Nem volt itt rossz sose, most se az. Jó emberek laknak ebbe a faluba, segítenek. Aki meg nem, azzal nem kell foglalkozni. Így ment ez mindig, jó ember, rossz ember, kiderül hamar, és hát kicsi ez a falu, de itt is el lehet kerülni a másikat. Azért a legtöbbet persze nem kell. Meg akit kell is, el lehet menni mellette egyszerűen, kurta köszönéssel vagy anélkül. Nem kell mindenkivel mindig pofázni. Nem olyan idő van, mint apám idején. Mert ő, ha kellett, ha nem, mindenkit szórakoztatott, mindig tudott valami jópofát mondani, akárki jött szembe. Szerették is. Meg persze engem is szerettek, meg úgy egyáltalán, szeretett mindenki mindenkit a maga módján. Aztán megváltozott ez is. Most már nem foglalkozik a másikkal senki. Persze az előbb mást mondtam még. De valahogy úgy van ez, ez is, az is igaz. Vagy hol ez, hol az. Különben meg, fösvénység mindig volt, talán még nagyobb is régen, a parasztvilágban, most az önzés van jobban tán, mint akkor. Na nem tudom. Minket mindig irigyeltek, az igaz. De ez úgy magától jött. Hosszú ház, nagy, szép porta a Bazsikban. Apám a paraszti sor mellett is csinált még mindenfélét, falazott, festett. Annyit keresett, hogy csak na, míg meg nem rokkant. Elég fiatalon rokkant meg, gyermek voltam még. Utána már csak ült otthon mindig, pálinkázott. Ez volt a veszte pedig, az egyik háznál beivott, leesett a létráról, a festékbe vagy a mészbe, nem tudom már. Felsebesítette a nyakát, a szer meg belement, aztán már csak a gennyes ronggyal törölgethette egész nap egy fél életen át. Nem törődött többet kerttel, földdel, házzal, ez volt a baj. Nem is igen izgatta magát, hogy a föld elúszott. Én törődök mindennel, nem vagyok olyan, mint ő. Tudja mindenki, ha Pestára bízza a dolgot, el lesz rendezve. Sokat kell küszködni egy kis kenyérhajért.

Szóval, apám idejében hullott le a vakolat, a többi ment magától. A fiamat gyerekkorától csúfolták, hogy micsoda putriba lakik. De én szegény voltam, nem tudtam vele mit kezdeni. Különben meg az ág is húzott, ahogy mondják. Világéletemben csak napszámosmunkára jártam, engem aztán nem bírt rábeszélni senki, hogy a bányába lemenjek. Nem is értettem semmi máshoz, csak a kaszához meg a kapához. Talán ezért is lett úgy, mikor egyszer nekifogtunk, és leszedtük a cserepet, és mentünk az erdőre gerendának való fáért, hogy akármilyen szépen, ügyesen dolgoztunk, felraktuk megint a tetőt, két hét alatt úgy meghajlott az egész, mintha be akarna szakadni. Utána csak annyit nyúltam hozzá, hogy kitámaszgattam, de legszívesebben felgyújtottam volna. Süllyedt is a ház eleje, nem tudom, tán a domboldal csúszott meg alatta, vizes erre a föld, olyan csúszós agyagos nagyon. Aztán, miután a feleségem meghalt, egy nap, hogy éjjel megint csak a recsegést meg a nyikorgást hallgattuk, mondtam a fiamnak, menjen el. Menjen, mert ez a ház már nem bírja soká, egyszer a fejünkre dől. Nem ment szívesen, azt mondta, keresni fog annyit, hogy rendbehozassa, de nem keresett ő semennyit se életében. Én még ottmaradtam, hogy hátha, de egy nap aztán tényleg bedőlt a tető, az első szoba felett, szerencse, akkor azt gondoltam, szerencse, hogy nem ott aludtam, megrokkant a plafon is bele, és azóta lakom hol itt, hol ott, mindenhol, ebbe a csepp faluba. Eleinte még ki-kimentem vissza a Bazsikba, de olyan rossz érzés fogott el mindig, hogy ma már inkább messze elkerülöm. Ha kérdeznék, nem tudnám, mi van most ott kint. De hát úgyse kérdezi senki.

