Magányos rózsa

A félhomály kinyílik: anyag-
talan esernyő.
Füstszínű szavak a szájban.
Égő arányokban ázom.

Csütörtök, tél eleje.
Hajnali nagykabátok.
Előrerajzolt párbeszédek.
A valódi érzelmek állati félelem alatt.

De mit lehetett volna „másként”?
Minden megoldás érvénytelen.
Eufória, befogadás, végül közöny.
Ez igen – a vége ellobban.

Hízelgő, elegáns, könyörtelen
formák: az összes változat.
Nincs egyszerűbb, sem „pontosabb”...
Nincs rettenetesebb, mint egy szál rózsa,
amint vázájából előhajol.
Nincs szemléletesebb, mint az árnyéka,
amint összeroppan.

Rózsa-sereg

Őszies edényünk kihűlt. Alvadó méz
az idő.
Olvastam minden könyvet. Futnék!
A kényszerek türelemmé zsúfolódnak a
fejben.

A múlt könnyű tajtékja ércként
megcsillan:
túl hangosan szólnak a harangok a
külső árnynégyzetben.
A változás pillanatnyilag világmód, édesem,
fogadd türelmesen.

A kerítés oldalában alvó rózsa-forrás – – –
Lámpám fénypusztasága fehér zuhatag,
szavak ereje védi.

Ideje mennem! Kintornafoszlányok a semmiből,
világütem, a túlsó part moraja.

*

(Még figyeli eged a lugast és az ösvényt,
Uram. Vajon mivégre?
A rózsa-ragyogás távolodik egyre.
Kezem árnyékbarázdában.)

Ítélkező rózsa

Túl az időn, legszebb birtokomon,
a nyár meleg szobaállat.
A teraszfal aljában salétromvirágok
nyílnak;
salétrom-csönd, sárga álom.

Ingem édes, akár az éger.
Kerülj, mint egy pestisest, mint
egy mérges pókot, engem.
Tudom, megbocsátani nehéz.
Légy fehérebb, mint az ingem.

Cseresznyeágak ecsetje mozog a
levegőben: rád gondolok egyre,
bármilyen „olcsó” is ez.
Újra meg újra „elém bukkansz” – mint
egy kidobásra ítélt, öreg esernyő.

De ki tudhatta ezt előre?
Körkörös szirmok, bosszúszomjas
rózsa: illattá oldja, mit tíz éve
elmulasztottam.
Várja, hogy kifakuljak virradóra.