Budapest az egyik legellentmondásosabb város, amely valaha is létezett. Polgárai gyűlölik, s ugyanakkor egyként lelkesednek érte, mert a kutyapiszkok útjelzői között, a lomhán cammogó villamosok és részegesre vallón imbolygó, maszatos trolibuszok vándorlása közepette, túl a füstmocskos levegőn és az otromba lakótelep-torzszülötteken egy lélegző-élő valami tűnik elő, mely egyszerre hasonlatos az óceánok lenyűgöző koralltelepeihez, történelem előtti monstruózus vadállatokhoz vagy hatalmas tölgyhöz, mely fagyöngytenyészetet dajkál koronáján. Már-már misztikus révület fogja el az embert, ha megpillantja a város derekát ölelő hidakat, amint meseidéző házak veszik körül gyöngéden. Orrát megcsapja az ózon és elektromos áram szaga, mikor bizonyos tavaszi napokon a csarnokok népe közé keveredve lesi a sűrű adásvételt, s olyankor úgy rémlik, mintha a harsogóan zöld salátalevél a templomtornyoknak felelgetne, a szomszédos ház korlátján száradó lepedők pedig fittyet hányva a szurtos levegőnek, üdeségben fürdenének éppen, csak mert észrevették a piros kabátos kislányt, aki átlábal az úttesten. A város egyidejűleg sötét is, mocsaras, iszapos, sűrű, kénes szagokkal. A föld alatt mitológiai átkozottak hada nyüzsög - nyomorultaké, kiktől már akkor visszahőköl a járókelő, ha a légáram felé sodorja lidérces éjszakáik és kétes mámoraik, kitaszítottra valló mosdatlanságuk bűzét. Arcukat nem is kell fölemelniük, máris mindenki ismeri őket. Megél itt bármi, amiben csak egy kis szikrája dereng az életnek. Noha a város urai kétségkívül a diplomaták és az utcagyerekből lett zsebmetsző-fejedelmek, akárkinek akad egy zug. Itt van mindenki: régi korok urai és hölgyei, kik szakasztott az egykori önmaguk, mindössze kifehéredtek kissé, akár az ing a mosólúgtól. Idomításra váró állatseregletként egyetemisták csatangolják be a várost, időről időre azt a benyomást keltve, mintha egyikük-másikuk több helyen is tartózkodna ugyanabban az időben. Itt vannak azok a furcsa idegenek, kiket ledobott magáról a szülőföld, s most tétován próbálgatják Budapestet, vajon engedi-e, hogy legalább sátorkaróikat bőrébe kalapálják, ha már nem válhat új hazájukká. Gyanakodva vizslatják az itt születetteket, akik, mint halak az akváriumban, körbe-körbe úszkálnak otthonosan, és szentül hiszik, hogy a városhatáron túl semmi nincsen, vagy ha van, ott úgy sincs számukra szufla, csak szürreál, s hamarosan megfulladnak, mint a partra vetett guppik és díszpontyok.

S a város határtalan, akár egy amőba. Olykor még fel is böffen, mert csak nehezen emészthető meg az a sok falu, amelyet latolgatás nélkül magába nyelt. Szántóföldek talajmorzsáit és árterek bozótjának rostjait dolgozta teste tésztájába, és nem érti, hogy a massza részei miért követelőznek folyton önálló entitásokként. Budapestnek annyi különféle éjszakája és nappala van, hogy ésszel felfogni lehetetlenség. Az egyik éjfélben nyugodalom és néma utcák, a másik éjfélben zajos mulató és síró-sipító autóriasztók, a harmadikban menyétek suhannak a belvárosi homálytól rejtve, sünök és macskák indulnak vadászatra. A számtalan éjjel egyike baljós és dermesztően hideg, s a hidak alatt nincs tenyérnyi hely, ahová behúzódj, mert mindenütt hányadék és széklet, döglött galambok, ragályt hordó rongyba gabalyodva. Megvan aztán a nappalok rendjében is a tunyák és dologtalanok napja külön, meg az irodisták légiójáé; az unokát pitével kényeztető nyugdíjas nappala éppúgy kerek és teljes, mint a depressziós milliomosfeleségé. Az újságárus reggelében és delében arcok nyüzsögnek, s tulajdonosaiknak sejtelmük sincs arról, hogy a pult mögött álló memóriájában régóta privát helyük van, valamiféle kirakójáték egy-egy darabjaként. A kocsisoron koldulónak ugyancsak nincs fogalma kiváltságos helyzetéről, tudniillik hogy alaposabban ismeri a város és lakói létének ritmusát, mint maga a polgármester. Budapest teljes jogú birtoklója a bordáit szemérmetlenül mutogató kóbor eb, a fáradt arcú lány a söntésben, a dideregve ébredő narkós, a sajgó lábú prostituált. Osztozniuk nem kell senkivel, sem a nem-elég-jó-fiú-nem-elég-rosszfiú kamasszal, sem az öntudatos facérszinglikkel vagy az illatos, gondtalan párocskákkal. Nem, mert a határtalanság által zavarba ejtően, mindenkinek megvan a maga Budapestje, sok-sok város simul egymás mellé titkosan. Szegleteikben megannyi meglepetés, hiszen a Margitsziget tavacskája gyilkos piranháktól népes, ám a hegyek gyógyító forrásokat rejtegetnek, s az idetévedő nem tudja, hogy némely utcákon vakító déli napsütésben végigmenni is istenkísértés, ellenben az a fakó bérház, oldalán a vérvörös felirattal, amely félreérthetetlenül nevezi meg a foglalatosságot, mit rendes emberek a hálószoba sötétjében művelnek csupán, ez a ház, bár undorral szemléli, valaha tündöklő palota volt, csakhogy azóta érthetetlenül áttáncolt a feledésbe.

