- Miért jöttél? - kérdezte apám erőtlen hangon, miközben egy negyed fordulatot tett a kórházi ágyon. A csekély elmozdulástól a vele vezetékekkel egybekapcsolt elektromos műszerek kilengtek, az oszcilloszkóp monitorján a zöld csík amplitúdója megháromszorozódott, ugrott a vérnyomása, a pulzus ijesztően szapora lett.

- Miért jöttél? - ismételte meg a kérdést, amire igen nehéz volt felelnem. Ha nem akarnék hazudni, azt kellett volna mondanom, hogy azért, mert rám telefonáltak: ha még egyszer életben akarom látni, rohanjak. Ezt persze nem mondhattam. Ha hazudni akarnék, azt mondanám, hogy azért, mert látni akarom. Ez pedig nem volt igaz, mindannyiszor fizikai rosszullét fogott el látásától: a hajdan százhúsz kilós, erős mellkasú, izmos karú (ugyanis vízipólózott, mert ezt beteg lábbal is jól tudta csinálni), határozott hangú és szigorú tekintetű, tiszteletet követelő apámat felére fogyva, koponyára száradt, szürkéssárga arccal, nyöszörögve, minden lélegzetvételnél sípoló tüdővel nem tudtam elviselni, azonosítani az én hajdanvolt, jól ismert felettes énemmel. Valamit azonban válaszolnom kellett.

- Hoztam neked diós halat.

- Nem kell a diós hal. Minek hoztad?

- Mindig szeretted.

- Nem kell a diós hal. Te kellesz. Az kell, hogy itt legyél velem.

- De hát itt vagyok!

- Teljesen legyél itt. Ne formaságokról beszélgessünk, ne udvariaskodjunk. Most az egyszer engedd, hogy azt mondjam, amit akarok.

Mintha bármikor máskor nem így lett volna.

- Hallgatlak. Beszélj.

- Ne így, így elszáll, amit mondok, letagadható, elhallgatható és elferdíthető lenne, ki-ki úgy facsarja ki, ahogy akarja - mondta, de már alig volt levegője.

- Hát akkor hogyan beszélgessünk? - arcomról már percek óta csorgott a veríték, mostanra kezem is nyirkos, hideg lett.

- Hívd anyádat is, legyetek együtt. De az a fő, hogy hozzál magnót. Arra akarok rábeszélni, hogy az életünk teljessége és értelme maradjon meg az utódoknak.

Rá jellemző ötlet: még az utódokat is ő akarja eligazítani.

De ez most nem a vita ideje, határozott ígéretet teszek rá, hogy másnap egy felvételre képes, mikrofonos magnóval (ami ugyan nekem nincs, és nem is tudom, honnan szerzek) és anyámmal pontban háromkor, csendespihenő után megjelenünk.

A magnót újságíró barátnőm kölcsönözte: háromszor kellett megmutatnia a használatát, nem elsősorban azért, mert műszaki antitalentum vagyok, hanem főként azért, mert képtelen voltam gombokra, mikrofonokra és drótokra figyelni, állandóan a kórtermi drótok és gépezetek jutottak róluk eszembe. A nehezebb feladat mégis anyám volt, aki egyszerűen nem értette, mire készül apám, milyen új agyszüleménnyel tudja még bántani őt, amivel hosszú betegsége és az azt megelőző öregkori évek alatt még nem keserítette amúgy sem könnyű életét.

Ismeretségük ötven éve alatt anyám a gyermekbénulás miatt mozgáskorlátozottá vált apám helyett megtett mindent, amivel pótolni tudta megrokkant lábait, a háztartási munkákon túl minden emelni-cipelni való őrá maradt, az utazásainkhoz becsomagolt nehéz bőröndöktől kezdve beteg, síró vagy éppen csak nyafogó gyermekeiket (öcsémet és engem) ő kapta fel egy kis vigasztalásra; a pincéből a három emeletnyi magasban lévő lakásban a tüzelőt (fát, kokszot); mindaddig, amíg fel nem nőttünk, meg nem erősödtünk, és naponta utálkozva próbáltuk egymásra hárítani az undok és koszos feladatot. Bele sem gondoltunk, hogy anyám egy évtizedig csendben, a mártíriumnak még látszatát sem keltve, ezt a műveletet is elvégezte, majd a szeneskannákat felemelve, tartalmukat a megfelelő kályhába zúdította. A sok emelésnek, cipekedésnek meglett az eredménye: megereszkedett, megnyúlt hasizmai helyett hasfalát műtétileg műanyag szitával támasztották meg, amit szervezete rövid idő alatt kivetett magából. Maradt a fájó sebhely, a megnyúlt hasizmok és az előregörnyedt, hajlott tartás.

