Körmendi Lajos rejtett és vállalt vallomásai

Körmendi Lajos életműve a maga teljességében bizonyítéka annak, hogy költőink jó része – a „jó” itt nemcsak mennyiséghatározó, hanem minőségjelölő funkcióban is értendő – nem adta, adja meg magát annak az irodalomelméleti véleménynek, amely szerint a költészetet meg kell tisztítani a képviseleti szereptől, a költőnek pedig meg kell szabadítania művét saját személyiségétől és személyességétől. Ezt a hermeneutikából induló, a recepcióesztétika által továbbfejlesztett, a konstruktív és dekonstruktív irodalomtudomány részéről sok tekintetben modulált elméletet hazánkban megközelítőleg negyed százados késéssel vették át az irodalmárok (úgy a 80-as évek derekán), és a magyar költészetre alkalmazva a képviseleti funkció elutasításában olyan nézetekig jutottak el, amelyeket többek között Margócsy István így foglalt össze: „Bár a költészet mint elmélet és mint gyakorlat az utóbbi negyed század alatt radikálisan leszámolt azzal az egyszerre politikai és poétikai elvárással, amely a költőben a képviseleti elv nevében működő társadalmi szószólót is látta, s a költészeti megszólalást javarészt elszakította a társadalmi-politikai nyilvánosság nem közéleti fórumaitól, s ezáltal a többek ... felé emelkedő pozíciójuknak illúzióját és igényét is elhagyta” – kezdi egy radikális mondatát, majd nemiként enyhítőleg folytatja: „azzal a funkcionális beidegződéssel, mely a költőben azért a másként látásnak értelmében és következtében a kiválasztottság emelkedettségét tisztelte és tisztelni hagyta, nem szakítot”. Ámde ezt az enyhítést visszavonja másik két mondatával, amelyeket viszont már cáfolatlanul, – így egyetértésének hallgatólagos bizonyítékát adva – kanonizált tételként közöl: „a nagy átfogó poétikai tendencia ... nemcsak a hivatalossággal fordult szembe, hanem szinte egy csapásra vonta kétségbe a József Attila-i hagyomány érvényességét, a Juhász Ferenc–Nagy László-i példa folytathatóságát, a Pilinszky- és a Weöres-költészet továbbvihetőségét.” „E már negyed százados paradigmaváltás, ha persze nem is volt hagyomány nélküli, ... bizonyos értelemben visszavonhatatlan változásokat eszközölt a magyar költészettörténésben.” Változások – természetesen – történtek a költészetben, de nem mindenkinél a felsorolt, mérték- és értékadó elődök megsemmisítésének szándékával és igényével. Keresztury Tibor a másik legfőbb tételt, a személyiség kiüresítésének igényét egy ma élő kortársunk formákat szétrobbantó újító forradalmiságának cunctatorsággá degradálásával: Marsall László költészetének alulértékelésével hirdeti meg az általa kötelezőnek vélt haladási irányt: „Marsall László a magyar költészet legkonzervatívabb újítója; világképe, költői szemlélete a hagyományos etikai értékek, klasszikus irodalmi tradíciók feltétlen tiszteletén alapszik, miközben pályáját a formanyelvi kísérletezés lázas szenvedélye hatja át.” A kurzivált részek hordozzák a lesújtó ítéletet, amelyet tetéz a lemaradásra utaló kijelentéssel: „Kezdetben kevésbé radikális, mint Tandori vagy Tolnai Ottó, mert csupán a lírai én elkülönítésére irányul, és nem a személyiség kioltására...” Holott Marsall nem kényelmességből, vagy a kor szavát meg nem hallva őrizte meg személyességét, hanem mert minden versével amellett tesz hitet, hogy az a költő lehet igazán közösségi – s neki szándékában áll annak lenni –, aki „megmenthetetlenül személyes”. (A kifejezést Radnóti Sándor kölcsönözte Petritől egy róla írott tanulmányában, és én is használom a Petri személyességének bizonyítására készült esszémben.)

A Marsallnál egy generációval fiatalabb Körmendi minden versével, minden mondatával személyes és közösségi. Ez nem gátolta meg őt soha abban, hogy a formákkal kísérletezzék. (Ezt már a mai avantgárdot reprezentáló Ver(s)ziók című JAK-kiadványban is bizonyította, 1982-ben.) Követi azt a költészeti hagyományt, amelynek személyes és közéleti jellege abban is megnyilatkozik, hogy minden megszólalásában, még a legrövidebb „miniatűr”-jében is egyértelműen, pontosan megrajzolja a kort, amelyben a versek születtek, és nyíltan vállalja azt a személyiséget, aki a műalkotást létrehozta, legyen az a mindössze 10 szótagos Élet vagy a 14 szótagos Mozgó Világ. Ez utóbbi álljon itt példaként a téveszthetetlen korrajzra és a személyiség megnyilatkozására:

Beszélni vétség.
Hallgatni sötétség.
Vétkeztem.

Ha nem volna is ott a dátum a vers fölött, szinte hónapnyi pontossággal meghatározható volna a keletkezés ideje: 1980. 01. 20.

Mintha kényszeresen törekednék a költő arra, hogy a korrajzon, hangulatképen túl verscímekkel is történelmivé tegye a kort, amelyben élt: Jegyzetek egy gestához; Körmendiárium, (Hétköznapok 42); Dátumversek; Öndokumentáció. Generációs és korszakváltásvers is a mesésen-mitikusan megfogalmazott Sárkány, királyfival (27. old., az oldalszámok a Régi kútba nézek című, válogatott versek-kiadás, Miskolc, 2001 oldalszámai, címet csak indokolt esetben közlök, vagy ha az idézet forrása egy másik kiadvány.) Ebben a parabolisztikus, mitikus vonásokat is magán viselő mesében a hétfejű sárkány fejei egy-egy generáció és korszak emblematikus megjelenítései: az első fej a nagypapa élete, amikor – egy megszemélyesítésen alapuló szép metaforával – „csontig soványodtak a házak”, és riasztó víziókban „puskából ólomrigók fütyülnek, / varjakkal takaróznak a holtak” – az I. világháborút idézi fel. A második fej apa hangján szól, őrökről, szögesdrótokról, ólomnehéz télről emlékezik: a II. világháború kora. A harmadik fejből a fiú hangja beszél, ő a költő, akinek a korát a legszélesebben rajzolja meg: gyermekségét félelem, „csak javulásveszély a politikában” jellemzik. A negyedik fej ugyané korból a fiú barátja, az élete végéig OTP-eladósodott; az ötödik fej szintén kortárs, az örök anarchista, akinek izzó harci vágyát lefojtják az ál-reformerek, akiknek „molylepke-foguk között nem ropoghat fel szíve akaratatatata...” A hatodik fej – ifjúmunkás kórus, talán a legnagyobb meglepetés a generációs életérzés megrajzolásában: József Attilánál, Radnótinál az ifjúmunkások kara mindig a városi proletariátus pozitív erejét hirdette. Körmendinél egyrészt munkában meggyötört, karikás szemű, lenézett, erőtlen csapat – „nagy szövegben kis csibészek” –, illetőleg a tudatosan kispolgárrá silányított, árulásért mindenre hajlandó Júdás-fia. (Ez a csoportkép az ifjúmunkás kórusról erősen emlékeztet Ladányi Mihálynak a „közös énekre” már nem képes, horgolt csipketerítős bútorzatú, proletárból „felemelkedett” kispolgárára.)

A hetedik fej maga a mesebeli királyfi, a történelem ciklikusan visszatérő allegorikus hőse, aki rendíthetetlen kultúrhéroszként irtja a sárkányt, az ősellenséget, amely szintén ciklikus rendszerességgel éled újjá és pusztít a világban. Körmendinek e parabolisztikus-mitikus-mesés verse még a cselekvésbe vetett hit és a remény újra feléledése előtt keletkezett. Az Adat (24) generációjának – évnyi pontossággal az enyémnek – születési koordinátáit rögzíti: „tél volt / meszesgödör-Európánkban / tarkón lőtt városok / hevertek / mikor megfogantunk.” (A „tarkón lőtt városok” kép ugyanolyan megszemélyesítésen alapuló metafora, mint a „csontig soványodott házak”.) A háború véget értével, generációnk születésével a háború következményei, begyógyíthatatlan sebei még sokáig velünk élnek: „Egemen madarak petárdái. / Pacsirták csöpp lángja rezeg. / ... Kilép belőlem / a fejfák / menetoszlopa.” (31) A kozmikus nagyságúvá növelt költői Én a világ minden fájdalmát magán viseli, minden ellentmondásával, összeegyeztethetetlenségével együtt. „Én annyian vagyunk, hogy ...” – kezdi Az álom fonákja című versét, amelyben térben és időben univerzum-méreteket ölt: „Ülök a Föld-nagyasztal mellett, / zsebemben újság, s minden hírben / a trójai falovat gyanítom.” (kiem. Sz. E.) És az ellentétektől szabdalt világmindenség: „Amíg iszunk a Békére, azt lesem, / melyikem mozdul ellenem, / melyik magamat rúgjam gyomron, fejen?” (30)

Ez a belső szorongás, rettegés mindig jelenvaló ebben a háború utáni korszakban. „Párásak / a vers szemei, fél, / nem születik / kistestvére.” (14) Elhangzott a kötet egyik kulcsszava, a félelem, itt: félelem attól, hogy a jelen körülmények között nem adatik meg az alkotás lehetősége. Majd kitágul az idő: már nemcsak a háború és az ‘56 utáni évek telnek félelemben (mint azt a dátumversek mutatják), hanem a ‘68, sőt az 1980 utániak is. Körmendit szoros szálak fűzték Prágához (innen ‘68 erőteljes hatása) és Lengyelországhoz: Gdansk (116); Mozgó Világ (119. o. stb.).

Az idill(39) festi le azt az állapotot, amelyben a minden idillt nélkülöző körülmények között – éjszakai, titokzatos csengetések – képtelen idilli verset írni. A keretes költemény elején a megszólítás egyben felszólítás az idillre, a végén az önvallomásként variáltan ismétlődik az idill vágyának lehetetlensége.

