beszélgetünk velük épp úgy, ahogy nappali valóságukban egykor.

Az első rövid álom-villanás, amely órákon belül bebizonyította önmagát, 1954. szeptember 20-án történt. Álmomban földszintes erkélyre néztem ki a szobából. Az erkélyen dúsan torlódott a gyönyörű, rőtvörös, őszi szőlőlevél. Majd aranyszínű és vörös szőlőfürtöket is láttam. Először hármat, azután jobb oldalon, egy rakáson, egymás hegyén-hátán rengeteget. „Jé... szüret!” - gondoltam álmomban. Hajnali álom volt.

Korán délután telefonált Kati barátnőm, aki a Hunnia Filmgyár dramaturgja volt, hogy másnap mehetek aláírni közös filmvázlatunkra a szerződést.

Álomképemhez hozzátartozik annak szimbolikus logikával való elemzése. A kánaáni szőlőfürtök csak egy magánerkélyen kínálták gyümölcseiket. Ennek megfelelt az, hogy a filmvázlat tetszést aratott. De igazi szüretet csak akkor ünnepelhetnénk, ha egy hatalmas szőlőhegyen takaríthatunk be ilyen óriási termést. Hozzátéve, az álomlogika szerint a filmvázlatból megfelelő forgatókönyvet kell írni, hozzá tőkét kapni, leforgatni a filmet, és annak érdekes témája sikert arat. Hosszú tapasztalatból állítom, hogy a bizarr, látszólag teljesen ellentétes elemekből összeszövődő álomhasonlat a szimbólumkulcsok segítségével nem bizonyult volna hiteles, fontos, szellemes üzenetnek.

1944. október 15-ére virradólag szintén rendkívüli álomkép nyűgözött le Leányfalun, ahol kis házunkban vészeltük át a II. világháborút. Sokat tartózkodott nálunk dramaturg barátnőm, Kati. A súlyos bombázások elől menekült e békességbe. Intenzív álmomban ő is jelen volt. Szűk, alacsony szobában fulladoztunk többen. Egyszerre észrevettem, hogy a mennyezet emelkedni kezd. Éreztem, óriási teher gördül le rólam. Felszabadult öröm mámora öntött el. Kiegyenesedtem. Kati barátnőmmel összekapaszkodva, ujjongva, táncra perdültük. A mennyezet azonban hirtelen visszaereszkedett, sőt alacsonyabb szinten állt meg, mint amilyen volt. Csak mélyen meghajolva, görnyedten tudtunk a szobában létezni.

Másnap, 16-án, a családdal együtt ültünk az ebédnél. Kati is velünk étkezett. Közben hallgattuk a zaklatott, légiriadós rádiószövegeket, mikor hirtelen bemondták, hogy Horthy kormányzó joga szerint kilépett a tengelyhatalmak szövetségéből. Különbékét köt a Szovjetunióval és a nyugati koalícióval. A bombaként ható hír leírhatatlan örömöt okozott közöttünk. Felugrottunk, én összekapaszkodtam Kati barátnőmmel, és vad, bolondozó táncba kezdtünk. Délutánra azután kiderült, hogy a kormányzót elfogták, a nyilaskeresztes párt vette át a hatalmat a hitleri hadsereg fedezetével. És elkezdődött a magyarság egyik legszörnyűbb lidércnyomása. Csaknem súlyosabb iga minden előző állapotnál. A vad táncolás közben a tudattalanból felszabadult jós-álom hirtelen fontos üzenetté vált.

Álomélményemmel kapcsolatban bennem is felmerültek azok a kérdések, amelyek önökben most. Hogyan álmodhattam meg 12 órával a bekövetkezett események előtt azt, amit még senki sem tudhatott, mert a jövőben játszódott le? Ami lesz, az van is? Erre nincs felelet. Sejtelmek, árnyak suhannak körülötte. Feltevések és cáfolatok. Jelentősége azonban sokkal nagyobb annál, hogy semmibe vegyük anélkül, hogy próbálnánk, megkeresnénk valóságmagját. Bátor kutatók, akik már feltárták a lélek útvesztőinek jó néhány sikátorát, nem riadnak vissza az érzelemvilág e szédítően mély, nyaktörően magas, járatlan ösvényeitől sem.

