Eső - irodalmi lap impresszum

„Az én mániám a Kelet és az irodalom...”

Körmendi Lajos keleti tárgyú írásai


Nem sokkal ezelőtt, az utolsó interjúk egyikében, az Arany János-díj átadását követően mondta Körmendi Lajos a fent idézett mondatot. Aki ismerte írásait, őt magát, jól tudja, keleti érdeklődése a szülőföld, a Nagykunság révén eleve elrendelt volt. Aki ilyen mélyen kötődik a tájhoz, akit a kunsági föld így megfogott, nem kerülheti el sorsát. Nem véletlen, hogy a keletkutatás bölcsőjének tekintik Karcagot, hiszen kiváló turkológusokat adott a tudománynak. Németh Gyulát, Györffy Istvánt, Mándoky Kongur Istvánt. (Bár Györffy kutatásai nem kötődnek szorosan a turkológiához, annak eredményei mégis termékenyítőleg hatottak Györffy alföldi, szorosabban a nagykunsági néprajzi kutatására.)

A Kunságon úgy nő fel az ember, hogy nagyon korán találkozik azzal a különös történeti tudattal, amivel a más vidékről valók nemigen tudnak mit kezdeni. Kuntudatnak mondjuk. Olyan etnikai tudat ez, ami a Kunság kultúráját a keleti, közép-ázsiai kipcsak török népekhez köti. Körmendi Lajost ez a világ ragadta meg. Egy olyan népesség kultúrája, amely valamikor kunként jött ide, s most magyarként lépett Európába. A kunoknak ez a sajátos karaktere gazdagította a magyar kultúrát és az európait is.

Részben ez, részben a Mándoky Kongur Istvánnal való barátsága okán fordult Körmendi Lajos érdeklődése a keleti rokon népek felé. Az 1980-as évektől több alkalommal utazott Mongóliába, Kínába, Kazakisztánba, Kirgizisztánba, Tatárisztánba. Költészetére nagy hatással volt a tatár származású költőbarát, Ravil Buharaj, aki gyakran megfordult Karcagon. Olyankor rendhagyó irodalomóra keretében ismertette a török népek gondolkodását, költészetét a tágra nyílt szemű karcagi diákoknak, akik azon túl, hogy ízlelgethették a tatár költői világot, a messziről jött vendég kitűnő magyar nyelvtudásán is álmélkodhattak.

Körmendi nemcsak, hogy mélyen alászállt a rokon népek költészetének megismerésében, de egyre több kiváló műfordítással állt elő. Költői játékból a mongol rímelést is megtaláljuk az eszköztárában. A keleti rokon népek költészetének tolmácsolásában, úgy érzem, A puszta fiai (kazak költők versei Körmendi Lajos fordításában) című szerény megjelenésű, de annál nagyobb értékű kötet az a magaslat, amivel magyar költő nem állt elő korábban. A kazak költészet keresztmetszetét adja itt Abay Kunanbayevtől Oldzsasz Szuleymanig. A kezdetektől, a 19. századtól, a kazak nemzeti költészet megteremtésétől napjainkig. A kazak nép küzdelmeiről, a szülőföldről, a kipcsak puszta végtelenségéről, költészetről, szerelemről, tehát az élet fontos dolgairól szólnak ezek a versek. Arról a világról tudósítanak, amelyben még békében él a természet és az ember. A nomád hagyományokat őrző puszta óvja mindnyájukat, és táplálja gazdag nyelvi és folklórhagyományaikat.

Milyen különös ez a világi A pásztorkultúrák nem állítanak monumentális emlékeket, fényes templomokat, hatalmas épületeket. Nyelvükben élnek. A kazak jurta rácsa napóraként is szolgál, negyedóra pontossággal meg tudják mondani az időt, más-más szavakkal jelölve annak múlását. A kazak, kirgiz gyermek úgy nő fel, hogy hetedíziglen tudja felmenőinek nevét. Kell is tudnia, mert nyolcadik ágon válik szét a törzs, ezzel védik a rokonházasságoktól magukat, így vigyázzák a gének tisztaságát. Körmendi Lajost rabul ejtette ez a világ. Pontosan érezte és versfordításban vissza tudta adni minden rezdülését.