A félelem-versek emblematikus tömörségű, kiemelkedő darabja a Régi kútba nézek, amelynek sokat jelentő képiségéről még lesz szó. Két strófás vers: az elsőben vidéki kutat figyel a költő, benne elhalt állatok, hitvány szemét, haldokló természet – halálvilág. A második szakasz városi jelenet: a kútba, a „múltnak mélységes mély kútjába” süllyedő világban elpusztult városok, halott kiskatonák, ló-tetemek, s végül rémisztő látomásként a halott apa felmerülő feje, mely sátáni szarkazmussal inti a költőt, hogy ne adja meg magát a kor kényszerítő kulcsfogalmának: „aj, te ne félj!” (78) A képek egy örökérvényű kataklizmáról tudósítanak, amelynek rémei fennmaradnak a későbbi korban, az ún. „pangás” időszakában is. Nem ok nélkül: a háborús korszakot követő ‘56, ‘68 és ‘80-81 (a lengyel események és hatásuk Magyarországra) biztosítják a halálfélelem permanenciáját. Ennek összefoglaló verse A feledés, amely bár megváltozott körülményekről tanúskodik (a ködből?, álmokból?, vágyakból?, reményekből?, de mégiscsak megépült lakótelepek víziójának meghatározható világáról: 70-es évek), bennük a fenyegetettség nem csökken, az elemek: tűz és víz – pusztítása mellett még mindig az ember a fő ellenség. A korszak-meghatározás trouvaille: „Ulánusévszak. / A gyermekszemek tükrébe beleisznak a varjak. / Szobrok öltöznek avarba. / A városok hóna alól kiröppennek / a lángoló madarak. / Ködből épült lakótelepek úsznak / a Tiszán.” (kiem. Sz. E., 25).

A pangás korában erősödő tettvágy: részt vállalni a történelemből, vágy marad. Mint a reménytelen autóstoppos kísérlete: „Országutak szélére kiállunk, / leintjük / az ámokfutó / történelmet.” Ha ámokfutó is, de nélkülünk fut. Tovább állhatunk az útszélen.

A kép megismétlődik fővárosi környezetben, a Körúti béke ál-idilljében (60), amely a korszakmeghatározó versek egyik legremekebb darabja: állókép, amelynek állóképjellegét nemcsak az állást-álldogálást kifejező igék halmozása (maga az állni ige 7-szer, a helyben toporgást jelentő „váltogatom a lábamat”, „bámulok”, „számolgatják a vézna perceket” = álló idő; a „béna borzalom” = mozdulatlanság és társaik) adják, hanem a végig következetesen tartott jelen idő, a változatlanság. Mi: „Állunk. Csak az idő szalad.” – mondja Körmendi. S az utolsó mondat ismét telitalálat: „Mennénk. Nem tilos. De nem szabad.” Ama hírhedett három T, a lazuló szigor és a szűken adagolt lehetőségek ideje, a pangás korszaka. A látszat-szabadság korszaka: 1984.

A költő még egy versben növeli kozmikussá magát: a Bujtogatom magam címűben (23), amelynek természeti képei is az univerzum egyik részét alkotják: „Lánctalpas jegenyéket írok, / csalánok lángoló korbácsait. / Arcomon a Tátra és a Hargita / borostája. Egy régi költő / versei menekülnek rengetegemből.” A városi képek a makrokozmoszig vezetnek: „Felhasítom mellkasomat, mutatom / szívem a mindent látó műholdnak: / hoz-zám szé-les u-tak ve-zet-nek.” A teljes világ fellazítására hív fel hát az önmegszólítás: „És bujtogatom magam: / légy kérdés!” És egy ilyen, csontvázra csupaszított kérdést elevenné az élő emberi test tesz. „A kérdés csontvázán odüsszeuszi hús.” A görög mitologéma jelentése ehelyütt: a ravasz, élelmes, világjáró, mindenütt megfordult értelmiségi hős teszi élettelivé a kérdést: ebben a szélesre tárt világban hol a hazám? hol a hazánk?

Változatok hazára: a puszta

A gyermek első hazája szülőföldje. Ennek népi-mesés-mitikus, gyönyörű képét vetíti széles pannóra a Mifelénk című (17-22) „szerelmes” ciklus a szülőföldről. A panoráma a legelső körből, a születéstől indul kifelé, a szubjektumtól a körülvevő tárgyi világ felé, és előbb a természet, majd a társadalom jelenségei tárulnak fel. A népi-mesés motívumokból építkező kisvilág a mágikus realizmus vonásait viseli: szemléletében a közösséget megtartó babonák, mítoszok a való világ részei. A sámán-attribútumokkal megszületett (hat-, ill. hétujjú kezek) fiúcska láttán a bábaasszony érthetetlen halandzsaszöveget mormol az ég felé. A halandzsaszöveg megfejtését az előző vers (Kun Miatyánk..., 16) adja: az őseit a kunok közt kereső költő élvezettel idézgeti a Codex Cumanicus egyre törmelékesebbé vált szövegének szótagjait, szómaradványait. Ezen a barbár kun nyelven nem az Úrhoz, hanem az ördöghöz fohászkodnak így, a bábaasszony sem az Istenben keresi a gyermek pártfogóját, hanem a pogány túlvilági hatalomban. A mágikus realizmus világában a természet jelenségeit antropomorf, olykor tériomorf alakban látják, ennek legszebb jelenete (A vihar): „Amikor az emberek ködmönén végigvág az égi kancsuka, / az emberek már tudják, egy fehér bika csavar egy fekete / bikát a fellegek között, hát hogyne / zuhogna a verítékük, hát hogyne verné / az ablakot a bömbölésük? / Amikor az égi bikacsök végigvág az ég ködmönén, az emberek / kiszaladnak, felkapják a vasvillát, / szurkálják a fekete bikát, / hát hogyne szurkainak a fekete bikát, / elviaskodnának ezek negyven napig is.” (17) Ebben a szemléletben természetes, hogy „a jégbundás fellegnek az a neve, hogy komondor, / uszítani is lehet”.

A táguló látóhatáron feltűnnek a szomszéd városok, de ezek egyelőre inkább falusi környezetet mutatnak, mint városit, „gyulladt szeműek” (sötét ablakúak) és járhatatlanok az útjaik: „Mifelénk csipásak a városok, mi tagadás, nagyon csipásak, / a mélyedésekben elakadnak a szekerek, mi tagadás, nagyon / elakadnak a szekerek, de még a traktorok is, jaj, olyan pocsék az itteni csipa.” Az iskolában a tanító „vaspatájú ember”, aki feldarabolja, majd újra összerakja a gyerekeket. A szülőföldre látogató „furcsa idegentől” az egész falu retteg, „dühös fújtatásától a hetedik határba röppen / a jól rakott háztető... Káromkodásától bivalyok rontanak az égre.” S a valódi pusztából a város felé igyekvő nép valódi asszonyai – már van hűtőszekrényük!, hideg tejük, foszlós kenyerük! – reszketve kínálják az idegent, aki egy ismeretlen, megmagyarázhatatlan, tehát csak mágikusként felfogható világból érkezett, és idegenségének babonás jeleként „kakasfeje van”.

A tanya, puszta tája a háború alatt vált eggyé a faluval, várossal, hiszen azonos sors érte; ennek az egybefonódásnak meghatározott közege Az idő (20), amely búvárló rucákat, bamba bivalyokat, halakat, csigákat vezet közös pusztulásba a látóhatáron lángoló faluval, füstölgő emberi hússal, „rabszíjra fűzött városokkal”. A háborús pusztulásból a túlélésbe vezető út során „Kövér házunk falára mindegy, ki akaszt dudát, mindegy milyen / idegen nótát fúj, járjuk. / Néznek a lázas szemű fiúk, látják, terjed bennünk a szolgaság...” (20)

A város pusztulása után megmaradt-felépült új életlehetőség a gyár, amelyet a mágikus realizmus szemlélete „égbe nyúló hét sárkányfejnek” lát, amely pernyével köpi be a búzaföldet. A mező haldoklását még nem érzi veszélynek a frissen iparosított táj: „a mi nagytenyerű vidékünkön is van már / ipar, hühű, de van ám!” (20) A gyár átformálja a vidék képét: a boszorkány-jegyekkel felruházott „Rebus néném” (nevének hangalakja talán nem véletlenül emlékeztet a Vörös Rébékre) „azelőtt hátébé volt”, mindenféle vajákosságot űzött az állatokkal, csecsemőkkel, most gatyát varr a gyárban. Boszorkánytevékenységét azért folytatja: a rontó-védő köpködés mellett kés-szurkálást is végez – eredménye: „már vérzik is egy tribünlakó!” (20) (A tribünlakó visszatérő, szimbolikus figurája Körmendinek, még szó esik róla.) A Hétköznap ideje már a vidék és a város összefonódottságában telik: „a holdszemű, napszemű vézna fiú... Issza a tejet, bámulja a cserépkályhában vergődő tüzet, odakint / felvonítanak a kutyák.” Eközben: „Magától bekapcsol a televízió, idegen nyelven gajdol, minket / mutogat”, „idegen nyelven gajdol”, mondja utálkozva a több nyelvből fordító költő. (Nem az idegen nyelvekkel van baja, hanem az általuk közvetített alpárisággal.)

A ciklus további darabja a meséssé tévő kollektív emlékekből elénk pattant kisbírót marasztalja: ő kapja meg mindazokat a sámáni-mágikus tulajdonságokat, amelyeket a ciklus kezdőképében megszülető költőnek kellett volna megkapnia, de hát őt rendeltetése a mágikus világból a napi valóságba ejtette vissza. A kisbíró világának leírása maga a kiteljesedett mágikus világkép életfával, Nappal, Holddal, kilenc kígyóval, kilenc békával, lángoló falut elemésztő csődörrel, csődört meglovagoló kisbíróval – a pusztításról-megsemmisülésről szóló láncolatos mese minden kellékével. S miközben a mágikus realizmus világában még mindig megtörténnek ezek a csodadolgok, a hétköznapi világnak ennyi jut: „Unottan vár a fáradt nép, morogva áll a fáradt nép, hoj, megjött a kisbíró: közhírré tétetik, nálunk minden rendben.” (21)

Változatok hazára: a puszta és a város kettős vonzásában

A puszta(49-54) címet viselő prózavers, címe ellenére, a Városnak tett szerelmes vallomás: „megmutatom neked a széki pacsirtát, amely századok óta itt fészkel és nem költözik el a szomszéd pusztára sem, inkább elpusztul; miért tagadjam, ehhez a madárhoz hasonlítottam magam, én is így vagyok a Várossal, Városommal, mondtam, ami akkor, ott, hitelesen hangzott, csak hát valahogy ki kéne mondani a szót

: »hazám«

!