Apám mindezeket a szolgáltatásokat nagyon nehezen viselte, állandó szégyenérzet volt benne kiszolgáltatottsága miatt, egy-egy „szolgálattétel” után ingerülten szólt anyámra, majd egy jóízű falat élvezetéért kárpótlásként megpróbált kedves lenni vele. Ez néha sikerült is neki. Egymást feszítette benne a kiszolgáltatottság két legyűrhetetlen fájdalma: a szégyen és a hála. Együttes életük ötven éve e két végleten zajlott, de soha nem a kiegyenlítettebb középmezőnyön, hanem csakis a végpontokon. Apám öregkorával súlyosbodó betegsége élezte a konfliktust: egyre kevesebbet tudott maga körül elvégezni, egyre több szolgáltatásra volt szüksége, így ingerültsége is egyre jobban fokozódott. Anyám egyre fáradtabb és keserűbb lett, és ezért az általános állapotért igen kevéssé kárpótolta, ami - apámat ismerve - korábban hihetetlen lett volna: esténként egy-egy ellágyuló pillanatában, áldó mozdulattal kis köröket írt le feje fölött, ősi imákat mormolt, és megáldotta. Anyám ilyenkor mindig meghatódott, de a másnap újra kezdődő, szünet nélküli betegápolás, háztartás, intéznivalók és gorombaságok már délre minden erejét felemésztették. Egy ilyen törődött délelőtt után, ebéd közben, apám megkérdezte, hogy elintézte-e már a rokkantaknak járó ingyenes benzinjegyet. Anyám felcsattant: - Már háromszor voltam ott, vagy az ügyintéző nincs, vagy elveszett a pecsét, vagy nincs jegy, most nincs kedvem még egyszer elmenni.

- Hát ennyit se tudsz megtenni nekem? - mondta méltatlankodva és egyben szomorúan apám.

- Még hogy mennyit? Egész életemben szolgáltalak és szolgállak - anyám már sírva kiáltotta azt a mondatot, amivel mindörökre ledöfte apámat. Halálos szúrás volt. Nem sokkal ezután került apám kórházba. És most magnót kér, és anyámat hívja. Rossz előérzetünk volt, nem ok nélkül.

Három óra nulla perc, ott állunk hármasban: anyám, a magnó meg én a kórházi szoba ajtajában.

- Miért jöttetek? - kérdezte apám erőtlen hangon, apró mozdulatára ijedt rángatózásba kezdtek a műszerkijelzők.

- Elhoztam a magnót, amit kértél, és anya is itt van - feleltem.

- Akkor gyertek ide mindketten az ágy mellé, a magnó legyen középen, hogy mindenkit egyformán tudjon rögzíteni - rendelkezett hajdani méltóságteljes hangjára nem is hasonlító, utolsó-lélegzet rekedtséggel.

Két széket húztunk az ágy mellé, a magnót az ölemben tartottam, a mikrofon a kezemben volt, hogy mindig a beszélő felé fordíthassam.

- Én készen vagyok - hallottam kívülről a saját hangomat, és szerettem volna teljesen kívülről, szemlélőként figyelni az eseményeket.

- És te? - fordult anyámhoz. Anyám elég keményen, elszántan mondta:

- Természetesen én is.

- Akkor kezdem. El akarom mondani az életünket, amiként én megéltem. Onnan indítok, amikor megismerkedtünk.

Csak nem akar ötven évet felmondani?! - kezdett nőni torkomban a gombóc.

- Szüléimet vidéken hagyva Pestre jöttem dolgozni, az egyetemet is tőlük távol, Prágában végeztem. A kórházban találkoztunk először. Fényes-kékes fekete hajad volt, hátrafésülve, oldalt megtűzve viselted, és mindig mosolyogtál.

Egy ilyen kékes-fekete, fémes csillogása hajzat alatt mosolygós képet őrzött főorvosi szobájának íróasztalán, foglalkozási ártalomként két, bevonatától megtisztított röntgenlemez közé erősítve, leukoplaszttal keretezve. Nyugdíjazása után a kép ismét díszhelyre került: otthoni íróasztalának legkiemeltebb helyére.

- Mintha csak engem nevettél volna ki, mert te már tudtad, amit akkor én még nem, hogy két hét múlva férjhez mész. Előlem menekültél férjhez.

