Avram Hershko: Az első karcagi Nobel-díjas

Hivalkodással kezdem: Herskó Ferivel együtt jártam a karcagi izraelita elemi iskola első és harmadik osztályába deportálás előtt és utána az 1943-44-as és 1945-46-os tanévben. Ez az utólag jócskán felértékelődő tény akkor is meghatározó élmény lesz hátralévő életemben, ha a szülői házamtól fél perc járásnyira lévő alma materban vele töltött együttlétből az égadta világon nem emlékszem semmire. Próbálkoztam a túlélő kevés-kortárs hitsorsommal is, de nekik sem rémlik fel valamiféle időkön átívelő emlékkép, amiről most minden kétséget kizáróan kijelenthető lenne, hogy bizony erről a gyerekről már akkor csalhatatlanul megéreztük volna, hogy a legmagasabbra, sőt még annál is feljebb viszi mindannyiunk közül. Még a legjobban a két Forrai (Fein) lány – Kati és Magdus – közelítették meg az igazságot, mikor kör-emailemre szó szerint ezt válaszolták: „Mi olyan kicsi gyerekek voltunk annak idején, amikor Herskó Ferikével együtt jártunk, hogy semmi használható emlékünk nincsen. Hacsak az nem, hogy volt a homloka közepén egy pici forradás, amit nagyon érdekesnek találtunk, csak azt nem tudtuk még, mi mindent rejt ez a homlok...” Ezt talán még a tanító bácsi, Herskó Mózes, vagy ahogy mindenki hívta, Mojsi se gondolta volna akkoriban, hogy másodszülött Ferenc (Feri, Ferike) fiúknak egykor majd – karcagiasan szólva – ennyire felviszi az Isten a dolgát. Hogy hosszú élete utolsó éveiben mit gondolt a „gyerek” előmeneteléről, arról fogalmam sincs, bár már addig is megannyi rangos díjjal ismerték el tudományos előmenetelét, azt viszont nagyon is el tudom képzelni, hogy mit érzett volna, ha megéri, s egyszer csak azt hallja a rádióban vagy a televízióban, hogy a kisebbik fia, a karcagi anyakönyvbe még Herskó Ferencként bejegyzett Avram Hershko Nobel-díjat kapott.

Én úgy szereztem tudomást a szívmelengető hírről, hogy október 6-án délelőtt Dési Jani – Népszava-főszerkesztőhelyettesi minőségében – felhívott, s csak annyit mondott: „Öreg, megvan az első karcagi Nobel-díjas!” Tudja ugyanis, hová valósi vagyok, miután a legtöbb önmutogató mesémben, amit boldog magyarnemzetes koromban közös riportútjainkon végighallgatni volt kénytelen, valamilyen apropóból rendre elővillant a szülővárosom is. Köpni-nyelni nem tudtam a boldogságtól, s a legfurább az egészben az, hogy most amikor ezeket a sorokat pötyögöm az érzéketlen számítógépbe, még mindig nem tudom eldönteni, mi hozta felszínre belőlem ezt a ritkán előbúvó érzést: a szokásos zsidó szolidaritás vagy a kegyetlenül megkurtított s mindinkább elmosódó gyerekkor emléke a karcagi zsidó utcában?

Apropó zsidó utca, amit akkoriban Medgyesi utcának hívtak. Valamikor a felszabadulás után keresztelték át Lőwy Sándorra, s 1991. április 16-án döntött úgy a város önkormányzata, hogy attól kezdve apai nagyapám, Kertész József nevét viselje. Zsidók laktak máshol is a jócskán kiterjedt mezővárosban, de a lényeges dolgok a mi utcánkban történtek. Már csak azért is, mert ebben az alig kétszáz méter hosszúságú utcácskában, amely a nagypapa Kacsóh utca sarkán lévő házától és egyben nyomdájától indult, s torkollott a piactérbe, volt valamennyi zsidó intézmény. A nyomdával átellenben, a sarkon állt a szüleim háza, amelynek lényegében közös udvara volt az immár 105 esztendős zsinagógával. A templom mögött volt a mikve, mellette a három tantermes iskola egy hosszú, 13 ablakos épületben, szolgálati lakásokkal, tanácsteremmel, ahol télen imádkoztak, vasárnaponként meg az elmaradhatatlan kaláber partik zajlottak. S ha nagyapámnak – aki a zsugánál csak a családját és a munkáját szerette jobban – történetesen Piatnik nemcsak lapot, hanem szerencsét is adott, örömében minden egyes alkalommal így szólt: „bemondom a kedves családomat!”. Ez azt jelentette, hogy az aduból „hazaviszi” a felsőt, a királyt és az ászt. A következő házban lakott Goldberger doktor, akinek a fia öngyilkos lett, mert a numerus clausus megfosztotta a továbbtanulás lehetőségétől. Az utca végén pedig Kohn Géza nyírt, borotvált fáradhatatlanul, hagyományosan berendezett borbélyműhelyében.