S bár városi távlatból a korábban egyértelműen szülőföld-hazának vallott pusztát e versben negatív vonásokkal rajzolja meg: elmaradottság, piszok, tudatlanság; azért jól érzékelhető, hogy a költőnek fáj a puszta ilyetén képe, a költő siratja gyermekkori édenének torzulását. Lehet-e egy olyan jelzős szerkezetből, mint a „lecsós Alföld” nem kiérezni az olcsó étellel való minősítés mellett a nosztalgiát és a szeretetet? A költő fájdalmát a képek szépsége közvetíti: „csak a hónaljszagú szél sutyorogja / hogy siratóasszonyok mászkálnak az Alföld arcán akár a legyek / felrángatják a házak szemhéjait / zsúpfedelű fejek rohadnak a dísztribünökön / (a „tribünlakó” egy változata, Sz. E.) szalmazsákok füstölögnek a szalonnás mellkasokban / disznók turkálnak a felszántott homlokúak kerítetlen szívében / szomorú madarak osonnak át az idegbeteg autóutakon...” Falu és város egybefonódását az emberek ruházatának pontos leírásával mutatja be: „sok-sok egzotikus bennszülött ácsorog / zsíros a kalapjuk / borostás az álluk / munkásruhának mondják / jellegzetes viseletüket / az útikönyv szerint / gumicsizmában járnak” – az útikönyv említésével a tájék – puszta és város együtt – idegenforgalmi látványossággá alacsonyodik, népe, a „sok-sok bennszülött” valóban megalázható egy csomag cigarettával, és a primitív népek nyelvének kifejezését alkalmazva, „tüzes víznek” nevezett pálinkával vagy más töménnyel (kiem. Sz. E.).

Ez a pusztával keveredett, városiasodó településfajta, a magyar Ugar kései rokona, kapja elsőként a Barbaricum nevet, amelyen a barbár szó és a latinos névalak együtt jellemzi az elmaradottságot és a kezdődő civilizációt. A kettő ellentétét fájdalmasan szép képben ütközteti: „a tüskés akácok verik az ablakot kétségbeesetten / miközben a szobánk díszhelyén álló egyszemű kalyibán / kikönyököl és műveltségből leckéket ad Kalibán...” (Fricska: a Shakespeare által hangátvetéssel alkotott név viselője a tudós-humanista Prospero minden tekintetben drámai ellenpontja oktathat e tájon műveltséget...) Az ütköztetéstől azt várnánk, hogy a költő a műveltségnek, a civilizációnak „szurkol”, ám Körmendi egyértelműen közli velünk, hogy „nincs többé aranykor hogy nincsenek érvek hogy véget értek a horatiusi évek” – azaz az emberiség aranykorát, miként az antikok hirdették, az ártatlanság korát a föld egyszerű népe élte, „felfejlődésük”, „felfejlesztésük” a civilizációt meghozhatja ugyan, de az aranykori boldogságot soha többé.

A Civilizáció a Mifelénk záródarabja, a szülőföld-himnusz egyik legszebb és az ellentéteket a legpontosabban rögzítő látomása. Csupa kellemes, kedves, puha, lágy képet kap a falu, gyilkos leírást a civilizáció, a város. Körmendi anticivilizatorikus hajlama itt szólal meg a legerőteljesebben. Lássuk az ütköztetett két haza-variációt:

Lágyan szöszmötöl a diófa, hajladozik a langyos alkonyatban,
aztán felölti fekete ruháját, altatót dudorászik, falvakkal babázik.
Feltűnik az égen egy űrállomás, tekintete átdöfi a háztetőt, átdöfi
koponyámat, gyanús holmikat talál, jeleket ad, valakit dirigál.

A kettős kép után élethalálharc kezdődik, a költő a természet mitikussá növelt állatává, bikává változik, miközben a kezdő, lágy természeti kép variált keretként ismétlődik: a variáció a bika fiú végleges elszakadásával a szülőföld halálát hozza. „Lágyan szöszmötöl a diófa, hajladozik a gyöngyös pirkadatban, / felölti bíbor ruháját, anyám háza földjén felbuggyan a vér.” (22)

A költő, aki felismeri a társadalmi változások folyamatát, kénytelen elismerni visszafordíthatatlanságukat, így elfogadja a városi létet, és hazájaként szereti az elsőként megismert várost, Karcagot.

Változatok hazára: Karcag, a Város

Egy Seneca szerepében eltervezett, de meg nem valósult öngyilkosság vezeti a költőt a Városba (a latin Urbs = Róma képzetnek megfelelően: Urbs = Orbis Terrarum, azaz a Földkerekség középpontja, s mint ilyet, megilleti a nagy kezdőbetűs írásmód), ahol befogadásra, megértésre számított („itt még tudnék / élni / talán”, de „csak Julianna ölelt magához”). S minthogy a Városba elsőként a szerelem fogadta be, a Város kezdetben a szerelemmel válik azonossá, és még nem tölti be azt a funkcióját, amit a költő várna tőle, nevezetesen, hogy legyen Európa előszobája. Varga Juli, a szerelem – később a házastárs – tehát mások szemében „vargabetű Vargabetűjuli”, a tévút a civilizált Európa felé menet. Fogolynak érzi magát itt a költő: a szerelem és a kisvárosi élet foglyának. Élményei elborzasztóak: „Elfogyó népek / hajigálják / a kavicsot / a nyelvük / alá / a Városban Városomban itt Barbaricum közepén.” Barbaricum definíciója változott: már nem a magyar Ugar alantasságát (is) képviselő puszta keveredése a Várossal, hanem csakis maga a Város, amely önmagában is elég negatívumot hordoz: a görög kultúra provincializálódását (egy szójátékkal): „nyelvem alatt márványszobrok görögnek a kavicslét felé” – azaz, az ember által márványból faragott esztétikum alakját s így esztétikum-jellegét veszítve önnön anyagának haszontalan morzsalékává válik. A civil-barbárságból való kimenekülés célja homályos: „elindulok / és kérdé / az Úr /: »Quo vadis domine?« / »Hazamennék, amice.«” (57-59) De még nem haza a város.

Pedig mennyire szeretne otthonra lelni benne a költő! Elüldögél parkjában (47-49), szokja a fákat, de asszociációja tüstént tovább űzi: a fák élő tanúi a történelemnek, mint maga a költő a Körmendiárium írója, s tudnivaló, hogy „Barbaricumban a tanúkat / ki szokták irtani”; a város közepén lévő parkban is „a városszélek megözvegyült házaira gondolok.” A Városra mint hazára rátalálás végül mégis csak a pusztával való összevetés során történik meg (egy szójátékkal minősítve a pusztai létet: „pusztul”); „megmutattam neked a széki pacsirtát, amely századok óta itt fészkel és nem költözik el a szomszéd pusztára sem, inkább elpusztul, ... én is így vagyok a Várossal, Városommal, mondtam, ami akkor, ott hitelesen hangzott, csak hát valahogy ki kéne mondani a szót: »hazám« / egyszerűen csak hazám világ világa / virágnak virága...”(47-49) Egy helyütt a Karcagnál nagyobb, civilizáltabb múltra visszatekintő Debrecen veszi át az élhető Város szerepét: (155)

A pusztán mint szülőföldön nevelkedett fiúnak a városi lakás méretei szűknek bizonyulnak: „egy cserép muskátli / egy cserép futóka / egy cserép nem tudom mi / ennyi a kert a garzonomban / ettől is alig férünk / huszonhat négyzetméter.” (24) A valahai teljes tágasságától megfosztott országot is szűknek érzi fenséges tájai nélkül, csak velük teljes az országgal azonosuló, felnagyított Én-je: „Arcomon a Tátra és a Hargita borostája. / Egy régi költő versei menekülnek rengetegemből. / Felhasítom mellkasomat, mutatom / szívem a mindent látó műholdnak: hoz-zám szé-les u-tak ve-zet-nek.” (33) S a panellakásban „szénaillatú álmaim vannak / szekerek mélyén / átzötyögök / Európa / homlokán.” (24)

Változatok hazára: Közép-Európa

Hatalmas himnusz zengeti fel a végre meglelt hazát, az immáron harmadik méretében megmutatkozó Barbaricumot (33-34). Az első a civilizálódni kezdő Puszta volt, a második az otthont adó, de nem egészen otthonos Város, Karcag, és végül a mesebeli harmadik az igazi, melyet – valódi himnuszhoz illően – invokációval, második személyben szólít meg a költő. A behatároló földrajzi kép egy hatalmasra növesztett antropomorfizáció: Közép-Európa (s mintha még honfoglalás kori?) allegóriája: „Dunából, Visztulából font varkocs / lobog hátadon. / Válladon a Körösök szélfútta fürtje.” A Történelem is antropomorf-tériomorf metaforában jelenítődik meg: „Cézár-idő patanyoma szemed alatt. / Falvak tetvei bőrödön.” A költő viszonya ehhez a történelemhez egy szépséges metaforát követő felkiáltás: „Baltás fagyok ólálkodnak a kertek alján. / Nekem nem kell / a Káin-mundér! (kiem. Sz. E.) A Cézár-idő: diktátorok kora, elnyomatás – történelmi metafora. A Káin-mundér – bibliai utalás a testvérgyilkosra. A kép ily módon válik értelmezhetővé: a Duna, Visztula, Körösök által határolt táj az a Közép-Európa, amelyben évszázadok óta testvérharcok dúlnak. Legutóbb, éppen a vers megjelenésének évében (1981) éppen Varsóban gyilkolták egymást testvérek. A költő a Barbaricumba, az igazi-nemes Közép-Európába vezető utakat mutatja meg, melyeknek célpontjai az ún. Ost-Block fővárosai: „Igazgyöngytallinn. Gyémántprága. Borostyánvarsó. Opálbukarest. Rubinszófia.” Fenyegető képek jelzik, hogy koránt sincs béke e gyönyörű drágakő-városokban: „Keselyű-kommandók árnyéka hussan át / egy homlok márciusán.” A március – a mi hónapunk. „A vérerek sztrádáin a szív felé robognak a menetnóták.” A szív: Közép-Európa minden ékszer-fővárosa. (Zorán-dalt hallok a rádióból: Sed non est pax. 1992-ben írta, amikor éppen Szerbia menetelt, hogy lerohanja szomszédait-testvéreit.) „Szennyvízcsatornák, vízcsövek, / gázvezetékek Laokoón-kígyói kúsznak / a földben, / a falban, / a testben.” Az életet adó vérerek sztrádáinak ellenpontjai ezek a földben alattomosan kúszó vezetékkígyók. Vészhangulat. Majd a magyar költészet jellegzetes, utánozhatatlan, hatalmas erkölcsi erőt sugárzó dacos vallomása, az „és mégis” – gondolat: „A szőkére vakolt gótikus lányok mosolya / mégis felkel, / felragyog Barbaricum.” (kiem. Sz. E.) S a vallomás a megtalált hazához, idézőjelbe téve a hatalom szavát, mert itt nem az elnyomói hatalomról, hanem az erkölcsi erőről, alkotáskészségről szól a költő: „»Hatalmas« vagy, / hazám. / Végtelenek / a határok / az emberekben.” Prágát különösen kedveli Körmendi, talán éppen 1968 miatt: 1971-es útja után vallja meg szíve kétfelé húzását: „Habzsolom Prágát. / ... / Közben anyámra, / egyre anyámra gondolok: vigyáznak-e rá a nyárfák, / az Alföld hórihorgas éjjeliőrei?” / Ám közben sóvárgok. Sóvárgok Prága után.” (115)