Sokáig a fészerbe háltam meg a kertben, de aztán jött az ősz, a pálinka se fűt annyira, hogy mindent, de mindent kibírj. Néha kell a meleg kint is. Elfagyott a lábam ujja egyszer, akkor vettem rá magam, hogy valahova bekéredzkedjek. Szomorú nap volt az nekem eléggé. Mert kihez menjek? Rokonom volt a faluba, nem is egy, ha még sok is, de hozzájuk hogy mehettem volna, irigyek voltak ránk mindig, kellett volna hallgatnom, néznem őket egész nap. Most már le is tagadnak nyugodtan akármikor, odaáig jutottunk. A tanácselnöknél kötöttem ki végül. Illetve, akkor már nem volt tanácselnök, mert nem volt tanács se már. Annak idején ő volt az egyetlen, aki ki-kijött a házhoz, mert őt még érdekelte, hogy élnek az emberek a faluba. De csinálni ő se tudott semmit. Kiment, és aztán bejött onnan. Közben mondott azért pár jó szót. Akkor is ő állt meg mellettem, hogy nekibúsulva ültem a presszólépcsőn. Náluk lettem aztán mindenes kicsivel később. Kaptam helyet a garázs padlásán, mindenféléket végeztem a ház körül. Enni is adtak, egy kis zsebpénzt is, de a felesége nem szeretett engem. Nemhogy nem szeretett, irtózott tőlem. Legföljebb csak a teraszról utasítgatott, akkor is húzogatta az orrát. Az ura bezzeg oda tudott jönni, kezet fogtunk mindennap, és akárhogy ellenkezett az asszony, ő csak ott tartott engem. Mert hallottam, hogy mondta neki Hédiké, hogy én iszok, hogy részegeskedő vagyok, de ő lecsitította, hogy hagyjon engem békén, van nekem bajom elég. Gondolkoztam, hogy elmegyek tőlük, tán azzal teszek jót, de igazából nem fűlött hozzá a fogam, meg azt se szívesen vallottam volna be, hogy hallgatóztam rájuk. Mert ugye, nem is, csak véletlenül. Na, nem tartott aztán rám sokáig a jó világ.