A zsidó utca túlsó oldalán, a házunkkal szemben lakott Lázár Jancsi, akiről azt mesélték, hogy zsidó létére analfabéta. Húsz lépésnyire volt a rabbilak, emlékezetemben az 1946-os kunmadarasi pogrom holokauszt-túlélő sérültjeit látták el itt, miután nem merték szegényeket bevinni a városi kórházba. Valamivel feljebb, a piactér felé működött a kóservágó, az udvarban két sakter-lakással, egyikben Grosz József, másikban Herskó Sámuel (Ferike nagyapja) élte munkás mindennapjait. Két házzal odébb lakott Herskó Mojsi tanító bácsi, feleségével és két fiával, közvetlen szomszédságban az Ádler gabonakereskedéssel. Itt kereste a maga és családja kenyerét Fein (Forrai) Samu, s a járandóság részeként az udvarban lévő szolgálati lakást is megillette őket. Kati és Magdus az idejük jelentős részét imádott Kuksi kutyájuk társaságában töltötték, aki ha élne, most elhenceghetne azzal, hogy a Herskó fiúk kutyája hozta a világra. Közvetlen a piactér sarkánál lakott Spitzer Vilmos főkántor a családjával. Róla annyit mindenképp tudni kell, hogy a hangja alapján akár a milánói Scalában is felléphetett volna, de mi gyerekek mégis azt értékeltük a legjobban benne, hogy nála jobban nem focizott kántor a világon. Mint ahogy arról sem lehetett volna lebeszélni minket akkoriban, hogy Karcag a világ közepe. Erre vonatkozólag pontos méréseket is végeztünk, s valahányszor a térképen a Föld négy legtávolabbi pontját két átlóval összekötöttük, rendre Karcagnál metszették egymást.

*

Részlet Herskó Mose (Mózes) A karcagi zsidók története című könyvének Előszavából: „Két emléktábla van a karcagi zsidó templom előcsarnokának a falán. Az egyik az első világháború hősi halottainak neveit örökíti meg. A másik tábla öt méter hosszúságú falat fed be, 461 név van belevésve, mártírjaink nevei, akik a zsidó-gyűlölet áldozatai lettek. Mindössze 30 év telt el a két emléktábla felavatása között. Ez a rövid idő elegendő volt arra, hogy a fegyvert, amit az elődök a haza védelmére használtak, a reakciós és antiszemita kurzuslapokon, a Turul szövetség és a Move fajvédő eszméin felnevelkedett nemzedék – a hitlerizmus akcióját lelkesen pártolva – az utódok ellen fordítsa.

Apa és fia közül a fiúnak, Schwartz Izidornak a neve a világháború hősi halottainak a táblájára van bevésve, a 90 éves apának, Schwartz Ábrahámnak a neve, aki 40 éven át tanította a Himnuszt és a Szózatot a karcagi izr. elemi iskolában, a mártírok tábláján található. Két testvér közül az idősebb, Pásztor Adolf, az első világháború hősi halottja, dr. Pásztor Géza, a fiatalabb testvér, a fasizmus áldozata lett. Elegendő két példa a sok közül érzékeltetni, hogy az emberi kegyetlenségnek és hűtlenségnek milyen fokára süllyedt le a társadalom, mely ezt tette. Karcag hatalmas tanyavilágában nem volt senki, aki csak egy szerencsétlen zsidó anyát kis gyermekével bújtatott volna 1944 áprilisától októberig, míg elmúlik a vész, de a zsidó családok ingatlanainak a széthurcolásában, lakásokból, üzletekből és a templomból, ahová összehordták a gettó kiürítése után, százak vettek részt a város polgárai közül.