- Ugyan miket beszélsz, hiszen Bandit évek óta ismertem, téged pedig akkor láttalak legelőször.

- Most az én verzióm van terítéken. Utána majd elmondhatod a magadét.

- Akkor se felejtsd el, hogy fél év múlva már el is váltam tőle.

- De nem miattam, hanem azért, mert rondán viselkedett veled. Mindegy. Szóval, családom vidéken, Pesten a legközelebbi ismerőseim csak a kórházi munkatársak és te. Rád nagyon figyeltem, jól dolgoztál, sokat és pontosan, és fémesen csillogott a hajad. A háborús veszélyek rohamos közeledésével az emberek közti viszonyok is megváltoztak. Családommal már csak leveleztem, egészen addig, amíg el nem vitték őket Auschwitzba. A levelek maradtak csak utánuk. De erről nem akarok beszélni, soha nem is akartam.

Szinte soha nem beszélt róluk. Csak megöregedvén, hetvenéves kora körül merült felszínre benne az addig tudatosan az emlékezet alá szorított régi élete, a vidéki kisváros enyhet és gyümölcsöket adó, otthonos kertje, amely óvón fogta közre a házat a benne rejtőzött szüleivel és húgával, valamint a hatalmas értékű könyvtárral, amelynek híre nemcsak a kisváros határait lépte át, hanem eljutott Budapestre, sőt az országot elhagyva sok külföldi ismerőshöz, könyvtárhoz, könyvgyűjtőhöz. Apám apja, általam soha nem ismert nagyapám kiterjedt levelezést folytatott a világ jelentős tudósaival, kutatókkal. A családja után járó kárpótlási összeget, a gázszámlát, ahogy apám fájdalmas fanyarsággal minősítette, soha nem vette fel.

- A kórházban túlnyomó többségben voltunk zsidó orvosok, asszisztensek, így kollektív fenyegetettségben éltünk. Természetesen adódott hát, hogy bekapcsolódunk az ellenállási mozgalomba. Te is, meg én is, az egész szörnyűségben az volt az egyetlen jó, hogy ketten együtt voltunk valami ellen és valamiért.

- Nem csak ketten voltunk - pontosított anyám.

- De én most kettőnkről beszélek. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy mellettem vagy, neked mindig sokkal kevesebbet.

Ez hihetetlen. Ezek csak erre emlékeznek? Magamat is és őket is védve kezdtem előkotorni agyamból mindazt a jót, ami velünk megtörtént. Egész gyermekkoromat betöltötték azok az esték, amikor már anyám szüleivel - akikkel együtt éltünk - ki voltunk rekesztve az ő szobájukból, még kopogtatással sem lehetett bemenni, ilyenkor ők „nagyon fontos” dolgokat tárgyaltak meg. Nekünk, öcsémmel, a „fontos dolog” azt jelentette, ami a zárt ajtó mögül a fénysugarakkal együtt kiszűrődött: „az ország egészségügyének megszervezése”, a „tébécések mihamarabbi eltávolítása lakókörzetükből, amelyet röntgenezés előz meg”, az „igazoló bizottsági tárgyalások” - egyetlen szót sem értettünk az egészből, csak annyit, hogy ki vagyunk rekesztve kettejük közös világából, diót törünk és majszolunk a nagyszülőkkel, nemritkán petróleumlámpa vagy gyertya fénye mellett - sokszor volt áramkimaradás. Kettejük titkos életének ezért petróleum- és gyertyaszaga volt, meg friss dió-íze. Hát ebből a közös életből akarja most apám félig-meddig kitagadni anyámat ezzel a „sokkal kevesebb”-bel.

Anyám felcsattant:

- Akkor miért mentem hozzád, és miért szültem neked két gyereket?

- A háború után már mindketten benne voltunk a korban, sokat nem várhattunk. Természetesen adódott, hogy amiként a munkakapcsolatból szomszédság lett - először a te segítségeddel csak a szomszéd lakásba költöztem, később befogadtatok, mert így megspóroltuk a lakbért -, úgy ebből a szomszédságból-társbérletből természetesen adódott a házasság. Legalábbis számomra.

- Nekem sem volt ellenvetésem - igazolta magát anyám.

- Sem a háború alatt, sem utána nem volt könnyű az életünk, az, hogy a szüleiddel laktunk, több kárt okozott, mint amennyire segítség volt, de hát ez így szokott lenni kompromisszumos helyzetekben.

