Született június hatodikán

„A PUSZTA, ahol megnéztük a szép és ritka élővilágot, megmutattam neked a széki
pacsirtát, amely századok óta itt fészkel és nem költözik el a szomszéd pusztákra
sem, inkább elpusztul; miért tagadjam, én is így vagyok a Várossal Városommal...”

(K. L.: Ló a mecsetben, 1982)

Úgy éreztem, hogy ezen írás elé mindenképpen mottót kell választani, mégpedig Körmendi Lajostól való mondatot. Olyat, ami megmagyarázza (indokolja) az alábbi összegzés szükségességét. Nem szokás ugyanis – vagy én eddig még nem találkoztam hasonlóval – egy írói életműből olyan apró mellékszálakat leválasztani, s azt taglalni, milyen az író kapcsolata a helytörténetírással,(1) vagy a honismereti mozgalommal, honismereti munkával. Talán azért furcsa ez így, mert igencsak minden írót kötünk valami városhoz, tájhoz – Mórát Szegedhez, Gárdonyit Egerhez, Krúdyt a Nyírséghez, Móriczot az Alföldhöz, Mikszáthot a Felvidékhez –, de példa nélküli a szülőfölddel való ekkora azonosulás, a „benne gyökerezés”, mint Körmendi és a Nagykunság esetében. Márpedig az biztos, hogy valósággal benne teremtődött, benne fogódzott, belőle élt, s minden látható és láthatatlan porcikáját ismerte – de még mennyire!

Körmendi Lajos és a táj kapcsolata – mint a gyökerek hálózata – sok-sok szálon fut, hogy aztán egy törzsben egyesülve kerüljön a napfényre. Éppen ezért az írói életműnek a várostörténethez való kapcsolódását előbb tisztáznunk kell/illik.

Egy helyütt azt írta: „Szerintem az élet egy mánia megvalósítása. Az én mániám a Kelet és az irodalom.” Az Alföldet, Barbaricumot tekintette ő – szerintem – a Kelet legnyugatibb „végvárának”, és még felfedezhető egzotikumot rejtő-őrző népének, a nagy országúton legutoljára idáig vetődött népet, a szülőföld népét: a kunt. Azt, hogy ez a „mánia” honnan eredeztethető nála, ma már aligha tisztázható. Valószínűleg Györffy István, Németh Gyula, Szűcs Sándor, de legesleginkább Mándoky Kongur István hatásának, az utóbbi személyes barátságának hozománya. Karcagon, 1995. november 29-én, egy a városnak a magyar tudományban és kultúrában betöltött szerepét vizsgáló konferencián K. L. a következőket mondta: „Karcagnak sajátos szellemisége van. Ez több összetevőből épül fel. A kunok mindig kiváltságokat élvező szabad emberek voltak, s ez a tény egyfajta öntudatot alakított ki bennük, ami csak tovább erősödött az 1745-ös redemptiót követő évtizedekben. Ekkor vált igazán fontossá az identitás, az irodalomban a kun hősök keresése (pl. Uy Péter: Zádor és Ágota). Ehhez a kun öntudathoz (mások szerint redemptus öntudathoz) járult még egy erős református szellemiség (a város címerében is az Isten báránya látható). A huszadik században tudatosult igazán a nagykun fővárosban a keleti rokonság tudata, s elsősorban Györffy István néprajztudós, Németh Gyula turkológus, Szűcs Sándor néprajztudós, író és Mándoky Kongur István munkássága nyomán rendkívül erős lett a gyökerek és a türk népek iránti érdeklődés. Ez a három összetevő: a kun öntudat, a reformátusság és a keleti vonzalom karakteres szellemiséget ad a városnak. ... Meggyőződésem, hogy Karcagnak itt van (ti. ebben a szellemiségben E. Gy.) a kitörési pontja, ez az a terület, ahol az országban sajátosan egyedit alkothat, összetéveszthetetlent, nélkülözhetetlent.” Ő tulajdonképpen ezen szempontok szerint, ezen a szűrőn át figyelte a tájat (Barbaricumot, Kipcsakisztánt), a benne élő embert és e szerint vonzódott azokhoz, vagy éppen vonzotta azokat, akik ugyanezt a tájat valamilyen formában leképezték: kutatták, felmérték, térképezték, elemezték, bejárták, lefotózták, lefestették, leírták, hírt vittek róla – vagyis valahogyan hírt adtak róla, értéket rögzítettek itt és juttattak el másfelé. Éppen ezért ismerte hihetetlenül nagy számban az itt élő, innen elszármazott, innen tudósító vagy éppen velünk szimpatizáló alkotókat az absztrakt festőtől a szótárkészítőig, az élsportolótól az iparművészig. Ha valaki, ő igazán jól tudta, mekkora értékeket őriz ez a vidék, milyen erőket szabadított fel eddig a tudománynak és a művészeteknek, és mi az, ami még növekszik. Két évtizedes terve volt a Nagykunsági ki kicsoda? vagy egy életrajzi lexikon összeállítása, amelyhez hatalmas anyagot halmozott fel. Ennek méreteiről, valódi értékeiről csak hagyatékának megismerése adhatna számot.