Még gyerek voltam, amikor szerelembe estem a New York kávéházzal, valahol az Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán. A New York akkoriban, miután Hungáriának átkeresztelve afféle romos üzletházzá silányították, zöld hálók és állványok mögé rejtőzve szégyenkezett, mégis elbűvölő volt. Nem értettem, hogy ez a csodálatos épület hogyan kerülhetett ilyen siralmas állapotba, később aztán megsejtettem: ugyanaz a makacs rontás ül rajta, mint egész Erzsébetvároson. A pusztulás. Több mint egy évtizeddel később költöztem a kávéház szomszédságába, s akkor éreztem csak meg, a rombolás milyen iszonyú erői munkálkodnak azon a helyen, mely egykor a Nemzeti Színház szomszédságának és jobb életű polgárcsaládok hazájának számíthatta magát. A Dohány utca mára maga mögött hagyta legszebb éveit, koszos érdektelenség telepedett meg benne. Szobakonyhámban gyakran eltűnődtem, miképpen lehet, hogy a helybéli emberek ennyire fütyülnek egymásra. Miért, hogy a szomszédnak köszönni nem szokás, legfeljebb ordítani lehet vele, ha eláztatja a mennyezetet vagy cigarettázik az ajtó előtt. Nincs kegyelem. Az olcsó közért és mellette a szolárium, az étterem vagy a dohánybolt csak afféle szolgáltatóegység. Gazdája, személyzete nem ismer, és te sem ismered őket. Az utca macskahúgy-szaga beette magát mindenbe, s ha barátkozni vágyói, és elhamarkodottan mosollyal próbálkozol, egykönnyen helyre tesznek. Az Erzsébetvárosban mostanság nincsenek „idevalósiak”. Csak lakók vannak és lakosok. Az utca egyik fele még biztonságos, beljebb azonban rajcsúrozó, handabandázó csoportokba ütközik az ember, és semmi kedve, hogy próbára tegye az emberbaráti érzéseiket. A játszóteret, a nagy tüskés dombbal, melyről olyan jókat lehetett csúszdázni, bekerítették, mert ember-állat odavizelt. Így megy errefelé. A legelevenebb lényeknek azok a makacs és hangos öregasszonyok tűnnek, akik vagy akkor elegyednek szóba veled, ha szidnak valakit, vagy akkor, ha téged akarnak leteremteni. A közvetlen szomszédom például mindenkiről tudott valami szaftos pletykát, és nemegyszer hallottam, amint döbbenetes orgánumán éppen az én viselt dolgaimról számol be valakinek. Mi tagadás, Anna néni duzzadt az életerőtől. Kicsi lakásából mintha örökösen lecsó- és krumplistésztaszag áradt volna, mintegy a televízió hangjának hullámain vitorlázva ki a szabadba, s ez könnyen ment, mert a néni sosem csukta be az ajtaját - kivéve azt az évről évre elközelgő időszakot, amikor berendezte zugszeszfőzdéjét, és a sötétítő mögül gyanakodva pillogott kifele, ugyan nem küldött-e rendőröket a nyakára valamelyik jóakarója. Vitathatatlanul színes egyéniség volt, akinek életerejét nem csappantotta meg számtalan betegsége, noha fél mellét már elveszítette, a fogai veszélyesen imbolyogtak szájában, és olyan vastag szemüveget hordott, hogy azt lehetett hinni, képtelenség kilátni mögüle. Rendíthetetlen nyugalommal alakította saját és mások életét: jött-ment, recepteket váltott ki, és fenyegetéseket váltott be. Előjogának tartotta, hogy szobanövényeit kirakja az udvarra, és jaj volt annak, aki hozzájuk nyúlt. Este tíz után ellentmondást nem tűrve kulcsra zárta a kaput, bárhogy kérlelték is, hogy ne tegye, mert még várnak valakit. Mégis ő volt az, akinek az alakja mélyen az emlékezetembe vésődött - nem a felettem lakó Jókai Anna, sem pedig a második emeleti, ritkán mutatkozó, de szívélyes Angyal bácsi; noha kétség nem fér hozzá, hogy ők is azok körébe sorolhatók, akik még otthonuknak számították a házat, a környékkel együtt.

Más városban élek azóta. Azokban a napokban egy olyan Budapestet laktam, melynek stratégiai fontosságú pontjait a főiskolások rajának útvonala, napirendje határozta meg. Magyarán a kiskocsmák és kifőzdék, házibulihelyszínek és jól ellátott könyvtárak Budapestjét, ahol valami rejtélyes okból mindig túlságosan hideg vagy túlságosan meleg volt. Ahol mintha örökösen délelőtt tíz óra vagy este tizenegy lett volna, amikor a társaság fele azon tűnődik, vajon érdemes-e még belehúzni, hogy elérje az utolsó metrót. Ez a Budapest egy kicsit mindig valószínűtlen és esetleges volt. Ideiglenes. Ezen a Budapesten, ha az ember átment a vizsgán, nagyobb baja már nem lehetett. Ezen a Budapesten olyan szorosan álltak egymás mellett a kávéautomaták, mint a fák a rengetegben, és az ember örökösen aprópénzt keresgélt a zsebében, hogy beléjük dobálja. S az idősebbek, akik már munkába jártak és gyereket neveltek, mindig egy kevés gyanakvással méregették az embert, mintha túl fiatal vagy helytelenül öltözött lett volna ahhoz, hogy valódi legyen. Ez a Budapest még mindig megvan valahol. És kísérteties, hogy már semmi közöm hozzá.

Ferencváros. Franzstadt. Szentfalva. Szentfalva, így nevezték valamikor azt a területet, amely ma már Belső-Ferencváros néven ismeretes. Micsoda szerencse, hogy egykor falu állt itt. A központja ugyanis még mindig megvan, csakhogy most már senki sem ismerné fel: középütt a templom, körben a községháza, az iskola, a kórház. A maradék helyen laknak. Ezt a vendégváró, lakályos harmóniát mintha semmi se tudná megzavarni. Pedig ha kilépsz a templom kapuján, egy perc múlva már fel is ugorhatsz a villamosra, hadd zengjen a fővárosi csatazaj. Kis sétával egyenesen a HÉV-ig jutsz, amely úgyszólván egy más városba repít. Ha ellenkező irányba indulsz, azon a helyen találod magad, melyet újabban a pesti Sohoként szokás emlegetni. Művésznegyed? Kétlem. Sörözők, mulatók, teaházak, éttermek, haszontalan holmik kicsiny boltjai, cukrászdák? Így már inkább. Azok igen.

