Eső - irodalmi lap impresszum

A Barbaricum költője

Körmendi Lajos verseiről

 

 

 

 

 

Fájlalom, hogy Körmendi Lajos már nem nyugtázhatja, nem helyesbítheti vagy háríthatja el mindenestül soraimat, az elismerést akár jogos öntudattal kevesellve, akár szerényen túlzásnak állítva be. Az ő környezetében, a berekfürdői írótáborban legalább néhány napra megvilágosodott számomra, hogy legjobb, ha a kritikus magával az alkotóval közli véleményét, olyan emberek között, akik a maguk élményei alapján mindjárt hangot is adnak másféle nézetüknek. Ez jó volt, de vége már, s nem tudom, lesz-e folytatás – a fáradhatatlan szervezőnek lesz-e utóda, akibe baráti szelleme átszáll. Már csak magamnak és a velem együtt emlékezőknek idézem föl az arcát, s mondom el, kinek tartom őt, aki többször is vendégül látott szülőföldjén, a „Barbaricumban” – Berekfürdőn és Karcagon.

Ha már a Barbaricumról és a költő arcáról szóltam, Körmendiről a nagyszentmiklósi aranylelet egyik korsóján látható fejedelem ábrája jut eszembe: az ötvösmesterrel önmagát megörökíttető Bojla, aki tehát nemcsak félnomád, azaz „barbár” hadvezér volt, hanem műpártoló is, és feje formálásán meg a termetén kívül ebben, csakis ebben Körmendi elődje. „A múlt nem múlik el, / csak jelenné szilárdul” – írta A képek árnyéka című verseskönyvében, szerzőtársához, Torok Sándor grafikushoz intézett versében. Az idézett sor értelme most megsokszorozódik. A több mint ezer éves műkincs szilárd anyaga eggyé válik számomra Körmendi Lajos asztráltestével, ahogy a régmúlt a jelennel. A táj lelke, amely a Tiszántúlnak ezt a fertályát kitölti, és amelynek létezését, testet öltő emberi arculatát híven és tudatosan őrizte Körmendi Lajos, a költő, író, szociográfus és kultúraszervező – ugyancsak jelenvalóvá lesz, „jelenné szilárdul” az általa megírt szülőföldi tájban, a hagyományokban, szokásokban, relikviákban, de a sorsokban is, magukban az emberekben, köztük a művésztársakban. Úgy, ahogy ő megörökítette világát, nem csupán a költői ihlet óráiban, hanem a kötelességszerűen bár, de magas színvonalon végzett újságírói hivatás mindennapjaiban és a kollegiális emberi kapcsolatokban is.

Költői látomásaiban másutt is jelenné szilárdul a múlt. „A nádas mélyén talán / farkas lapul, esetleg / vándor teteme hever, / vagy török elől menekült / kunok tekintete villan” – olvashatjuk a Nádasban. S ez nem csupán a nemzeti himnuszunkban is megidézett magyar sorsra, a bujdosókéra utal, hanem az emlékek nyomán arra is, hogy a közérzet évszázadok alatt sem oldódott fel a szorongások, félelmek alól. Volt oka rejtőzni, „lappangani” sokszor nemzedékünknek is.