A vészkorszak kezdetén 778 lelket számlált a karcagi zsidó hitközség, nagyobbára a város és környéke szülöttei és neveltjei: nyelvben, érzelemben és gondolkozásban nem kevésbé hitték magukat magyaroknak, mint a város többi polgárai. Közülük 461-en gázban, tűzben, fagyban és puskatűzben kegyetlenül pusztultak el csak azért, mert zsidók voltak. (Jelenleg nyolc zsidó család él Karcagon – K.P.)

Ez a könyv tetemrehívásnak lett szánva azokkal szemben, akik együtt ültek velük egykor a karcagi gimnázium és a polgári leányiskola padjain, valamint azokkal a szomszédokkal és ismerősökkel szemben, akik előtt nyitott könyv volt az életük, mégis, néhány esetet kivéve, még külső jelét se adták annak, hogy nem azonosítják magukat a pokoli embertelenséggel, mikor látva látták, hogyan hurcolják el otthonaikból az öregeket, védtelen anyákat kis gyermekeikkel együtt, minden nélkül, és zsúfolják be őket a temető utcai gettóba; amikor látták, hogyan szállítják őket végig a város utcáin a vasútállomáshoz, hogy a megyebeli többi zsidókkal együtt Szolnokról a megsemmisítő táborokba vigyék őket.”

Csodával határos módon – erre Karcagon, de az ország számos más településén sincs példa – a Herskó családból mindenki épen tért vissza.

A krónikás Herskó Mózes édesapja, „Herskó Sámuel, 1884-ben született Tiszaszászfalun, a Tisza felső folyása mentén, ahol nem volt ritka dolog mezőn dolgozó szakállas zsidó földműveseket látni. Előbb a halmii jesivában tanult, de már 15 éves korában az Alföldre került a nádudvari, majd a hajdúszoboszlói jesivába. Felesége, Braun Heléna, a Nagyszalonta melletti Biharugráról származott. Röviddel nősülése után három évig a kunszentmártoni hitközség kántora lett. Ott figyelt fel a széphangú fiatal kántorra Schück Salamon egyik látogatása alkalmával, és meghívta Karcagra. (Schück Salamon főrabbi 48 évig tartó szellemi vezetése alatt a karcagi hitközség megerősödött, felépítette első, majd második templomát, iskoláját és egyéb intézményeit, kialakította életformáját és jellegét. Neve az ország határain túl ismert lett gazdag irodalmi működése folytán. 12 héber nyelven írt könyve eljutott a távoli világba, és többek között megtalálhatók a jeruzsálemi héber egyetem nagy könyvtárában is.)

Herskó Sámuel 42 éven át működött Karcagon, 1908-tól 1950-ig. Az első világháborúban láblövést kapott. Felgyógyulása után ismét kikerült a harctérre. Hadirokkantsága dacára 1940-ben, 56 éves korában, behívták munkaszolgálatra Gyomára. Pontos és rendszerető ember volt. Munkaszeretetét magával hozta szülőfalujából. Minden aratás idején elkísérte Schück Mórt (édesapját követte a rabbiszékben – K.P.) valamelyik zsidó gazdálkodó földjére, és ő kaszálta le a búzát, ami mácá smurá céljaira kellett a következő évi húsvétra. Büszke volt rá, ha arra járó földművesek megdicsérték kaszálását.

1950-ben alijázott Izraelbe, ahol három gyermekük élt családjaikkal. Fein (Forrai) Sámuel így írt róluk: »1964-ben Izraelben jártam és Neserben meglátogattam őket. Legszebb emlékeim közé tartozik az a remek virágoskert, melyet az aranyos Herskó bácsi és Herskó néni létesítettek és mutogattak nekünk. Jó volt látni elégedettségtől sugárzó arcukat.«

Herskó Sámuel 19 évig élt Izraelben feleségével, körülvéve szerető gyermekekkel, unokákkal és dédunokákkal. Ott más országokban élő gyermekeik is több ízben meglátogatták őket. 1969-ben, 85 éves korában hunyt el, felesége két évvel később követte a halálba. Egymás mellett nyugszanak a Haifa melletti cur-salomi temetőben.”