A terecske, Szentfalva hajdani szíve, gondoskodott a levegőfrissítésről, miként a virtigli háziasszony is naponta szellőztet. Utca fut le innét, egyenesen a Dunának, hogy két perc alatt a víznél lehetne az ember, ha lemászhatna a rakpartra. Így azonban csak lófrál a kavicsos-füves parkban, nézi a horgonyozó hajókat.

A Ferencvárosi Ember különös valami. Nem szereti, ha átültetik. Szívesebben marad, ha már idekeveredett valahogyan. Ennélfogva egyre költségesebb mulatság errefelé lakást venni: az emberek nem szívesen válnak meg a magukétól, viszont a környék divatba jött. A Ferencvárosi Ember állítja, hogy egészen klassz dolog itt lakni, ugyanakkor rosszallóan hozzáteszi, hogy régebben még sokkalta jobb volt. Ferencvárosban - azazhogy Szentfalván - divat a céltalan fecsegés. A szentfalvi ember könnyen elegyedik szóba látszólag ok nélkül. A zöldséges, ha harmadik-negyedik alkalommal suhansz el a boltja előtt, már pedzi, hogy ezentúl ide tartozol, és ezért előre köszön. Pedig esetleg csak egy kis epret vettél nála, vagy azt se. Kenyérért menni időrabló vállalkozás lehet, mert könnyű leragadni a zsebkendőnyi kereskedésben- annyi minden megvitatni való dolog kínálkozik. De vigyázz, mert ha kimégy a körútra, elillan a varázs, az már az üzletláncok birodalma és az ötpercenként elcsörtető sárga szörny felségterülete.

A szentfalvi ember mindemellett gyaníthatóan ebrajongó. Különféle hangmagasságú és stílusú csaholások hangja harsog fel minden napszakban. A teret egyenesen kisajátították a kutyák és gazdáik, ami bocsánatos bűn, ha számításba vesszük, hogy a templomnak, amelyet minden tiltakozás ellenére makacsul körbesétálnak, Assisi Szent Ferenc a névadója. Persze nem mindenki örül annak, aminek az állatbarát szent. Sokallják az ebeket, pedig az igazsághoz hozzátartozik, hogy errefelé igenis szokás felszedni a kutyapiszkot. A Ferencvárosi Kutyás az egyik legközlékenyebb emberfajta. A populáció döntő hányada nem éri be azzal, hogy egyszerűen jó napot mond a szembejövő kutya gazdájának. A Ferencvárosi Kutyás nemhogy cseveg - klubokba tömörül. Előfordulhat, hogy a reggeli kilenc órás turnust preferálók nem ismerik a korábban kelő sétáltatókat, az azonban felettébb valószínű, hogy mindenki észreveszi, ha szokott napirendedtől eltérvén egy másik csoporthoz keveredsz. Kifaggatnak a kutya nevéről, neméről, koráról és szokásairól, és felbecsülvén súlyát, vérmérsékletét, vagy ideális játszótársnak találtatik a saját eb számára, vagy nem. Másnap aztán klubtársaid megkérdezik: nem láttalak tegnap, hol a csudában voltál? Hát így.

A város, ahol most lakom, barátságos. Többnyire. Ezen a Budapesten az emberek számon tartják egymást, és kedvelik a helyi érdekeltségű történeteket. Az egykor házmester Piri néni - igazság szerint ma is az, többé-kevésbé - mindenkit ismer, és őt is ismeri mindenki. Olyan, mint egy köztéri szobor: ha itt laksz, lehetetlen nem észrevenni.

Annak a Budapestnek, amelyben most élek, egy mályvaszínű ház a közepe. Ahol lakom. Otthonom előző tulajdonosa sajnálkozva engedte csak át a harmadik emeleti lakást, mintha túl meggondolatlanul mondott volna le róla, azután kelletlenül továbbállt - három házzal. Mint mondtam, nehéz innen elmenni. Az előző tulajdonos neve feltűnően hasonlított egy híres magyar költőére; az illető megsúgta, hogy családjának három nemzedéke érezte otthon magát e falak között.

Lakásom, lakójával együtt sajátosan illeszkedik Szentfalva élő szövetébe. Csókolom, mondtam Piri néninek első találkozásunk alkalmával. Csókolom, köszönt vissza, némi zavart keltve bennem - mint kiderült, ez a formula még a hajdani pesti polgárasszonyok divatja -, s ezután információkkal árasztott el a ház lakóiról és tulajdon rokonságáról. Mint kiderült, Imi tehetséges gyerek, aki nehezen talál magának állást, viszont ügyesen főz, ahhoz képest, hogy nem nő. Egyúttal értesültem, hogy kit raboltak ki legutóbb, hogy az emeleti szomszédaim rendes népek, és hogy a fránya csavargók már megint bekéredzkednének a házba, ámde Piri néni résen van. Ami azt illeti, megesett, hogy kiutasította gyanútlan, ámde termetes és kétesen Rumcájsz-szakállú látogatónkat, aki megméretett és könnyűnek találtatott. Piri néni nem Hajdani Pesti Polgárasszony, hanem hajlott kora és háta dacára egy igazi vaslady, aki takarításból és házmesterkedésből finanszírozta lánya felnevelését. Piri néni kutyája, Körmi nemrégen sajnálatos módon távozott az élők sorából, és azóta egykori gazdája gyakran levert, bár ugyanolyan éber, mint azelőtt. Piri néni az a fajta háziasszony, aki, ha találkoztok, elmeséli, mit főzött, ugyanakkor nem hajlandó kizárólag a saját portája előtt söpörni. Kijár meglocsolni a templom előtt kókadozó virágokat.

