Eső - irodalmi lap impresszum

„Nekem az Ég Oltára a Nagykunságban van...”

Az interjú a Magyar Katolikus Rádió „Séta bölcső-helyem körül” című műsorában 2004. december 19-én és 23-án hangzott el.

 

A kun öntudatról, a berekfürdői művésztelepről, a Barbaricum Könyvműhelyről, valamint a nélkülözhetetlen közösségekről és a család megtartó erejéről Körmendi Lajos költővel, íróval karcagi otthonában beszélgettünk.

Karcagon születtél, és bár középiskolába Békéscsabára, egyetemre Budapestre jártál, Karcagot hosszabb időre soha nem hagytad el. Az írók, a költők, a művészemberek általában kevesen vállalják a vidéki létet. Érthető, hiszen fővárosközpontú országban élünk, mind gazdasági, mind kulturális szempontból. Mi az az erő, ami ilyen szorosan köt Karcaghoz?

– Nemcsak Karcaghoz, hanem a Nagykunsághoz, de mivel Karcag a szülővárosom, természetesen előkelő helyet foglal el a sorban. Amikor eszmélkedni kezdtem, és jobban megismertem ennek a tájnak a történetét, szellemi múltját, azt láttam, hogy innen mindenki csak elment. Akiben volt valami tehetség, az fogta magát, elment. Egyrészt Debrecenbe, másrészt persze a fővárosba, nagyobb helyekre, hogy jobban érvényesüljön, közelebb legyen az irodalmi élethez, a tűzhöz – ahogy mondani szokták –, és jobban egyengethesse a karrierjét. Én úgy gondoltam, hogy nem én vagyok a lényeg, hanem az a vidék, aminek mindent köszönhetek. Minden alapvető élményemet itt szereztem, jót is, rosszat is. Örülök a rossznak is, mert emberformáló hatása van annak is. Úgy gondoltam, hogy én megpróbálok maradni. Nem a könnyebbik utat választom, hogy elmegyek, mert ez egy ilyen hely, meg olyan hely, nincs itt semmi, és mit keresek én itt ekkora emeletes ésszel, tehetséggel, ahogy itt sokan gondolták magukról... Maradtam, és úgy döntöttem, hogy nem elmenni kell, hanem megváltoztatni azt, ami nem tetszik, ami nem az igazi, ami lehetne jobb is. Ez a nehezebb út. Nem a saját karrierem érdekelt, hanem az itt – évszázadokon keresztül a legnehezebb természeti és történelmi viszonyok között – élő kun nép, amelyik hihetetlen szívóssággal megtelepedett és megélt ezen a vidéken. 1239-ben, amikor befogadta őket Kötöny kán vezetésével IV. Béla királyunk, a Tisza árterét kapták lakóhelyül: azt, ami nem kellett a magyaroknak. A kunok az ártéren életet teremtettek, falvakat, városokat létesítettek. Hihetetlen nehéz munkával, amennyire lehetett, felvirágoztatták ezt a mocsaras, kietlen vidéket. Időnként jól is jött nekik, hogy ilyen, mert a török világban éppen a hatalmas mocsarakba, nádasokba lehetett elmenekülni, elbújni, így sokan megmaradhattak. Ha megnézzük a kunok múltját, látjuk, hogy mindig szabadságszerető népek voltak. Már akkor is, amikor Magyarországra érkeztek. Nomád, nagyállattartó katona népként jöttek a Kárpát-medencébe. Nem tartoztak senkinek elszámolással, egyedül a nádornak. Nem voltak földesuraik, nem voltak feljebbvalóik, egyenes gerinccel, emelt fővel néztek a világba. Nem hajoltak meg senki előtt. Ezt nevezik kun öntudatnak. Ezt a fajta tartást. Ezt erősítette aztán bennük a redemptió, ami 1745-ben következett