Egy határtalan Közép-Európához, barbár erővel, de erős civilizációval rendelkező Barbaricumhoz szól a himnusz. Nem az EU-országokhoz, akiknek történelméhez kevesebb közünk van. Ahhoz a Közép-Európához, amelyről sokan tévesen azt gondolják: fogalma kiiktatható. Amit viszont Körmendi – romantikus anticivilizatorikus hajlamaival kiiktatna, az az elembertelenítő, fegyverkezésre felhasznált technikai tudomány: „Élek és szögletek / nyomódnak íves, / lágy alakzatokba: / íme, a technikába öltözött / ember. / Félsz.” (141)

(Excursus a haza-témára)

Körmendi haza-kutatása nem áll meg a jelenben: keresi – önmeghatározásához, közösséghez tartozásához – az ősi földet, ősi rokonokat is. Az eredet-kutatás első állomásaként szűkebb családjára bukkan rá egy „kép”-szerű versben (Egy arc rétegei, 139), amelyen portréjának festékrétegein keresztül jut el egyre távolabbi ősökhöz. És itt – mint József Attila A Dunánál százezer ősében – meg is találja magát: „ők mind te vagy, / s ez mind / a te arcod. / A múlt nem múlik el, / csak jelenné szilárdul.” A múlt felé fordulásnak egyik megnyilvánulása A puszta fiai című műfordításkötet kazak költők verseiből (1996), majd az ezt követő Kurgán című kötet (1997), amelyben saját, keleti témájú verseit gyűjtötte egybe. Az ujgur versek, a kazak versek az egyébként hosszú vagy közepes terjedelmű verseket író költőt mintha az archaizmus fegyelmével tömörítésre késztetnék: ez nemcsak a japán haikuk hatása, bár ez alól sem tudja kivonni magát, hanem a lapidáris jelleget valamiképpen az ősiséggel, ősi bölcsességgel érzi egy tőről fakadónak. A kun legenda nyomát követve születik meg egyik legszebb rövidverse, a Miniatűr:

Riadt denevér az álom,
a hunokig csapong.
Az éjszaka csak indigó kék sóhaj.
A múlt tárnája kong.
                                      (94)

S a másik, szinte a skizofréniáig hajtott képe a jelen és a múlt között divergáló őskeresőnek:

Szabadulnék magamtól.
Az éj álomba hántol.
Hunná halok.
                                    (109)

Már-már a tudathasadásig vezet a keresztény hit és az ujgur vallás összeegyeztetésének kísérlete a Krisztus teste-mítosz ázsiai variációjában: „Ahmatzsán fölemelt egy almát, / késével sok szeletre hasította, / szertartásosan körbekínálta / az ujgurok között. // Kérdőn néztem rá. Azt mondta: Az alma én vagyok, / szétosztom magam / az enyéim között. // Azóta / álmodom magam / almának, / késnek.” (96)

Nemcsak a feltételezett őshaza tájai vonzzák Körmendit e különös népek közé, hanem a kis népek megmaradásának kérdése, a kisebbségi lét modus vivendi-je izgatja. Egyik címében – vállalva a parabola-jelleget – megteremti a kisebbségben a létért küzdés gyönyörű, szimbolikus-emblematikus versét: a Példabeszéd kis népeknek (93). Ehhez hasonlót a legújabb magyar költészetből egyet ismerek: Kuczka Péter Agávé a sziklán című versét, amelyet valamikor szigorú szilenciumának és utazási tilalmának negyven éve alatt írt, s amelyben a minden természeti viszontagságon felülkerekedő növény a maga életét mindig szuverén módon élő és a tiltás ideje alatt is rendületlen hittel alkotó költő szimbolikus önarcképe. Kuczka mediterrán agávéja helyett Körmendi versében a kopár ázsiai tájak növénye, a jázmír a „főszereplő”, a kisebbségi elnyomatásban élők szimbóluma, ill. viselkedésmódjának példaképe. Álljon itt teljes egészében a Körmendire oly jellemző és számára is fontosnak tartott vers:

A jázmír átüti a föld szikes páncélját,
és a napfénybe emeli az arcát.
Te pedig viszed az ásót,
felásod a családi sírhelyet két-három ásónyom mélyen,
morzsánként átböngészed,
kidobálod a jázmír gyökérdarabjait,
majd a sír egész területét felhinted sóval,
jó vastagon,
s visszatöltöd a kiemelt földet.
Hamarosan már a köd gulyái legelnek a tájon,
később csontodat kaparó szelek jöttek,
hályogot vontak a vizek szemére.

Amikor enyhe szellők óvakodtak a teremtő elgémberedett
sírkövei közé,
virágokat ültettél a sírra.
A fák ágain már viaszos petárdák robbantak levelekké.
Teltek a hetek, s egyszer, egészen váratlanul,
megjelent a kiirtott jázmír.

Áttört a só vastag rétegén,
szétfeszítette az időközben betonná szikkadt földet,
s kitört a fényre.
Néhány nap múlva már fölébe nőtt
a melegágyban nevelt palántáknak,
a gondosan kinemesített virág-csodáknak.
A holtak szívéből hozta az üzenetet a fentieknek:
élni kell!
                                                                     (93)

A múlt és jelen, európaiság és ázsiai jelleg bipolaritásai egy önmagában eleve kettősségeket hordozó költő lelkében a korábbi kettősségek jelentőségét is felerősítik (vidékváros, Barbaricum-Európa). 1979-es a római mitológia kétarcú (múltba és jövőbe néző) istenéről címét kölcsönző Janus-vers, amely egy kétpólusú lélek (gyilkos és áldozat) orvosi pontosságú látlelete:

„A szem a lélek tükre.”
Egy tükörben hús-magam,
Bárd-magam.
                                    (65)

Nem véletlenül követi ezt a verset a kötetben A találkozás című szabadvers (65), amely a szubjektív kettős-Én kép objektív társadalmi okaira mutat rá. A közönséges, hétköznapi busszal utazó költőnek az általános rossz hangulat („le- és felszállók apálya és dagálya”, „tumultus”) közepette egyre fenyegetőbb víziója támad önmagáról: a járdán haladva a csuklóját egyre erősebben húzó karóra pajzs-, majd malomkő nagyságúvá válik, lerántja a földre, ahonnan felkelni nem tud. „Nehéz, egyre súlyosabb idők jártak akkortájt” – mondanánk köznapian. „... földre húzva megbénítottak minket.” Ám a költő a buszból figyeli járdán szenvedő önmagát – a kívülről nézés aspektusa egy tárgyilagos nézőpont igényét hivatott igazolni –, látta a súlyos idő múlásával egyre öregedő mását, majd a földön fekvővel találkozni vágyva leugrott a buszról. Innentől minden cselekedete – szemben a járdán bénultságába süppedő Másikénjével – egyre agresszívabb: „embereket löktem félre, / lábakon tiportam át, ... eszelős vágtával” igyekezett utolérni a feltápászkodó Másikat, és akkor egy őt átjáró, hatalmas élmény egész életét megváltoztatta:

s akkor,
éppen akkor,
amikor már a szuszogásomat is a nyakamban
éreztem,
akkor találkoztam veled.
Megálltam,
mert még senkit sem láttam ilyen szépen kacagni.
                                                                         (67).

A rilkei „Változtasd meg élted!” itt nem egy klasszikus műalkotás kiváltotta katarzis, hanem az egyetlen emberi érzelem megnyilvánulása, ami boldoggá teszi a költőt.

Eredetben, örökölt hitben két világ közt él Körmendi: az ősi sámánhit, mely a faluközösség összetartására hivatatott mágikus realizmus alapja, illetve a keresztény vallás kettős kötésében, de változást a világ számára egyiktől sem remél (147). E kettős hiedelemvilág végigvonul egész költészetén: a Mifelénk ciklus egyik darabjában (A falugyűlés 19): „Besenyő szeme van a házaknak, tar kobakja van / a házaknak, a gáztűzhely mellett áll egy hosszú létra, a házigazda azon / mászkál az égbe” – idézi vissza a gyermekkor sámáni hiedelmeit. Ugyanennek a ciklusnak A kisbíró alcímű része egészében a sámáni-mitikus népi világ képeiből építkezik: a mítosz és a népmese világa egy ősi haza-fogalmat jelent a költő számára. Majd közvetlen utána (Víkend) már Krisztus tenyerét látja az égbolton.

Az ősi sámánvilág erőteljes hatása mellett a magyar történelem és irodalom minden korszaka beépült műveibe. Archaizáló címeivel Balassit és korát integrálja saját költészetébe; a Dátumversek (113-133) alkalmat adnak a költőnek arra, hogy verseit a régi költők módjára datálja: „Midőn belátta végzetes ballépését”, „Midőn kirúgták az újságtól”, vagy a hosszabbak közül: „Álláskeresőben, avagy hogy ityeg a fityeg, mikor leprásnak nézik az embert”, „Midőn a politikai rendőrség embere verset elemzett.” Van versei közt olyan, amelynek a címe maga hosszabb, mint az egész vers, mint pl. az, ami összesen 10 szótag:

(Midőn a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos szólt, „rák”, elsötétült a világ, s gyors búcsút mondott magában a kunságiaknak)

Úgy tűnik, ennyi.
Jó volt köztetek.
                      (133)

Csak két szótaggal több a fájdalmasan konfessziózó háromsoros, szintén archaizálóra formázott címmel:

(Midőn munkahelyet próbált keresni)

Árulom magam,
mint egy vénlány.
Hazámnak.
                   (131)

Az archaikus nyelv másik rétegét a népköltészettől kölcsönzi: a profánul népi-erotikus Módosított születés (79) alcíme szerint: (Egy falusi Madonna-szobor monológja). A népi erotika másutt Weöres Psyché-jének és Esterházy Csokonai Lilijének rafinált, összetett hangján szól, de míg náluk az archaizálás, Körmendinél a népi-erotikus vonás az erősebb (Marsall László erotikus-csúfondáros versei kifejezetten a régi nyelv ínycsiklandó szavait vegyítik a gyermekkorból hozott tájnyelvvel – talán ő áll a legközelebb Körmendihez):

Mint denevérkrisztus kapufélfán –
lennék felfeszítve uram ágyán:
ama nyoszolyavitéz hegyesen rúgtat
ágybéli kelevézével ágyékomnak,
csánkomat nyövi, hányja nagy garral,
pulyák jönnek számtalan fuvarral,
ám csak veti a tajtékot rendesen,
krampuszi szusszokat lök verejtékesen,
megcsihad rajtam, másokhoz sem restvérű,
de asztalomnál óhajt lenni nagybélű,
csak csücsöknyi csöcseim fölött
csőszködik akár nyálas kölyök.

