A fák közé beúszó napsugár

Sötét és hűvös van még, hasadatlan hajnal, amikor a banktisztviselő magára ölti természetjáró ruháját, és elindul a közeli hegyekbe, hogy megszabaduljon a tarkójában és a háta közepe táján felgyülemlett izomgörcsöktől. Alig múlhatott hat óra: amikor bekapcsolja az autórádiót, a híreket mondják. Útközben elhajt a toronyóra mellett is. Azon fél négy lesz tíz perc múlva.

Ezüstszínű terepjárójával áthajt a szomszédos falu egyetlen kikövezett utcáján, majd másfél óra autózással megérkezik a vadászházhoz, amely évek óta üresen áll a hegy lábánál. Gorán Jovánovics leparkolja a kocsit, cipőjét bakancsra cseréli, és elindul felfelé a szürke ösvényen. A levegő friss, tiszta, mozdulatlan. Vízszintesen úsznak be a napsugarak a magas fák közé.

Körülbelül kilenc óra tájára a hegy háromnegyedén túl van, maga mögött hagyta a sziklabarlangot, és valamivel messzebb, a hegy északi gerince felé pillantva már látszik az erdészpihenő. Úgy tervezte, hogy amikor felér a hegytetőre, kicsit megpihen majd, utána pedig a hegy túlsó, nyugati oldalán indul vissza, a körívben leereszkedő ösvényen, amely pontosan a vadászház elé vezet. Így nem kell majd sietnie, nyugodtan elnézelődhet, és akár a napnyugtát is bevárhatja.

A sziklabarlang közelében, a kavicsos tisztás árnyékos szélén, amely mellett Gorán Jovánovics körülbelül kilenc órakor elhaladt, hosszú, hófehér, simára csiszolt lábszárcsontok hevernek a fűben.

Bogdán Bogdánovics felolvas

„Negyven napon át senki ne háborgassa, mondta a szerzeteseknek, senki, semmilyen körülmények között, tette hozzá. Majd lemászott a pincébe, felszentelt füvekből kötött kévére ült, és a szent szellem kegyelmébe ajánlva magát, lelkigyakorlatokba fogott. Lélegzetét visszatartva titkos imát mormolt, s mind mélyebbre merült önmagába.

Áthaladt a legfelső fátyolburok, a hétköznapok ködrétegén, majd a közbülső hártyákon és szinteken, eljutva az egészen finom, alig érzékelhető hálófonatokig, ahol vakító csillagfény sugárzik. Majd még tovább, a ragyogó arkangyalok és az aranyvirágok közé merült. De nem volt megállás itt sem. A merülés egyre gyorsabb lett, zuhanássá vált, a bukott angyalok szédítő, rettenetes zuhanásává, amely hamarosan a földi pokol képeiben végződött: borban és vérben ázó testrészeket, karddal és lándzsával átszúrt tetemeket látott, fajtalankodók és megcsonkítottak torzóit, izzó máglyák fekete lángját. A pokoli felfordulás közepette csak egy kihegyezett körmű, kecskeszakállas alak ült mozdulatlanul egy háromlábú sámlin, keresztbe tett lábbal, háta mögött a lenyugvó napkorong vörös tüzével.

Egy idő után, ami egy örökkévalóságnak tűnt, a képek halványodni kezdtek, fokozatosan fakultak, egyre kivehetetlenebbé váltak, mígnem teljesen kifehéredtek. Végül ez a fehérség is eltűnt, és a helyén csak érzetek maradtak. Különös, meghatározhatatlan érzetek, meg valami, amit a leginkább talán a hegedű legmagasabb hangjához lehetne hasonlítani.

Negyven napig tartó elzártság után támolygott elő a pincéből. Ő volt az, a pátriárka, kétségtelenül, csak sokkal alacsonyabb volt, feleakkora, mint azelőtt. És kettő volt belőle.

A szerzetesek azon nyomban vizet és sót adtak a két összekócolódott hajú, szürke, koszos pátriárkának. Egy-egy kortyot ittak, majd hajszálpontosan egyszerre érintették nyelvük hegyéhez a sót, de az elgyengült testük ekkor már nem bírta tovább, és pontosan ugyanúgy terülve el a földön, mind a ketten összeestek.

A szerzetesek az elöljáró cellájába vitték a két kis embert. Napjában ötször közös imát mondtak értük. Gyógynövényekkel ápolták őket, felszentelt füvekkel dörzsölték be összeszáradt végtagjaikat, testüket kamillában kifőzött halványzöld lepelbe csavarták, és füstölgő tömjént lengettek felettük.

Hetek óta feküdt öntudatlanul a két pátriárka, amikor egy zord hajnalon a szerzetesek – éppen a harmadik rózsafüzér végéhez értek – azt érezték, hogy egyszer csak kezd melegük lenni. Nem értették. Döbbenten, értetlenkedve pislogtak egymásra. Fél órája sem volt még, hogy odakint sűrű, sötét pelyhekben havazni kezdett. Csak percek múlva vették észre, hogy a pátriárkák hevítik a termet. A két vékony test – a leginkább két összeszáradt gyökérhez hasonlítottak immár – fokozatosan mind melegebb, mind tüzesebb lett. Végül olyan forróvá vált, hogy nagyjából egy óra múlva a megrendült szerzeteseknek úgy tűnt, lobogó máglyák mellett állnak.

A szerzetesek teljesen tanácstalanok voltak. Egyiküknek az a szokatlan ötlete támadt, hogy levendulabalzsammal kell bedörzsölni őket, azonban a pátriárkákból áradó forróság miatt kétlépésnyire sem tudták megközelíteni őket. A két gyökérszerű test egyre vékonyabbá, egyre áttetszőbbe vált, és másnap reggelre mind a kettő elfogyott, eltűnt, elpárolgott.

A következő héten soha nem látott hideg érkezett. Az egész tartomány befagyott, az emberek a földbe vájt pincékbe vonultak, hogy túléljék a könyörtelen időszakot” -fejezte be Bogdán Bogdánovics a felolvasást.

Sárgabarack

Vajon elkezdődött-e a virágzás, futott át Bogdán Bogdánovics agyán, amikor kinyitotta az ablakot. Arra is kíváncsi volt, megérkeztek-e már a madarak Perzsiából.

Miután megreggelizett és megkávézott, elmondott egy rövid imát, majd fűrésszel és metszőollóval kezében kiment a barackfák közé. Az elszáradt vagy megfagyott ágakat lemetszette, a vastagabbakat lefűrészelte. Néhol mindössze igazítani kellett a koronán.

A sárgabarackfák alatt kerti törpék álldogáltak a fűben, egyik-másik szélesen mosolygott. Némelyik szomorú képet vágott, vagy szelíden nézett maga elé. Volt olyan, amelyik egy fának dőlve ült, és az ágak hegyét leste, hogy mikor kezdődik már a virágzás.