Közelítése a Barbaricumhoz, mint egy interjúban elmondta, teljesen és egyértelműen érzelmi kötődés. Ahogyan Robert Lowell-t idézte: „... most a nyulakkal futok, nem a vadászebekkel” – vagyis gyermeki igazságérzettel a gyengébb, a megalázott mellé állt. „Több írásomban is kifejtettem már, hogy könnyű lenne a fővárosba, vagy a Dunántúlra, tehát egy nálunk fejlettebb vidékre menni, de én az Alfölddel szeretnék lenni, hogy az is felemelkedhessék. A ragaszkodásom a városhoz tehát ilyen tekintetből egyértelműen érzelmi kérdés, másrészt viszont van ebben tudatos, teljesen racionális megfontolás is. Végiggondoltam azt, hogy kell egy példa az újabb generációk előtt, hogy íme, itt is lehet európai módra élni, olyan (ti. európai E. Gy.) szellemi igénnyel létezni és alkotni. Úgy érzem, nem akkor teszünk jót, ha saját érdekünkben elmegyünk egy olyan helyre, ahol nekünk jobb, hanem akkor, ha maradunk és azt a helyet változtatjuk olyanná, hogy ott érdemes legyen maradni. ... Szerintem Karcagnak az egyik legnagyobb kincse a sok tehetséges emberi fő, aki itt akar élni és alkotni. Általuk szellemi értelemben is megindulhat a polgárosodás.” (1995.)

Nagyjából ez volt az álláspontja jóval korábban, az 1980-as évtized legelején, amikor a megyeközpontból hazaköltözött. 1984-ben ismerkedtem meg vele közelebbről, akkor a Györffy István Nagykun Múzeum részmunkaidős irodalomtörténésze volt, majd az év végén a Városi Csokonai Könyvtárban kapott állást – itt lettünk munkatársak. Időben ekkortól ismerem a várostörténetről, a honismeretről, saját értékeink megismerésének fontosságáról vallott nézeteit és elképzeléseit. A várostörténeti kutatást, pontosabban a várostörténet eredményeinek bemutatását, publikálását és propagálását – mivel a helyi öntudat ébredésének kellő és szilárd szellemi támasztékot teremthet (és teremt) – rendkívül fontosnak tartotta. Jól emlékszem a közösen főzött tervekre könyvtári (várostörténeti és helyi irodalomtörténeti tárgyú) füzetsorozat indításáról, műfordítói kör szervezéséről, még élő kunsági hagyományok gyűjtéséről és így tovább. Sok mindenben egyetértettünk, de abban már tamás voltam, hogy itt nálunk valami hihetetlen érdeklődés övezné a keleti, rokon népek irodalmát és kultúráját, mint ahogy igazolódott is később, hogy a nagykun összetartozás tudata mára már mindössze néhány értelmiségi tudatában él (ha egyáltalán élt valaha ennél szélesebb körben!?).