Ezt a hangot üti meg a Kettesben (81) is: „Jó estét! Köszöntek ránk Verseghy / ismeretlen pornográf versei. / Ferenc urunk – mit kell tenni? – kikérdezett engemet: / Gyorsan gyakni, hegyes csöcsén vadászgatni mennyemet, / apolgatni rózsás rése édes partjait, / rázúdítni csókjaimnak zivatarja, / jól felbírni csiklandással völgye szárnyas ajtaját, / ujjam körme sem bánthatja harmatozó pitvarát’...”

Egészében népi hangú, a virágénekek szimbolikáját idéző az Álmodik az ember:

lábad között kökénybokor
vadnyúl-kezem ott kóborol
mire én is odaérek
barna medvével felérek
                                 (67)

Formabravúrjairól még lesz szó, itt csak azt a verset emelem ki, amely a keleties-barbáros, ősi világot az emelkedett magyar költészet felező tizenketteseiben írja le, és – egészen rendhagyó módon – ebből alkot európai szonettet (Utazás a Bajkál felől, 102). A keleti őshazát kutató költő „elrepült és visszarepült” (Batártalanul érzelmes poéma, 90), ez is ismétlődő gondolata: „E pusztán – kipcsak anyaölön – időzni, / hogy szíved majd otthon vessen lobot.” (95), miként Ady mondja A föl-földobott kő-ben.

Körmendi haza-gondolatai és haza-érzései nyíltan folytatják az egyes irodalomteoretikusok által elfelejtendőnek, „felülírandónak”, meghaladottnak deklarált hagyományt.

Ha fontosnak láttuk Körmendi vonzódását az archaikus és a népi nyelvhez, fel kell figyelnünk olyan, önmagyarázó megnyilatkozásaira is, amelyek saját nyelvfilozófiai rendszerét mutatják. Rendszert mondok, mert Körmendinél a motivika, képi világ, gondolatok rendszerbe illeszkednek. A korábbi versben (Batártalanul érzelmes poéma 1985-ből, 88-92), melynek avantgárd szójátékai, képversszerű vizualitása azt a hitet kelthetnék, hogy az alábbi idézet csak a hangalakon alapuló asszociációs lánc miatt jött létre:

pedig batártalanul szeretetem a Városom
pedig bútortalanul szeretem a hazám
mondtam Raszulnak, aki a dagesztáni könyvéből figyelt rám
botortalanul szeretem a hazám...
                                           (kiem. Sz. E.)

Az értelmezésben a batártalanul módhatározó egyrészt a határtalanulra visszacsengő szójáték, másrészt magába foglalja a német-francia jövevényszóból származó batár szót is, amelyet egyrészt eredete miatt vet el, másrészt eleganciája miatt (üvegezett, cirádás hintóféle). A határtalanul sem csak mennyiséghatározó, hanem helyhatározó is: ebben az értelemben határok nélkül-t jelent. A bútortalanul módhatározó gyanús: ez tűnik pusztán hangalakon alapuló asszociációnak. Ámde Körmendi a „bútortalanságot” többször használja „nyelv” értelemben: „Lényeg? Az ember. A nyelvek csak bútorok.” (142) Így nem véletlen az sem, hogy Raszul dagesztáni könyvéből néz fel: ha emberségről, barátságról van szó, a nyelv csak valamiféle térbeli és időbeli meghatározottságú eszköz, mely térben országokhoz, tájakhoz, időben a történelemhez és a beszéd folyamatához tartozik. Amiként azt képpé formálva mondja: „a szerb nyelv tövisbokrai között botladozva” – térbeli meghatározottság – „éles mássalhangzók / sebzik föl a csöndet...” (időbeli hangzás) (kiem. Sz. E., 146). De – bipoláris lelkialkatára és gondolatvilágára jellemzően – a nyelv „bútor”-jellege, azaz a téridőt fölöslegesen betöltő, a lényeg helyett szereplő kacatok mellett – a hazamegtartást, a hagyomány őrzését – a jövőt is jelenti. Újrafogalmazza (egy modern fordítás: Világirodalmi Lexikon 2. köt., 1150. old.: disztichon címszó alapján) az ókori görög, Szimónidésznek tulajdonított sírfeliratot (Felirat, 77): „Ó, idegen menj, add tudtára az emberi fajnak: / itt élünk, magyarok; porlik a nyelv, a jövő”.

Hol van a tavalyi hó?

A közismert középkori gondolat, az Ubi sunt? (‘Hol vannak...’) a fiatalság és a szépség elmúlását siratja, és retteg a halál közeledtétől. Villon, a középkori konvencióhoz kapcsolódva, azt sajátos hangütéssel megújítva, a hajdani hölgyek elveszített bájait keresi – hiába. Körmendi egyik Dátumversében pedig a vers harmadik, az utolsó szakaszában ez a fájdalmas sóhajtás hallik: „Hol vannak már a szép hetérák?” (135) Ám ez a sóhaj csak kísérője a vers többi kérdésének, amelyek mind a múltra vonatkoznak ugyan, de – kivételesen – nem elsősorban az ifjúság múlása felett búslakodnak. Erőteljesebb, karcosabb, számon kérőbb kérdések ezek. „Izzik-e még ama Örök nyár...?” – kezdi a költő, s a nagybetűs jelzővel illetett nyár (túl a Nagy Gáspár-versre való utaláson) – éppen Örök voltánál fogva – nem egy meghatározott év nyarára vonatkozik, hanem minden olyan nyárra, amely rendelkezett a továbbiakban keserűen visszakövetelt kritériumokkal. „Szabadság? Közel van vagy távol?” – kérdezi az 1999. 04. 19-re keltezett vers. Kilenc évvel a rendszerváltás után egy felelősségteljes, képviseletet valló és vállaló költőnek szabadsághiánya van. „Már elzúgtak forradalmaink?” – formálódik konkrétabbá a kérdés, Petőfi versének rezignált kijelentő mondatát kérdővé változtatva. A kérdés – a vers tanúsága alapján – költői. Elzúgtak. És velük együtt tűntek el a „hitelmentes házak” és csak ezután „a szép hetérák”. A költőnek 1999-ben elsősorban szabadsághiánya van.

A költő sokszor írt szabadságról, hol annak hiányáról, hol az érte folyó küzdelemről, és – mint fentebb már idézett példaképénél, Petőfinél – a szabadságnak majdnem mindig kísérője a szerelem. Ha nincs szabadság, mintha a szerelem se kéne. A szerelmet a (világ)szabadsággal összekötő első dátum beszédes: 1981. 04. 16. „Udvaromon láncon ugat a Hold. / Emlékeim csak lehulló morzsák. / Reggelre szétpereg Magyarország. / A világ helyett beérjem veled?” (120) Egy korai versében (Rögtönzések Csokonaihoz, Barbaricum 1981, 60) egy egész korszakot sirat el „madárnyelven” (mintha itt is Petőfi csalogányai és pacsirtái ihlették volna):

a fülemüleköltők

évszakának

VÉGE.

A sasoknak is befellegzett.
A verebek ideje jött el

                                ?
                                                   (14)

A madárszimbolika – minthogy százados konvenciókon alapul – felfejtése egyszerű. A fülemülék a szerelmi költészet madarai, a sasok a hősiességé („börtönéből szabadult sas lelkem”), a verebek a gyáva és szürke embereké. És lehet ugyan a szerelem – alkalmanként – menedék: „Karjaidba belelöktek / veresarcú vad angyalok” (71), azért a szerelmes nő nem elsősorban búvóhelyként kell a költőnek, hanem a szabadságért folytatott küzdelemre felbujtó jelképként: „hosszú hajad legszebb zászlóm” (70). Szabadság híján még a kedves mellett is magányos a harc lehetőségétől megfosztott, „virtuális sas”.

Egymásnak felelget – egy szó: „üröm” segítségével egymáshoz is kapcsolt párversének két darabja; közülük az első, a fontossága miatt kötetcímmé is emelt Édesem, ma olyan fanyar vagyok a közéleti-harcos költészet lehetetlenségét állítja a címben is domináló rezignáltsággal. A párvers második darabja, a Magány már egyértelműsíti, hogy világhiányban nincsen párkapcsolat. „A csönd-levés öröm? Vagyok, tehát szótlanodom. A te léted nem otthonom. / ... / Lásd, veled élek, de nélküled... / Magányosan, mint a füvek. Vagyok mindenségembe zárva, / morcos, magamtól elhagyott árva.” (80)

Az elzúgott forradalmak és a szabadsághiány csak nem teljes értékű szerelem átélését teszi lehetővé a költő számára. Nem idegen ez a gondolat a magyar költészetben, és itt most nemcsak Petőfi programverse munkál Körmendiben („Szabadság, szerelem...”), hanem egy olyan érzés- és gondolatvilág is, ami egy századdal későbbi, és így generációjának költőivel különös erővel rokonítja. Ha időrendben figyeljük e sajátos érzés jelentkezését, első helyen Bella István Szeretkezéseink című ciklusa áll, 1968 októberéből, amely évszám – mint Körmendinél is – jelképértékű. (A ciklus először 1969-ben, irodalmi folyóiratban jelenhetett meg, könyv alakban 1975-ben, egy kötet részeként, és önálló kötet címversévé 1996-ban válhatott.) Bella egymásnak feszülő két szerelmese háborús-fogolyszerű attribútumokkal megjelenítve vív élet-halál küzdelmet. „Mit csináltál velem, hogy szemöldököd, / mint bilincs kattan szemeim fölött? // Láncból vagy, drága, s lánccal ölelkezel, / hogy csörömpöl ruhád, ha vetkezel? // S ha lábad, a gyönyörűt, szétnyitod, / mi dönt le, drága, tank, kard, gumibot?” E halálos nászban ha ruháiktól megszabadulnak is, de az őket fogva tartó történelemtől soha: „– Hát vigyázz, vigyázz, jól vigyázz velem: / Történelembe zárva vetkezel.” S amiként Körmendi is magányos a szerelemben, hiába oldaná magányát a társ, úgy Bella magánya is feloldhatatlan: „Szívemben háborúság, harc. / A vadság hadai seregelnek.” (Magány) S a végletes megfogalmazásban:

De nem kell a szerelem, ha börtön.
Ha nem vagyok szabad.
Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
étel, mit egykedvűen hörböl a rab.
                                          (Fény és levegő nélkül)

Ez a végletesség már Petri Györgyöt szólítja maga mellé, abból a generációból, amelynek életérzése ennyire általános, mindenki által megszenvedett. Petri egyik legjelentősebb, korai versében mondja ki: „Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.” (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből) S az emberi szabadsághiányból, nyomorból született szexuális együttlétről írott, hatalmas hatású verse – Hogy elérjek a napsütötte sávig – a megalázottság iránti részvét, illetőleg a belőle való menekülés a 20. század második felének egyik legnagyobb katarzisát nyújtó, megrázó teljesítménye.