be, a török kiűzését követően. I. Lipót 1701-ben eladta a Nagykunságot a német lovagrendnek, akik a szabadságharc miatt akkor még nem tudták birtokba venni a területet. Később viszont azt nem tudták, hogyan szabaduljanak meg tőle, mert ezekből nem tudtak kipréselni semmi adót. A kunok igen kemény emberek voltak, nagyon nehezen boldogultak velük a hatalom képviselői. Érdekes módon a magyar történelem során mindig a jó oldalon álltak. Rebellis társaságnak számítottak, Rákóczi mellé, a szabadságharc mellé álltak azonnal, nem volt kérdéses számukra, hogy hol a helyük. Évtizedekig tartó hihetetlenül kemény munkával összegyűjtötték a megváltakozásra előírt pénzösszeget, ötszázezer rénes forintot. Cserébe Mária Terézia aláírta a szabadságlevelüket, a megváltakozó levelüket, úgymond. Nagyon érdekes, hogy milyen karaktert adott az itt élőknek az a tudat, hogy egyrészt nem voltak földesuraik, másrészt képesek voltak megváltani magukat, mert erre nem sok példa volt a magyar történelemben. Van még egy fontos dolog. Itt az emberekben ma is élénken él a keleti származástudat. A Nagykunság mindig ki tudta termelni azokat a tudósait, akik a legmagasabb szinten képviselték a keleti származástudatot a magyar tudományos életben. Ilyen volt Györffy István, néprajztudós, Németh Gyula turkológus, vagy az ő tanítványa, Mándoky Kongur István. Most is van, aki folytatja a munkájukat, foglalkozik a keleti rokon népekkel. Ezek az összetevők azok, amelyek szerintem egyedivé, jellegzetessé teszik a Nagykunságot, az itt élő embereket. A tartás, a keleti származástudat ma is él, hiába változik a világ, az ember belül rengeteg mindent megőriz, még akkor is, ha ez kifelé nem nyilvánul meg. Ezt a Kunságot akartam én megírni. Arra gondoltam, ha én is elmegyek a saját érdekemben, akkor ki fogja megcsinálni vajon? Egyetlen olyan írót sem láttam errefelé, aki fölvállalná ezt a szerepet. Úgyhogy elmentem ugyan rövid időre, de visszatértem, hiszen úgyis ez volt a forrásom, ahonnan táplálkoztam, és miért ne éljek ott, ahonnan, ahogy a fa a gyökereivel, az éltető nedveket szívom. Egy kiállításon – Györfi Sándor ugyancsak Karcagon élő szobrászművész kiállításán – a megnyitó alkalmával azt mondtam, én olyan fának látom őt, aki mélyen a szülőföldbe eresztette a gyökereit, de a lombkoronáját az európai kultúra magasába emelte. Valami ilyesmit szeretnék én is, lehet, hogy soha nem érem el, de a szándék ez. Úgy gondolom, nem kell ahhoz Budapesten lakni, hogy valaki jól írjon. Amikor Pekingben jártam, elmentem az Ég Templomába, ott volt az Ég Oltára: gyönyörű szép fehérmárványból faragott, kör alakú, szabadtéri emelvény. A körbe minden évben egyszer beállt a mindenkori kínai császár, és az istenekkel megbeszélte a számukra fontos dolgokat. Én is beálltam ebbe a körbe, de semmi nem jutott eszembe. Amikor aztán hazajöttem, rájöttem, hogy nekem az Ég Oltára a Nagykunságban van. Egészen pontosan Berekfürdőn. És nekem jó így.

– Még most is gyakran hallani olyan kijelentéseket, hogy ennek a tájnak soha nem volt jelentős szellemi élete. Azt hiszem, hogy minden, amit tettél, erre cáfolt rá.

