Eső - irodalmi lap impresszum

Kedves Lajos!

(levél odaátra)


Hívjuk egymást, mondtuk, névjegyet is adtál, emlékszem, hisz nemrég volt, aztán... Aztán nem történt semmi, ami manapság szinte természetes, az adott szó értéke majdhogynem zéró, de tudom, hívtalak volna, mert igazán örültem, amikor annyi év után megláttalak, teljes döbbenetemre éppen a Bárka Színházban, vajon te láttad-e a fotómat a társulati tagok közt, szóval hogy kiderült-e neked, mit keresek én ott. Hogy te mit, azt összeraktam: Berecz Andris lépett fel nálunk, talán már a Karcagról, Berekből hozott estjével, talán mással, mindegy is már. Hívtalak volna, mert ha valakitől, hát tőled tanulhattam meg – no nem mintha tartani tudnám, de legalább igyekezettel vagyok –, hogy ne dobáljam a szavakat, s ne koptassam értéküket úton-útfélen.

Nem tudtam, hogy nincs idő.

Jó két évtizede elveszítettük egymást, én „felfelé” nyomultam, pezsegtem-nyüzsögtem-pörögtem a nagy pesti életben, igen, azt hiszem, nekem muszáj százszor-ezerszer körbeszaladgálnom a földet, hogy egyszer észrevegyenek, neked elég, hogy helyben maradsz, állsz (álltál, tudom, múlt idő), mint a tölgy, és tudhatod, a világ fordul majd feléd. Ezt lett volna jó ellesni tőled, dehát ez nem módszer, nem szándék kérdése, talán magad sem tudod, hogyan csináltad. Hisz nem „csináltad” – csak éltél természetesen, ahogy a legnehezebb. S ahogyan egy fa sem válogat, ki bújik alá esőben-szélben, melyik madár rak fészket ágaira, s ki mászik fel legfelsőbb csúcsára győztesnek képzelve magát, úgy álltál te ott szelíd mosollyal, biztos pontként bárki számára elérhető közelségben.

Én legalábbis így emlékszem rád még a hetvenes évekből, amikor találkoztunk. Ifjú titánként, önmegvalósító, buta felnőtt kamaszként mindent akartam, te meg, gondolom, somolyogtál rajtam szakállad takarásában, és ha most hívtalak volna, megkérdeztem volna, mi járt a fejedben, gyanítom, megbocsátó szkepszissel szemlélted kispályás világhódításomat – de elfogadtál, kapaszkodhattam törzsedbe-ágadba, értő tekintetedbe. Fiatal voltál magad is, de már bölcs, legalábbis bölcsnek hihettünk, és bízhattunk hozzá, amire Körmendi rábólint, az csak jó lehet. Együtt alapítottuk a Fiatal Alkotók Körét, úgy rémlik, én voltam a vezető (ha ez nem így volt, megkérem a szerkesztőt, biggyesszen ide egy lábjegyzetet), dehát te voltál ott az érték és a tekintély, úgy sejtem, pedagógiai okokból rakhattál az élre. Merthogy olyan pörgős voltam, merthogy talán titkon ott akartál tartani Szolnokon, Karcagon, azon a vidéken, ami nem igazán tartja meg embereit, s ahonnét magam is eljöttem, mindegy már, miért. És mert te így megülhettél szép csendesen valahol, hogy megírj egy verset, egy prózát, hisz az úgynevezett alkotó alkosson, ne szerepeljen.

Mindig a periférián voltál és mindig középen. Na ezt add össze. Akár egy világítótorony. Távol a nyüzsgéstől, mégis mindenki számára eligazodási pontként. Kérdezhetnénk, miért írom ezt neked, aki mindezt bizonyára tudtad-akartad. Szerintem nem tudtad, nem akartad. Rég elfeledett, elvesztett természetességgel élted az életed, amiben minden magától értetődő volt. Ezt érezhette bárki, aki félelem, szorongás nélkül fordulhatott feléd.

Magától értetődő volt-e halálod, a magad természetes bölcsességével fogadtad-e azt, nem tudhatom. Amikor ideadtad a névkártyádat, nem is céloztál a téged felzabáló betegségre. Nem tudtam, hogy nincs idő. Nem hívtalak, te meg nem hívhattál. Ott, a Bárka kávézójában, abban a villanásnyi találkozásban nem tudtam megkérdezni, mit csinálsz, mit csináltál az elmúlt két évtizedben. Most megjelenik ez a neked szentelt szám, elolvasom majd, a többiek biztosan megírják. A lényeget láthattam: állt ott egy megbízható, komoly, hatalmas ember, szelíd barbarikum, és így szólt: hívjuk egymást. Lajos, én most hívlak, hívnálak. Teperek, pörgök, nyüzsgök, lebegek a semmiben, és oly jó lenne valakibe kapaszkodni. Például beléd.

 Ölellek, Laci

Vissza a tetejére