Az első Barbaricum-könyv

Ismeretségünk valamikor ‘60-as évek végén kezdődött, amikor Körmendi Lajos Karcagon élt. Nem tudom, hogy gyakran változtatott foglalkozásai közül éppen melyiket űzte, mélyépítő technikus, tervező, könyvesbolti eladó vagy pincér volt-e. Az önkifejezés vágya azonban már akkor élt benne, csak még nem kapott határozott irányt és formát.

Gyanítom, a sokféle foglalkozás a felkészülés része volt. Tudta, hogy valamilyen alkotómunkára hivatott, de még bizonytalan volt, hogy mi lesz az. Tapasztalatokat, történeteket, figurákat, motívumokat gyűjtött. Talán nem volt ez annyira tudatos, ahogy a visszatekintésből tetszik, de a pálya későbbi íve igazolja a föltevést.

Ezeket a foglalkozásokat sem tekintette kényszerű robotnak, legalábbis nem mindegyiket. Egyszer együtt utaztunk Karcagra valamilyen rendezvényre, és a kocsiból kitekintve büszkén mutatott egy földdarabra a bekötőút mentén. Annak a rendezését, művelésre alkalmassá tételét ő irányította.

Megismerkedésünk idején irodalmi színpadot vezetett Karcagon. Egy fesztiválsiker alkalmából interjút készítettem vele a Szolnok Megyei Néplapba. Ezután néhány éves szünet következett. Ritkán találkoztunk. Láttam irodalmi színpadi rendezéseit, amelyek a korabeli sablonokat elkerülő ötletességükkel megragadtak, de közelebbi kapcsolatba csak akkor kerültünk, amikor 1974-től a Néplap munkatársa lett.

Az önkifejezés igénye és a világ szélesebb körű megismerésének vágya vezette a sajtóba. Akkoriban a napilapok a hétvégi számukban még irodalmi oldalakat – verseket, novellákat, kritikákat is közöltek. Lajos akkor állt író-költői pályája elején, és bár nem túl sok verse, novellája jelent meg a lapban, a kezdő író számára az mégiscsak jelentett valamiféle hátteret. A másik ok, amiért a Néplapot választotta, az lehetett, hogy ily módon a világ tágabb szeletét megismerhette. Beutazta a megyét, megismerkedett érdekes emberekkel, sikeresekkel és sikertelenekkel, gazdagokkal és nyomorgókkal, megmerítkezhetett egy olyan valóságban, amelyet Karcag úgy nem tudott biztosítani a számára. Körmendi Lajos, miként sok riportja bizonyítja, jól élt ezekkel a lehetőségekkel.

Nagyon fontosnak tartotta a valóság ismeretét. Abból táplálkozott egész írói munkássága. A riportjai közvetlenül, a prózája pedig annyi áttétellel, amennyi a művészi megformáláshoz szükséges.

Hamarosan rájöttünk, hogy írásainkban sok a rokon vonás, bár az övében több volt a folklorisztikus elem, alapvetően mindketten realista prózát műveltünk. Ez a felismerés adta az ötletet, hogy közös kötetben lépjünk az olvasók elé.

1975 körül már mindkettőnknek voltak olyan elbeszélései, amelyek könyvbe gyűjtése napirendre kerülhetett. Amikor – talán 1975 végén vagy ‘76 elején – a Magvető megkötötte velem a szerződést az Új Termés sorozatban megjelenő első kötetemre, fölvetettem, hogy közös könyvben adják ki kettőnk elbeszéléseit, a kiadó ugyanis korábban megjelentetett hasonlókat. A szerkesztők azonban arra hivatkoztak, hogy a kezdeményezés nem váltotta be a várakozásokat. Akkor már Lajos is többfelé publikált, ismerték a nevét, és azt mondták, jobb, ha mindketten önálló kötettel jelentkezünk. Összeláncolva című könyvem 1978-ban jelent meg, és 1981-ben Lajos is kiadta Barbaricum címmel az első verseskötetét, majd nem sokkal később prózáit is.

Nem célja ennek az írásnak az életmű elemzése, sőt egyes könyveké sem, ám a Barbaricumról el kell mondani, hogy önmagán túlmutató jelentést kapott. Úgy volt költői híradás az ország érdesebbik feléből, hogy elkerülte az ilyenkor gyakran fenyegető provincializmust. Körmendi Lajos úgy őrizte meg a kibocsátó közeg jellegzetes színeit, ízeit, hogy sokat beépített a verseibe azokból a művészi eszközökből, amelyeket a modern költészet addig létrehozott.