A Mályvaszínű Ház igen kíváncsi. Megeshet, hogy az ember beszáll a liftbe egy kedves öreg hölggyel, aztán amikor becsukódott az ajtó, nekiszegezik a kérdést: Kedveském, maga nem jár dolgozni? Állandóan itthon van, azért kérdezem. És a férje? Illetve a férje egyáltalán?

Ilyenkor az ember egy kicsit levegő után kapkod, de végül mindig kivágja magát. A Mályvaszínű Ház, mint mondtam, igen kíváncsi. Erős a gyanúm, hogy lakói jobban ismerik a szokásaimat, mint én magam. Cserébe viszont megkérhetem a szomszédot, vigyázzon a házra, míg nem vagyok itthon, és néhanap locsolja a virágaimat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is kíváncsi vagyok. Hovatovább kémkedek. A világítóudvar ugyanis nemcsak szellőztetésre alkalmatos, hanem remekül vezeti a hangot. Tisztában vagyok vele, hogy éjjelente mikor kel ki az ágyából a felettem lakó, mikor süt rántott húst (a klopfolásból következtetek), mikor takarít, és tisztít ablakot (csikorgó hang). Zavarba ejtő értesüléseket szereztem egy másik szomszédról, amikor lakásából heti rendszerességgel hallottam szenvedélyes szerelmi veszekedést dallamos francia nyelven - két tenorra hangszerelve. Adatokkal rendelkezem még ama történelem előtti időkből is, amikor nem laktam itt. Egykor nagyobb volt a lift. Érdeklődésem azonban nem korlátozódik pusztán a Mályvaszínű Házra. Elvégre azon kívül is van élet. Konyhám ablaka alkalmasint pazar kilátást kínál egy kétszintes, hosszú házra és udvarára, ami nem megvetendő lehetőség. Megfigyeléseim alapján elmondható, hogy a Kétszintes Ház egy másik Budapesthez tartozik, ami nem csoda, mert nem is a téren van, hanem közelebb esik a körúthoz. Kétszintesek, úgy tűnik, semmin nem szoktak csodálkozni, emellett makacsul kifelé élnek: komódok, növények, gyerekek népesítik be az udvart. És mindig történik valami. Hogy mást ne mondjak, pompás, kitartó és cizellált, színpadra termett monológokat hallgathattam végig néhány év előtt egy vénasszonytól, aki a jelek szerint kedvelte az italt és a jó társaságot. Magáról gyakran harmadik személyben nyilatkozott: Mer ezek aszondják, hogy a Faragó, az iszik. Disznóság, szemétség, mer én soha életemben nem voltam olyan. Micsoda egy szemétnép, mindig csak ordítanak. Na, fiam, töltök még egy pohárral, kérsz te is?

Faragóval történhetett valami, mert mostanában nem mutatkozik, de egy ifjú pár sikerrel tölti be az utána maradt űrt. Szégyen, nem szégyen, lenyűgözve figyeltem őket mindig is, valahogy úgy, mint amikor az ember beül egy horrorfilmre és közben oda is akar nézni, meg nem is. A párocska egyfelől megrendítette a romantikus szerelembe és rózsahímes hitvesi boldogságba vetett hitemet, másfelől elgondolkodtatott: vajon miképpen lehet elviselni egy ilyen némbert. A törékeny, formás, sárgásrózsaszínes hajú nő ugyanis üvölt, mint egy sakál, nem is akármit, csakhogy én affélét nem merek leírni. A férfi, az nem szól. Az csak üt. Idáig hallani. Mindenesetre, talán nem tévedek, ha megállapítom, hogy ez idáig a drámai csúcspont az volt, amikor a nő hangos szóval azt sivította: Engedd el a torkomat, nem kapok levegőt! A Kétszintesnek pedig, ezt hallván, a szeme se rebbent.

Ez azonban, mint mondottam, már egy másik Budapest.

Ó, igen. A kávéházak, a kocsmák, a teraszok. Ki merné kétségbe vonni, hogy külön világ? Külön Város?

Nem állítanám, hogy idegenül érzem magam, ha átrándulok erre a Budapestre. De azért vendég vagyok inkább, és kissé feszélyez, hogy mások milyen magabiztosan vitorláznak csehóról csehóra, egyik napvetőtől a másikig. Kétségbevonhatatlan tény, hogy krimó és krimó között komoly különbség van. A Liszt Ferenc tér határozottan elkülönül félhomályos és költséges caféival, s nem evilágról való, ha számításba vesszük, hogy bizonyos másfajta helyeket ilyen egyszerű nevekre kereszteltek: Szimpla, Tabdi, Rózsa, Egri. Az csak a látszat, hogy a Liszt Ferenc térre egyetemisták járnak. Az Incognito vagy a Mediterrán már a vastag pénztárcák birodalma, ahol a zsengének számító, de sikeres lovagok és hölgyeik uralkodnak leginkább. Nem is tudom. Egyszer beültem egy efféle helyre valamely törekvő ifjú nőszeméllyel, akinek ugyan éppen egy vasa sem volt a teája árán meg a jatton kívül, de szoros kapcsolatot ápolt egy úrral, ki fiatalsága dacára elég pénzzel rendelkezett ahhoz, hogy általában vállalhatónak tartsa az ambiciózus, mutatós fehércselédek szponzorálását. Nem mondanám, hogy eme viszony létrejöttében kizárólag az érdek játszott szerepet, mert a leányzó egyébről sem beszélt röpke másfél órán át, mint hogy Feri ezt meg ezt szereti, amazt viszont nem szereti. Ferivel csodás autózni, és van egy nagyszerű dobermannja, nyilatkoztatta ki az ismerősöm, és imádja őt, ezenkívül elviszi moziba meg bulizni, anélkül, hogy érdekelné, mennyit költenek. Ámde, tette hozzá, sajnos ritkán ér rá, annyi dolga van a Ferinek, mert napközben folyton telefonálnia kell, este meg sokszor dolgozik. Mióta is jártok? - érdeklődtem. Úgy két hónapja, jött a válasz. És mivel foglalkozik a Feri? - kérdezősködtem tovább. Azt nem tudom. Nem mondta. Na bumm. Úgy fogalmaznék, ezúttal valóban sikerült meglepni engem is. Bár ha azt veszem, hogy kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy sudár, bögyös nőcske lejt el mellettem, tetőtől talpig csillámban és valódi fehér selyemkombinéban, néminemű boával egyetemben, talán elhamarkodottan használtam az imént a „meglepetés” szót. Délután négy óra volt ugyanis. Novemberben.