Forgatom azt a verseskönyvét, amelynek A gyökeres állat címet adta – a fákat nevezte így régi írástudó elődje, Apáczai Csere János. A puszta című vers prózát mímelő bevezetőjében olvashatjuk: „Megmutattam neked a széki pacsirtát, amely századok óta itt fészkel, és nem költözik el a szomszéd pusztákra sem, inkább kipusztul; miért tagadjam, ehhez a madárhoz hasonlítottam magam, én is így vagyok a Várossal, városommal, mondtam, ami akkor, ott, hitelesen hangzott, csakhát” – és a szemnek ezzel a „csakháttal” kezdődik a vers. Innentől a folyamatosan írt sorok megtörnek, rímek csendülnek, önállósult írásjelek, kérdő- és felkiáltójelek tűnnek föl és rendeznek tömegtüntetést, majd Majakovszkijra emlékeztető, lépcsőzetes verssorok lejtenek a túlsó margóig, hogy a fordulóban újabb emeletre lépjenek lejjebb. „Modern” verset olvasunk, a javából, amely térben is jelzi a végtelenséget, hasonlóan, mint Tornai József egyik legszebb (évtizedekkel korábbi) költeménye, a Síkság. Igen, az Alföld költője Körmendi Lajos is – szép és nehéz örökséget vállalt magára szülőhazájával nemcsak Tornaitól, hanem Petőfitől, Juhász Gyulától, Sinka Istvántól, sőt József Attilától és másoktól is. Most már bevallhatom: utána kellett néznem, hogy József Attila Margaréta című versét írva vajon nem erre a tájra utalt-e, amikor leírta, hogy „A berekháti köd / pamutpapucsban lépked szívemen”. Nagymonográfia utalja ezt a képet jóval nyugatabbra, a Tiszán innen fekvő Szabadszállásra. Bárcsak tőle, Körmenditől kérdezhettem volna meg, nincs-e itt valami tévedés... A Stoll Béla által közzétett három kötetes, 2005-ben kiadott József Attila összes verseiben a Margarétához fűzött jegyzet világosít fel arról, hogy a költő Balatonlellén írta versét. Ahogy Stoll Béla írja, „megerősíti ezt a vers »berekháti« szava, amely utal a Balatonboglár és Balatonkeresztúr között Benső-Somogyban elterülő Nagyberekre és annak -berek összetételű számos részletére”. Csak mostanában, a jó emlékű berekfürdői táborozások és Körmendi Lajos halála után tudhattam meg mindezt. Évekig abban a hiszemben voltam, hogy maga József Attila is a Barbaricum-beli „Berekhátat” foglalta versébe – ám ez a tévedésem is fokozta a táj iránti érdeklődésemet, és bármilyen furcsán hangzik, számomra most már az is Berekfürdő nevezetességei közé tartozik, hogy József Attila nem erről a berekről írt a Margarétában, amikor a „berekháti köd”-öt emlegette.

Visszatérve Körmendi versére, A pusztára, a „csakhát...” közvetlen folytatása: „valahogy ki kéne mondani a szót: / hazám”. Ám a petőfis pátosz iróniába fordul, a vers fájdalmas grimaszba és groteszk szójátékba fintorul: „de ki mondja ki? egy hazafi / egy Hazafi Verai / egy hazai fifika / egy haza-fika”. Kiderül itt, hogy nem az önsajnálat beszél belőle, hanem a keserű irónia és a szülőföld adott embereiért érzett felelősség: „csak a hónaljszagú szél sutyorogja / hogy siratóasszonyok mászkálnak az Alföld arcán akár a legyek”. A szánalmas Petőfi-utánzóktól elfordulva néz szembe a tényekkel, sorsokkal, tennivalókkal. Az irónia íze nem enyhül, s nem ad teret az édesebb aromáknak, de a pátosz sem hal ki a lélekből: „szeretném ha megértenétek / pedig megérthetnétek / az életemet / olyan / egyszerű: / én már kivert kutya is itt akarok lenni / ezen a lecsós Alföldön”.

Körmendi már a hetvenes-nyolcvanas években mélyen benne volt saját korának közös, lázadásra ingerlő és ihlető közegében. Sok mindent átvállalt a fővárosi (vagy oda költözött) nemzedéktársak, Szervác József, Zalán Tibor és mások underground gesztusaiból: kívül akart maradni az irodalmi bennfentesek világán. Ő is a minél nagyobb szabadságért szólalt meg, tudva, hogy az egyéniség jogérvényesítésével kezdődik a harc, ha nem is azzal végződik. „Nincs többé aranykor”, írta, „véget értek a „horatiusi évek”, ne várjanak tőle „szép” verset és illedelmet, csak a nyers igazságot mondhatja. S ezt mindig be is tartotta, dühösen és ironikusan, vakmerőn és keserű-játékosan.

