Eső - irodalmi lap impresszum

Feneség a szemekben

Körmendi Lajos, a riporter-szociográfus

 

A jó riporter, a vérbeli szociográfus mindenek fölött tiszteli a valóságot. Ha a tények, események, jellemek hiteles ábrázolásáról van szó, akkor az ilyen író nem ismer sem istent, sem embert. Nem ijed meg a hatalom haragjától, nem enged a pénz szirénhangú csábításának sem. Bátor és következetes, nem alkuszik semmi módon. Ám ami még ennél is fontosabb és ennél is nehezebb, a valóságot még a saját elvei, meggyőződése, ideológiája kedvéért sem engedi csorbulni egy kicsit sem. Így aztán előfordulhat, hogy az ilyen szerző műveinek olvastán az embernek néha-néha vitatkozni, ellentmondani volna kedve, amikor szerzőjük tanulságokat von le, elmélkedik, továbbgondolja a saját maga által lejegyzett életanyag hátterét, de a tényeket elvitatni még a némelyekben kissé másként gondolkodónak sem jutna eszébe.

Ilyen szerző volt a karcagi Körmendi Lajos. Élesen látó, lényegre tapintó, intranzigens személyiség. Olyanféle íróember, akivel az olvasónak pincehideg homoki bor mellett volna kedve némely ügyeket megvitatni. Abban a reményben, hogy az eszmecsere után mind a két fél kissé okosabban állna fel az asztaltól. S az ember faggatná még őt a tapasztalatoknak, az életismeretnek arról a hatalmas óceánjáról, amiből három riportkönyvével, a Boldog emberekkel, az Öt perc az élettel és a Robinson az árokpartonnal csak egy-egy korsónyit merített ki mindannyiunk okulására. Elfogadhatatlanul hamar bekövetkezett halála nemcsak a költő, író, szerkesztő Körmendit nem engedte kibontakozni a maga teljességében, hanem a szociográfusban, riporterben is nagy és komoly művek lehetőségét hagyta veszni. Bánatunkra.

Hiszen már az 1987-ben a Magvető gondozta JAK-füzetekben megjelent Boldog emberek is nagy formátumú íróról, szociográfusról, riporterről tanúskodott. Különféle társadalmi helyzetű, sorsú, életkorú, nemű emberek vallanak ebben a könyvben az életükről egyes szám első személyben. Közvetlenül és ízesen a saját hangjukon megszólalva. Körmendi Lajos egyik legnagyobb erénye az eleven emberi beszéd, az egyes egyénekre olyannyira jellemző sajátos szófordulatok, táj- és népnyelvi elemek szinte érzéki módon eleven megőrzése. Megszólalói ebben a kötetben és a későbbiekben is olyan természetességgel nyilvánulnak meg a saját hangjukon, hogy az olvasó szinte hallani véli őket. Úgy érzi magát az ember, mintha láthatatlan résztvevőként maga is ott ülhetne a beszélgetések közben. Márpedig kevés annál nehezebb riporteri feladatot ismerek, mint a spontaneitás megőrzését. Igaz ember kell ahhoz, hogy a mindenféle rendű és rangú partnerei feltárulkozzanak előtte, kiadják neki magukat. S jó író kell ahhoz, hogy a kimondott szavakból irodalmilag elfogadható, ám mégis elevennek, szinte fésületlennek ható szöveg szülessen. A saját tapasztalatomból tudom, hogy a legtöbb munka éppen azokban az interjúkban, vallomásokban van, amelyek úgy hatnak, mintha az írójuk éppen csak lejegyezte volna, amit hallott.

Ez a stílusbravúr nemcsak azért fontos dolog, mert az olvasás „élvezeti értékét” képes megnövelni, hanem azért is, mert egy-egy embert nagyon is jellemez az, ahogyan beszél, ahogyan kifejezi magát, ahogyan kikerekedik a mondókájából, mit és miért tart fontosnak vagy lényegtelennek. Hiszen nemcsak az a meghatározó, ami megtörtént vele, hanem az is, ahogyan értelmezte mindazt a maga számára, ahogyan képes volt – közvetett és közvetlen értelemben is – artikulálni a világot, a saját világát. Minden magyarázkodásnál beszédesebb az, ahogyan az egyes emberek szavaiból kirajzolódik, mit és mennyit látnak át a történésekből, hogyan magyarázzák meg a dolgokat a saját maguk számára. Ha valaki például Körmendi néhány nehéz sorsú, rossz anyagi helyzetű embereinek emlékezéseit elolvassa, szinte plasztikusan érezni fogja, mire gondolt József Attila, amikor arról írt, hogy „aki szegény, az a legszegényebb”. Az olvasónak az is eszébe jut néha-néha a kötet(ek) olvastán: tisztában vannak-e a mindenkori politikusok azzal, hogy az emberek életében milyen csekély szerepe van az ideológiáknak és lózungoknak? Milyen sajátosan fordítják le azokat a saját életükre, s helyezik mindig szinte minden elé az „élni kell” földhöz ragadtnak látszó, de a népeket, az emberiséget – reméljük – megtartó imperatívuszát.