Akadnak, akiknél foglalkozási ártalom a korcsmázás. Vannak, ugye, a hirdetésekből ismert antialkoholista szobafestők és kőművesek. Nem szabad elfeledkezni a hivatásos hazárdjátékosokról sem, de a valódi, professzionális korcsmázók tulajdonképpen a szabadúszó művészek, a szellemi szabadfoglalkozásúak és azok az újságírók, akik ott felejtik magukat az ebédszünet után a sarki kisvendéglőben. Hiába, olykor áldás, olykor viszont valóságos átok a rugalmas munkaidő.

Noha a korcsmázás, mint olyan, nem feltétlenül a szeszről szól, mégis szenvedéllyé válhat. Az ottragadósdi főleg azok számára jelent reális veszedelmet, akiknek sok a mondanivalójuk. Különösen, mert mindig akad hallgatóság. Eleinte komoly dolgokról folyik a szó, képzőművészetről, zenéről, politikáról például. Ez azonban csak porhintés, olyan megtévesztő hadművelet, melynek feladata, hogy elhitesse az egyeddel: nem pusztán szórakozás céljából ült meg egy árnyas sarokban. Midőn a hangulat fesztelenségéhez már nem férhet kétség, fény derül a korcsmázás valódi okozatára és egyben értelmére: eljő a lírai önvallomások ideje.

Vissza tudom vezetni a családfámat Napóleonig - deklarálja egy nagy bajuszú asztaltárs. - Nagyanyám személyesen ismerte Gobbi Hildát, nekem pedig majdnem megvolt Brigitte Bardot.

Olykor azt hiszem, hogy a feleségem egy sárkányba oltott dögkeselyű. Hét feje van, és mindegyik fejhez tartozik egy csőr, amely a szívem cafatjait marcangolja - érkezik a válasz. Igenis, a válasz. Nem követelmény ugyanis, hogy a dialóg összefüggéseket mutasson fel.

Nem tudtok ti semmit, kisfiam, én már hétszer meghaltam, és még mindig itt vagyok. A malacsült ellenben isteni tud lenni így estefelé. - Ez a végszó. Erre már nincs és nem is lehet riposzt. Ez maga a dolog.

A nők is korcsmáznak persze. Vannak a gintonikot és édes borokat iszogató, világi hölgyek, mások viszont a cukrászdákat részesítik előnyben. A nők általában sokkal komolyabban veszik a tényt, hogy ők most „beültek” valami kis „beülős” helyre, és komoly témákat igyekeznek megvitatni. A két örök kedvenc: kapcsolataink és az önmegvalósítás. Ez utóbbitól a szomszédos asztalnál ülő hímek egész biztosan megvadulnak, és innentől kezdve két lehetőség adott: vagy megpróbálnak átülni csajozni, vagy megszakadnak a röhögéstől.

A korcsmázás másik speciális, ám tipikus esete a Barátokkal Eltöltött Idő. Ilyenkor az egyik barát megértően hallgat, a másik beszél, aztán cserélnek, míg végül megunják, és egyfolytában egymás szavába vágnak. Az efféle csevely mindenféle létező témát érint a kedvenc filmtől a világnézeti felvetéseken át a nemi életig bezárólag. Ez benne a szép.

Aki korcsmázik, úgy tekint éppen nem korcsmázó embertársára, mint valami megfoghatatlan, földöntúli tüneményre, ami talán létezik, talán nem. Megáll az idő. Aztán egy késői órán - úgy értem, valóban késői órán - ráeszmél, hogy egyszer úgyis haza kell menni. Másnap pedig azzal a jóleső érzéssel ébred, hogy a világ alapjába véve kerek, mint az alma.

Van egy olyan Budapest is, amelyről fogalma sem lehet annak, aki olyan helyzetben van, hogy huszonkét fokos hőmérsékletű dolgozószobájában pötyögtethet a szövegszerkesztővel különösebb ok nélkül. Mint én. Tovább megyek, nem tudunk róla semmit, mi, akik napközben dolgozni járunk és házikosztot eszünk, és mindig van az időjárásnak megfelelő, többféle ruhánk. Mit sem tudunk a mélyvízről. Ami innen, a homokos, langymeleg partról látszik, az, hogy ama Város a féldekás üvegek, a bűz meg a szégyentelen reménytelenség földje. Hideglelősen húzzuk összébb kabátunkat, ha áthaladunk az aluljárón, ahol szennyes paplanok és kartondobozok halmán a felismerhetetlenségig összekuporodott emberi testek hevernek. Félelemmel vegyes felháborodással konstatáljuk, hogy egyre több a koldus és a hajléktalan, és egyfolytában hangot adnak kívánságaiknak: a villamoson, a kávéteraszon, a megállókban, a kapualjakban, a bankautomaták közelségében: mindenütt. Hallottuk rebesgetni, hogy némelyik ilyen ágrólszakadt egészen jól megél a mi kegyelmünkből; alkalmasint jobban, mint mi magunk. Saját szememmel láttam, amint egy látszólag amputált lábú kéregető mobiltelefont húz elő rongyai közül, aztán beleszól: hívj a másikon, mindjárt lemerülök. Mindenki hallott már valamit arról is, hogy a kenyérért kuncsorgó csont és bőr cigánygyerekeket Romániából importálják, és hiába adsz nekik pénzt, mert ők csak alkalmazottak: a könyöradományt milliomos gazdájuk vágja zsebre.