Egy más aspektusból, a képzőművészet oldaláról közelíti a kazak világot Ötemiszuli Szalamatról, a festőművész pályaképéről írott kötetében. Szalamat a kazak sors festője. Sajátos módon állt ki a szovjet birodalmi elnyomás alatt élő, konok, egyenes tartású kazakokért: képekbe emelte az ősi kazak kultúra még fellelhető elemeit. Dokumentált is azzal, hogy a művek egész sorában rögzítette az ősi kultúra és a hagyományok elmúlását eredményező kollektivizálás mindennapjait. Talán szokatlan, hogy a költészetről szólva egy festő pályaképét is bemutatta Körmendi Lajos. De ő nemcsak költő volt, hanem publicista is, a rokon világ kultúrájának megismertetését felvállalta a napilapok és folyóiratok hasábjain is. A Jászkun Krónika munkatársaként Árapály címen külön rovata volt az ilyen írások számára. Olvashattunk itt népszokásokról, táltoshitről, a kunok rokonairól, világgá kürtölte, ha egy-egy könyv megjelent szeretett szülőföldjéről, a Nagykunságról.

Nemcsak ő kereste a keleti szálakat, őt is megtalálták az onnan indulók.

Körmendi Lajos neve ismerősen csengett a Kelet felől Karcagra érkezőknek. Egy időben, azt hiszem, nem volt olyan hátizsákkal érkező magyarul tanuló diák, aki ne zsugorgatta volna a zsebében az ő címét és telefonszámát, hiszen köztudott volt, hogy hozzá mindenkor be lehet, sőt be kell térni, híreket hozni a távoli rokonokról, vagy csak a jó szó melegéért.

Sárándi József írja egy helyen: „Lajost ritka jó szimattal áldotta meg Teremtője, vonzza, szervezi maga köré a talentumos személyiségeket. (...) Megtalálják őt külföldi magyar és nem-magyar szellemtestvérei: kazakok, törökök, finnek, olaszok, franciák.” Hihetetlen energiával győzte ezt a nagy vendégjárást. Emlékezetem szerint 1985 óta vagyunk kollegák és barátok. Sokszor elmondtam, e helyen is leírom, hogy pályám irányának meghatározója volt. Az ő javaslatára kezdtem török tanulmányokba, s lettem a török népek néprajzának kutatója. Azóta, mondhatni, minden török vendégét ismertem, közülük nem egy közös barátnak mondható.

A legmeghatóbb azonban az a barátság, amely Nadzsije Güngörmüs, az Ankarai Egyetem professzorasszonya és Körmendi Lajos között volt. Nadzsije 1985-ben, harmadéves egyetemi hallgatóként érkezett Karcagra másik két társával. Családoknál helyeztem el őket, hiszen a nyelvgyakorlás, a magyar kultúra megismerése volt a cél. Így történt, hogy Nadzsijének a Körmendi család adott otthont két hétre. Az akkori diáklány az Ankarai Egyetem Hungarológiai Tanszékének professzora lett, tanítja a magyar irodalmat, megismerteti a kortárs írók műveit is. Így lett egyetemi szakdolgozati téma Körmendi Lajos munkássága. Három éve jártam Ankarában, az egyetemi könyvtárban is, de Nadzsije tanárnő könyvespolcán is ott találtam Körmendi Lajos munkáit, egyelőre magyarul, de tudom, hogy készül egy török nyelvű válogatás is, hiszen a tanárnő nemcsak tanítója, hanem kitűnő fordítója is a magyar irodalomnak. Jókai Mór, Móricz Zsigmond, Képes Géza, Kós Károly után Körmendi Lajos munkáiból is megjelenik egy válogatás török nyelven. Ha itt járt Nadzsije, Körmendiékhez vezetett az első útja.