Az első kötet, a Boldog emberek megszólalói, ahogyan aztán a többi hasonló műé is, leginkább kisemberek. Átlagosak, ahogyan mondani szokás. Az ilyenek mondják magukról, hogy az életükben nem volt különösebb nagy eset, csak léteztek, ahogy lehetett. Ám van-e annál izgalmasabb, mint az élet eleven sokszínűségének feltárása? Az ilyen-olyan szemléletű történelemkönyvekből megismert korszakok mindennapjainak felidézése? Annak a sokarcúságnak, milliónyi részletnek a rögzítése, amelyik a nagy egészhez, a lényegnek a megértéséhez nélkülözhetetlen. S van-e, ami gyorsabban elvész a kollektív emlékezetben, mint a mindennapi sorsok históriája? Pedig nemcsak az ördög van a részletekben, hanem a lényeg is, ha a történelemről akarunk hiteleset mondani. Elég csak a közelmúlt politikai fordulata nyomán beállt amnéziára, köpönyegforgatók hadára, pro és kontra hazugságáradatokra gondolnunk. Aki foglalkozott már komolyabban a múlt objektivitásra törő feltárásával, tudja, mennyire nehéz a morális és politikai ítélkezés, ha valóban az igazsághoz és nem a pillanatnyi érdekhez ragaszkodunk egyes ügyekben. Ezzel szemben milyen könnyű és mennyire hamis egy-egy sommás mondattal elintézni az értékelést. Szóval, a „kisember” hangja gyémántértékű kincs a múlt megőrzésében. Az is, amit, és az is, ahogyan mondja. Körmendi Lajos kincsestárat rejtett el három kötetében az eleven és áradóan színes életről, a múlt szövetének szinte kibogozhatatlanul bonyolult szövedékéről és a mindennapok szerény, de hiteles hőseiről.

A Boldog emberek egyik megszólalója erdélyi nemes famíliából származik, sorsában manapság talán már nem is az a politikai pikantéria a legérdekesebb, amit a megjelenés idején az ötvenes-hatvanas évek üldöztetéseinek leírása jelentett, hanem inkább az a kacskaringós, gyakran tétova botorkálás, amelynek végén megtalálta a helyét a világban. Mint a Micimackó tigrishőse, megkóstol szinte mindent, amíg rájön, mit szeret – mit szerethet, a körülmények mit engednek neki –, s kiköt a hivatása mellett. Sokszor fordul elő Körmendi Lajos könyveiben, hogy egy-egy életútban nem is azok a részek, momentumok az igazán fontosak ma már, amelyeket a beszélő és a szavait lejegyző író akkoriban olyan súlyosnak érzett, hanem az apróságok, az akkor mellékesnek, jelentéktelennek látszó dolgok. Például az, mennyire természetesnek vette úgy hatvan éve minden rendű és rangú felnőtt és gyerek, hogy a kölyköket püfölni kell.

A pusztai gyerek című rész emlékezőjének szavai a csöndes beszélgetés hangulatát idézik föl, azt, ami annyira hiányzik már a napjainkból. Pedig a fiatalok is imádnák, jól mutatja ezt némely igazi, csendes beszélgetős, fecsegős tévéműsor sikere is. Sámlit húzva a felnőttek közé ülni, és csöndesen hallgatni a szavaikat remek szórakozás, e sorok írójának gyermekkorában még megadatott. A pusztai ember is brutális testi fenyítésekről és a vadállati, a szó szoros értelmében megnyomorító testi munkáról számol be, ahogyan majd többen is Körmendi Lajos tanyasi, falusi hősei közül. A pusztai ember változhatatlan tényként könyveli el, hogy a munkába, az életbe bele kell rokkanni, s idejekorán halni. Ő sem, mások sem töprengenek azon, hogy muszáj volt-e ennek tényleg így lennie. Igaz, a végén azért kibukik belőle, nem szeretné, ha a gyerekei parasztok lennének, s annyit kellene dolgozniuk, mint az apjuknak. Némi rátarti büszkeséggel emlékezik vissza azokra az évekre, amikor szinte mindent bírt, kibírt még. Hosszú vallomást hallunk tőle az állatok szeretetéről, persze, amúgy sajátos paraszti módon. Ebben a gondolatvilágban szeretet és a hasznosság szorosan együtt kellett, hogy járjon. S bizony a kedves, kezes szerethető jószág húsa az asztalra tálalva még inkább szerethető volt. A legmegindítóbb mégis az, miféle eget ostromló vágyak élnek az emberekben. Hősünk megkapó szépséggel mondja el, micsoda boldogság lett volna neki, ha a szürkemarhák őrzője lehetett volna a Hortobágyon. Másként és másként, de a pusztai gyerek vonásaiból nem egy fellelhető a további parasztfigurákban is.