Férjem, Szepes Béla 1959. április 9-én érkezett haza Moszkvából. Ő ott a magyar grafikai alkotóközösség kiállításának szervezője volt. Kiváló grafikusként ő nem rajzolhatott. „Szilenciálták.” Ugyanis 1956-ban főszerkesztőnek választották meg kollégái lapjában, a Képes Sportban, a szakmától távol álló politikai megbízott helyett. Másnapra virradólag a következőt álmodtam. Óriási labdarúgó-mérkőzésen voltam férjemmel együtt. A tribün meredeken ívelt fel a sűrű tömeg alatt. Az egész tömörülés valamiképp bomladozásban lévőnek tűnt. Mintha valami riasztóan veszélyes dolog készülne. Háború? Támadás? Az embersűrű elitje hirtelen kivált. Autóbuszszerű, furcsa jármű felé tolongott, majd egy mezőszerű térben kígyózó sorba rendeződött. Tudtam, az a gyakorlat, hogy előbb jegyet kell váltani, csak azután lehet a kocsiba helyet foglalni. Bélával, az ő ügyes manövrirozásával elsiettünk a tömeg mellett, s engem felültetett a jármű egyik helyére. Az az álombusz különös tákolmány volt, prolibuszféle.

Az ülés piros, fényes bőrből, a kerete hajlított, feslett fémből készült. Lábam lelógott róla oldalt, mint egy nyitott szekér szegélyéről. Férjem „egy emelettel” feljebb lévő ülésre rakta kis táskáját, lefoglalva magának. Én retikülömet tettem az ülésemre, mikor elsiettem valahová. Tudtam, vigyáznak addig a helyemre. Ami a legérdekesebb, egész idő alatt az volt az érzésem, hogy tudom valamennyi történés végét. Később kialakuló mozzanatok rémlettek fel bennem egy robbanásról, amely szétvet maga körül mindent. Mi azonban megmaradtunk az addigra emberfürtökkel megrakott nyitott busznak a magjában. Éppen, mert ott szorongtunk. A többiek körülburkolnak, védenek bennünket. Rendkívüli élménynek éreztem. Benne élek egy folyamatban, mint egy, már megírt történetben, amelynek minden fordulata le van fektetve. A többiek, különösen a tribünön üldögélő, várakozó, újságot olvasó emberek azonban semmit sem sejtettek e végkifejletből. Főleg arról, hogy ami végbe megy, annak története nem változtatható. A leírásban sok a bizonytalankodó szókeresés, de csak azért, mert valami olyat akarok kifejezni, amire nincs emberi fogalom. Érzelmi bizonyosság-tartalma viszont oly erős volt, hogy nem tűrt kételyt. Valósabb valósággá lett bennem bármilyen nappali jelenségnél. Én is vitáztam önmagámmal. Az álom elemzésénél érvek sorát vonultattam fel. Feszültségtől terhes Földünkön egyre újabb tűzfészkek robbantak ki, taposóaknák ketyegtek. A világban épp úgy, mint saját magánéletünkben. Végveszély, csaknem végítélet. Ez az álom azonban nem csak aggodalmak puszta tükrözése, visszhangja volt. Megadó belenyugvással tudtam, hogy a meglévő történés ma is folytatódik, mindmáig, A menekvés és megmaradás nem tömegsors kérdése. Az minden egyes ember meglévő, egyéni kijárata a legfenyegetőbb zárlatokból is. Minden élő dolog sugárzik. Az ember is. Magával viszi auráját. S az végveszély esetén védő fényburokká lesz rajta. Minden gondolkodó ember megélt már ilyen csodákat. De kinek vallhat róla? Kivel folytathat párbeszédet gépesített Földünk alámerülésében? Kevesekkel!