Az emlékezet talán tudattalan, de nem ok nélküli torzítása. Apám nem szerette nagyanyámat, így éppen nem „csak a szépre emlékezett”. Nagyanyám hatunkra vásárolt, főzött - bámulatos ügyességgel tudott a semmiből vagy a nagyon kevésből finom ételeket varázsolni: a hatalmas mennyiségű főtt tésztából több fejedelmi ebéd készült: darásmetélt, grenadírmars, édes túrós tészta, tojásos tészta, húslevesbetét, rakott tészta - gyakran egész heti menünket így komponálta meg. Takarított, mosott, vasalt - eközben pletykás néne volt, mint a házban a hasonló életet élő öregasszonyok. Nagyapám pedig a világ legpapucsabb papucsférje volt, a háztartás mellett a családtagok vezetésére is igényt tartó nagyanyám mellett szava sem lehetett. Talán az elsőbbségért való küzdelem volt első mozgatója az apám és nagyanyám közti ütközéseknek, sőt mondhatni, állóháborúknak. Nagyapám mesélt, rajzolni tanított, korcsolyázni kísért, hatalmas húsos fülei előbb vörösre, majd kékeslilára fagytak a pálya szélén való toporgásban, lába elázott és megdermedt a vékonytalpú cipőben, a „melegedőt” csak gúnyból nevezték így, meleg egy foknyi sem volt benne, csak büdös. Ha hazavitt minket, azonnal forró lábfürdőt vett.

Annak idején - még közel a háborúhoz - kottát nem nagyon lehetett kapni. Az én zongorakottáimat rajztanár nagyapám másolta át gyönyörűen a zongoratanárnőmtől kapott, kincset érő példányokból.

- Pihenj egy kicsit - szóltam neki félénken, mert láttam a műszerek jelzéseit.

- Nem akarok pihenni. Várd ki, hogy végleg megpihenjek. Látod, ez a bajom veled: rosszul kímélsz engem. Kímélsz a féltés látszatával, azt akarod, hogy ne épüljek fel, végleg legyöngüljek, és minél előbb meghaljak.

- Azt nem tudod elképzelni, hogy szeretetből segítek? - kérdeztem sírva.

- Nem, ti nem szerettek engem, ti szánakoztok, sajnáltok, pedig én soha életemben nem utáltam jobban semmit, mint a sajnálatot. Azzal is erőre kapásom ellen tettél, hogy vettél egy szobavécét.

- Nem vettem, hanem méretre csináltattam, hogy beférjen a balatoni kis szobába.

- Annál rosszabb, tehát személyre szabott megalázást rendeltél nekem.

Most már hangosan bőgtem, anyám összeszorított szájjal, összekulcsolt kézzel ült, apám pedig egyre elhalóbban beszélt, jóformán már csak a mássalhangzók kiejtésekor kipréselt levegő sziszegését lehetett hallani. Cselhez kellett folyamodnom.

- Elfogyott a szalag a magnóban, egy másik kazettát kell betennem - mondtam, és olyan ügyetlenül babráltam reszkető ujjaimmal, hogy valóban sikerült tíz perc szünetet tartani. Csukott szemmel feküdt, rezzenéstelen arca hamuszürke.

- Talán elaludt - súgtam anyámnak - és máskor folytathatjuk.

- Látod, megint akaratom ellen kímélsz - támadt azonnal. Hihetetlenül éles hallása valamelyest kárpótolta két megműtött szeméért: akkoriban még nem tudtak műanyag lencsét beültetni a szürkehályog-műtéteknél, csak eltávolították a beteg lencsét, és irdatlan vastag szemüveggel helyettesítették. Az ágyban viszont nem viselt szemüveget, így a becsukott szem körülbelül azt a látványt látta, mint a nyitva tartott.

- Most akarom folytatni. Már nincs sok hátra. Rólatok kell szólnom még - bökött felém a mutatóujjával - nagyon sok fájdalmat okoztatok nekem az öcséddel. Kijátszottatok, hazudtatok, menekültetek otthonról, anyátok pedig minden vitánkban mellétek állt. Én teljesen egyedül maradtam a családban.