Herskó Sámuel feleségével hat gyermeket nevelt fel. A két fiú és a négy lány „érkezési sorrendben”: 1. Mózes (Mose), felesége Wulcz Margit, fiaik: László (Chaim), Ferenc (Avram) 2. Nándor, felesége Weiszbrunn Erzsi, gyermekeik: Éva, Anikó és Gyula, Magyarországon élnek, Anikó és Gyula orvosok 3. Szerén, férje Fogel Tibor, lányuk Marianna, kivándoroltak az U.S.A.-ba 4. Ilona, férje Molnár Andor, fiúk Sándor orvos, Magyarországon élnek 5-6. Marcsa és Tuba Izraelben mentek férjhez, ott élnek családjaikkal, Tuba lánya, Szára biológus.

*

Herskóék azon szerencsés karcagi zsidók közé tartoztak, mint én is anyámmal és Miklós bátyámmal, akiket a szolnoki gyűjtőhelyről Strasshofba deportáltak. Ilyenformán – folytatva a hivalkodást – vélhetően ugyanazon a szerelvényen tettük meg a nagy utazást Herskó Ferivel, a 2004-es esztendő egyik kémiai Nobel-díjasával. „Ha akkor az auschwitzi vonatra kerülök – nyilatkozta 60 évvel később a Hetek című lapnak – ma nem sokat tudnának az ubikvitinről, azt hiszem. Apám kivételével, aki munkaszolgálatos volt, az egész családot egy Bécs melletti kis faluba szállították, ahol anyám dolgozott. Tulajdonképpen nem tartom magamat holokauszt-túlélőnek, mert mi nem a legrosszabb helyeken voltunk, de ez csak a véletlenen múlt.”

Laci bátyjától tudom, aki egy évvel idősebb nála, hogy hazajövetelük után – a szegedi gyermekotthonban eltöltött kis idő kivételével – 1947 nyaráig szülővárosukban, Karcagon éltek, s ott jártak iskolába. Laci a reformátusokhoz is, s mint írta nekem, a mai napig el tudja énekelni a református zsoltárokat magyarul. Édesapjuk, Herskó Mózes igazgató-tanító, a város nagyra becsült polgára, kiemelkedő tudású pedagógus volt, tanítványai rajongásig szerették, 1929-től 1943-ig, amikor behívták munkaszolgálatra, tanított a karcagi izraelita elemi iskolában. A másik tanító Auszlander (Arató) Ignác volt. Távollétükben feleségeik tanították a gyerekeket. A temető mellett kijelölt gettóban is foglalkoztak velük, hogy eltereljék a gyerekek figyelmét a könyörtelen helyzetről. Herskó Mózes felesége nagy műveltségű, jószívű és igen népszerű asszony volt, sok fiatal tanult nála angol nyelvet.

Herskó Mózes 1947 nyarán szabadult az orosz hadifogságból, nem sokkal ezután családjával Pestre költözött. A Mogyoródi út 4-ben laktak 1950 augusztusig, s akkor alijáztak. A két fiú addig az Abonyi utcai zsidó iskolába járt. Mojsi bácsi Izraelben egy évig ulpánon tanult, majd 1951-től nyugdíjba vonulásáig tanított. Nagy hírre tett szert a számtankönyveivel, több évtizeden át minden elemista ezekből tanult. Ma is úgy emlegetik, hogy a „Herskó-módszer”. Élete másik főműve A karcagi zsidók története, amely – Örökmécsesként a karcagi és környékbeli zsidó mártírok emlékére – saját költségén 1977-ben jelent meg Jeruzsálemben (legfőbb ideje lenne, hogy Magyarországon is kiadják). A szép kiállítású, forrás értékű munka kiadója hivatalosan a karcagi zsidók emlékbizottsága. Az emlékbizottság tagjai: Herskó Mose, Spitzer Vilmos, Balog-Beéri Dezső és Fürst László voltak. Bár megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a szerző Herskó Mose, ő magát a könyv összeállításához felhasznált forrásmunkák felsorolásának végén, csak mint az összegyűjtött anyagok feldolgozóját említi. Az adatgyűjtésben, -szolgáltatásban s legfőképp kijuttatásában – nem kis kockázatot vállalva – családtagok, volt kollégák és számosan túlélő zsidók működtek közre. Köztük apám egyik életben maradt testvére, Kertész Imre, és anyám nővére, Grosz Ernőné.