A tervek (pontosabban azok kivitelezése) 1985-ben kaptak igazán lendületet, amikor Körmendi Lajos megszerezvén a diplomát (ELTE), a Gábor Áron Gimnáziumban lett a magyar nyelv és irodalom tantárgy tanára, félállásban pedig átvette az 1970-es évek vége óta létező Nagykunsági Honismereti Kör vezetését. Gimnáziumi tanárként tanárkollégák és diákok bevonásával műfordító kört alakított, vezette a szép sikereket elérő színjátszó csoportot, a Yorick Kht-t. A honismereti kör, amelynek kb. tízfős állandó alkotó-, illetve előadócsoportja volt, Nagykunsági Honismereti Műhellyé alakult és már nemcsak a történészeket és a néprajzi gyűjtőket fogta egybe, hanem a képzőművészeket, természetjárókat/védőket, néptáncban-népzenében „utazókat” is. Feladatai tehát kibővültek, tagsága lényegesen megnövekedett és valamennyiőnk nagy örömére megifjodott. A Déryné Művelődési és Ifjúsági Központ, a Damjanich János Múzeum és a Györffy István Nagykun Múzeum anyagi támogatásával és „védnökségével”, új szempontok szerint nívós Honismereti Pályázatot hirdettek meg. Az első években igen szép sikerekkel és remek eredményekkel. És ezzel párhuzamosan időről időre remek előadókat hallhattunk, s az előadások végső konklúziója nyomán ki-ki előtt nyilvánvaló lett, hogy a településtörténet nemcsak néhány érdeklődő értelmiségi történészkedő hobbija, hanem nagyon is fontos tevékenység, amely majdan talán egy új országtörténetnek (is) alapokat adhat.

Gőzerővel folyt tehát a munka, s az idők teltével markáns vonalat kapott úgy a várostörténet, mint az azzal párhuzamosan folyó, a rokon népek folklórját magyarra ültető fordítói tevékenység. Az utóbbiról nyilatkozta K. L. 1995-ben: „Nagyon fontosnak tartom ezt a feladatot, már csak azért is, mert ezek az irodalmak a magyar olvasók előtt teljességgel ismeretlenek. ... Nos, én egyfajta missziónak érzem a keleti kultúra közvetítését. A műfordítást utazásnak tartom, utazásnak egy másik kultúrában...” Ezzel nem is volt semmi baj, a probléma – szinte minden esetben – akkor jelentkezett, ha K. L.-t tervei, lehetőségei, munkája másfelé szólították, s az addig általa vitt irányító-összetartó feladatot elérkezettnek látta továbbadni. Az addig szépen haladó munka ettől kezdve lendületét vesztette, ellaposodott, vegetált és végül kihunyt. K. L. ugyanis szuggesztív, karizmatikus egyéniség volt, lelkesedése, elkötelezettsége szinte minden arra fogékony embert magával sodort, a kezdeti lelkesedés fenntartásához azonban a legtöbb esetben az ő személyére volt szükség. Jó példa lehet erre a gimnáziumi műfordítói kör, amely fénykorában önálló kötettel (A szent forrás) jelentkezett, de Lajos távozása után – minden jóakarat mellett is – széthullott. Reinkarnációját az 1995 őszén Karcagon megalakult Barbaricum Irodalmi és Művészeti Egyesületben vélem felfedezni. A Barbaricum Könyvműhely célja és legfőbb feladata a könyvkiadás, „az ország keleti felének szellemi értékeit, továbbá a kunok és a magyarok rokonnépeinek irodalmát ... bemutatni elsősorban”.