Károly bácsi egy nap meghalt. Reggel nem tudták felkelteni, nem tudták felkelteni soha többet. Még a temetés előtt el kellett tűnnöm a portáról, hogy ne lássanak a rokonok, pedig de szívesen segítettem volna annak a jó embernek az utolsó útján is még. És nekem többet nem lett itt még egy olyan jó emberem. Akkor megint bolyongó, kertek alatt alvó lettem, de legalább a tél elmúlt már addigra. Bár Hédiké a hidegre adott nekem a férjééből egy régi, elnyűtt, de azért meleg posztókabátot. Azon a tavaszon megint a sufniban laktam, de azontúl ugyanúgy és ugyanabból éltem, mint annak előtte, hogy beomlott a ház. Gyűjtöttem csigát, gombát, lapulevelet, mikor melyikért fizetett a felvásárló. Akkortájt olyan világ volt, megesett, valakit egy szatyor gombáért leszúrtak az erdőn, de én nem féltem, meg mi mást csinálhattam volna. Így végiggondolva az egészet, leginkább minden cselekedetemre azt mondhatom, hogy mi mást tehettem volna. Rá voltam kényszerítve minden lépésre és mozdulatra, így éltem. Vagy hogy. A gyűjtögetésen túl pedig indultam megint. Figyeltem, hol vannak nagy kertek, kinek kelne el a tróger. Akadt is mindig magányos öregasszony, vagy fiatalabbak is, akiknek elég volt a munkahelyük. Mert itt mindenkinek nagy kertje van, aminek minden egyes métere átok és nyomor az emberen. Nehéz megművelni, ásó, kapa alig viszi ezt az agyagot, feltöri a kezet, aztán meg alig-alig terem benne valami. Inkább csak azért esnek neki, mert zavarná a szemük, ha nem lenne felásózva. Teremni kevesebb krumpli terem benne, mint amennyit belevetnek. Ami meg jobb föld, az annyira a falun kívül esik, nem győzi senki őrizni, lelopják. Én is jártam oda, hát szégyen, nem szégyen. Kukoricáért, semmi másért, egy kis csemegének jó volt az. Nyáron nem is volt semmi bajom soha. Csak mikor istállógondozónak fogadtak meg, s az istálló felett laktam. Ott aztán volt tetű, szúnyog, ilyen bogár meg olyan bogár, viszkettem, martam magam, nem volt jó. Még örültem is, mikor Géza végül túladott a lovakon, és nem volt többé szüksége rám. Nem is kívánkoztam többet tető alá, falak közé, mikor sütött a nap. Jobb volt olyankor egészen szabadon. Meg aztán, még ha munkát adtak is, a vénasszonyok fene bizalmatlanok, nem hagytak volna azok ottmaradni, még ha lett is volna hol. Nemcsak a pénzüket féltették tőlem, de még magukat is. Na, majd pont az ő rusnya képükre vágyik az ember. Meg arra a lepcses szájukra. És a legtöbb falubelinél ugyanígy fel se merült, hogy ottmaradhatok, akár csak egy éjszakára is. Megvolt a munka, a bérem kiadták, oszt viszonlátásra, ennyi volt. Azért legvégül mindig találtam valakit, aki befogadott. És azt gondoltam, így lesz jó a rend az életemben. Ősztől tél végéig befészkelni valakinél, tavasszal meg inkább menni, addigra úgyis meguntak.

Persze azért sokszor gondoltam a helyemre úgy, mintha végleges lett volna. Sokszor kötöttem ki Jutkáéknál, a kissori kocsmároséknál. Ők ott vannak négyen is, mégse győzik ellátni a ház körüli ügyeket. Megmondom, nem vagyok hülye, jól jött nekik, hogy volt egy ilyen Pestájuk, akinek lehetett mondani mindent a kocsma vendégei előtt, hogy lássák, van nekik egy emberük, aki ugrik egyből, nem akárkik ők. Épp ezért szívesen láttak ott üldögélni engem is, a béremből le lehetett vonni a fogyasztást, bár néha Jutka a vendégek előtt rám-rámszólt, hogy már bőven lement a heti kereset, ilyenkor kezet csókoltam neki, és meg volt bocsátva. Csak hát tényleg lement. Talán egy kicsit szorgalmasabban vonogatták, mint ahogy hozzá adogattak volna. És őmellettük a szokásos nyári gyűjtögetésre, napszámolásra sem maradt időm, merthogy megmondták, az nem járja, hogy télen, mikor alig van dolog, elfogadom tőlük a szállást, nyáron meg megyek amerre látok, és én beláttam, igazuk van. Tudtam, hogy a falusiak a Jutkáék kutyájának tartottak, de nem törődtem vele, pedig elmondták nekem napjába többször is. Hogy mér nem megyek inkább vissza a saját portámra, kezdjek azon valamit, valami kis házat építeni, vagy adjam el, a kert árából még mindig vehetek egy vityillót. Hát, a fél falu eladó, de nem kell senkinek. Minek törjem magam vele? A fiam majd azt csinál az egésszel, amit akar. Ez a sorom, mondtam nekik, ha egyáltalán visszaszóltam. Meg hogy mindenki a kutyája valakinek. Ki ennek, ki annak. De azért szerettem volna már én is elszabadulni tőlük, csak ahogy akkor a dolgok álltak, rövidesen úgyis visszamentem volna megint, tudtam jól. És mi lesz, ha nem vesznek vissza? Mert ezek közül a kocsmatöltelékek közül, akik telebeszélnék a fejem, ha érdekelnének, bizony nem egy ugrana egyből, ha Jutka füttyentene nekik, csak az italért cserébe.