A baptista családban nevelkedett fiatal lány személyiségében tán nem is a lelki harmónia, a belülről fakadó derű, a segítőkészség, a bölcsesség a legmegkapóbb, hanem a szellemi autonómia. Ő üdítő kivételnek számít a szeretet hiányával, rideg, gyakran mostoha gyermekkorral megvert sok-sok Körmendi-főhős között. Érdekes a viszonya az iskolákhoz is, ahogyan a kötet szinte összes szereplőjének. Az amúgy kiegyensúlyozott leány sem szerette az egyéniségét béklyózó tanintézeteket, legfeljebb bölcsen elkerülte a konfliktust. A többiek sem érezték jól magukat az oktatási intézmények számukra túlzottan szűk falai között, nagyon is szuverének voltak ahhoz, hogy meg akarjanak és tudjanak felelni az ottani követelményeknek. Ahogyan a fazekas családból való férfi is. Akiről csak remélhetem, hogy mélyen megélt identitása, a népművészethez való igaz elkötelezettsége nem hajtotta mára a nép nevében vicsorgók közé. Igaz ember, kiteljesedett személyiség, akinél szellem és test egyaránt megkapja a magáét. Alkotó, töprengő, de önmagát marcangoló karakter. Ő tényleg boldog ember.

A tehetséges embernek szerencséje is van; Körmendi rátalált egy ígéretes segédszínészre, akiről és akivel formabontó portrét rajzolt. A ma már méltán híres Mucsi Zoltán különféle jellemek és figurák bőrébe bújva bohóckodik komolyan. Némileg idézőjelbe téve az addig olvasott dolgokat. Róla fényképek is készültek, Dede Géza közreműködésével.

Az ironikus kitérő után szinte fejbe vágja az olvasót a rákövetkező vallomás lányhősének pokoli kálváriája. A szó szerint megkínzott kisgyerek s a végletekig kiszolgáltatott egyedül élő fiatal lány sorsa annyira brutális, hogy az ember alig képes végigolvasni a zaklatott emlékeket. Gondolni sem merek rá, hogy milyen lett a későbbi sorsa. Megadatott-e neki „egy normális, átlagos emberi élet”, amiről annyit álmodozott? Ahogyan csak drukkolni tudok a nehéz sorsú vak fiúnak, hogy a szegényes és durva gyermekkor után megtalálja, amit keresett az életben. Talán a Körmendi Lajos írói stílusára annyira jellemző személyesség s az előbb annyit emlegetett egyéni hang teszi, de az olvasó folyton arra gondol, mi lett később a hőseinkkel, mire fordult a sorsuk? Hiszen csodás átváltozásokat is megmutat nekünk az író, a zűrös, piás, csaló, börtönviselt fiú sorsában, mondjuk, akinek egyszer mégiscsak benő a feje lágya. Ahogyan a munka himnuszát elmondó tanyasi fiúban is benne volt a nagy sportoló ígérete. Elszántan, vasakarattal munkálta magát a hosszútávfutásban is, mert látni akarta, hogy egyszer azt írják ki a táblára: nyert Kurucz Lajos. Ehelyett balesetet szenvedett, és azóta, ha a sportra gondol, folyton csak „rí”. Igaz, teszi a dolgát, eszeveszett tempóban dolgozik és tanul azóta is. Megszállott figura. Szinte véletlennek mondható, hogy párttag lett, s képzésre küldte az a bizonyos MSZMP. Manapság tán munkamániás vállalkozóként adja, mi lényege. S ha a bokája nem megy végképpen tönkre, tán az amatőr triatlonisták szinte önsanyargató szektáját növelné.