– Az egyetemen volt egy tanárom, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Karcagról. Legyintett, és azt mondta, ó, hát, az irodalmi térképen nem csak Karcagnak, az egész megyének fehér folt van a helyén. Nem hittem el, de nagyon sokat köszönhetek ennek a kijelentésnek, mert felébredt bennem a dac, és elkezdetem gyűjteni azokat az adatokat, amelyek a Nagykunság szellemi életére vonatkoznak. Legalább két évtizedes gyűjtőmunka után – rendkívül fáradságos gyűjtőmunka volt, bizonyos művekhez nagyon nehéz volt hozzájutni, sőt, olyan is akadt, amelyhez máig nem lehetett – négy év alatt megírtam egy majdnem háromszáz oldalas könyvet, a címe Az együttleges szellem. Ez kizárólag Karcag irodalomtörténetéről szól, de nem száraz, szaktudományos munka, irodalom. Bár vannak benne szaktudományos hivatkozások, mégis esszészerű, élvezetes írói munka. (Szerettem volna, hogy ha már megírtam, olvassák is el.) Egyébként ez körülbelül a fele annak, ami még rám vár, mert még egyszer ennyi anyag van. Lassan gyűjtöm, apránként írogatom a fejezeteket, a folytatását ennek a könyvnek. Ugyanakkor a Nagykunság többi településével kapcsolatos anyagokat is gyűjtöm, hogyha az Isten is úgy akarja, és ad annyi időt, akkor azokat is egyenként megírom. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy semmibe nézzük a szülőföldünket, mert itt nincs semmi, innen el kell menni, mert ez egy szellemi pusztaság... Nem! Ott van, nézzék meg, mi minden született ezen a vidéken, vagy erről a vidékről. Az itt élők sem tudnak róla... Olyan anyagokat fedeztem fel, olyan dolgokat tudtam meg, amelyek a leghalványabb emlékekben sem élnek már errefelé. Pedig nem ezt érdemelnék. Ha időm, energiám engedi, nagyon szívesen megírnám a képzőművészetről is ugyanezt egy külön könyvben. Egyfajta művelődéstörténetet, amelynek nagyon fontos szerepe lehet abban, hogy az utódaink más szemmel nézzenek a szülőföldjükre. Rájöjjenek, hogy olyan szellemi nagyságok nőttek ki innen, akiket érdemes példaképnek választani, akikhez érdemes felnőni, mert ezek az emberek mércét jelentenek. Ahogy Mikszáthnak ott voltak a jó palócok vagy Mándy Ivánnak a városi kisember, nekem ott vannak ők. Én mindent a Kunság jegyében írtam, még ha konkrétan nincs is benne, látens módon mindig ott van..., mert nekem a Kunság az Ég Oltára.

– Egyszer azt mondtad, hogy te ugyan messze elkerülöd az irodalmi szalonokat, de attól még a közösségekre nagy szükség van. Nem egy művészi közösséget teremtettél már Karcagon, Berekfürdőn.