Leír például egy „szép” költői képet, holdfényeset és bársonyosat, majdnem idillit, de aztán mintha tussal húzná keresztül: „ékszerboltjában a bársonyos égnek ellobban a legszebb gyémánt / és én hiába keresek háromkirályokat az újszülött vershez / érdekes / rólad is az elmúlás jut eszembe / méghozzá milyen gusztustalan módon: / »ékszerboltjában a bársonyos égnek« pfuj! / mennyivel szebben ugat / Baudelaire kutyája: »ilyen mocsok leszel, te drága«”. A parnasszusi szépséget fölidéző, ám „egy dög” tetemével mindjárt a borzalmak szintjére is taszító francia poéta példája vonzotta. Nem az idillivé szépített, szivárványos „provincializmus” tartotta őt a Nagykunságban, hanem a hűség. Illyés Gyula több nyilatkozatában, esszéjében is figyelmeztet arra, hogy a „provincia” bajait feltárva, valóságos lakóival elvegyülő, értük cselekvő, gondjaikkal törődő értelmiség többet tesz az emberiségért, mint azok, akik otthonukba zárkózva csüggnek az emberiség elvont eszméjén. Körmendi Lajos maradandó példája tehát a provincializmust közelharcban – szinte kézitusában – legyűrő, a rábízatott régiót országos közüggyé emelő és országosan képviselő értelmiséginek.

Neki a határtalan síkság, az adott közösség és az igazmondás jelentette a szabadság élményét. „Bodleres” szerelmi költeménye is ezért vall kíméletlen igazmondással, vállalva érte az illúzióvesztést is. Hogy lett volna hát kíméletes a nyolcvanas években a hosszasan veszteglő „puha diktatúrával”? Ennek jelképéül egy sárgát mutató közlekedési lámpát írt meg, amely nem akar sehogy zöldre váltani. „Állunk. Csak az idő szalad. / Mennénk. Nem tilos. De nem szabad.” Magvasabb diagnózist még nem olvastam a nyolcvanas évek állapotáról.

A bereki tájban persze a szépséget is fölfedezi. A Páros fa úgy állít emléket az emberi párnak, mintha Philémon és Baucisz ovidiusi átváltozása után fonódnának össze a két fa ágai. S ahogy összevetem az Alföld más vidékeinek költőivel, Tornaival, Buda Ferenccel, Ratkó Józseffel és másokkal, az egyhangú síkság még színesebbé, rejtelmesebbé és vonzóbbá válik, mint amilyennek eddig is véltem. Az ő Alföldje, a Nagykunságnak ez a vidéke mennyire más, mint Dunaharaszti, Tiszakécske vagy Nyírbátor környéke. És mennyire más az a költői karakter is, amely ezt a tájat megörökíti. Humora fanyar és kesernyés, mintha a berekfürdői kutak vizével bugyogna felszínre a mélységből. S a felszín is fontos nála: a kedély fodrozó melegsége, bizalmas, egykedvűséget játszó érzelmi telítettsége.

Ám ha mély, bölcseleti szempontból is az, ha úgy hozza mondandója. A Torok Sándorral közösen jegyzett könyvében olvasható Megnyúzott űrállomás című verse egy űrbéli szemét-dombbá vált, lepusztult rakétaállomást vizionál: „már csak a vezetékek gubanca, / csupasz, / halott szerkezet-csontváz. / Elmélázol: / ezt akarták az / Isten helyére ültetni?”

Körmendi Lajos megerősít hitemben: azok viselik szívükön a „népek hazája, nagyvilág” nagy kérdéseit, akik testközelből érzékelik és föltárják a különböző régiókban élő emberek valóságos, ha úgy tetszik, a „provinciális” gondjait.

Vissza a tetejére