Két esemény

(1)

A műterem üvegfala szűk és hosszú völgyre, enyhén emelkedő hegyoldalra nézett; zöld térközökkel gondosan elkülönített villákra, szanatóriumokra és szállodákra. A látvány maga igen szép; fák mögé takaródzó város. Egyébként az inkább szobányi méretű helyiségből bizonytalan, eléggé kivehetetlen kép, mert az üveg piszkos volt; hónapok, talán évek óta sem tisztították. A szürke por áttetsző falként választotta le a külvilágot, és ilyenkor, a délutáni órákban, amikor a világítás oldalról érte, valószínűtlen formákra zilálta a táj részleteit, mint a víz az elmerült tárgyakat.

Két vagy három éve (nem emlékezett rá pontosan), mielőtt ide költözött volna, valószínűleg már mindennap járt erre, ugyanazon az egy úton, amely itt ér véget, a domb nyugati lejtőjén. Eddig jöhetett minden áldott nap, és mindig délután tehette meg az igen hosszú utat. A domb túlsó oldaláról jött, a körutakig ereszkedő utcákból, amerre akkoriban lakott.

Hirtelen megállt. Sokáig nézte szemlélődőn merev tekintettel a völgyre boruló szürkés fényt, mintha először látná, vagy elfelejtette volna.

Vannak itt olyan pillanatok, amikor a fény teljes, tökéletes, egyszerre mindent megvilágít, és ugyanakkor egészen éles, csak a legfontosabbat mutatja. Ez az átható és egyszersmind bensőséges felfedezés minden érkezéskor meglepte, jóllehet tapasztalatból tudta, mi várja útjai végén.

De miközben a napos térséget figyelte, a tekintete lassacskán elbizonytalanodott, és már inkább közömbös volt, mint érdeklődő. Leült a fűbe, hátát egy gyümölcsfa törzsének támasztotta, mert lihegett a melegtől és a fáradtságtól. Úgy maradt néhány percig azzal a gondolattal, hogy tulajdonképpen nem is szereti ezt a völgyet, amelyet szeretne, ha szerethetné, és mert nem szeretheti, most idegennek, szinte ellenszenvesnek érez. Bizonyára másvalakik szerethetik, akiknek nem idegen, de azok nem ő, bár ő lehetne, és mégsem lesz az soha.

Mindazonáltal nem volt sem levert, sem fájdalmaskodó, de válla ekkor már alig érintette a fa törzsét, és ez a merev testtartás meg a völgyön csüngő állhatatos tekintete (közömbössége már-már tökéletesnek tűnt) valami olyan fegyelmezett akaratból eredhetett, amely bárkit tévedésbe ejthetett volna. Csak amikor szeme, amely fáradtnak látszott attól, hogy most már nem lát semmire, lecsukódott időnként, akkor lehetett volna hinni, hogy csakugyan olyan rémlátó. Ám ha így lehunyja a szemét, olyan másképpen volt a helyén, hogy egyszerre, és ki tudja, hányadszor, megértette, nem ő az, itt, a gyümölcsfa alatt, aki mindennap eltalál ide; hogy annak másnak kell lennie, és hogy azt, félt, már sohasem fogja megismerni.

A szoba, amióta benne lakott, mindig és egyre inkább innen esett a homályon, jobban mondva, ez a homály, amely elhatárolta őt a fényből fölmeredő fakoronáktól meg a finom párákon és a tömött lombokon úszó háztetőktől, napról napra és mintegy önmagát rejtegetve nőtt, mivel a porréteg szüntelenül vastagodott az üvegen. Persze, idővel látni lehetett volna, hogy a táj így, az üvegfalon átszűrve, hovatovább teljesen megszűnik, és belőle a szobában csak emlékképe marad. De ő nem látta, és valójában nem is láthatta, mert megszokta, hogy nincs biztonságos érzése a környezetéről.

Ott maradt még, ahol volt, ott ült továbbra is a gyümölcsfa tövében. Nem mozdult, nem érezte, hogy szeme elvesztette a völgyet. Hagyta, maradjon lecsukva, elfelejti.

 

(2)

Az én vallomásaim, az érzelmiek is, mondtam J-nek, elgondolhatatlanok nekem. Nincs eleven értékük, még eleven mintázatuk sincs. Semmi. Számíthatok-e hát magamra, amikor beszélek, élményekről, és igyekszem megmutatni őket.