A „Barbaricum” a költészet, sőt általában a kultúra egy bizonyos szegmensében hívószó lett, az Alföld legszegényebb részének, a Nagykunságnak, a Tiszántúlnak a megnevezése, amelyhez Lajos a leginkább kötődött. Nem véletlen, hogy a zömmel e vidék szerzőinek műveit publikáló karcagi kiadó is a Barbaricum nevet kapta.

Nagyjából hat évig volt a Néplap munkatársa. Szolnokon élt a feleségével, Baksán Máriával, aki nyilván nem függetlenül Lajos befolyásától, maga is jó írásokat jelentetett meg, kár, hogy – tudomásom szerint – abbahagyta a publikálást.

Ez a Szolnokon töltött hat év volt legintenzívebb kapcsolatunk időszaka, kivéve talán közös fordításkötetünk készítésének és Franco Fresi olasz költő magyarországi látogatásának idejét, amelyről később lesz szó.

Leginkább a szerkesztőség volt találkozásaink színtere, de jártam néhányszor a Mikszáth Kálmán utcai garzonlakásban, és ő is megfordult néhányszor nálunk. A napi munka mellett nagyon sok közös témánk volt a művészetek, elsősorban az irodalom köréből. A véleményünk gyakran eltért, talán azért is tudtunk jókat vitatkozni művészeti, esztétikai kérdésekről.

Bár munkásságával megbecsülést vívott ki, nem érezte jól magát a megyeszékhelyen. Voltak ütközései is, bár ezekről nem szívesen beszélt, inkább csak közvetve értesültem róluk. Az újságírói munkában gyakoriak a konfliktusok, de Lajos nehezen dolgozta föl ezeket. Az ő városa mindig Karcag maradt, ott volt igazán elemében, ahol sokan ismerték és becsülték. Szolnokon gyakran elveszettnek érezte magát, visszavágyott a kisebb közösség melegébe.

Lajosban volt igény arra, hogy egy társaság középpontja legyen, szerette, ha fiatalabbak veszik körül. Ez indította már a ‘60-as évek végén irodalmi színpad szervezésére, később pedig a Jászkunság főszerkesztőjeként, majd a Barbaricum Könyvműhely irányítójaként megmaradt ugyanez a szerepe.

Az irodalmi színpaddal, a Jászkunsággal és a Barbaricummal is elsősorban másoknak akart használni. Jó néhány új szerzőt fedezett föl. Nagy lelkesedéssel említette, amikor egy-egy új tehetség jelentkezett nála. A saját sikerének is tartotta, ha elsőként közölhetett verset vagy prózát addig ismeretlen szerzőktől.

1980 után, amikor visszaköltözött Karcagra, lazább lett a kapcsolatunk, s csak akkor vált ismét szorosabbá, amikor a megyei irodalmi lap főszerkesztője lett. Nem sokszor szerepeltem a Jászkunságban, írásaim zöme más folyóiratokban jelent meg, de azért szerzőként is megfordultam néhányszor a megyeházi szerkesztőségben.

Legnagyobb közös munkánk Franco Fresi olasz költő kötetének a lefordítása és megszerkesztése volt 1996-ban. Akkor már nem volt főszerkesztő.

Franco Fresivel, a Szardiniában élő költővel szinte véletlenül találkoztam. 1995-ben Olaszországban jártam, és ottani ismerőseimtől tudtam meg beszélgetés közben, hogy egyikük közeli rokona költő és prózaíró, a szárd népmondák, legendák, a nép száján élő egyéb régi történetek kutatója és feldolgozója. Néhány könyvét is megkaptam, és megragadott bennük az a fajta népiesség, amely nem a színes, folklorisztikus elemet állítja előtérbe, hanem a helyiben, a sajátosban is általános emberit ábrázol.

Hamarosan több levelet is váltottunk Fresivel, aki elküldte nekem I canti dell’acqua e delle terre (A föld és a vizek dalai) című nagy albumszerű formában megjelent verseskötetét, amelyben a kitűnő versek mellett hasonló művészi élményt nyújtó fotók is megjelentek – Salvatore Ligios fotóművész munkái. A versekkel együtt egészen különleges élményt nyújtottak az olvasó-nézőnek.