Az egész vádbeszédben ez volt a legigaztalanabb. Anyám, alaptermészeténél fogva - amit apjától, az én szelíd rajztanár nagyapámtól örökölt - lágy volt, tele békítő szándékokkal és eszközökkel, és telve szeretettel, amit ő - ellentétben apámmal - ki is tudott mutatni. A kettejük közti viselkedésbeli különbséget feltehetően a háborús sebek okozták: apám érzelmi vesztesége akkora volt, hogy nem sikerült még új életével sem pótolni. Anyám minden erejével a békefenntartó erők szerepét vállalta, nem mindig eredménnyel. De hogy őmellette apám egyedül lett volna? Egymásra vetülnek agyamban az emlékképek. Őszi kirándulás Budára - akkor tőlünk, a Chicagónak becézett VII. kerületben lévő Dózsa György útról egy ötös busszal, egyetlenegy forintos vonaljeggyel egészen a végállomásig lehetett utazni, és már ott is voltunk Pasaréten. Ott apám, aki hosszabb sétát tenni még fiatalabb korában sem tudott, beült egy cukrászdába, kiteregette a magával hozott újságokat - idegen nyelvűeket is olvasott -, könyvet, kért egy szimplát, és megvárta, amíg anyámmal kigesztenyézzük magunkat. A budai ősznél szebbet sokáig elképzelni sem tudtam. Óarany, bronz és vörös színben ragyogott a fasor a páratlan, kék égboltról éles tiszta fényt kibocsátó napsugaraktól, a köveken és a löszfalakon kedves, apró gyíkok sütkéreztek - öcsém ilyenkor azt hitte: meg lehet őket fogni, és mélységesen csalódott, ha egy-egy gyíkfarok maradt csak a kezében -; imádtuk a frissen lehullott, fényes-barna gömbölyűségeket meg a zöld tüskeruhájukból még csak félig kikandikálókat, és annyit szedtünk, amennyit a magunkkal vitt szatyrok elbírtak. Piros arccal, lihegve és boldogan állítottunk be apámhoz, aki nagyon örült nekünk, és mindenkinek megrendelte a legnagyobb és leghabosabb süteményt. Otthon aztán ő is beszállt a gesztenye-feldolgozásba: gyufaszálak felhasználásával az egész állatkertet, óvodányi gyereket, asztalt, széket tudtunk létrehozni, és terményeinket a végső elszürkülésig és elszáradásig hűségesen őriztük.

Ugyanígy négyesben jártunk a Vidám Parkba, nyári szünetben vagy hétvégeken; apám beült a sörözőbe, kért egy kávét, kiosztotta az egy főre szánt pénzt, és megvárta, amíg mi ezt a közmegegyezéssel szórakoztatónak nevezett kínzóeszközökön: pörgő, forgó, fejlógató, sínről kisikló, egymásnak ütköző szerkezeteken el nem költöttük. Utána virsli mustárral és igazi ropogós zsemlével. Ezeken a mozgásigényes szórakozásokon valóban csak hárman voltunk anyámmal, de ő is ott várt minket a közelben, féltőn és kitartóan. Ha ez jelentette apámnak az egyedüllétet, és ezt akkor, az események lefolyása közben is így érezte, nemcsak évtizedek múltán, mérhetetlenül keserűnek kellett volna lennie. Pedig nem volt az: életem legidillibb emlékei közé tartoznak az üdülőkben töltött nyári vakációk, amelyekben négyen zsúfolódtunk egy kis szobában, mi este fürödtünk - mosdóban -, ők reggel, és mire „fürdés” után bevetődtünk az ágyba, apám hamiskás mosollyal, mintegy meglepetésként - persze nem volt meglepetés, mert naponta és évente, a legközelebbi nyaraláson is megismétlődött - bedobott az ágyunkba egy-egy Melba kockát. Ha jók voltunk, aranypapírba csomagoltat, ha kevésbé jók, akkor az ezüstöt. Ha megnyerte az üdülőben rendezett sakkbajnokságot - és mindig megnyerte -, az örömre megemelte a csokimennyiséget: Melba helyett a lényegesen nagyobb, többrétegű Arany- vagy Ezüstkocka nevű desszertet kaptuk. Mi boldogan váltunk részeseivé a rítusnak, és akkor még nem csodálkoztunk rajta, hogy orvos létére fürdés és fogmosás után etet minket csokoládéval.

Most anyám kapta a tőrdöfést: - Mi az, hogy egyedül voltál? - sziszegte. Mikor nem voltam melletted, melyik harcot nem vívtam végig veled, melyik fájdalmadban nem osztoztam, nem próbáltam-e pótolni a két gyerekkel meg a szüleimmel elveszített családodat? Végül is mi a kifogásod ellenem?

- Hát ez. Hogy így számon tartod, mit csináltál értem. Ezt nem kéne így felsorolni.

- Te is tételesen marasztalsz el, mutatod ki hiányomat egész közös életünkben.

