Kolumbusz Lajos, a felfedező

Amikor összebarátkoztunk Szolnokon, ő a Néplapnál dolgozott, én pedig a helyi rádiónál. A hetvenes években úgyszólván már „fel voltam fedezve”, a második kötetemben a fényképet mégis az a néhai Katona László készítette, akit éppen pártfogolt, a háttér pedig az a lakás, illetve az az egyetlen szoba, amiben Körmendiék laktak. Abban az időben már Budapestről járogattam le hozzájuk, és volt egy kempingágyuk, amin többször is megaludhattam – ha nem lett volna, talán a saját ágyukba fektetnek be maguk mellé. Az sem véletlen, hanem őket jellemzi, hogy később külön-külön mindkettőjükkel barátságban maradhattam, így ha lekéstem Karcagon az utolsó vonatot, sok évvel és egy házassággal később is kinyílt az ajtó, valahányszor azt mondtam a kaputelefonba, hogy Lidérc a háznál. Ez Baksán Mária egyik novellacíme, de közös megegyezéssel rajtam ragadt, mert váratlan bejelentkezésem néha csakugyan lidérces lehetett.

Amint Berekfürdőn a Rajk László utcában megvették a házat (most Nagy László utca), oda több fekvőhelyet szereztek be, mert Lajos már akkoriban egy írótábort szeretett volna. Emlékszem, hogy az első abban a kis kétszobás épületben volt, és aki nem fért be, az a kertjükben sátorozhatott. Hogy mindez mibe kerülhetett, arról soha nem beszélt. A későbbi táborok szervezése is neki köszönhető, de azoknak a költségeit a művészetkedvelő önkormányzat állta ugyanúgy, ahogyan a nemzetközi képzőművészeti táborét. A festők már évek óta jártak oda, mivel náluk csak a képek második anyanyelve számított, és szétszéledve festették, ami nekik tetszett. Ők talán könnyebben boldogultak, de úgy gondolom, hogy az írás múzsája szeszélyesebb, és nem csókolódzik naptár szerint. Ha az adott időben zsengébb művek születtek, az az alkalom kényszere volt. Horgászhasonlattal élve úgy gondolom, hogy ilyenkor néha a méreten aluli halat sem dobta vissza, bár biztosan nehezére esett volna cápaként felmutatni.

Soha nem beszélném le a dilettánst sem, a botladozó kezdőt sem, hiszen talán csak ők érezhetik az írás felhőtlen örömét, mint az a játékos, aki nem tétre játszik, hanem a maga kedve szerint. (A közlésről tapintatosan talán lehetne.) Azért hiszem így, mert a legtöbb szerzőben többnyire működni kezd a megjelenés tudata, azaz a megfelelni akarás. Saját írásainkról azért általában mindjárt látjuk, hogy melyik se jobb, se rosszabb a többinél, összetéveszteni a két végletet szoktuk. Az utóbbiba beleérezzük azt, ami nincs benne, és éppen azért nem, mert hiába született nagyon fontos, esetleg túl fájdalmas indulatból, nem tudjuk a kellő távolságból nézni. Oka bármilyen megrendítő, a vers nem az, ezért van szükség olyan jó szerkesztőre, akinek az igazmondása segíthet.

Legtöbbjükben azért többé-kevésbé ott él az a Kolumbusz Kristóf, aki nekivágva a tengernek új utat, azaz új tehetségeket akar találni. Körmendi Lajos ilyen másokat önzetlenül felfedező író volt, aki a maga kéziratát soha nem mutogatta, míg a másokét mindig elolvasta vagy meghallgatta. „Keres három királyt újszülött vershez”, írta elnézően, és nem emlékszem, hogy pályatársáról valaha rosszat mondott volna. Amikor más tette, helytelenítően hümmögött. De aki nem tud nemet mondani, annak nem biztos az igenje sem, ezért hosszú évek után sem tudom, hogy mi lehetett igazán az ő megértő mosolya mögött. A felfedezés öröme néha biztosan, és ez az öröm azt is megilleti, aki tévedésből Amerikában véli megtalálni Indiát.

A te hited szerinti túlvilágon kívánok boldog hajózást neked, Lajos!

Vissza a tetejére