Zenede

Látszólag esernyőket csuknak be,
valójában
ablaktáblákat taszít egymásra a szél.
Hallgatag fény nő, lassan,
akár a csecsemőfejek.

Egy kapu mögött hegedű-
utak nyílnak,
lágyan égnek a február-kék vizek felé.

Árnyék nélkül ragyognak a téli-
kabátakasztók
a kockaformájú ruhatárban –
másutt kellene?

Látszólag egy vak férfi közeledik -
galamb szárnya rebben?
Isten csupán egy túlsúlyos kőfelirat.

Újságpapír forog a szélben.
A fényektől alig hallani valamit.
A téli ég egyenletesen hígul levegővé,
hűvös van.

Lemmingek vándorlása

A szürkületből fény válik ki, tejből
a savó. Dereng.
Egy kalap és egy üres irattáska
maradt csupán velem.

Álomfehér tetők. Levél hullik
pörögve a Feneketlen-tóba.
Nincs, csak ami lehet.
Az égről fénycseppek zuhognak a hóba.

Visszatér a jövő is, a még-meg-nem-lévő:
fagyott kövek, egy vak fénypászma,
egy aranyhajú kisgyerek, akit
bármikor elveszíthetek.

Állólámpa sárga fénykeresztje mögött
hallgat, csontpuha az éj.
Egy váratlan pillanatban megszűnik a mozgás.
A halál nem ébredés, legföljebb újabb esély.

A csöndben hangtalan álmodni kezd egy álom.
S az érzés marad még, egyfajta „mégis”: kanyar-
gós út, mely az emlékekhez
visszavezet.

Az ég és a növények

E kései órán fölfénylik újra:
holdárny az ablaküvegen.
Ritkul a gyerek-akácok lombja. Lényegében
ennyi, amiről beszélhetek.

A mese rólad szól, kicsinyem.
Egy pillanat, és kapsz orvosságot megint.
Végigsimítom arcod, lenvászon-ráncaid, amint
fekszel az ágyon, kifehéredve és
megnyúlva, miközben odakinn hull,
hull a holdfény,
zuhog a terasz kövére némán.
Reggelre maga alá temeti gyümölcsfáink
fogyó színét.

(Rajongva óvná, kínba zárva. A vász-
non két zuhanó csillag ég át,
egyre.)

Sárga és színtelen

Július. Alszanak a fák,
fehérség szívja magába a fényt,
színné válik, vízzé
és szirtillattá: mi mássá válhatna?
(Válhatna, noha józan ok rá
tulajdonképpen nincsen.)

Álmodó víz: tavalyi folyópart.
Léckerítés, árnyéka körbejár,
eszmék és szorongás-színezte gondolatok;
a víz mozgása és a fényé egyaránt
hullám, mozdul és elsimul.
(Amint a gyümölcsfa fogalma
is csak eszme, csupán megfogható,
növekedés-fogyás.)

Elállt a szél.
Egy csónak távolodik.
Zokogás a teraszon.
Fönn árad az ég, szófejtésünk meghaladja.

Ami s ami nem

Szél fúj. Köd
fedi el az emlékek csöndjét.

Ami voltam: unalmas
kődarab egy szorongás-völgyben.

Végtelen lélegzetvétel,
kék levegő, egy-egy
leginkább véres horzsoláshoz hasonló,
mélybe bukó madárárny.

Kisgyerek alszik a párna
kelyhében,
és azt álmodja: mi lesz.
Pedig nem tudható.
Mi mindenné válhat a csend!

Mi minden nem leszek már!
Az idő rávési ráncait az
arcok sötétjére:
s mindez mivégre!

„Ami nem leszek, s ami soha-
sem voltam már.”
Pedig lehettem volna: ősz, tél, fűcsomó.
Hajlott hátú aggastyán, hűlő víz, tavaszi szél.

Zaj támad. Ősz van,
alkony kel rézsúllyal
a nyirkos földből.