– Valóban nem szeretem az irodalmi szalonokat, az összejöveteleket, nem is járok tulajdonképpen sehova. Karcagon teremtettem különféle közösségeket, még az „ántivilágban”, a kádári időszakban is, amiből aztán sok bajunk támadt a politikai rendőrségen. Érdekes kísérleteink voltak, és messzire elhallatszott mindaz, amit csináltunk. Például az itt általunk rendezett kiállításokról a párizsi Magyar Műhely rendszeresen hírt adott. Nagy eseményeknek számítottak akkoriban az általunk rendezett irodalmi estek, olyan költőkkel, folyóiratokkal, akik, mondjuk, vörös posztónak számítottak a hatalom szemében. Vendégünk volt például Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, a Mozgó Világ szerkesztősége. Tömegek jöttek Salgótarjántól Szolnokon át, mert akkor még más világ volt. Nem az újságból vagy a televízióból szerezték az emberek az információt, hanem az íróktól, az igazat. A rendszerváltozás után, részben az asztmám miatt, egyre többet jártam Berekfürdőbe, jót tett az asztmámnak a jódos víz, a jódos kipárolgás, ami felér egy kezeléssel. Egyre jobban megszerettem a falut, aztán „súgtam” a festőknek, hogy alapítsanak ott egy művésztelepet. Alapítottak. Tizenegy éve működik Berekfürdőben egy nemzetközi művésztelep. Aztán létrehoztam egy írótábort, mert én ugyan sehova se szeretek járni, de vannak emberek, akikkel szívesen találkozom, na, azokat hívom meg ide, hogy „önös érdekeimet” szolgáljam. Meg a falu érdekeit is szolgáljuk, mert ez a marketingmunkához, ahogy manapság mondják, hozzátartozik. Ha a Magyar Televízió egyik reggeli adásában Jókai Anna azt mondja, kérem, én most jöttem Berekfürdőből, csodálatos hely, és sok szépet elmond még róla, akkor biztos sok családban megfogalmazódik, hogyha Jókai Anna mondja, biztos így van, menjünk már el, nézzük meg. Úgy gondolom, hogy a falunak segítünk ezzel. Azok az emberek, akik oda járnak, írnak is, mert ez az írótábor más, mint a többi. Hat éve működik. Senkinek nincs itt semmi dolga, csak hogy jól érezze magát, és aztán írjon valamit, mert az írás az, ami leginkább megmarad. Ez lenne a lényeg, és a szerzők, akiket meghívunk, nagyrészt eleget is tesznek ennek a kívánalomnak. A településnek azért éri meg, mert ezeknek az embereknek messzire elhallatszik a hangjuk, messzire elviszik a falu hírét, ez pedig vendégeket és pénzt hoz a falunak. Amikor a település polgármestere először megnyerte a választást, megkért, hogy írjam meg a falu kulturális koncepcióját. Miután elkezdtem, rájöttem, hogy csak akkor lehet megírni, ha először megírom az idegenforgalmi koncepciót, mert egy fürdőhelyen minden az idegenforgalomról szól. Megírtam az idegenforgalmi koncepciót, utána abba beágyazva a kulturális koncepciót is. Az én véleményem, amivel egyébként a falu vezetősége akkor egyetértett, hogy Berekfürdőnek három olyan értéke van, amire a jövőjét, a fejlődését építeni lehet. Az egyik a gyógyvíz és az e köré kiépülő egészségügyi szolgáltatás. A másik a természeti környezet, az a sajátos mikroklíma, amelyet a rengeteg zöld és a hatalmas vízfelületek teremtenek meg. Berekfürdő olyan, mint egy oázis a Nagykunságban. A harmadik