Nem akarom ezzel azt sugallni, hogy aki koldul, feltétlenül szélhámos. Nagyon is tisztában vagyok azzal, mennyi szerencsétlen járja az utcákat segítség, jó szó és a majdani felemelkedés reményében. Általában nem szoktam adni semmit, ezt elismerem, részint mert nekem sincs valami sok - hülye duma egy ilyen fűtött szobából -, részint, mert kockázatos vállalkozás csak úgy, akárhol előkapni az ember tárcáját. Akkor szoktam adni, ha egy pillanatra nem a követelőző, koszos csavargót tudom látni az előttem állóban, hanem az embert. Az Embert.

De az az igazság, hogy félek. Félünk valamennyien. Annyiszor derült már ki, hogy a dolgok nem azok, aminek látszanak. S ha azok, talán még rettenetesebb. Ki-ki nézzen magába, és gondolja végig: valóban látni akarja mindezt? Hajlandó meglátni, hogy úgy él valaki az utcán, hogy legszívesebben elfutna a saját bűze elől, hogy nem tudja, ki, mikor, miért veri meg, fosztja ki - habár alig is van valamije - hogy pókerarcot vágó idegenek százait szólítja meg nap mint nap, csak hogy jusson valamire? Valóban tudni akarjuk?

Nem. És nem is tudunk róla semmit. Azt látjuk, hogy a szakadozott, régi újságokat és koszlott babákat a földről áruló csövesnek egyetlen társa van: a kutyája, és hogy időről időre belerúg, a kutya pedig vinnyog. Azt látjuk, hogy a Blahán mindennap kinn áll egy nő, aki látható igyekezettel öltözik, hozzávetőleg tiszta és rendes ruhába, és a Fedél Nélkült szorongatva, udvariasan szólongatja a járókelőket. Azt látjuk, hogy a villamosra időről időre harmonikás roma gyerek száll föl, s papírbögrébe gyűjti az adományokat, miközben olyan muzsikát játszik, ami valahogy megmelengeti a szívet. Ezt látjuk.

A téren, ahol lakom, gyakori vendégek a hajléktalanok, talán a templom hívogató békéje és zegzugai miatt. Enyhébb időben általában kerül háló vendég egyik-másik padra. Legutóbb a templom hátsó bejáratához fészkelte be magát egy csavargó, és a jelek szerint iparkodott átmeneti főhadiszállását otthonának tekinteni. Találékony volt - kevéske tulajdonát rejtő nejlonszatyrát egy csatornafedél alá bújtatta, hogy idegen kezek ne férkőzzenek hozzá. Több ízben kért tőlem is - mindig élelmiszert. Valaki azt mondta neki, hogy ételt éppen nem adhat, de cigarettával szívesen megkínálja. A férfi azt felelte, hogy köszöni, cigarettája van. Hogy van minden, csak étel kéne.

A téren, ahol lakom, feltűnik másféle csöves is. Alkoholbűzű, agresszív. Van, ki csak úgy hívja: csumpi. Loncsos. Hangyás. Mikor először láttam, élénken próbált rávenni az adakozásra. Jobb karja gipszbe téve fel volt kötve, és mikor étellel kínáltam, azt válaszolta, hogy köszöni, nem gond, a bátyja majd megeteti. Egyre többször láttam a kisbolt környékén féldekás üvegek társaságában, s ahogy telt az idő, mind büdösebb lett, mind dühösebb, és egyre iszonyúbb. Tartottam tőle. Végül eltűnt a környékről. Villamosokon kéreget. Legutóbb a hatoson találkoztam vele, szóltam a velem utazó szüleimnek, hogy észre se vegyék, mert őrült. Aztán hirtelen a csumpi megtántorodott, és nekem zuhant. Nem gondoltam addig, hogy lehet ennyire büdös egy ember.

Nem hiszem, hogy ezt valaha is meg lehet érteni. Az ember csak bámul, amint meglátja a Blahán ételt osztó brigádot és a mikrobusz előtt kígyózó hosszú sort. A reszkető fejű öregasszonyt az aluljáró lépcsőjén, amint egyik kezében a Szűz Máriát, másikban az élettörténetét zanzásítva elbeszélő kartontáblát szorongatja. Lába előtt a pénzes bögre. Bizony. Ez is egy másik Budapest.

Vannak aztán a gengszterpofák és a drogosok. Nem mintha ez a két kategória összekeverendő lenne, különösen nem egy olyan korban, melyben gyakran a serdületleneket is elvonóra kell küldeni. A békésen füvezgető poszt-virággyerekeknek általában semmi közük az alvilághoz, különben sem elég elszántak hozzá, hogy akármibe belekeveredjenek. Mégis, a két népségnek gyakran közösek az útjaik, anélkül, hogy tudnának róla, s akkor még nem említettem a mások gyönyörén élősködőket, akik kicsinyke pasztillákkal hintik be a Várost, s a Város ezt tűri, sőt észre sem veszi, hogy úgy bevitték az erdőbe, mint az egyszeri szűzlányt. S mindkét csoport a törvény láncra kötött csahosát táncoltatja.

Néhány év előtt még látványos maffiacsetepaték gondoskodtak arról, hogy valahogyan el ne felejtse Budapest: ez egy igen-igen kemény, kemény világ. Csiribí-csiribá, robbantás emitt és amott. Késdobáló-parádé. Tűzpárbaj. Amit csak akarnak, kérem.