Az elmúlt húsz évben megfordult a karcagi Kossuth-téri házban Dr. Dzseval Kaya, az Izmiri Egyetem, Dr. Ali Bilgin, az ispartai Ak Deniz Egyetem tanára és Hamdi Mert író Ankarából. Körmendi Lajost lenyűgözte a keletiek szép képes beszéde. A közös érdeklődés, a kisebbségben élő török népek kultúrája iránti vonzalom hozta össze Kraszimira Georgievával, aki származását tekintve gagauz, bulgáriai török. A ‘80-as évek végétől a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem nyelvi lektora volt, s gyakran megfordult Karcagon. Ő volt az egyik tolmács akkor is, amikor Mahammat Badrutdin kumik költő először járt Karcagon. Van valami fantasztikus mélysége a férfiak barátságának! Ők első találkozásra szót értettek, pedig nem beszéltek közös nyelvet. Ha Kraszimira nem tudott jönni, Szalai István segítségével cseréltek gondolatokat, de pontosan értették egymást. Mahammat Badrutdin volt az utolsó, aki Mándoky Kongur Istvánnal találkozott, ő fogta le a szemét Mahacskalában, ahol 1992. augusztus 22-én a karcagi származású nyelvész elhunyt. Badrutdin a Kunságra, a kunsági emberre volt kíváncsi, arra a közegre, ahol Mándoky felnőtt. Hat héten át élvezte a Kunság vendégszeretetét, közben egy kis kötetre való verset fordítottak le az övéiből. Örökké való tekintet címen 2003-ban jelent meg Karcagon. Benne a Két kipcsak táltos című vers az igaz barátságról, rájuk is érvényes:

És voltunk két kovakő
Egymást tűzze csiholók.
Minden szó szikrát ütött,
Gyújtva szívünkben kohót.

Voltunk két biztos barát,
Kevés társ mondhatta el.
Kezem válladra téve,
Lehullt rólam a teher.

A Barbaricumról, a nagykunsági könyvműhelyről is szót kell ejtenünk, hiszen Körmendi Lajos volt a megálmodója, és mondhatni egyszemélyes intézménye. Általa, az ő baráti kapcsolatai révén jöttek oda a kéziratok.

A Barbaricum Könyvműhely nemcsak a Nagykunság, hanem bízvást mondhatjuk, hogy a keleti országrész kiadójává vált. Természetes volt tehát, hogy a Karcagon szerkesztett Keleti örökségünk sorozatot is vállalta a kiadó. Ebben a sorozatban jelentek meg Mándoky Kongur István (A kun nyelv magyarországi emlékei), Pálóczi Horváth András (Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában), Bartha Júlia (Keleti tanulmányok) könyvei és a török népek népköltészetét bemutató kötetek, úgymint a Kihúnyó augusztus (Török, tatár, csuvas népköltészet – Cseh Károly fordításában), Amu darja széles vize (Válogatás a török népek folklórjából – Mándoky Kongur István fordításában), Örökké való tekintet (Mahammat Badrutdin kumik költő művei magyar nyelven Körmendi fordításában), Hoztam tenger mélyéről (Krími tatár népdalok és találós kérdések Kakuk Zsuzsa fordításában). Amint a szépirodalom, kiváltképp a verseskötetek, úgy az orientalisztika sem érdekli különösképp a nagy könyvkiadókat, ezért is gondolunk hálásan a Barbaricumra, illetve Körmendi Lajosra, aki vállalta, hogy gondozta, a keleti témájú munkák megjelenését is.

Mi mással is fejezhetném be ezt az írást, mint egy kazak költő, Ebdirahmankizi Turszunhán Kötelesség című versével. Körmendi Lajos ültette át nyelvünkre, ez az Ő üzenete is:

Ne mondd, költő vagy, ha szakadatlan nem áradsz,
Ha megdöngetni az ég kapuját nem fáradsz!
Föld lakói közt, ha másokat is ügyelsz, óvsz,
Emberként akkor magad elé tán kiállhatsz.

Másnak nem ártasz, sok lesz majd a te barátod,
„Ha magad után az ajtókat be nem vágod”.
Tán nem hiába éltél, ha mások arcán a
Vers-gyújtotta öröm tüzet lobogni látod.

Vissza a tetejére