Mikor 1986-ban, már mint a Magyar Nemzet főmunkatársa – Bukaresten keresztül, Tarom géppel – először jártam Izraelben, a Yiftah kibucban megtelepedett Gyuri unokaöcsémmel Jeruzsálemben jártunkban felkerestük Herskó Lacit, azaz Chaimot, és ő elvitt minket a szüleihez. Kerülöm a jelzőket, milyen érzés volt viszontlátni 36 év múltán őket, ezért csak azt idézem fel az együtt töltött talán egy órából, hogy meghatódottságomat palástolva, azt kérdeztem egykori tanítómtól: miért nem lehettem én is az anyaggyűjtésben a segítségére? Majsi bácsi ezt válaszolta: „Te, Petikém, akkoriban már valami kommunista újságnál dolgoztál, és nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.”

Herskó Mózes (Mose) sikeres, hosszú életet élt, 94 éves korában, 1999 decemberében hunyt el. Mojsi bácsi felesége, Margit néni ugyancsak magas kort ért meg, fiai, unokái, dédunokái két évvel ezelőtt kísérték utolsó útjára. Ikertestvére 94 éves, és éppen a születésnapján tudta meg a világ, hogy Avram (Feri) unokaöccse Nobel-díjas lett.

Két évvel Mojsi bácsi halála után Izraelben jártam, és Herskó Laci meghívott jeruzsálemi otthonába. Az első, ami feltűnt, egy fotómontázs, amely a gyerekkort idéző, Karcagról Berekfürdőbe vezető utat övező tájat ábrázolja. Hasonló nosztalgia megjelenítői a kertjében gyökeret eresztett cseresznye, körte és szilvafa. Laci, azaz Chaim Hershko világszerte ismert hematológus, a Héber Egyetem professzora, Pesten is rendszeresen tart előadást, eddig több száz eredeti munkája és öt könyve jelent meg. Éveken át az NIH (National Institutes of Health, USA) támogatásával végzett kutatómunkát Izraelben. Dolgozott Amerikában az UCLA, a Seattle egyetemen és Oxfordban. Négy gyermeke közül három orvos, egy kémikus. Vacsora után elmesélte, hogy ha csak tehette, apja betegágyánál volt és beszélgettek. Egy alkalommal azt mondta neki: hiába minden igyekezetetek, rajtam ez már nem segít. Miből gondolod, apa? Tudod, Lacikám, mondta tudós fiának a sokat tapasztalt tanító, az öregember belelát a szervezetébe. Egy nemzetközi orvoskongresszusra repült éppen, s a gépen tudta meg, hogy az apja ezúttal sem tévedett.

Nándor öccsének unokája, Herskó Ildikó, a Zsidó Egyetem judaisztika szakán diplomázott nemrégen, szakdolgozatát Mojsi bácsi könyvéről, A karcagi zsidók történetéről írta.

*

A két Herskó fiú, Laci és Feri, Izrael egyik legkiválóbb középiskolájába, a Maaleh-ba jártak Jeruzsálemben. Akkoriban számos egyetemi tanár tanított ott, mert az egyetemi fizetésből nem tudtak megélni. Legtöbbjük már mint doktor Németországból jött, köztük Jeshajahu Lebovitz világhírű filozófus, aki a kémiatanáruk volt. Feri, vagyis Avram Hershko a második Nobel-díjas ebből az iskolából. Az első egy Kahanemann nevű közgazdász, őt a Svéd Akadémia néhány évvel korábban érdemesítette a magas elismerésre, de már mint amerikai állampolgárt. Avram Hershko az első izraeli állampolgár, aki tudományos tevékenységéért Nobel-díjat kapott.