Nincs tér ehelyütt a kortárs művészet (amibe beletartozik a film, a dráma, a városi song: Bereményi-Cseh; Zorán-Dusán; Bródy; Fábri Péter stb.) nagyon széles spektrumú megnyilatkozásainak elősorolása. Tudatosítanunk kell azonban, hogy ez a generáció a Hair, az Eper és vér, a Zabriskie Point, tehát a Flower Power nemzedéke, annak az 1968-nak az egyetemi fiatalsága, amikor talán először és utoljára a világon létrejött a diákok között egy világméretű, egységes célú megmozdulás, aminek jelszava volt: „make love not war”. Ezt a világot átölelő, nemes érzést talán leginkább a zene közvetítette, hiszen annak nyelve egyetemes és a hangulatok felidézésére a legalkalmasabb. Nosztalgiájával és letargiájával Körmendi is a zenéhez fordul, de nehogy túlságosan elérzékenyüljön, egy posztmodern szójátékkal (Lennon-Lenin) azért igyekszik elterelni a figyelmet túláradó érzelmeiről. A vers a protest songok és a rap stílusát követi:

eljöttél egy derűs reggel
hogy a woman enyim nigger

Lennon élt és Lennon él
csellótested így zenél

minden újság ránk nyafog
bennünk Lennon élni fog

muzsikáddal már átitat
egy szezonvégi áhítat

elhalmoztál dús emlőkkel
ezt viszem el szép emlékül

mert elmegyek találomra
el a saját halálomra

hisz mit kezdhetek ezekkel
a tértelen terekkel
                           (Aztán lemezt hallgattunk, 83)

A tértelen terek – Körmendi képi világában – a lehatárolt, végtelen térhatással nem rendelkező, szabadság nélküli tereket jelentik. Mint a „határtalan” ellentéteiként megnevezett helyek.

1968 aFlower Power generációnak olyan kultikus emléke, mint amilyen a valamivel idősebbeknek 1956. A költők egy része mintha e két évszám köré telepítette volna életművét, hiszen ez a két időpont a szabadságálmok meghiúsulásának két évszáma. Az 1956-ot megelőző és az azt közvetlenül követő korszakot a szabadság elveszítése és a hitvesztés koraként jelenítik meg, amelynek jellemzői az ünnep kiürülése, elsilányodása és a közösségeket egyesítő ének torzulása, majd elhalása. A kor emblematikus verse a már említett Petri-vers, az Ismeretlen kelet-európai költő... Csak a vezérmotívumokat sorolom:

Kifakul,

mint a két zászló, melyet

évre év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.

Hol vannak az ünnepek?

Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.

Eltűnt a menet.
Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket
                               (kiem. Sz. E.)

És a lapidárisan tömör, megszenvedett vallomás:

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra
naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.

Körmendi látlelete a szabadság nélküli korról döbbenetesen hasonló, amiként megfogalmazásmódja is. Petri címének szituáltsága virtuális-történelmi (1955-ből), Körmendié távolabbi múltba nyúl: Jegyzetek egy gestához. Körmendi vonatkozó motívumai az ünnepről és a hitről: „az utcákon ordas szavak kóboroltak”, „A hétfők / lejtőiről / ránkszakadt a fosóhomok-szöveg, / a keddi újságokból kihullottak / a szuvas / jelszavak, / akár a tejfogak”, „Bőrömet szétrágták ájtatos / molylepke-szavak, / torkomig felgyűltek / a bazaltszavak...” (10-11) A mindenféle hit elvesztésének regisztrálása: „mától nem járok iskolába, / nem járok hittanra, / üdvözlégymária, / éljenrákosipajtás / országomból / kitil/tatik/tetik/!/” (11)

A közösséget egybetartó közös ének talán a legerősebb motívum, ami a generáció költőinél minduntalan feltör (hiszen a Fényes szelek ideje is ekkor volt!); a közös énekről szóló vers címzettjei – beszédesen! – Társaim (26). Fontossága, a többi költővel való rokonsága miatt álljon itt az egész vers:

ha feldobjuk egy vénséges vén
tölgyfa évgyűrűbarázdás hanglemezét
felharsan a régi szelek indulója
rég elfoszlott harkályok dobszólója
és valami távoli dal valami gá-gá-gá
gá-gá-Gábor Áron rézágyúja
szájunk tele a hősök hamvaival
az ősök porával
köpködünk danolászunk
harsog az új szépreményű gá-gá-gárda
gá-gá-gáboráronvagyamitakartok

MI

vihar utáni verébfiókák
mostanra
pompás fácándolmányba bújtunk
már páva-holmikra gyűjtünk
gátak sem állnak többé utunkba
csalánt sem sodor többé a vérünk

Olvassuk mellé a másik, az illúziótlan világról tudósító versét, melynek motívumai ismerősek lesznek: „Gyermekkor-messze az álmoktól / már csak szél szeretnék lenni, / vadul bontogatni / a macskaköveket, / letépni a változtatható színű / lepkekokárdákat, / a kukás szájakba visszagyömöszölni / a nátha-szavakat, a szúszavakat” (13) (kiem. Sz. E.)

A Körmendinél 12 évvel idősebb Ladányi Mihály életérzése nagyon hasonló, az ő költői világát is ezek a motívumok töltik be: nincs ünnep, nincs közösség, „a tűz körül már nem járnak táncot” a megfáradt, kispolgárrá silányult „fiúk”. Körmendi ugyanígy viszolyog a kispolgároktól: a „vihar utáni verébfiókák” a viharral dacolás helyett „fácándolmányra” vágynak és „páva-holmikra gyűjtenek.” A tettvágy meghiúsulásával a közösség helyett magába fordul Ladányi: „A szél szánkba visszafújta a hangot, / és utána már csak magammal bíbelődtem.” (Minden érthető lesz) Körmendi ünnepein „tribünlakók / viaszmosolya / átgázolt rajtam, / mint egy körmös traktor.” A tribünlakó a költő ellenségeinek szimbolikus alakja: a hamissá vált ünnepeken a tömeg, a nép fölötti magasban ülve néz kimerevedett arccal. Az ő reduplikációja a „suksükölő, hordóhasú néptribun” (18). Ezeknek a kiürült hitű ünnepeknek a következményeként „Aztán / utcakő-szavak verték be a plakátok / kirakatait, / azon az őszön / tankok / szántottak, / varjak / arattak. / A nekünk ígért marsallbotot egyikünk sem / kereste, / már semmit sem kerestünk, / csak az /anyánk / kezét.” (12). Az élmény gyermekkori: 1956-os. A következő pillanatkép címe: Gumibot, már az 1968 utáni korszak.

A közös ének elvesztése felett bánkódó vers új motívuma a „MI vihar utáni verébfiókák”. A komplex képben együtt van jelen a korábban már a madárszimbolikában oly csúfosan leszerepelt szürke és gyáva veréb (akiből, hogy szürkeségét takarja, idegen tollakkal – külsőleg! – ékeskedni vágyó kispolgár lesz), valamint a „vihar utáni” különleges jelző, amely ismét egy egész generációt minősít: ott is van, nagy betűkkel, a MI többes szám első személyű névmás. MI, a valódi tettekből kihagyott, változtatni vágyó szándékunk miatt gumibottal elvert, pótcselekvésre kényszerített nemzedék. Idézzük még egyszer: „Keselyű-kommandók / árnyéka hussan át / egy homlok márciusán. / A vérerek sztrádáin a szív felé robognak / a menetnóták.” (33-34) MI, akikről Bella így ír: „úgy fekszünk itt, olyan hiába, / mint két zsoldos. /.../ fekszünk pucéran a hiába-harcmezőn, elárvult, árva / nyomorult zsoldosok sokaságában...” És: „Vesztőhelyszáj. Bakóölek. / Minden szó egyéb csak talmi. / Ebbe már bele se lehet halni.” A hang és a kiáltás ugyanaz, mint Az elsüllyedt csatatért író Rózsa Endréé: mi itt semmit nem csinálunk, velünk minden csak történik. Cselekvési lehetőségeink nincsenek. S az ál-cselekvést oly erősen megszenvedő Petri: „Alkotni, cselekedni kell; // tollal, ecsettel, semmivel, / mert nem lehet, hogy csak legyünk, / mint a barom, és ne tegyünk / semmit, bár tudnánk tenni a semmit! // De nem tudjuk, hát erről ennyit. // P. S. A szerző undorodik magától, és ez sok mindenben meggátolja.” (Vakvilág) S a tettről való végső lemondása: „Hogy minek élek? /Erről sejtelmem sincs. Tengetem itt / semmire nem kellő, fura életem...” (Ami mégis) A tett nélküli életet pedig így minősíti: „Kizsarolt, / nevetséges életünket, / a szégyennel szomszédos életünket / a De profundis tócsányi mélyből...” (Kizsarolt, nevetséges életünket)

A Körmendinél fiatalabb, 1953-as Varga Rudolf ugyanahhoz a MI közösséghez tartozik. Az ünnep kiüresedését ugyanúgy éli meg, mint Ladányi, Petri és Körmendi:

Felvonulások ünnepi menete után
felvonulási épületek lehámlott
falai közt őgyelegsz, szívdobbanások
földrengéseinek romját takarítod...
                                        (Zuhanásod, kapaszkodásod)

A Flower Power-élmény nosztalgikus felidézése és az azt követő tehetetlenség-érzet Vargánál így válik verssé: „térdig / tőzsdehírben, / vérben / hatvannyolcas / ócska slágert / fütyörészve, / markában macskakővel, / könnytáskás, / karikás szemmel, / belsőzsebében / kettes / cseresnyésüveggel, / ballag / még / a ködben / néhány ötvenes.” (A hányinger éve, kiem. Sz. E.)