pedig a kultúra, a művészet. Felvetettem azt az ötletet is, hogy a falu szélén, a legszélső házsor és az erdő között, épüljön állandó művésztelep. Méghozzá úgy, hogy a művészek saját pénzükön építik fel a házukat, sőt saját pénzükön építenek galériát, bemutatótermet, és látogathatóvá is teszik azokat. Hogy amikor a vendég kijön a meleg vízből, és már a kocsmában vagy a vendéglőben is megitta a maga sörét, szellemi élményben is lehessen része. Örömmel jelenthetem, hogy ez a terv a megvalósulás útján halad. Teljes képtelenségnek tűnik, hogy maguk a művészek fizetnek egyrészt a telekért, másrészt a saját pénzükön a házat, a galériát is felépítik, és látogathatóvá is teszik... Ez abszolút ráfizetés, gondolná az ember, mégis első szóra boldogan jött mindenki, akit megszólítottam. Győrfi Lajos szobrászművésznek, kiváló szobrász egyébként, máris nagyon szép szobrai vannak Berekfürdőben. Győrfi Lajos nemcsak hogy építkezni fogott, de például egy Deák Ferenc-mellszobrot csak úgy ajándékba adott Berekfürdőnek. A bronzöntő Varga Imre, aki a szomszédja lesz, ott építi fel az új bronzöntő műhelyét – nagy látványosság lesz –, ugyanígy ingyen kiöntött, és a falunak ajándékozott egy Deák Ferenc-szobrot. Ők ketten készítettek egy látványfürdő elemet, egy képzőművészeti alkotást – Kócsagok címmel – az egyik nagyobb medence végébe. Két és fél méter magas, három és fél méter hosszú sziklafal tetejéről zuhog alá a víz, a tetején állnak a kócsagok. Illetve az egyik áll – békával a szájában –, a másik éppen fölrepül, kettő pedig a szélen őrködik. Gyönyörű kompozíció. A medence végében, a vízesés mindkét oldalán két-két teknősbéka köpi vastag sugárban a vizet, amivel az emberek a hátukat masszírozhatják. A medence két szélén egy-egy vízisikló köpi a vizet a medence közepébe, ott a víz szétporlik, ha valaki megfelelő szögből nézi, gyönyörű szivárványt láthat körülötte. Ennek az alkotásnak funkciója van. Ezt is fél áron készítette el Győrfi Lajos, szobrászművész és Varga Imre, bronzöntő. Bíró Imre, népzenész – a Bíró-zenekar első embere – vezette a népzenei tábort a nyáron. Ő is ott fog lakni, valamint Ferenczy Zsolt, fiatal festőművész a muzeológus feleségével. Győrfi Lajos galériát rendez be a saját szobraiból, Varga Imre nagyméretű szobrokból készít szoborparkot. Ott fogok lakni én is, ha megérem. Én – főként a Nagykunságra koncentrálva – irodalmi múzeumot fogok létrehozni. Bíró Imre a kunsági és a jászsági népviseletet fogja bemutatni egy kiállítóteremben. Ferenczy Zsolt természetesen galériát készít majd, a felesége pedig egy helytörténeti gyűjteményt szeretne létrehozni. Ott fog még lakni – hogy ne csak az anyagiak, hanem a szellemiek, a lelkiek is képviselve legyenek – a falu református lelkésze, Csoma Judit és a férje, a Megbékélés Háza vezetője, Molnár János. Ők Biblia-múzeumot hoznak létre, és ez mind látogatható lesz. Berekfürdőből, úgy gondolom, olyan szellemi központ lesz, ami nagy vonzerővel bír majd még a távolabbi környékek számára is. Álomnak tűnt valamikor, de már emelkedik az első ház, már a tető is majdnem rajta van. És én szeretem, ha megvalósulnak az álmaim.