Nem nagy dolgokról szólnak ezek a versek: gyermekkori emlékekről, a százéves nagyapáról, aki a puskáját kívülről a templom falának támasztotta, mielőtt belépett imádkozni, a szülői házról, a tengerről, a forró és sziklás szardíniái tájról, a rajta élő és meghaló emberekről. Sokadjára is beigazolódott, hogy a szegénység sok közös vonást alakít ki az emberekben akkor is, ha másféle tájon, más ég alatt élnek.

Éreztem, hogy fordítanom kell ezekből a versekből, mert a magyar olvasó számára is izgalmas költői világ mutatkozik meg bennük. Elkészítettem néhány nyersfordítást, s megkérdeztem Lajost, vállalja-e a versek egy részének műfordítását. Elolvasva a már elkészült anyagot, azonnal igent mondott.

A munka akkor vett nagyobb lendületet, amikor sikerült kevés pénzt szerezni. Arra természetesen nem gondolhattunk, hogy az eredetihez hasonló kötetet készítsünk, el kellett hagynunk a színes fotókat, hiszen azokkal együtt már 1996-ban is milliókba került volna a könyv kiadása. A versek között is válogatnunk kellett, saját vékonyka könyvünkben csak negyvennégy fért be, a legjobbak és a legjobban tolmácsolhatók. Ezek többsége Lajos műfordítása.

A munka gyorsan haladt, akkoriban szinte napi kapcsolat alakult ki közöttünk, ugyanúgy, mint Franco Fresivel, aki többször expresszlevélben adott megoldást néhány értelmezési problémára. Végül 1996 tavaszán megjelent A víz és a földek dalai címmel a könyv, amely a Lajos által alapított Barbaricum Könyvműhely első kiadványa lett.

A vállalkozás sikeres volt, ez ennyi év után nyugodtan leírható a dicsekvés vádjának veszélye nélkül, mert az érdem elsősorban nem a miénk, hanem Fresié, aki úgy része egy kis táj közösségének, ahogyan Lajos volt a Nagykunságénak.

A sikert mutatja több magyarországi és olaszországi recenzió, de mindenekelőtt a Fresi által vándorünnepnek nevezett felolvasókörút a megyében, ahol több száz lelkes hallgató előtt hangzottak el Franco Fresi költeményei – a költő nemcsak a verseivel, hanem közvetlen derűs egyéniségével is belopta magát a közönség szívébe. Ez a körút, a vándorünnep, mély nyomot hagyott Fresiben, amit az is bizonyít, hogy következő kötetében mindkettőnknek ajánlott egy-egy verset, amelyben akkori látogatásának számára legemlékezetesebb epizódjait is felelevenítette: Lajosnak A szomorú Krisztus előtt, nekem a Gólyák Nagyivánban című versét ajánlotta a Del dormire, la sera című kötetében, később pedig még két versben utalt itteni emlékeire a Reggio Emiliában megjelenő Origini (Kezdetek) című folyóiratban.

A magyarországi „vándorünnepről” azonban szóljon a legilletékesebb, maga Franco Fresi, az Eső számára írott visszaemlékezésében.

„Körmendi Lajosról őrzött legelevenebb emlékem egy 1996-os hideg áprilisi naphoz kötődik. A széljárta magyar puszta szívében voltunk. Talán 10-ike volt, de lehetett 11-vagy 12-ike is. Öten ültünk az asztal körül: én a feleségemmel, Barbarával, Körmendi Lajos és a felesége, Julianna, valamint Bistey András. Éppen befejeztük az ebédet, nagyszerű, csípős és forró rizses húst ettünk, és tokajit meg égető pálinkát ittunk. Vagyis csak mi ittunk Lajossal, mert az asszonyok nem kértek, Andrásnak pedig vezetnie kellett, s ő szigorúan megtartotta a törvényt.

Egy csárda melegét élveztük, egy kis étterem-fogadóét, amelyben régi, nehéz asztalok álltak, a falakat szőttesek és színes nyomatok borították.

Körben pedig ott volt a nagy, üres pusztaság. Egyetlen ház sem látszott belülről a távoli, homályos látóhatár széléig. Talán csak egy széltől gyötört fa, irányjelzőnek a rohanó, vasszürke felhők számára.