Egy családtörténet vázlatos ismertetésekor lehetetlen az éppen legsikeresebb fiú töprengéseit, vívódásait s nyilván csalódásait is felidézni, amíg álmai valóra váltak. Bár Avram eddig ismertté vált nyilatkozataiból, s más értekezésekből sem lehet arra következtetni, hogy munkálkodása során csakis és kizárólag a Nobel-díj elnyerésének vágya vezérelte. Más kérdés, hogy az a mérhetetlen távolság, amelyet a jeruzsálemi Héber Egyetem „Hadassah” orvosi fakultásán, a 39 évvel ezelőtti diplomaosztást követően, a tudomány útvesztőiben bejárt, predesztinálta őt erre. Furcsa mód azonban nem érte be az orvosi diplomával, két évig ugyan katonaorvosként szolgált, de eltökélte, hogy nem a praxist tekinti hivatásának. Nem véletlen, hogy az egyik magyarországi napilap a nyúlfarknyi nyilatkozatából ezt a mondatot emelte ki címnek: „A bátyám az igazi orvos”. Avram a biokémia iránt érzett legyűrhetetlen vonzalmat, s ebből adódóan 1969-ben ugyanott, ahol négy évvel korábban doktorrá fogadták, PhD fokozatot kapott biokémiából. Közben két évig a biokémiai tanszéken dolgozott, ahol Jakob Magher, az orvosi fakultás legkiválóbb kutatója volt a tanára. További két évig, immár két doktorátussal, posztdoktori ösztöndíjjal Kaliforniában, a San Francisco-i Egyetem Biokémiai és Biofizikai Tanszékén végzett kutatómunkát Gordon Tomkins professzor mellett, akinek már volt Nobel-díjas tanítványa.

Kutatása középpontjában egy bizonyos enzim szintézise állt, de úgy látta, hogy túl sokan dolgoznak ezen a témán, ezért új területen szeretett volna dolgozni. Tomkins professzor azt ajánlotta neki, hogy foglalkozzon a fehérjék lebontásával. Akkor kezdte el Avram Hershko az eredeti és ma már világszerte elismert munkáját az Ubikuitin mechanizmusról. 1971 óta tanít és kutat a haifai Technion Egyetemen, jelenleg is a biokémiai tanszék professzora. Három fia közül az első sebész, a második komputerkutatással foglalkozik, a legkisebb, Oded a pesti orvoskaron negyedik éves medikus, gyermekorvosnak készül.

*

Avram Hershko tagja az Izraeli Tudományos Akadémiának, valamint az USA Nemzeti Tudományos Akadémiának. Eredményeit nemcsak számon tartotta a tudományos világ – olvashattuk az ugyancsak karcagi születésű Dr. Gergely János akadémikus, immunológus kutatóprofesszornak az Élet és Irodalomban megjelent méltatásában –, hanem több, rangos elismerésben is részesítette. Egyebek közt megkapta az Izrael Díjat, amely a legnagyobb állami kitüntetés (megfelel a mi Széchenyi-díjunknak), az ugyancsak Izraelben elnyerhető Wolf-díjat, az orvostudományi alapkutatásokért odaítélt Albert Lasker-díjat, amely az Egyesült Államokban a legirigyeltebb orvosi kitüntetés, valamint a General Motors Díjat, és a Gardinet Díjat Kanadában.

Akik tudományos munkásságát ismerték, és figyelemmel kísérték annak nemzetközi visszhangját – írta a Budapesten élő Gergely professzor, aki honlapja tanúsága szerint ez ideig 300 tudományos cikk, hét könyv és több könyvfejezet szerzője –, érezték, hogy Avram Hershko professzor a Nobel-díj várományosa. Ezek a díjak – erősítette meg földije, édesapja egykori tanítványának állítását Chaim Hershko, aki Insbruckban egy hematológus kongresszuson értesült öccse Nobel-díjáról – többnyire a Nobel-díjhoz vezették a kitüntetetteket.

Avram Hershko életében az elmúlt több mint három évtized számos külföldi, főleg USA-beli tanulmányutat, előadást, magas szintű tudományos közlemények seregét és kutatói együttműködést eredményezett, miközben tanítványok sokasága nőtt fel mellette. Nyáron, amikor szünetel a tanítás, két-három hónapot az Egyesült Államokban kutat svájci származású feleségével, aki a munkatársa is egyben. Bérelnek egy laboratóriumot, az ajtaján olvasható mindkettőjük neve.

A kémiai Nobel-díjról, amelyet az ubikvitin-közvetített fehérjelebontás felfedezéséért két kollégájával, az 57 éves Aaron Ciechanoverrel, a haifai Rappaport intézet kutatójával, és a 78 éves kaliforniai Irvin Roseval közösen kaptak, a 67 éves Avram Hershko az unokatestvérétől értesült. Szukkotot ünnepeltek éppen, elvitte úszni két lányunokáját az egyik Haifa melletti kibucba, s dolguk végeztével már szálltak volna be a kocsiba, mikor megcsörrent a telefon. Leírhatatlan volt az öröme, mert az orvosi Nobeldíjat már két nappal korábban kihirdették, s az ő kutatási területük leginkább az orvostudományhoz kötődik. Azt gondolta, hogy talán majd legközelebb. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy az olyan orvosi kutatásokat, amelyek a biokémia hatáskörébe tartoznak, nemegyszer kémiai Nobel-díjjal jutalmaznak.