Ennyi keserűség, visszaálmodott, cselekvésre vágyó ifjúság, tűnt közös dal emléke után szívbe markoló egy egészen máshonnan érkező közös dal, amelyről szóló verset – aki nem élte meg Körmendivel a generáció közösség-élményét és vágyát – nem is tud a maga esztétikumon túlmutató érzékenységében, erkölcsi tartásában átérezni. A távoli táj, ahonnan az énekszó hangzik, az ujgurok földje, s az ének, ami idáig hatol, az Ujgur akin dala. Körmendit a megrendülés különösen szép versre ihlette: „Az akin hosszú hősénekbe kezdett. / Az ujgurok felfénylő tekintettel hallgatták. / Újabb hősének szárnyalt fel, / aztán egy harmadik, negyedik, ötödik.../ Amikor az akin elhallgatott, / súlyos csönd zuhant ránk. / A népi énekes egy új hősének első strófáját / kezdte énekelni, / fájdalmas-szép hangja felívelt, / betöltötte Rehimdzsán házát. / A második strófát már egy másik ujgurral együtt énekelte, / a harmadik versszakba újabb ujgur kapcsolódott be, / a negyediket már négyen énekelték, / az ötödiket öten, a hatodikat hatan.../ A végén már az egész terem / megigézve fújta / a hőséneket. / Az emberek követték az akint, / dalból vontak maguk köré / várat.” (97) Keleti barátja látogatásakor kettejük kétféle világát, kétféle létét – hitet és hitetlenséget – pengeéllel véste egy kivételesen frappáns miniatűrbe, 14 szótagban:

Ami téged éltet
az Egység.
Engem a kétség
                        (132)

Mindenféle hitének elvesztését már rögzíti az első kötet kulcsverse, a Jegyzetek: „nem járok hittanra, / üdvözlégymária, / éljenrákosipajtás / országomból / kitil / tatik / tetik!” (11) A hitetlenségében bátor, polgárpukkasztásra is kész Körmendi Kun Miatyánkjában farkashoz, ördöghöz fohászkodik, majd így teszi teljessé a blaszfémiát: „legyen meg az én akaratom” (16)

A bölccsé változtató öregedés mindig megrázó. Körmendi – sok-sok pokoljárás után – ha nem tér is vissza a gyermekkorban elhagyott hithez, de (lelkiismeret-furdalásból?, reményképpen?, félelemből?, segítségre várva?) ad egy kiskaput Istennek arra, hogy számára is létezzék: megbánja, hogy megbántotta. „Ezt írtam egykor: / »én / már / az / Istennek / sem / hiszek / el / semmit!« // Néha / hülyeségeket beszél / az ember, / Uram.” (1997. 11. 01., 132) És a rákövetkező napon: „Azt íratta velem / az ifjúi gőg, hogy / »dühünkben / szájba kúrjuk / istent.« // Mintha / parazsat vinnék, / égetnek már / ezek a szavak, / Uram.” (1997. 11. 02., 133)

Nem tértek vissza Körmendi hitei. A közösség életének jobbításába vetett hit semmiképpen. Maga a vallás sem. Az Istenhez közelítés minden beteg embert megérint. „Istenhez hanyatló árnyék” – mondta magáról Ady. „Égetnek már ezek a szavak, Uram” – mondja csendesen Körmendi.

(Excursus rejtett és vállalt vallomásosságra)

A Batártalanul érzelmes poéma már a címével elárulja, miféle versezet fölött áll: valami szentimentális vallomást akar posztmodern szójátékkal leplezni. Ez is történik a versben: idéztük már a batártalan-bútortalan-botortalan hangzás-gerjesztette szó-sorozatot, amelyek az igazi módhatározószókat, a határtalanul, bátortalanul és botorul szavakat rejtik. Itt hangzanak el a többi haza-vallomások is: „Bátorság a maradáshoz kell”. „A sas, amelyik nem repül el / a magas sziklától / a széles rónák fölé, / nem igazi sas. / Az a sas, / amelyik nem repül vissza / a széles rónákról / a magas sziklához – / nem igazi sas. // Igazi sas vagyok / igazi sas vagyok / visszarepültem.” (90) És a már idézett, de eleget nem idézhető, mert a magyar irodalom kezdetétől megtámogatott, s a régi szavakkal kimondott, a modernek mellett csak kipontozott, generációra jellemző rejtekezés: „valahogy ki kéne mondani e szót: »hazám« egyszerűen csak hazám világ világa / virágnak virága / hazám egyszerűen csak ...” És egy halk szavú, rezignált konfesszió: „Én már kivert kutya / is csak itt akarok lenni.” (49)

Van visszavett vallomása is, amit a csalódás hívott életre: „hazataláltam / mégis hazataláltam / illetve visszataláltam arra a helyre ahol születtem / ahol felnőttem / ahol tegeződtem a fákkal / ahol ismertek engem a füvek / hát mégis visszataláltam Városomba / késeket hoztak / azt mondták így nem érvényes az arcom // így már érvényes?” (A keserű verset egy Körmendi-fotó egészíti ki, amelyen arcát sebhelyek szabdalják, 92). Vallomással nemcsak a hazához lehet fordulni, de egy szerelmeshez is. És amiként rejteni lehet a hazaszeretet megvallását, úgy lehet a cinizmus álarca mögé rejteni a szerelmi vallomást is. „a csípődet / kiszámított / természetességgel / ringatod / alattam // és elvárod / hogy erről / egy hajó / jusson / eszembe // örülnél ennek a sornak: »tengeribeteglettemrajtad«. dehát ez egy baromság / finomat keféltünk / ennyi volt az egész / ez is nagy szó.” // (55) A posztmodern képvers – természeténél fogva – elidegenítő, irodalmon kívüli, azt megkérdőjelező. Egy ilyen játékos-cinikus képvers végére robban be váratlanul egy magas hőfokú szerelmi vallomás (s hogy ez megszülethessek, ha nem is messzire, de el kell távolodnia): „annyira a verstől, satus combjaid közt / abban a szobában ahol lakunk / ahol te meg én / ahol közben / szép képeket látok /: pokolszerű rózsa lobban az éjben / és a házam // égjen / ! / ! /” (57)

(Ha visszalapozunk az Eső 2004/téli számára, a monografikus rózsaszámra, ott olvashatunk egy Füst Milán-eszmefuttatást arról, hogy a megunt, elkoptatott, közhelyes rózsát miképpen lehet újszerű közegben, újszerű helyzetben mégiscsak szépnek nyilvánítani: 53. old. Íme, egy példa, amely Füst Milánt fényesen igazolja: ez a rózsa a maga „pokoli” jelzőjével, éjre lobbanásával, valóban újszerű, s mint ilyen, magas esztétikai értékű.)

A legmélyebb vallomás az öregedő férfi szava a végül is meglelt, dédelgetni vágyott hazához. A télhez s az általa jelképezett megsemmisüléshez közeledve szól halkan a költő:

ilyenkor
az emberélet útjának felén
álmában felsír az ember
az emberélet útjának felén
megdajkálom
az egyszer volt                             hol nem volt

szép

Magyarországot

(Excursus következetes képi világra)

Ha egy költő képeiben: hasonlatrendszerében, metaforáiban, jelzős szerkezeteiben időről időre azonos elemek bukkannak fel, az nem a költő fantáziátlanságának, gyenge képalkotó készségének a bizonyítéka – éppen ellenkezőleg. Azt igazolja, hogy a költőnek sikerült néhány olyan képet teremteni, amelyek olyan erősek, hogy eggyé válnak az uralkodó gondolatokkal, s valahányszor egy gondolat ismét felvetődik, azt a meghatározott kép hivatott hordozni. Körmendinek több ilyen állandósult motívuma van, közülük a legtöbbször előforduló és a legösszetettebb jelentést hordozó a kötetcímmé is emelt „régi kút”. A Régi kútba nézek című verset 1983-ban írta, és a 2001-es válogatás számára vált kötetcímmé. Az ily módon jelentőssé tett vers két szakaszra oszlik: az első a vidéki nappal képe, amely nap egy őszből a télbe váltó évszak napja, a maga mélabújával, szemetet kavaró szelével, és – egy sündisznótetem erejéig – a pusztulás víziójával. A vidéki kerti kút az elmúlt nyár hordalékának, a múlt kert díszeinek a temetője. A második szakasz városi éjszaka képe: „Városok ülnek alant”, s a városi kút egy elzúgott háború hordalékát temette magába: „úsznak a kiskatonák”, „Nyomja a ló-koponyát / Mélyen a rőtszinü szél” – ezek egyértelműen háborús maradványok. A kút mélye a rémítő háborút nyelte el, de nem nyomtalanul, hiszen a költő iszonyú víziót lát: halott apja inti őt a tó fenekéről, a holtak biztonságának-félelemnélküliségének szarkasztikus mosolyával: „Felforog újra apád, / Rád nevet: aj, te, ne félj!” (78) Mind a két szakaszban a kútnak a Thomas Mann Józsefének kezdetéről világkinccsé vált szimbolikájával él: „Mélységes mély a múltnak kútja.” A kút Körmendinél is a múlt tárgyiasult formája. Magába temetett két háborút, maga alá gyűrt vidéket és várost, állatot és embert.

A Mifelénk szülőföld-ciklusnak (Az idő) alcímű darabjában a szimbólum egyik tagja, a tárgyiasult kút már hiányzik: az idő önmagában jelenti a múltat, de olyan képekkel megelevenítve, amelyek a kút-képzethez kapcsolódnak mint vízi látványok. „Rucák búvárkodnak, bamba bivalyok hevernek a félájult vizekben. / Az idő mélyén hatalmas cuppogás, vad konda fürdik, roppannak a halak, a csigák.” A múlt vize-kép megelőlegezi a majdan beletemetkező jövőt: „Rabszíjra fűzve a városok, vonulnak a bombatölcsérek ásító jövőideje felé. / A Tisza nomád, portyázó vize is Gát-kalodában kushad, nem hajigál a fénybe pajkos halakat.” (20)

Ugyancsak a múltba temető, nedves-televényes szubsztrátum a nádas is, amely történelmi korok emlékeit rejti: „A nádas mélyén talán / farkas lapul, esetleg / vándor teteme hever, / vagy török elől menekült / kunok tekintete villan. / A szürke-fehér-feke-te/árapályt a kék ég alatt / a sóhaj kavarja...” (141) – a tetemek, a halotti színek és a sóhaj egészen a régi kút világa, (kiem. Sz. E.) Kút-variációk még a föld mélyében rejtőző, történelmet magukba nyelő öblök: „Riadt denevér az álom, / a hunokig csapong. / Az éjszaka csak indigókék sóhaj. / A múlt tárnája kong.” (94). A múlt korok maradványai, fosszíliái is egy kút-variácóban lappanganak: „A sötétség tava / mélyén / növényi struktúrák. / Semmi sem moccan / csak a zöld, / csak a kék, / csak a bordó. / Talányos csönd lüktet.” (152) Egy kínzó aktuálpolitikai élmény – majd emlékké válva – a jövőt teszi tönkre, az időhármasságot a kút mélye zárja magába: „A holnapunk / a kútba lett taszítva, / félhomályba / vész / az életünk.” (1968. 08. 22. A bevonulás hírére, 113) A „holnapunkat” 1968-ban akartuk megalapozni. A mitikussá növelt dátumhoz fűzött remények a múlt fosszíliái közé kerültek.

