kunszt

az én arcom bohócé térden állok
ha tapssal tisztel a matinéközönség
délben és este fűrészport zabálok
s hiszem hogy étkem vitamin és öröklét

a versek zavarnak a zenétől sírok
a balett régóta túl nehéz nekem
az egész kunsztból mit meg kell
csinálnom csak a halálugrást szeretem

elrugaszkodom s a képem belesápad
mert tudom hogy soha nem érem a földet
mégis mosolygok: elvarázsol a kínom
és annál jobban minél inkább gyötörnek

Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni

Ki mondta, hogy írjál? Persze, igen, rendben,
most jön a szöveg, hogy tele van a lelked,
zavart vagy, fájó. Tudod, hogy ez humbug.
Kit érdekel. Mégis, kit érdekelhet.

Rutinból körmölsz. Neked az egész,
ha jobban megnézzük, pávatoll csupán,
okádhatsz tőle. Hogyne, jobb lesz, igen,
epeömlés a vacsora után.

Csak hát a tény marad. Mellébeszélsz.
Nem bírsz magaddal, ennyi az egész.
Tépd össze, írd le, és tépd össze újra.

Úgyis tudod, hogy másra képtelen vagy,
hagyod kiadni, dicsérni, s éktelen nagy
mámort érzel a végén. És ez durva.