– Az író-lét mellett sokféle „polgári” foglalkozást kipróbáltál. Voltál egyebek között művészeti előadó, könyvtáros és középiskolai tanár is.

– Szinte minden munkát szerettem, mindenhol ki tudtam élni a kreatív hajlamaimat. Például a helyi gimnáziumban, ahol talán két vagy három évig tanítottam. Úgy gondoltam, hogy nincs tehetségtelen diák, csak meg kell találni, hogy miben van valami készsége, képessége, aztán lehetőséget adni neki azon a területen. Összeszedtem az iskola „selejtjét” – már bocsánat, ezt nem szó szerint kell érteni –, azokat, akiket nem favorizáltak a tanárok, mert mindenki a legjobbakat akarta magának elszipkázni, hogy minél jobb eredményeket érjen el. Nekem jók voltak azok, akiket sokan már az iskolán kívül akartak látni, a legrongyabb kölykök. Összehoztam belőlük egy diákszínházat. Ez egy csomó gyerek életét meghatározó közösség lett aztán. Óriási sikereket értünk el, megnyertük például az országos diáknapokat a Rómeó és Júliával, amelyhez mindig a próbákon írtam meg az újabb és újabb jelenetet. Elmentünk egy felnőtt kamarafesztiválra, ahol még a takarítónő sem köszönt nekünk, de amikor előadtuk A helység kalapácsát, akkor mindenki minket akart megismerni. Amikor a zsűri elnöke, egy híres rendező meghallotta a műsorközlőtől, hogy következik A helység kalapácsa, a két kezét a fejéhez kapta, hogy „már megint...” Az értékeléskor azt mondta, hogy ő már marhára unta A helység kalapácsát, Garas Dezsőtől Bessenyein át Major Tamásig mindenkivel, de ez olyan A helység kalapácsa volt, amilyet még az életben nem látott. Arra tanítottam a diákjaimat, hogy ne úgy gondolkozzanak, mint más. Próbáljanak mindenhez úgy közelíteni, ahogy más nem közelít. A Rómeó és Júliának azért volt óriási sikere, mert beszédtechnikai gyakorlatokkal mondták el a gyerekek mindazt, amit az eredeti színdarabban a szereplők mondanak. Hihetetlen humorforrás volt. A közönség dőlt a röhögéstől. Olyan sikerük volt a gyerekeknek, hogy olyat még nem éltek. A televízió is közvetítette. A helység kalapácsában az volt a nagy ötlet, hogy a szemérmetes Erzsóktól Haranglábig egyetlen szereplő játszotta el a huszonvalahány szerepet, és a nyílt színen változott át egyikből a másikba. Na, ilyen volt a Yorick Kht, mert ez volt a diákszínház neve. Időközben hatalmas társasággá nőtt, mert annyira jó közösség volt, hogy mindenki szeretett volna valamilyen módon a tagja lenni. De volt, akit nem a színjátszás, hanem mondjuk a képzőművészet érdekelt. Csináltunk nekik egy vizuális műhelyt, akadt olyan tehetséges fiú, aki még nem volt tizennyolc éves, de már Mexikóban állították ki a képeit. Most grafikusművész. Voltak olyanok, akiket a helytörténet, az iskolatörténet érdekelt. Velük aztán írattam mindenféle ilyen jellegű tanulmányokat, adtam nekik szakirodalmat, könyveket, megmondtam, hova menjenek, mit keressenek a múzeumban. Írták a maguk munkáit, megyei, országos első díjakat nyertek, nagyon nagy sikereket arattak ők is. Létrejött egy műfordítói műhely, ahol két-három nyelvtanár közreműködésével a rokon népek irodalmából fordítottunk le egy könyvre valót, Szent Forrás címmel. Pályáztam, pénzt nyertünk, kiadtuk, megjelent a Szent Forrás. Meg lehet nézni a tizennyolc kötetes világirodalmi lexikont, ha valaki felüti a Gabdulla Tukaj nevű tatár költő szócikkét, ott van, hogy ezt és ezt a versét Kálnay Mariann fordította. Csak az nincs ott, hogy 3. a. Csináltunk egy versmondó stúdiót, mert voltak olyanok, akik szerettek verset mondani, de nem akartak színpadon játszani. Ezek a gyerekek olyan színvonalra értek, hogy egy idő múlva már a karcagi versmondó iskoláról beszéltek a megyében. És bizony háromnegyed órás, egyórás rádióműsorokat adtak, nagyon profi módon. Ilyeneket műveltem én mint gimnáziumi tanár, mellékesen tanítottam is. Mindezt ingyen, persze. Mármint az egyebeket. Ezért semmit nem vártam, és nem is kaptam. Nem néztem, hogy rámegy minden időm, nem én voltam a fontos, hanem a gyerek, akiben van tehetség, és ezt ki kell hozni belőle. Tanárként a legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy amikor abba a bizonyos 3. a-ba kerültem (akkor még 2. a volt), láttam egy lányt – nagyon szép volt egyébként –, aki mindig a kezét tördelte, a köpenyét, a nadrágját markolászta, látszott, hogy ideges. Ha felszólítottam, elsírta magát. Utánanéztem, kiderült, hogy az apja alkoholista, az anyja többször öngyilkosságot kísérelt meg. Rájöttem, hogy nagyon okos leány, és elkezdtem vele külön foglalkozni. Könyveket adtam neki, ezt olvasd el, azt olvasd el... Először az osztály előtt bizonyította be, hogy ő igenis valaki, ő tud. Utána az egyik kolleganőm megkért, hogy hadd jöjjön be egy órámra, mert hallott a diákoktól a tanítási módszeremről, ami abból állt, hogy ha mondjuk az illető harmadikos volt, akkor a három év anyagából először villámkérdéseket tettem fel, ezekre ugyanilyen röviden kellett válaszolni. Ez volt a belépő a feleléshez, utána aztán kapott egy témát, amit részletesen kifejtett. Mondtam neki, hogy jöjjön nyugodtan, azt csinálom, amit mindig. Minden órán feleltettem, mondtam, hogy most is fogok, egy gyengébbet, egy közepeset és egy jobbat. Amikor odaértem, hogy a jobbat, akkor ezt a lányt szólítottam fel. Dante volt a téma, ami nem könnyű. Kérem szépen, ez a lány elolvasta még Boccacciónak a Dantéról írott könyvét is. Meg még egyebeket. Azt is tudta, hogy Dante nagyapjának ki volt a szomszédja. Amikor vége volt az órának, a tanárnő jött mellettem a folyosón, és azt mondta, Lajos, ez egyetemi szint, amit ez a lány tudott, annak a felét nem tudtam volna. Ez a lány lett az, aki utána eljátszotta színpadon a Rómeó és Júliában a Júliát. Aki elsírta magát az osztály előtt, aki nem tudott megszólalni. Idáig jutott. Egészséges ember lett belőle. Ezt tartom a legnagyobb sikeremnek tanárként.