- Mert nem volt részedről természetes, szívből jövő segítség. Irgalom volt, nem szeretet. Meg is mondtad: egész életedben szolgáltál.

- Fáradtságában, rosszkedvében mond az ember olyasmit, amit nem is gondol komolyan - próbálta menteni anyám azt a bizonyos gyilkos mondatot.

- Az ember fáradtságában sem mond olyat, amit normális állapotában ne gondolna.

Édes istenem, mit csinálnak ezek? Úgy marakodnak, mint akik évtizedeken át megtanulták, hogyan kell a másikat megsebesíteni. Soha ilyen hangot, ilyen bántó és igaztalan mondatokat nem hallottam tőlük. És kettesben sem volt ilyen hangvétel köztük. Bántják egymást. Ez a helyzet kulcsa. Apám bántja anyámat, hogy anyám könnyebben viselje az ő halálát, anyám bántja apámat, hogy minden hozzá fűződő érzelmi kötelékét elszakítsa. Teljesen logikus, az emberi játszma pszichológiája érthető, csak éppen teljességgel elviselhetetlen.

- Akkor most összegzem. Egész életemnek az volt a legszebb korszaka, amikor együtt dolgoztunk, gyógyítottunk sebesülteket, életben tartottunk templomba zárt, kiéheztetésre, fertőzésre ítélt zsidókat. Dolgoztunk társadalmi és egyéni célokért egyaránt. Szép korszak volt a gyerekek kiskora is.

Meg a kettesben tett egyetlen külföldi út, amelynek iránya akkor szigorúan szabályozott volt: Moszkvába és Leningrádba mentek repülővel. Anyámnak ez volt az első és mindvégig egyetlen repülése, óriási élménye volt, meg a két metropolisz, múzeumaival, köztereivel, hagymakupoláival - csillogó szemmel nem győztek mesélni róla.

- Amikor nagyobbak lettek, elmúlt a tisztaságuk, és sunyivá, képmutatóvá váltak. Ezt az sem ellensúlyozta, hogy te harmadik gimnáziumban három országos versenyt nyertél - már bökni sem tudott ujjával, olyan gyenge volt, csak szempillájával intett felém - elbizakodott és gőgös lettél tőle. Pedig te nem vagy primer alkotó, neked csupán reprodukáló képességed van.

Ezt még most sem tudta kihagyni. Évtizedek óta felemlegeti, hogy milyen gyenge lehetett az a mezőny, ahol én díjazott lehettem. Soha, semmilyen eredményemet nem ismerte el.

Most köhögni kezdett, levegő után kapkodott, teljesen kifulladt. Azonnal orvost hívtunk, aki elzavart minket magnóstól-kazettástól, és megpróbálták még visszahozni az életbe.

Én teljesen megsemmisültem: kétségbe vonattak érzelmeim, jószándékom, tudásom, tehetségem - egész lényem. Anyám megkeményedett, szigorú lett, és mintha görbe hátát is egyenesebben tartotta volna.

- Nem baj, gyerekem - mondta olyan fordulattal, amellyel csak olyankor élt, ha nagyon esettnek látott, - rajta már nem tudunk segíteni, ő már csak ott bent él, mi meg itt kint, a világban. Próbáljuk meg élvezni. Találj ki valami jót.

Teljesen elképedtem. Nem érinti az egész? Ennyire kimerültek az iránta való érzései? Majd pillanat alatt átfutott a fejemen az egész beszélgetés, de még csak sejtettem, amit most már szavakba is tudok önteni: anyám így távolítja magát apámtól, hogy majd el bírja viselni hiányát. Tudatosan teszi-e, vagy ösztönösen, ezt nem tudtam eldönteni.

Moziba vittük anyámat: megnéztük a Hegedűs a háztetőn-t a hajdani Filmmúzeumban (akkor még csak ott játszották). Apa és engedetlen lányai küzdelme - számomra iszonyú rossz választás volt, habár - a szituáció hasonlósága ellenére - óriási volt a különbség. Tevjének volt humora, és tudott megbocsátani. Apámból mindkettő hiányzott. Én sűrűn gyömöszöltem a zsebkendőket hol a szemem, hol az orrom alá, anyám arca végig sima, nyugodt és hideg volt, még az ominózus párbeszédes résznél is, amikor Tevje faggatja a vele huszonvalahány éve együtt élő feleségét, Goldét, miszerint: „Szeretsz engem?”, és ez a kérdés refrénszerűen ismétlődve foglalja keretbe Tevje kettejük életéről szóló összegzését. Pozitív ellenpontja ez a magnóra felvett, depresszív életösszegzésnek. Hazafelé anyám egyetlen szót sem szólt, és amikor félénken megkérdeztem, tetszett-e neki, csak ennyit felelt: - Szép hangja van annak a főszereplő színésznek.