Még az erzsébetvárosi éveimben történt, hogy közvetlen közelről megfigyelhettem, hogyan is kell az ilyesmit csinálni. Éppen a pályaudvarra indultam akkori kedvesemmel, mindkettőnkön hatalmas hátizsák, melynek ponyváján megült a gyanútlan nyári meleg, midőn a New York oldalában különös csoportra lettünk figyelmesek. Nem is csodálkoztunk igazán, mert gyakran előfordult, hogy a kávéház környékén mozdulni sem lehetett a bálnaszerű forgatókocsiktól; azt hittük hát, ezúttal is egy készülő filmalkotás közepébe csöppentünk. Mit ne mondjak, bizarr volt. Elöl szaladt egy ember egyedül, kezében hatalmas henteskéssel, mögötte pedig, mintegy öt méterrel lemaradva, a többiek, fegyvertelenül. Nem inkább fordítva lenne logikus? - morfondíroztam, miközben egyre növekvő ámulattal néztem a kibontakozó jelenetet. Azt mondtam, szaladtak, de ennek ellenére az üldözött és az üldözők is úgy mozogtak, mintha sekély vízben futnának; úgy, mint amikor a focisták a visszajátszáson bemutatják, milyen az igazi lassulás. Vállat vontam. Micsoda hülye film már megint. Csak amikor kiértünk a körútra, kezdett derengeni, hogy valami nincs rendjén. A Gong presszó kirakata helyén sikoltozó roncs tornyosult, a járdán mesébe illően fél pár cipő és egy haldokló páfrány hevert, üvegszilánkoktól ölelve. S ebben a díszletben, a presszó teraszán idegenszerű, sötét bőrű egyének üldögéltek csendesen, mintha épp azon méláznának, hogy három meg három tényleg harminckettő-e. Ekkor fiatal, decensen halk szavú rendőr jelent meg a színen, és vasvillatekintetet mímelve megkérdezte: Mi folyik itt, kérem? Várt egy kicsit a válaszra, jelezvén, hogy komolyan veendőnek ítéli a helyzetet, ami megtette a hatását, mert a terasz rejtélyes filozófuscsoportja, mint egy görög kórus, szólásra nyitotta ajkát, és így felelt: Nem látni semmit, nem hallani semmit, nem beszélni magyar.

Ebben a drámai pillanatban búcsút intettünk a csoportosulásnak (közben konstatáltam, hogy a rendőrök nem csak a filmekben használják az egyenruhához komikusan kapcsolódó mondatot: oszoljanak, emberek, nincs itt semmi látnivaló). Távolodóban feltűnt, hogy mintha az úttest sem lenne teljesen oké, és ekkor már gyanítottuk, hogy benne leszünk a híradóban. Úgy is lett, mert este nyolckor megtudtuk a többit, és értesültünk, hogy lemaradtunk a fő látványosságról: a Körúton Elvérző Emberről. Szenzáció. Produkció.

Néha csak azt venni észre, hogy a csatorna környéke vörös. Olykor testközelből figyelhetők a gengszterpofák helytartói, udvartartásukkal egyetemben. Mindig úgy hatnak egy kicsit, mint alakok egy ügyetlenül montírozott fényképen, és aranygyűrűnek álcázott bokszerrel meg egyedi rendszámú kocsikkal járkálnak. No, nem mindig, tudom.

Mi újság? - kérdezem barátomat a telefonban. Ó, köszi, megvagyok. Ma láttam egy utcai lövöldözést. Süvítettek. Mik süvítettek? - érdeklődöm. A golyók. A fülem mellett.

Ugyan már, mit nekünk a világvége. Tudunk jobbat.

A budapesti emberek nyolcvan százalékának vélhetően van legalább egy narkós ismerőse. Narkó alatt ehelyt az igen sokoldalú Technokol értetik meg a szelíd, legalizálásért sóhajtozó marihuána. Egyik-másik Budapesten egyenesen úgy tűnik, mintha mindenki azt dünnyögné maga elé: volt egyszer egy ember, szakálla volt kender, ne kritizáld, legalizáld, s ne pörölj a trenddel.

Marihuánától kacarászik felnőtt és gyerek. Hát igen. Csak az a szép, zöld gyep meg az égig érő fű. Annak ellenére, hogy nem tartom valóban jó ötletnek az aktuális ötórai világmegváltó gondolatot, miszerint akkor most „nosza, menjünk ki a Vörösmarty térre, és mondjuk el mindenkinek, milyen jó nekünk”, nem hinném, hogy itt van a morfinista kutya elásva. Engem igazából akkor kerülget a hideglelős frász, amikor cimborám egy koncerten elmeséli, hogy milyen klafa, mert már csak néha szúr. Amikor felülök a belvárosi sárgára, és ott ül egy gyerek, zacskóval a fején, amelyben tulajdon nyála cirkulál bugyborékolva. Amikor két szentfalvi iskolás gázöngyújtó-töltőt vesz a kisboltban, aztán rábukik, mint borjú a tőgyre. Amikor meghallgatom az esedékes helló-szia-szevasz-miújság történetek között a tizennyolc éves heroinista lány esetét, aki terhes lett, és megtartotta a gyerekét, mert úgy majd könnyebben leszokik az anyagról. Amikor a barátnőd elmagyarázza, hogy igazán nem akar rábeszélni Speedy Gonzalesre, de érdemes egyszer kipróbálni, mert óriási a cucc. Hatalmas, mint egy repülőgép-szállító anyahajó. Amikor szombat hajnalban megsajnálod a hatoson a tág pupillájú srácokat, mert hiába próbálnak egyenesen ülni, eldőlnek, mint a homokzsák: tárcájukat lóbálják maguk előtt, hogy bemutassák bérletüket a virtuális BKV-ellenőrnek, és aztán kicsúszik a kezükből. Odaadod neki, megint kicsúszik. Megint odaadod, megint kicsúszik. Fúj, szív, lenntart, kipufog. Hajrá, pajtás. Irány az éjszaka, felviheted egész a dílerségig.