Az ő életüket, kérdezte J, megfontoltan is, meg huncutkásan is; és, szinte csak a társalgás kedvéért, hozzátette: a vallomások – ahogy elvarázsolt hercegekként virágzó hangacserjék között sétálnak. Kicsit csücsörített ehhez, és kihúzta magát a karosszékben, amelyben, nem tudom, mennyi időtöltést üldögélt velem szemben, én meg vele, körülvéve szirmok privo de senso színével, ám azért így, mert mi vagyunk színünkben controsenso, miként az eszünk legerősebb derengése a leghalványabban. Mikor kezdtük ezt? Körülhatárolhatatlanul egyszer, ahogyan ami történik, az már nincs többé; idejét vesztett idő, vagy még az sem, inkább az a bizonyos: hol van a szél, amikor nem fúj.

És az hol van, kérdezte J, az a hol, ismételte némileg ingerülten, mire én azt válaszoltam: talán tartózkodik, sorrendszerűtlenül, ahogyan, folytattam alig meggyőződéssel: a szélben a levegő a szélben. Ám ez már túlontúl van azon, ahogyan baszottul érzem magam, ahogyan álmaim alkotják dolgaim anyagát, majd ők meg amazt, és, végtére is, nem tudom, melyikük használhatja a másikat. Ám az álmaim ne használjanak engem, én meg az álmaimat.

Ne. És ilyenképpen kérdezem, J, valóságos vagy-e, vagy sem. Ami azonban engem illethet: ennek műgondja, fecsegve, persze, amibe nem kerül bele igazán olyan tény, mint az, ami van, és amivel foglalkozgatunk: barátság, halál, természet; ami viszont maradandóan benne lehet: mindezek modora. Ám ne essék több szó erről, legfeljebb hasonlatfogalmainkról hallgatunk beszélgetés közben.

Bár nem múlik ezen semmi, nem ezen múlunk el, mondta J mosolyban, meg nem is mosolyban. Hanem min múlunk el? Mire J azt felelte: ilyesmit még kiejteni sem szabad a szánkon. Én pedig: miért? És mert nem tudom, és valójában talán tudni sem szeretném, megint: miért?

Menjünk ki a konyhába cuocere, állt fel a karosszékből J. Sütni vagy főzni? Mire invitálhat J, aki hindu olasz, én meg az anyanyelvemen sem értek igazán. A tűzhely egyik rózsájára lábast tettünk. Vizet öntöttünk az edénybe, fakanalat kerestünk a konyhaszekrény fiókjában, és miután találtunk, hokedlit húztunk magunk alá.

Hirtelen megértettem, miért jöttünk a konyhába. Mert ez nem színhely, inkább szokványos odú. És vajon mi lenne az, ami ennél leginkább? Hát, mit is mondjak: a legközönségtelenebb, avagy, hadd helyesbítsek: a legközönségesebb. Itt: petrezselyem; ernyős virágú, illatos, szárnyúit levelű, elvékonyodó, fehéres gyökerű konyhakerti növény; és amit hozzáadtunk a már forrásban levő vízbe: sárgarépa; ernyős virágzatú, gyökeréért termesztett konyhakerti növény, és ennek vastag, narancssárga gyökere; és vele a sajátos ízű és szagú hagyma. Egy idő után szimatolhattuk és kóstolhattuk zamatukat, mintegy testet. És eközben kezdett neszezni a nyitott ablakban az eső, mire eszembe jutott az Uránusz, és mintha vélhettem volna a hangját. Nem mertem említeni ezt J-nek, hiszen valójában nem hallhattam semmi olyan hangot a fülemmel. És eltöprengtem: mitől is hallom a hallásomat, és mondjuk: a testem hallhatóságát.

Szállong az eső, a halkságig szállong, én meg eközben átélhetem azt, amit valaki leírt már: ha nem tudunk magunkról, élünk, és ez nem az elmúlás hasonmása. Ezt is féltem mondani J-nek, hát nem mondtam, hanem csak magamnak: majd elégetnek, és kiszóródom a petrezselyemből, ebből a zamatból, ebből a szóból. És mit is fájlaljak akkor? Hát a feledést, ki már önmagát is feledi, mialatt feljön neki az égbolt, nemcsak égitestekkel, hanem személyekkel is, akik annyi mindent csináltak; felélték a leélést, a mennyi virágzást, meg havazást. Hadd baromkodjam így, és térjek ki a felsorolások elől, a részletek elől; részletezni az esőt, a pillanatokat, miközben J. pislogott, és nem fogalmazott meg az égvilágon semmit, hanem azt mondta: üljünk be a kocsiba, eloltva előbb a gázt, és vezess, ahová akarsz, és nagyon gyorsan; törd össze a kocsit, ha úgy adódik; és kinézett az ablakon, nagyon komolyan.

Vissza a tetejére