Apám nemsokára meghalt. Anyám életveszélyessé válható sírógörcsöket kapott, úgy szenvedett - amire az előzmények ismeretében nem számítottam -, hogy rossz volt nézni-hallgatni, de végeredményben megkönnyebbült. Megszabadult az iszonyú félelemtől, hogy netán a keze között fog meghalni, megszabadult a felelősségtől, a rengeteg munkától, az állandó szemrehányásoktól.

A téli ünnepeket szűk családi körben - papa, mama, gyerekek - minden évben a hegyekben töltöttük, nekem karácsony este van a születésnapom, és az volt hosszú éveken át a kérésem, hogy elutazhassunk a téli szünetben levegőzni, sétálni, és megússzuk a karácsonytól újévig tartó egész napos túltáplálásokat. Apám születésnapján, novemberben halt meg, úgy éreztem, mindenkinek jót tenne, ha nem mondanánk le az utazásról, csak éppen anyámat is elvinnénk. Legnagyobb meglepetésemre örömmel jött. Még az sem zavarta, hogy az üdülőgondnokság - eléggé el nem ítélhető módon - a harmadik emeleten szállásolt el minket a lift nélküli épületben, és egész testében beteg anyám nemegyszer négykézláb mászott fel a lépcsőkön. De jót mulatott magán, jópofának tartotta az ötletet.

Meghitt és megható volt az üdülői közös karácsony meg a mi kis családi körben megrendezett, születésnappal egybekötött ünnepünk is. Én még javában bontogattam a csomagokat, amikor a gyerekek átszöktek a nagymama szobájába. Egy darabig vártam, vártam őket, 10 óra, 11 óra, éjfél, és a gyerekek még mindig sehol. Átmentem értük anyám szobájába, ahol anyám hanyatt dőlve a díványon, nagy nevetések közben egyetemi éveiről mesélt, meg arról, milyen elégedettek voltak vele pozsonyi egyetemi tanárai - ide a numerus clausus miatt kényszerült átmenni -, és milyen sokat vártak tőle mint tehetséges medikától. De közbejött a háború, ő már elmúlt harmincéves, és vagy akart gyereket, és akkor félbe kellett szakítani tanulmányait, vagy lemond a gyerekekről, ez esetben diplomás orvos lehetett volna. Az előzőt választotta, azaz minket és a családot, de - mint ezen az estén, és ezután még nagyon sokszor kiderült - bántotta őt, hogy valamit nem végzett el tökéletesen, ő, aki mindenben perfekcionista volt, és bántotta, hogy apám ezt sokszor érzékeltette is vele. Apám volt a Nagy Fehér Bölcs Doktor, ő csak egy utasításokat végrehajtó asszisztens. Kettejük élete fölé- és alárendelő viszonyban zajlott - anyám legalábbis így érezte -, pedig apám szavaival, tetteivel soha nem alakította így, csupán személyiségének súlyával, erkölcsi magaslatának követhetetlenségével.

Kitavaszodott. Szüleim, amióta a balatoni telek és a ház megvolt, tehát néhány évtizede, az év felét áprilistól októberig lenn töltötték, csak a hideg tél ellen költöztek vissza a városba. Anyám imádott kertészkedni, nagyon sokféle és szakszerűen kezelt gyümölcse volt; apám imádta a levegőt, a csöndet, a naplementéket meg később a naplementéket részlegesen eltakaró, egyre terebélyesedő tujafákat.

Anyám úgy döntött, hogy ezt a fél év itt - fél év ott bioritmust megtartja egyedül is. Én nagyon féltettem, tulajdonképpen mindig miatta izgultunk, hogy ne legyen valami baja: látványosan és vizsgálatokkal igazoltan kettejük közül ő volt a betegebb.

Apám betegsége előtt néhány hónappal, már Balatonon, anyám egyszer olyan súlyos szívrohamot kapott, hogy újra kellett éleszteni. Se telefon, se idő nem volt a segélykérésre, így apám maga végezte el a szájon át lélegeztetést és a szívmasszázst, hajdan izmos karjainak minden maradék erejével. Az újraélesztés sikerült, de apám ettől kezdve hónapokon át nem aludt, őrizte anyám álmát. Talán ez az átvirrasztott-átrettegett néhány hónap is siettette betegségének kifejlődését. Ő egyébként, az orvos, tudván tudva betegségeit és azok várható következményeit, szó nélkül tűrte a legnagyobb fájdalmakat is. Nem akarta, hogy sajnáljuk.