Teszkó-nemzedék vagyunk, de ennek is megvan a maga romantikája. Egyszerűen imádunk vásárolni. Az a Budapest, amelyben előbb-utóbb mindenki megfordul, olcsó, friss és gazdaságos. Vagy drága ugyan, de megéri. Mindenki jár bevásárlóközpontba, még az is, aki rühelli. Megfigyelted már, mennyire csúszós a padló az ilyen helyeken? Megfigyelted, hogy úgy fűtenek, mintha a pokol legnépszerűbb bugyrát akarnák szimulálni? Ki Itt Belépsz, Hagyj Fel Minden Egyébbel. El kell döntened persze, hogy a praktikus perifériális poklot választod vagy a bombasztikus belvárosi belzebub-landet. Ha előbbi, akkor kényszeresen vándorolsz el minden héten-hónapban egyszer a mega-hiperszuperbe, annak biztos tudatában, hogy ha valami után ennyit kell caplatni, plusz még rá van nyomtatva, hogy gazdaságos, nem járhatsz olyan rosszul. Ha utóbbi, akkor a Minden Szinten Szinte Minden jegyében csatangolsz körbe-körbe, és vállon veregeted magad, amiért valóban körültekintően vásárolsz. Hogy kik vannak még ott? Kik járnak oda?

Megsúgom, pszt: valójában senki sem tudja, kik járnak a Teszkóba. Annyi bizonyos, hogy sokan közülük zajtalan, hatalmas autókkal érkeznek, mint az FBI. Mások a Bogár hátulján igyekeznek mutatós halmokba tornyozni a zsákmányt. Talán eredetileg csak ötven kiló befőzéshez való kristálycukorért indultak, de közben megfordult a szél, és immáron egy ak-ci-jós dvd-lejátszóval, egy haspaddal és egy gazdaságos izé-hogyishíjákkal lettek módosabbak. Hát igen. Egy olyan helyen, ahol halmokban áll a kutyaeledel, bármi megtörténhet.

Lássuk akkor a laza plázákat. Azt még a legbutább óvodás is tudja, hogy vannak benne cicák. Szépségesek ezek a cicák, a teremtés megannyi apró csodája. Hosszú, helyre körmöcskéik vannak, és olyan gyakran vedlenek, mint a kígyók. Ettől azonban még emlősök. Nagyon is. A cicusok azonban a bennszülöttek közé számíttatnak, így voltaképpen az emberi massza egészen magától értetődő hozzávalóját képezik, csakúgy, mint a ficsúrok. Jóval érdekesebbek a pláza zarándokai, éppen azért, mert voltaképpen minden nép, vallás és felekezet, kor, nem, nem-nem képviselteti magát. Miért? Mert plázába járni muszáj. Mi okból muszáj? Az egyszeri hegymászó után szabadon, Mert Ott Van.

A plázában, ha jobban megnézzük, mindössze kétféle ember fordul meg. Az egyik aprócska csoportot azok a konok népek alkotják, akik nem törődve hostessel-hirdetéssel, elszántan csörtetnek, hadakozva a csúszós kővel - mely pedig nyilván éppen azért csúszik, hogy ezeket lefékezze - és a célállomáshoz érkezvén, kizárólag azt hajlandóak beszerezni, amit eredetileg is akartak.

A másik csoport, azaz a többiek, bármifélék voltak is azelőtt, csodás transzmutáción mennek keresztül. Kóvályogni kezdenek. Ezt vagy amazt? Ezt vagy amazt? Ezt vagy amazt? - hallani mindenünnen, míg végül a tömérdek hang egyetlen zümmögő-kórussá lényegül, amely pontosan úgy funkcionál, mint ama tibeti imamalmok.

Automaták halk, elégedett dorombolása festi alá szelíden eme mormogó, budapesti mantrát. Ne törődj semmivel, semmivel, you’ve got nothing to do, relax, relax. Mindegy mi voltál azelőtt, itt mindenki egyforma, itt mindenki testvér. Peace, flower, freedom, hapiness. Szabad vááálasztáááás. Eeeegyenlőőőséééég. Teeestvééérisééég. Csak huuunyd le kis szemeeed. A naaagy testvééér úúúgyiiis fiiigyeeel. Beeefonjaaa áááál-moood. Meeegtééértééél, miiint bááárááány aaa nyááájhoooz. Aludj el szépen, kis gyagyás.

Ez volna hát a Város, és még mennyi másféle dolgok, amiket elbeszélnem nem adatott meg. Másmilyen Budapestek tömkelege, melyben az egyszerű halandó elvész, és a végén már nem is bánja. Mint mondtam, megél itt minden. Virulunk és rothadunk, egyetlen testté válva, egyetlen, leírhatatlan csillagközi lénnyé. A lény, mely korántsem a hatszázhatvanhatos fenevad, mindössze esendő, téboly szélén táncoló monstrum, elnyújtózik a hegyek és a síkság találkozásánál, remélve, hogy egyszer majd jön valaki, és megszelídíti, mint a Kisherceg a Rókát. Busa fejét tanácstalanul ingatja az ország felett. Jobbra ing, balra ing, megpihen. Jobbra ing, balra ing, megpihen. Nem tudja, hogy gyönyörű, mint ahogyan azt sem, hogy csillogó bőre pikkelyei között serkék táncolnak, fekélyek növekednek, penész merészkedik egyre tovább, szemhéjai megereszkedtek, titokzatos eredetű légáramok mérgezett levegőt sodornak felé, derekát csúz gyötri, szívét és gyomrát önnön mohósága. De mindez nem számít, legalábbis az idők végeláthatatlan áramlásában nem, mert a Város titkon hisz benne, hogy egyszer, egy különösen ihletett napon majd porrá ég, s aztán saját hamvából születik újjá, fénylőn, akár a jég, parázslón, akár a sarki csillagok. Ugyanúgy, mint a főnix. Jaj, Város, te semmi. Jaj, Város, te minden.