– Az előbb említetted a keleti irodalmat. Úgy tudom, hogy a Barbaricum Könyvműhely előszeretettel adja közre olyan írók, költők, kutatók műveit, akik a keleti irodalommal, például a krími tatár népköltészettel foglalkoznak. Azt is hallottam, hogy az igazságtól irtózó embereket különösen bosszantja a Barbaricum elnevezés.

– A Barbaricum név Janus Pannonius kapcsán merült fel bennem. Janus Pannonius Itáliában tanult, ott mondták neki, hogy Barbaricumból jöttél, medve volt az anyád. Ő pedig kemény daccal azt válaszolta, hogy igen, Barbaricumból jöttem, de érek annyit, mint ti. Ez a dac munkált bennem, amikor ennek a könyvkiadónak – másokkal együtt – a Barbaricum nevet adtam. Vállaljuk fel – ugyanilyen kemény daccal – a gazdag, szellemiekben is belakott Pannóniával szemben a barbaricumi mivoltunkat, és mutassuk fel azokat az értékeket, amelyek legalább közelítenek minket az ország szerencsésebb feléhez. A limesen kívüli területet nevezték Barbaricumnak, barbárföldnek. Hogy az elnevezés kit irritál, kit nem, az engem nem érdekel, ez az ő dolguk. Engem az érdekel, ha már a keleti irodalmaknál vagyunk, hogy Kakuk Zsuzsa lefordította a krími tatár népdalokat, már a folytatása is készen van talán, egy újabb kötet. Vagy hogy Bartha Júlia, orientalista nálunk jelentette meg keleti tanulmányait, amelyek nagyon fontosak. Összevetette a kunsági és a keleti kultúra párhuzamait, összefonódásait. Meg annak is örülök, hogy közreadhattam egy kazah költői antológiát, ami, úgy gondolom, hiánycikk, nem túl sokan ismerik és fordítják ezt a világot. Annak is örülök, hogy lefordíthattam például Mahammat Badritdinnak, a kumuk költőnek a verseiből egy kötetre valót, amelyek között több foglalkozik a Nagykunsággal és Mándoky Kongur István személyével, aki Mahammat Badritdin kezei között halt meg. Ezek fontos dolgok. Még akkor is, ha az 1600-as évek végén, a 80-as, 90-es években, Galga kán krími tatár vezér és társai felégették, elpusztították a Nagykunságot. Attól ennek a népnek még lehet értékes kultúrája, amit szeretni és élvezni lehet. A keleti kiadványokon kívül a szomszéd népektől is adtunk ki, például román egyfelvonásosokat Szlafkay Attila fordításában, vagy a keleti országrészben élő költőket, írókat, akik talán kevésbé ismertek. Legutóbb például Gulyás Imre, Debrecenben élő költőnek egy nagyon szép verseskönyvét. Körülbelül ötven kiadvány jelent meg úgy, hogy a Barbaricumnak nincsen pénze. Nem is volt soha. Mindig úgy kellett összekoldulni a könyvek kiadásához szükséges összegeket. Néha nyerünk pályázatokon, de az is egyre macerásabb, olyan iszonyatos adminisztrációval jár, hogy az embernek a pályázástól is elmegy a kedve. Mindenesetre úgy gondolom, hogy olyan szellemi műhely alakult ki a Barbaricum körül, amely ezt a tájat gazdagítja. Idevonzza a szellemi erőket ez is, az írótábor is, meg minden más is. Végre nem eltávolodnak, hanem jönnek. Egész eddigi tevékenységemmel azt a folyamatot akartam megfordítani, ami eddig volt: hogy elmennek. Jöjjenek! Mert vagyunk olyan gazdagok, mint más. És ha jönnek, akkor leszünk is, még inkább.