Anyámat mindig féltettük, így csak abban az esetben engedtem őt leköltözni, ha sikerül telefont szerezni a balatoni házba. Mobilnak akkor még híre sem volt. Szereztem egy vonalas telefont, ami adott esetben életmentő lehet, és anyám leutazott.

Naponta hívtam telefonon, egy darabig vidám volt a hangja, majd háromszor egymás után, elhaló hangon azt közölte, hogy nincs kedve kikelni az ágyból, mert hideg van, nincs kedve kertészkedni, mert nincs kinek adja a gyümölcseit, és nincs kedve főzni, mert egyedül van.

Mindig nagy gondot fordított a főzésre: jól, ízletesen, a különleges zamatokat kedvelve, de nagyon könnyen főzött. Sátoros ünnepeken megengedte magának, hogy apám kedvére főzze az ő gusztusa szerint való, nehezebb ínyencségeket is. Két ablak közé télen libahájat tett ki megfagyasztani, paprikával megkenve, dióval tűzdelve - inasznak hívták -, készített sóletet tojással, füstölt libamellel és kuglinak nevezett, paprikás liszttel megtöltött libanyak-bőrrel; sok-sok pörköltet maga készítette nokedlivel - talán ez volt apám kedvenc étele, na meg a maceszgombóc-leves, amiben velőscsont főtt. Ezt apám Krúdy-hőshöz illő áhítattal egyik könyökhajlatába fektette, a másik kezével nagyokat ütött rá, és a kifröccsenő velőt rácsorgatta az odakészített pirítósra. És főtt nálunk gőzbukta, lekvárral töltve, olvasztott libazsírral meglocsolva, és sok más olyan étel, amelyeknek a puszta leírásától is rosszul vagyok, de apám számára az élet legszebb pillanatai ezek voltak. Hát miért is főzött volna anyám, ha nem láthatta apám arcán az üdvözült mosolyt?

Megértettem, hogy ennyi idő: fél év kellett hozzá, hogy hiányérzete felülkerekedjék az önigazoló, öntudatot kialakító történetek átélésén és mesélésén. Azonnal leutaztunk érte, hazahoztuk, és igyekeztünk minél többször meglátogatni. Bárki ment, annak mindig hosszan mesélt - apámról. Hogy milyen tiszta, egyenes, bátor ember volt, milyen hatalmas tudással rendelkezett nemcsak orvosi téren - azon belül is minden szakterületen -, hanem irodalomban, nyelvekben, politikában utolérhetetlennek bizonyult. Kezdett felépülni a Mítosz, amit majd őrizni és ápolni kell, és kezdett tudat alá szorulni mindaz, ami kettejük életében rossz, disszonáns volt. Apám hatalmasra magasodott, anyám szeme csillogott, amikor róla beszélt, és sosem felejtette el, hogy a történetet ezzel koronázza meg: - Utolérhetetlen és pótolhatatlan ember mellett éltem.

Aztán egyszer, valamelyik születés- vagy halálozási napon, valamilyen ördögi sugallatra, eszébe jutott a magnófelvétel. Hallani akarta a beszélgetést, apám hangját; kiderült, hogy az elhangzottakból semmire nem emlékszik - sejtésem szerint már ott a helyszínen sem figyelt igazán, vagy ha igen, jött a jótékony feledés. Nem akartam elővenni, féltem a hatástól, de anyám kemény ember volt, ha egyszer akart valamit, annak meg kellett lennie. Nagy nehezen, nemszeretem-lassúsággal elővettem a kazettát, betettem a magnóba, és beindítottam. A kazettán tökéletesen hallható anyám hangja meg az enyém; apám halotti-halk hangjából semmit nem örökített meg a magnó. Anyám és én hosszú szünetekkel - itt volt apám szavainak helye - időnként mondunk valamit, a szöveg részemről magyarázkodó, anyám részéről elutasító, de teljesen összefüggéstelen, így nem létező szellemmel hadakozunk. Apám a kazettán is meghalt, anyám tulajdonképpen akkor búcsúzott el tőle igazán. Már a hangja sem élt, nem tudta irányítani többé az utódokat.

Hiába vittem magnót.