Végül mégis elkerültem onnan, és többet vissza se megyek. Megvádoltak, hogy loptam tőlük, hogy maradtam volna. Dolgozzam le, azt mondták, hát hogyne. Fenyegetőzhettek máskülönben, mért éppen tőlük féltem volna. De elbeszélték széltében-hosszában, és ez volt a nagyobb baj. Mert a falubeliek nem biztos, hogy hisznek nekik, hiszen tudvalevően csalnak a kocsmában, de elég volt a hír, és engem már a kapuban se szívesen láttak. Maradtam hát az utcán meg a kertek alatt. Itten kéregetni nem lehet, meg azt már nem is, én se, legfeljebb a presszóban, ha meghívna valaki. Elmenni innen, azt meg soha. Csak ha visznek. Márpedig engem vittek végül, valami kert alól szedtek össze, s vittek egyenesen a kórházba, büdösen, mocskosan, ahogy voltam, ősz végén. Elfagytam, ilyesmit mondtak. Ott meg meleg, meg étel, meg egyáltalán: ágy, igazi, rendes, tiszta ágyneműs ágy. És lehetett ott beszélgetni, tévét nézni, jönni-menni embertől emberig, és ott nem tudta azt senki, hogy Pesta odahaza a faluba árokparti tekergő, nem is úgy néztek rám, hanem mintha én is rendes ember volnék. Már-már magam is elhittem. Hát persze ez meg megint végképp nem sokáig tartott, kiengedtek hamar, annyi volt nekem a jóból.

De a szerencse végül mellém állt, mert hazatérésem után már egyből Jani bácsiékhoz, a nyugdíjas igazgatóékhoz mentem, aki szegről-végről rokonom nekem, meg amolyan jó ember, akit érdekel az is, mi van másokkal. Azóta a nagy, faluszéli földjüket őrzöm és gondozom, és a pince elejébe összehordott kis földkunyhóban húzom meg magam. Ott jó szag van, földszag, fűteni is lehet, és csak az enyém, nem padlás, nem átjáróház, nem istálló, hanem a magam kis sötét kunyhója. Jani bácsi felesége, Eszti néni is jóba van velem, noha túl sokszor nem találkozunk. Ők nem jönnek ide át, én megyek hozzájuk, hogy mi a dolgom, de nem zavarom őket sokat, mert nagyjából tudom magamtól is. Viszont sűrűbben átjárok a szomszédos tanyára, aminek a gazdája nemrég jött ide valami városból, és nincsen senki ismerőse, csak én. Most tehát minden jó, de hogy megint mi lesz, ha elzavarnak, vagy ha ők is meghalnak hirtelen? Ahhoz már öreg vagyok, hogy megint mezgerélni menjek a mezőre. Igen, az volna tán a legjobb, ha megelőzném őket, mindenkit már.

A fiam néha megkeres, mi lett magából, apám, sopánkodik, visszaküldöm ilyenkor gyorsan oda, ahonnan jött, valami kurvához, vén tyúkhoz, mert az meg mindig ilyenekhez veszi be magát. Az az igazság, tróger, akár én, kinek is kéne. Akinek van esze, az bizony elkerüli. Én is azt teszem. Hiszen mondta már, hogy elférnénk ketten is, ő is odajönne hozzám, a pincébe, de én nem fogom engedni sosem. Az igazgatóékra fogom, hogy nekik mit mondanánk, pedig énnekem nem kell. Olyankor bosszúból elmondja, mi lett a házzal. Vádol vele, hisz az az ő öröksége. Azért mondja, tudom, hogy térjek jobb belátásra, mintha volna, mintha azon múlna, vagy azon múlt volna bármikor is. Hogy teljesen bedőlt a tető, az emberek meg elhordták, amit használhatónak láttak: kipergett téglát, palákat, és a fát, a fát, azt mind kilopták. Nem baj, fiam, mondom ilyenkor neki, hadd vigyék. Ha a fát elvitték, akkor legalább elvitték a gerendát is.

A gerendát is, amivel az egész megkezdődött.