Sírnak a rózsák

Halkan csobban ezüst ón,
hullámán az időnek, hanga
világol a hold kéklő súlya
alól, sárba bukó szárán
márvány erezet. Sose múló
törvény, éteri tájról földre
sugárzó: széthull mind, ami
él. Széthulló képe, Fiúnak,
megtöretett testtel lázhideg
éjbe zuhan. Halkan zárul
az év, hüvös árnyak nőnek
a ködből, régi legendák
szállnak dületeg falakon,
s míg kőből szőtt, könnyű
mozdulatú szobrok porlanak
őrt állva a szélben, a kertből
álmukban felsírnak a rózsák.

Titkos rózsa

Szepesi Attilának

Fölötted áll a titkos rózsa,
hiába tűntek századok,
szemedben bíbor láng lobog,
sötét korok fehér lovagja.
A Hattyú és Kígyó között
új csillagtenger hömpölyög,
megnyílt a mélység és az ég,
hogy lásd a rózsa szellemét,
s hogy minden könyved tűzre dobva
újból kövesd útján a Mestert,
s a tiszta fényű, régi fegyvert
emeld a Napba: ragyogjon fel
kereszted éjén a rózsajel.