*

Az első interjút – idézem Gergely János akadémikust – a magas kitüntetés elnyerése után a Nobel Alapítvány részére Joanna Rose készítette Hershko professzorral, aki elmondta, hogy amikor fiatal kutatóként (az 1970-es évek közepén) foglalkozni kezdett az ubikvitinnel, évente alig 10 tudományos közlemény jelent meg ebben a témakörben világszerte; napjainkban ez a szám ezrekben fejezhető ki. Az érdeklődésnek ez a hihetetlen megnövekedése Hershko professzor és munkatársai kutatási eredményeinek nyomán indult meg, és ez egyben mutatja a kérdés fontosságát is, jóllehet az ubikvitin-probléma még távol van a végső megoldástól.

Lukács Andor, a Hetek munkatársa kérdésére válaszolva Avram Hershko elmondta, hogy tevékenységük alapkutatásnak számít, nem alkalmazható közvetlenül az orvostudományban. A sejtek működését akarják megérteni. Vizsgálódásaik során arra koncentráltak, hogyan bontják le a sejtek a fehérjéket. Ez azért nagyon fontos, mert a fehérjék a sejtek motorjai. Azt már tudták, hogyan jönnek létre a fehérjék, de nem ismerték a fehérjék megsemmisítésének a mechanizmusát, márpedig ha a fehérje elvégezte a feladatát, valahogyan le kell bontani. Kutatásaik legfőbb eredménye – olvashattuk a kitűnő hetilapban –, hogy rájöttek, milyen szerepet játszik a fehérjelebontásban az ubikvitin nevű molekula. Ez a felfedezés ma már az orvostudomány szinte minden ágára kihat. A Velcade nevű gyógyszert erre alapozva fejlesztettek ki, és a csontvelőrák egy nagyon súlyos fajtájának a kezelésére eredményesen használják. Hershko professzor szerint azonban nem a legjobb gyógyszer, mert a fehérjelebontás gátlására épít, és nagy dózisban használva mindenfajta fehérjelebontást gátol. Több gyógyszercég dolgozik már egy specifikusabb szer előállításán, melynek lényege, hogy ha például a p53 daganatelnyomó fehérje lebomlását gátolják, akkor meg lehet akadályozni a rákos daganat növekedését.

A riporter emlékeztetett arra, hogy öt évvel ezelőtt Günter Blobel a sejten belüli fehérjetranszport megfejtéséért kapta az orvosi Nobel-díjat. Bobel és a 2004. évi három kémiai Nobel-díjas felfedezése is arra utal, hogy a sejten belüli összes folyamat a legaprólékosabban van megtervezve. A kérdés ezzel kapcsolatban: Mit gondol, ez az evolúció folyamán jött így létre, vagy isteni tervezésnek köszönhető?

Hogy töprengett-e a válaszon a magyar származású izraeli Avram Hershko professzor, aki – mint azt prof. dr. Hargitai István nyilatkozta a Klub Rádiónak – 1950 óta csak a szüleivel beszélt anyanyelvén, az nem derül ki az interjúból A válasz azonban méltó egy mélyen érző zsidó tudóshoz, így hangzott: „Ez hit kérdése. Volt egy nagyon okos biokémia professzorom, aki mindig azt mondta: nézzétek, milyen szép a természet, ezt Istennek kellett megalkotnia.”

*

Dr. Herskó Gyula és Dr. Molnár Sándor, a karcagi Kátai Gábor Kórház szülész-nőgyógyász orvosai, Avram Hershko unokatestvérei elmondták: Feri a kilencvenes évek elejétől minden esztendőben ellátogat Karcagra. A Nobel-díj megünneplését a jövő évben, húsvétkor tervezik, akkor gyűlik össze Izraelben a 70-80 fős család. Eredetileg „csak” születésnapi mulatságot tartottak volna. Aztán Avram felkeresi szülővárosát, ahol, mint hírlik, díszpolgárrá avatják Herskó Salamon unokáját, Herskó Mózes, a karcagi zsidók krónikásának kisebbik fiát, Karcag első Nobel-díjasát.