Jócskán leapadt a Honismereti Műhelyben tovább dolgozók száma is, de akik maradtak, publikációk sorát jelentették meg az idők során, s többük nem is egy önálló kötettel bír. Bátran leírhatjuk, hogy az 1988-ban újrateremtődő városi újságot az először még kultúra és honismereti írások korlátai közé szuszakolt Karcagi Hírmondó című műsorfüzetet is javarészt e Honismereti Műhely tagjaira építette a szerkesztő Körmendi Lajos, aki az egy évvel később városi lappá előlépett újság első főszerkesztője lett. 1989-ben vette át az 1955-től megjelenő (s 1979-89 között szinte legendásan rosszul szerkesztett) Jászkunság című folyóiratot, amelynek hamarosan új tartalmi és külső arculatot adott. Mint a megyei lap vezetője figyelmet fordított a várostörténetben dolgozókra, megjelenési lehetőséget biztosított nekik. Ugyanezt tükrözik az 1990-es évek közepétől általa szerkesztett Karcagi Kalendáriumok. A kalendárium, mint sajtótermék, mára minden régi aktualitását elvesztette, de több mint száz oldalon lehetőséget adott a helyi alkotók, köztük a honismeret művelőinek a bemutatásra, bemutatkozásra.

A várostörténet műfajában, tudományában vitt szerepét ebben foglalhatjuk össze. Történészi munkamódszerekkel nem végzett mélyfúrásokat, a levéltári kutatásokat az ő esetében a beszélgetés, a találkozás, az értékek dokumentálása pótolta, amelyek élményanyagának rögzítéséhez mindig a miniatűr elbeszélést, a glosszát, a rövid esszét vagy riportot alkalmazta. Ilyen írások foglalata Az együttleges szellem című kunsági irodalomtörténet vagy kultúrhistória. A Barbaricumtól Bejgliumig (s tán tovább) húzódó írói pálya – főként az évezredet lezáró és megnyitó másfél évtized kulturális, életmódbeli, nemzeti-mentális, ízlésbeli és értékváltozásai hozományaként – lezáratlan útkeresés maradt. A Nagykunság, Barbaricum a jelen megváltozott világában sem talált nyugalomra. A diktatúra, amely csaknem leszámolt vele, eltűnt ugyan, de továbbra is veszély fenyegeti, az elszürkülésé, a felszívódásé. Körmendi Lajos „a nyelvében él a nemzet” definícióra építve példálódzik az eltünedező tájnyelvvel Az együttleges szellem bevezetőjében: „... Lelek a szóra. Történelmi és természeti katasztrófák gázoltak át a Nagykunságon, ennek ellenére vagyunk. Meddig?” A megoldáshoz, megmaradáshoz igyekezett segítséget nyújtani, támaszt adni a táj által inspirált, itt képződött, felhalmozódott irodalmi értékek (vagy éppen helyi irodalmár csodabogarak) elősorolásával. Várostörténeti eseményeket felhasználó a helyi mese és mondavilágot sejtető elbeszélések A táltos kincse írásai is. Lebilincselő, izgalmas olvasmányok, de irodalmi művek, s alig van közük a szigorúan vett történetíráshoz vagy a folklór hagyományaihoz, bár amint azt a szerző maga nyilatkozta, papírra vetésüket széles körű adattári búvárkodás előzte meg. A cél itt is a tanítás, a helyi sajátosságok hagyományozása, ezért is tűzdelte meg a mesék egy részét az író 19. században gyűjtött tájszavakkal, már-már kiveszőben lévő kun gyökerű földrajzi nevekkel. Mesélés és tanítás itt a cél, jól mutatják ezt az említett elbeszélésekhez csatolt magyarázó lábjegyzetek is, bár csak a kötet első írásainál találkozhatunk velük.