– A József Attila-díjat 1995-ben kaptad (abban az évben, amikor a Jászkunság folyóirat szerkesztését kényszerűségből abba kellett hagynod), akkor azt mondtad, a díjak megerősítenek téged. Ugyanilyen megerősítést jelent az Arany János-díj is, amelyet nemrég vehettél át?

– Arról a József Attila-díjról nem szívesen beszélek. Tényleg azt éreztem, hogy erősebb vagyok, de kiderült, hogy nem számítanak a díjak, a politikai osztozkodások a lényegesek. Az újonnan hatalomra került politikai erő a saját embereiben bízott, akik azóta semmivé tették a lapot, mert már nem is létezik. Hogy mit jelent az Arany János-díj? Nagyon örülök neki, egyrészt azért, mert nem a politikától kaptam, hanem a szakmától. Másrészt, Arany János nevénél számomra nincs nagyobb a világirodalomban. Költő így még nem ismerte a magyar nyelvet, a magyar népéletet, ahogy ő. Hatalmas tehetséggel vetette papírra mindazt, ami ízig-vérig magyar. Nekünk szól, nagy-nagy értékünk. Nem szabad elfelejtenünk. Hát, ezért örültem nagyon az Arany János nevével jelzett díjnak.

– Több kötetedet írtad már egy későbbi nagy családregény részeként. Mit jelent számodra a család?

– Mindent. A család nagyon sokra képes; olyan összetartó erő, amely segíti a tagjait mégha azok egymástól távol is élnek; úgy érezhetik, egy erőtérben mozognak. És most nem csak a szűk családra: a feleségemre és a két gyerekemre gondolok, hanem a nagy családomra. 1689-ig visszamenőleg már megismertem az apai őseimet. Nekem ők is sokat jelentenek. A holtak. Mert tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek nekik. Nem csak a génjeimet, nem csak a jó vagy a rossz tulajdonságaimat, a szokásaimat... Az időben egymást váltva, most én jutottam oda, hogy végig kell gondolnom bizonyos dolgokat a családdal kapcsolatban. Az a tervem, hogy egy hatalmas dokumentumgyűjteményt adok át a két gyerekemnek, amikor majd megházasodnak, azért, hogy folytassák. A családregény az más. Az a családról szól, természetesen. Folytatom anyámmal, azt hiszem, aztán majd sorban másokkal, a többiekkel is. Jellegzetes közép-európai, Kárpát-medencei sorsok bontakoznak majd ki. A mi családunknak is, mint az egész magyarságnak, az a nagy tragédiája, hogy ha mondjuk az anyai nagyapám szülőhelyére akarok eljutni, Dettára, akkor el kell mennem Romániába, Temesvártól negyven kilométerre, közel a szerb határhoz, ő ott született. Jártam ott egyébként. Ha azt akarom megtudni, hogy az apai nagyanyám milyen helységben is élt, született, akkor el kell mennem Szlovákiába, Pozsonytól északra egy Sasin nevű településre, ami Sasvár volt valamikor (és természetesen Magyarország), és folytathatnám a sort. Szanaszét szabdalták a családokat is, szétszakadtak a szálak. Amikor Dettára elmentem, nem is tudtak rólunk. Trianon óta annyira elszakadtak, nem tudtak kapcsolatot tartani, hogy azt is elfelejtették, kik vannak még a családban, azok közül, akik nem a környékükön élnek. Amikor fényképek, adatok alapján rájöttek, miként vagyunk mi rokonok, akkor aztán nagy boldogság vett erőt rajtuk. A megcsonkított Magyarország megcsonkított családokkal van jelen... Ezeket az elvagdosott szálakat újra kellene kötni, a családoknak újra felfedezni egymást, felfedezni a rokonokat, akiket csak hírből ismerünk, vagy sehogy. Mert kire számíthat az ember elsősorban az élet nehéz pillanataiban? Természetesen a családra. Én ezen ügyködök. A számítógépem tele van adattal, fényképpel, okmányokkal, dokumentumokkal, mégis keveslem. Sokkal több időt szeretnék rá fordítani. De idő, az nincs elég.

Vissza a tetejére