Úgy érzem, ide sorolható befejezésül egy egészen különleges, híressé vált történelmi álom, amelynek a sajtó nagy nyilvánosságot adott annak idején.

Ferenc Ferdinánd egykori lelki tanácsadója, dr. Lányi püspök Nagyváradon, hajnalban borzalmas álmot látott. Tartalmát három embernek mondta el: anyjának, szolgájának és egy vendégének. Papírra is vetette. Álmáról való beszámolóját a következő sorok idézik szóról szóra:

„1914. június 28-án, reggel fél négy órakor iszonyú álomból riadtam fel. Álmomban az íróasztalomhoz léptem, hogy átnézzem a beérkezett postát. Felül egy fekete pecsétes, fekete szegélyes, Ferenc Ferdinánd címerével ellátott levél feküdt. Írását rögtön felismertem. Felbontottam a levelet, és a levél fejrészén, égszínkék színben, olyan kép tűnt szemembe, mint amilyenek képes levelezőlapokon láthatók. Utcarészletet ábrázolt. Őfelségéék gépkocsiban ültek. Velük szemben egy tábornok, a sofőr mellett egy tiszt.

Az utca mindkét oldalán embertömeg állt sorfalat. Közülük két suhanc ugrott elő és Őfelségéékre lőtt.

A levelet kivettem a borítékjából, és elolvastam. Tartalma fokozta alig elviselhető lidércnyomásomat, így hangzott: Kedves Lányi püspök, nagytiszteletű Uram! Közlöm Önnel, hogy ma, feleségemmel együtt, Szarajevóban, délelőtt fél tízkor, orvgyilkosság áldozata leszek. Jámbor imáiba és miseáldozatába ajánljuk magunkat és kérjük, hogy szegény gyermekeinket, úgy mint eddig, továbbra is tartsa meg szeretetében és hűségében. Szívélyesen üdvözli az Ön Ferenc főhercege. Szarajevó, 1914. június 28., reggel fél négykor.” Eddig az álom.

„Borzalmas erőfeszítéssel téptem ki magam e szörnyű halálos álomvízióból. Remegve, könnyezve ugrottam ki az ágyamból. Ránéztem az órára, fél négy volt. Most már éberen az íróasztalomhoz siettem, és leírtam az álmom. A szívszorító rémálomhoz tehetetlen kétségbeesés társult. Mit tehetnék, hogy elhárítsak egy jegesen közeledő halálveszélyt? Semmi eszközöm nem volt hozzá. A racionális-énem is szűkölt e nyomorúságos lelki-szellemi állapotom mögött. Hátha csak képzelődöm! Ki hitt volna nekem? Hisz még nem történt meg, amiről hírt akartam adni. Fölriasztott barátaim is legfeljebb kórházba vitetnek és párnázott cellába zárnak őrjöngésnek vélt jajdulásomért. Az ő helyükbe én is azt tettem volna.”

A merénylet 1914. június 28-án történt, dél felé, mivel a menet csak tíz óra körül indult el a trónörökössel és feleségével. Az első merénylet nem sikerült. A második merénylet előtt a trónörökös a szarajevói városházán hosszabb ideig várakozott, mielőtt utolsó, fatális útjára elindult volna. És mindketten az orvgyilkos Gavrilo Princip lázadó szerb diák kezétől haltak meg. E véres tettől robbant ki Európa háborús felkészültségében az első világháború.

Ezt az álmot én egy puhafedelű, olcsó kis könyvecskében olvastam 1932-ben, a weimari Németország Berlinjében.

1930-ban férjhez mentem Szepes Bélához, aki a berlini Ullstein lapok grafikusművésze, karikaturistája volt. Még abban az évben kihozatta az én családomat is. Gyönyörű, berendezett lakást béreltünk a tulajdonostól, a Generalmusik Direktor özvegyétől, a történelmi egy perccel Hitler 1933 áprilisi megválasztása előtt. Az özvegy férje a Schtttise Oper karnagya volt. Óriási könyvtárukban találtam rá erre a korabeli beszámolóra.

Budapest, 2003. november 4.