A másik, rendszeresen használt szava, a „tribünlakó” a kiüresedett ünnepeket cinikus, a nép fölé emelkedő, gőgös arccal végigparádézó hivatalnok-politikus epitheton ornansa. A legkorábbi megfogalmazásban: „Kölyökkoromat fehér ingben, / kék rövidnadrágban töltöttem, / tribünlakók / viaszmosolya / átgázolt rajtam, / mint egy körmös traktor.” (12) A mágikus realizmussal felépített szülőföld-panorámában a boszorkányokkal rokonítható „Rebus néném” tesz igazságot fekete mágiát végző késével: „köpködheti egyedül a kismalacokat, köpködheti egyedül az / utcabeli csecsemőket, szurkálhatja a kést műszak után a / seprűbe – ez a legjobb rontás ellen –, már vérzik is egy tribünlakó!” (20)

A puszta néven megénekelt Barbaricum sötét oldalához tartoznak a „zsúpfedelű fejek”, akik „rohadnak a dísztribünökön.” (50)

A Prágába győzedelmesen bevonulókat egyértelműen azonosítja a tribünlakókkal; ez a dátumból és a verscímből (a Dátumverseket éppen 1968. 08. 22-én kezdte írni, ez a harmadik darabjuk) világosan kiderül: „Szétpillantva városom tribünlakói között” (1968.08.29.) (113)

Nem lehet véletlennek tartanunk, hogy Körmendi két emblematikus-szimbolikus képe kapcsolatban van egymással. A jövendőbe vetett remény és hit maradványait rejtő régi kút éppen azokat a vágyakat nyelte el, amelyeket a „tribünlakók” kasztja nem engedetett megvalósulni. Egy ilyen következetes mitológiában a legfontosabb pontokat kijelölő mitologémák törvényszerűen vonatkoznak egymásra, hiszen ők a mitológia pillérei. Kijelölik a költő horizontját.

Egy formaművész Barbaricumban

A pusztát, a kisvárost, nagyvárost, Közép-Európát, Ázsiát megjárt költő mindenhonnan magával vitte útravalóul azokat a művészi értékeket, amelyeket a helyek szelleme létrehozott. A puszta megannyi apró mozzanata, élővilágának látványa örökítődik meg természeti képeiben, melyek közt gyakoriak a metaforák, köztük a legszebbek az antropomorf vonásokat öltők: „A partoldal rétegei a tónál: / emlék arról, hogy ráncolta / egykor homlokát a föld.” (140) „vigyáznak-e rá a nyárfák, / az Alföld hórihorgas éjjeliőrei?” (115) Az antropomorf alapú metafora olykor tériomorf jelleget ölt: „Udvaromon láncon ugat a Hold.” (120) Egy szép strófában együtt van egy különös, jövőbe tekintő szóképzés és egy tériomorf metafora: „Fényes arccal holnapodni / Melléd könyökölök: / tüdőmből felsír alomnyi / árva kutyakölyök.” (73) A haza megszólítására alkalmazott „lecsós Alföld” metonímiás képről már szóltam (44); s a vers, amit idéztem, a Hétköznapok következetesen vállalja a címben jelzett téma által igényelt feldolgozásmódot: a minimal art megvalósítását. (42-47) De – jó költő lévén – ebbe a minimal art programba neoavantgard szójátékokat, hangalaki hasonlóságon alapuló szóhalmazokat, új szóképzéseket is vegyít. Ez a neoavantgard szóképzés uralja a szabadverseket (A város 41, Hétköznapok 42-47, A park 47-49, ebbe a ciklusba illeszti szemérmes-forró haza-vallomását 49-52, A tél 53-54, Az ágy 55-57: ez ad teret a lángoló szerelem képeinek, a Quo vadis pedig a Város himnuszának 57-59).

Városi képei között is vannak megszemélyesítésen alapuló metaforák: „a város lágyan helyezi köveit / a talpam alá.” (18) A határon túli pusztáról a város felé tartó felfokozott állapotban a szinesztézia különös megvalósításai lepnek meg: a fájdalom fokozatait jelöli meg színekkel, „szerb nyelvű és ezért érthetetlen órák, / akkor talán zöld ruhában áll eléd a kín.” „A Ludaspusztáról Szabadka felé tartó hajnali marhavagonban... kék színben mutatkozik meg a fájdalom”, „a bunyevác Katani Grgo fűtetlen szobájában... lila színűvé sötétült a megpróbáltatás.”„Vörösen lobban a kín, ha gerincedbe hasít a fájdalom” „De hiába fürkészünk: / te vicceket mesélsz / derűs vagy, / nevetsz / másokat vidítasz. // Ám a képeiden jajgatnak a színek.” (156)

A versformák tekintetében is sokféle kultúrát szívott fel ez a tág terű életanyag. A Descartes híres tételét az elhíresült wittgensteini mondattal ötvözve ad választ némaságának okára: „Vagyok tehát szótlanodom.” Ez egy olyan versben deklaráltatik, amely – az idézethez illően – a Magány címet viseli, és a „szótlanodást” egy igen ritka rímszerkezettel teszi „beszédessé”: a verstan fonatos vagy kapcsolórímként tartja számon azt a cizellált megoldást, amelyben a költő a sorok végét a következő sorok közepével csengeti össze:

A szemem zöldes alkonyi táj. A drága halottak az üröm
szagával üzennek. A csönd-levés öröm?. Vagyok, tehát szótlanodom,
A te léted nem otthonom. A kövekkel, azokkal a „hatan
sem bírjuk” – kövekkel még jól érzem magam. Tudni a kövek szép

eszét! stb
                      (80)

Az életmű egyik tengelyébe állított kulcsvers, a Régi kútba nézek archaikus görög metrumot dobol mint a régiség hordozóját; neve: hémiepesz kólon, igazán ínyenceknek való forma:

stb.
                                                                                                                  (78)

Talán Petőfi ihlette (Mi kék? Az ég! Mi zöld? A föld!...) az egy jambusból álló sorokat, melyeket szójátékkal tölt ki:

stb.
                                                                                                                      (76)

Az éjszaka vége című rövidvers öt szótagos sorait háromféle időmértékre szabja:

és ez az alapképlet szakaszonként ismétlődik.
                                                                                                         (71)

Hasonlóképpen játszik az öt és négy szótagos sorokkal a Dal-ban (69). Az Üzenet (68) a ritka bravúrok közt számon tartott ütemmozaik-technika ragyogó megvalósítása. Három strófájának sorai 7 és 5 szótagosak, ezeket a szótagszámokat kisebb ütemek: két és három szótagosak töltik ki, úgy, hogy a két kis ütemfajta minden lehető társításban egymás mellé kerül. Csak a képleteket írom le (az utolsó előtti sorokban ütem-előzők vannak, ezeket x-szel jelölöm).

A rendezettség a leírásból jól látható.

Szólnom kell még Körmendinek a rövid versek iránti vonzalmáról: a hosszú mitologikus- mágikus realista, ül. az avantgárd szabadversek mellett minden költői periódusában jelen voltak a rövidversek (így, egy szóba írva műfaji behatárolást jelent), amelyek nála a lapidáris tömörségre törekvés (puszta tényközlés) mellett valami ősit, tisztát, díszítetlent jelentenek. Árnyak című verse 3, egyenként 11 szótagos sorokból áll – szótagszámláló elvet teljesít ki -; van egy 4+3 sorra tagolódó „fél szonett”-je (107), egy hatsoros időmértékes (Tonjukuk sírjánál 106), amelynek mozgókép-sorait a gyorsabb – U U – U U ritmus, lassabb sorait a – – U U – – – tölti ki (106).

A haiku-szerű tömörség nem igazi haikukban szólal meg. A Hajnal című egy egész ontológia, pedig összesen 20 szótagos (8, 4, 8): „Az Úr csóvát dob az égre. / Patak fecseg. / Hallgatsz? Beszélsz? Mondd, mi végre?” (105) A Kurgán-kötet Kunsági táj című verse szimmetrikus 8,6,8 szótagos sorokból áll, bennük egy antropomorf táj: „Füstölgő szalmazsák az ég. / Kézről kézre adják / a felhőket a jegenyék.” A haiku sorait 8,8,1 szótagra bontja / „Tested lakatlan szigetén / hajót álmodik valaki – / én.” (81) Szintén sajátos tördelésű haiku:

Öt perc az élet,              5
de talán van még belőle kettő.                10
Veled.                2

Vannak még a haikunál is rövidebb versei: tíz szótagban egy egész Élet: „Lábnyom csak, / mit itt hagyna / egy hangya.” (87) És egy haikunál is rövidebb vallomás 14 szótagban, azonnali reagálásként a napi politikára:

Beszélni vétség.             5
Hallgatni sötétség.       6
Vétkeztem.      3
                               (1980.01.20., 119)

Tökéletes korkép és önarckép. Aki a korban beszélt, vetkezett, aki hallgatott, az áruló volt. Körmendi mindig a vétkezést választja.

Vallomások, Körmendi-módra, röviden

Kezdhetjük mindjárt a fenti, legelőször keletkezett 14 szótagossal. A küldetéses-képviseleti költő vétke: képviselt. Személyes volt. A második, mélyen személyes vallomás a történelemként szituált, pszeudo-objektivizált Jegyzetek egy gestához, amelynek szubjektív elbeszélő hangja ismét a személyesség vállalása, a benne leírt cselekedetek megokolása – képviseleti célzattal.

„Meséljem a bokor alatti délutánokat? / Fabrikáltunk / makkból / pipát, / elszívtuk a selyemhernyók elől az összes / eperfalevelet, / a jószágok elől az összes szénaboglyát, / mert az utcákon / ordas-szavak kóboroltak, / hát szívtuk, / szívtuk a békepipát / a világért....” (10) „Kézbe ragadtuk a seprűnyelet, / végig a szomszéd utcán a nép nevében, / de akkoriban / mindenki az ő nevében jött-ment, / senki sem figyelt ránk...” (10)

Végül egy archaikus hosszú cím alá rejtett, a címben minden tényközlést elintéző, a versre csak a rövid vallomást hagyó dátumvers:

(Midőn a vizsgálóasztalon feküdt, az orvos szólt, „rák”, elsötétült a világ, s gyors búcsút mond magában a kunságiaknak)

Úgy tűnik,
ennyi.
Jó volt köztetek.
                   (133)

Az életmű igazolja mindhárom, pillérként kijelölt vallomást. Képviselt-vétkezett. Az ordas szavak ellen békepipát szívott a világért – sikerrel? Vétek és sikertelenség ellenére így búcsúzik: „Jó volt köztetek.”

Elhisszük neki.