Végigolvasva az eddig leírtakat, látható, túl közeli még a halála ahhoz, hogy hideg fejjel, összeszedetten tudjak elmélkedni róla. Summázatként: Körmendi Lajos költő, prózaíró, publicista volt elsősorban, az ezen kategóriába sorolható írások mestere. Helytörténeti, város- vagy tájtörténeti kutatásokat, igazi mélyre hatoló kutatómunkát sosem végzett. De mindennél büszkébb volt a szülőföldre, a szülőföld emberére, annak sajátos történetére, tartására, és az általa az évszázadok alatt teremtett (bármiféle) értékekre – ideértve akár a kun öntudatot, egy tehetséges irodalmárt, tudóst, tanárt, művészt vagy növénynemesítőt. Ezért is álltak (kerültek) hozzá közel az említett értékteremtésre hivatottak mellett azok, akik a város történetének feltárásával valami hasonlón dolgoztak. De így volt ez minden alkotó szándékú helybelivel, mindenki utat talált hozzá, s ő, ahol lehetett, segített. Biztatással, megjelenési (kiállítás, publikálás stb.) lehetőséggel. Hatalmas segítség volt ez – főleg az utóbbi évek beszűkült lehetőségei közt.

A város kultúrtörténetét feldolgozó írásai lebilincselően szellemes, elgondolkodtató, néha megmosolyogtató írások, de csak töredékek – az egész darabkái. Ugyanúgy tanító szándékú publicisztika A táltos kincse című mesegyűjtemény, amelynek darabjait – tőle tudom – a Szabad Föld felkérésére kezdte el írni, úgy, hogy írjon meséket, ő pedig „kunsági meséket” szállított.

A honismeret, várostörténet helye az ő életművében sokkal inkább a szervező-segítő jó baráté, mindamellett persze, hogy sorra rendre küldözgette az ország felé a szülőföld, a „kunsági kis haza” híreit, reflexióit. Nagy álma a kunsági lexikon, a Kunsági Ki Kicsoda összegyűjtése volt, maradt (mint barátjáé, Mándoky Kongur Istváné a kun szótár elkészítése). Élete végéig dolgozott rajta, ahogy Az együttleges szellem második kötetét is tervbe vette. Vagy két éve egy történelmi regény, a Zádor és Ágota megírásának tervével örvendeztetett meg. Az Esőben leközölt regényrészlet bizonyítja, megkezdte az írását, de azt csak a hagyaték mutathatná meg, meddig ért vele.

Címnek írtam le azt, ami a várostörténet mellett még összekapcsolt vele, ő is és magam is június hatodikán születtünk, csak én tizenöt évvel később. Elérkezvén a születésnap, vagy én hívtam, vagy ő, jó egészséget, jó munkát kívánva. Ötvenedik születésnapján rövid interjút készítettem vele az eltelt fél évszázadról, jelenünkről. Akkor azt mondta: „Ez az időszak, amikor nem számít a szellem – a pénz számít. Nem számít az erkölcs. Hülyének néznek írókat, mert nem állnak be a mindenkit legázolók, a gátlástalanul mindenkit csak eszköznek tekintők közé. Ez nem az írók ideje, annyiban viszont mindenképpen, hogy erről a korszakról is az marad majd fenn, amit ők megírnak róla. Abban azért bízom, hogy a szellem idővel visszanyeri a maga rangját.”

Ebben bízhatunk talán valamennyien.

 

(1) A helytörténet kifejezést, bár úgy tűnik végérvényesen átment a köztudatba, nem tartom megfelelőnek. Mivel pl. Petőfi is A helység kalapácsáról írt, itt is legalább helységtörténetet kellene írni ill. mondani. A helység aztán persze attól függően lehetne város, falu, telep stb. és természetesen nem kizárólag a „hely”, hanem az azt benépesítő emberi közösség történetéről van szó. A manapság közhasználatban lévő „helytörténet” kifejezést mit sem jelez ebből. Tehát ahol tehetem, a dolgozatban várostörténetként fogom említeni.

Vissza a tetejére