Az a kis csárda azonban nevezetes hely volt, járt ott Petőfi Sándor is, a Nemzeti dal költő-hőse, aki megtestesítette ennek a földnek a szellemét és a rajta élő emberek szabadságszomját.

Lajos az ablak négyszögébe szorított végtelen pusztát nézte, és Petőfi-verseket mondott, amelyek egyik-másikát nagy betűkkel kinyomtatva olvashatta a falon függő nyomatokon is. András egy-egy sort vagy szakaszt olaszra fordított.

Non ebbe Pest per scena ció ch’io canto... (Nem Pesten történt, amit hallotok...)

A felszolgálónő azt mondta, ezeket a verssorokat éppen ott, annál az ablaknál írta és mondta el először a költő. András ezt némi kétellyel fordította.

Lajos más versekkel folytatta, mint aki forrásból merít:

Oh ora la puszta é davvero un deserto... (Hej, mostan puszta ám igazán a puszta...)

Ora é silenzio pur nell’osteria: / l’oste e l’ostessa possono dormire la grossa: /possono pur gettar via / la chiave della cantina.... (De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak / Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak / Mert a pince kulcsát / Akár elhajítsák...)

Ezeknek a szavaknak a különös misztikuma megragadott, ahogy keményen hullottak Lajos szájából, számomra érthetetlenül, s megvilágosodtak a fordításban, ahogy a lépből, ha marokba szorítom, kifolyik az aranyszínű, édes méz.

De más emlékem is van Körmendi Lajosról: mindenekelőtt az a munka, amelyet Andrással együtt végzett egy verseskötetem fordításán, amely olaszul Canti d’acqua e di terre, magyarul pedig A víz és a földek dalai címmel jelent meg.

Szép vállalkozás volt, kár, hogy így már sohasem ismételhető meg.

Ők ketten szervezték a könyvem bemutatóját, az volt egy kiadónak, a Barbaricum Könyvműhelynek az első kötete. Most, majd’ tíz évvel az első megjelentetett kötet után, úgy tudom, neves kiadó lett, több tucatnyi könyvet segített eljuttatni az olvasókhoz.

A költészet napjától kezdve majdnem egy hétig szinte megállás nélkül tartott a könyvbemutató, találkoztunk újságírókkal, rádiósokkal, tévésekkel és természetesen az olvasókkal, tanárokkal, diákokkal...

Olyan hét volt, amit sohasem felejt el az ember. Jártunk Szolnokon, Karcagon, Debrecenben, ahol meglátogattuk a nagyszerű szürrealista festmények ihletett mesterét, Torok Sándort és feleségét, Esztert, aki férje munkásságát féltő tekintettel vigyázta. Lapok és folyóiratok, például a szolnoki Új Néplap, a budapesti Élet és Irodalom, az Ezredvég és mások méltatták a könyvet, amelyből néhány verset is közöltek.

Egyetlen nagy vándorünnep volt az a hét, és fáj, hogy már sohasem ismételhetjük meg a találkozásokat, amelyeknek ő volt az egyik főszereplője. Úgy gondolok a halálra, mint a Nagykunság sík vidékén port kavaró szélrohamra, amely akadály nélkül sodor tova mindent esztelen rohanásában... dehogyis mindent: ott maradnak a kun ősöket idéző hatalmas kőszobrok, és a végtelennek látszó térben ott marad mindaz, ellenáll a szél dühének és a halálnak, ami acélgyökereket növesztett abba a földbe.”

A közös fordításkötet kiadása, és Fresi magyarországi látogatása után sokáig csak futólag találkoztam Lajossal. A betegségéről is szinte véletlenül értesültem.

Egyik könyvének bemutatója előtt, amíg a közönség gyülekezett, beszélgetni kezdtünk. Lajos korábban sokáig hosszú hajat és szakállat viselt – néha tréfásan mondogattuk is neki, hogy úgy néz ki, mint egy pópa. A könyvbemutató előtti találkozáskor viszont egészen rövid volt a haja. Viccelődtem vele, tán szkínhednek akar felcsapni.

Lajos azonban nem nevetett. Akkor mondta el, hogy beteg, és sugárkezelést fog kapni, amitől kihullhat a haja. Azért vágatta rövidre, hogy ne legyen olyan feltűnő, ha tényleg kihull.

Már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam.

Vissza a tetejére