Már a Boldog emberekben szereplőknek, de a későbbi kötetek szinte összes paraszti figurája számára is a téeszbe kényszerítés, a birtokolt vagy végre 1945 után megkapott föld elvesztése több generáción mutatkozó, gyógyíthatatlan seb. Aki úgy érezte, hogy volna esélye egyénileg gazdálkodni, s azok különösen, akik be is bizonyították a .maguk és mások számára, hogy képesek erre, csak a sötét múltat látják a kollektivizálásban. A nagy lelki terrorra, a gyakran fizikai erőszakot is alkalmazó hatóságokra nem is lehet jó szívvel emlékezni. Aki pedig tisztes megélhetésről volt kénytelen lemondani, a nem kívánt közösbe adni a javait, eszközeit, a szaktudását, annak nehéz volna bármilyen ésszerű okfejtéssel bizonygatni a felemás, ezer sebből vérző, de mégiscsak a kollektivizálás miatt (is) végbemenő vidéki modernizáció előnyeit. Még azok sem lelkesedtek a „közösért”, akik alig-alig veszthettek valamit, s jó esetben nyertek fürdőszobás kockaházat, pöfögő Wartburgot, balatoni üdülést, esetleg az egyetemig eljutó gyermeket. Ahol jók voltak az adottságok, volt hozzáértés, jó kapcsolatokkal rendelkező helyi potentátok, ügyesek és ügyeskedők, ott soha nem látott prosperitást és életszínvonal-emelkedést hozott egy-egy sikeresen működő téesz. Mégsem érezték igazán a magukénak az ottaniak, különben megvédték volna a rendszerváltozáskor. Ahhoz pedig, hogy csak úgy nagyjából megpróbáljuk megérteni, milyen is mainapság a vidéki, a paraszti Magyarország, milyen hatással volt a kialakult helyzetre az egykori „közös” szétverése, talán egy újabb Körmendi Lajos kellene.

A Boldog emberek hősei közül elsősorban azok, akik a 60-as és 70-es években váltak felnőtté, szinte mind arra panaszkodnak, hogy egyre inkább elanyagiasodik a világ, az emberek egyre kevésbé szolidárisak egymáshoz. Mindenki a vagyoni gyarapodásért hajt, fusizik, túlmunkát vállal, megnyomorítja magát a jobb megélhetés reményében. Feláldozza a szabadidejét, ahelyett, hogy művelődne, szellemiekben gyarapodna, az egyéniségét bontakoztatná ki. A magas politika szintjén hangoztatott elvekre rácáfol a hétköznapok praxisa. Körmendi hősei pedig úgy látják, hogy az emberek lelkiekben gyarapodnának szívesebben, ám a társadalmi környezet szinte rákényszeríti őket a pénzhajszára. Ezért aztán nincs idő az öregekre, elesettekre, a családi életre, a munkahelyi barátságra, ami pedig fontosabb kellene hogy legyen mindennél. Az olvasó sóhajtozik 2005-ben újraolvasva a sorokat: ma sincs ez másként, sőt még inkább így van. Tán csak annyi a különbség, hogy ma már nem is ostorozzák az emberek az őket nyomorító viszonyokat, csak fásultan és fáradtan kapaszkodnak, hogy le ne csússzanak, valahogyan megéljenek, vagy még gyorsabb ütemben gyarapodjanak, mert a verseny könyörtelenül szorítja egyiket a másika ellen.

Az Öt perc az élet hőseinek zöme a XX. század első évtizedeiben született, kijutott nekik háború, hadifogság, munkatábor, málenkij robot, kuláküldözés, padlássöprés, internálás, 1956 és újabb megtorlás. Nem meglepő, hogy életük meghatározó élménye a háború, s az a testüket, lelküket próbáló szenvedés, amit ki kellett állniuk. Túlélték, de a sebeket belül hordozzák egy életen át. Szinte az összes megszólaló életútja hajmeresztő kacskaringókat mutat. Mindegyik kuriózum a maga nemében. A tört magyarsággal emlékező félig orosz-félig magyar férfi, aki Mongóliából vágyakozik a „szülőföldje” után, s még az I. világháború fogságából Szibériába keveredett s ott letelepedett magyarországi sváb édesapja okán ragaszkodik magyarságához, holott életében nem járt a Kárpát-medencében, s nagyon úgy néz ki, nem is fog. Mindenesetre, amióta az eszét tudja, azt kellett tapasztalnia, hogy sehová sem tartozik, mindenütt idegennek, másnak tartják.

A Fekete felhő kenderesi gazdálkodóját panoptikumba lehetne állítani, a mindenkori hálás cseléd prototípusa ő. Addig volt jó, amíg Horthy élt, sóhajtozik, mert a kormányzó úr botoztatott ugyan, de adott pénzt is a rászorulóknak. Meg rend volt, s ez a legfontosabb. Az erős kezű vezér, az kéne a kenderesi gazdának, a jó király, aki gyámolítja az ő népét.

Éppen ellentéte a székely gazdálkodó, akinek kétszer is kijutott a jóból, mégis olyan megfontoltan és higgadtan emlékezik vissza megpróbáltatásaira, hogy az olvasó egészen meghökken. Az ukrajnai hadifogságból, a bányában végzett rabszolgamunkából megszabadulva hazatért, s rövidesen kuláknak nyilvánították őket. Mehetett a Duna-deltába csatornát ásni, pokoli robotra, szörnyű körülmények közé. A rabszolgamunkát tessék szó szerint érteni. A háború utáni újjáépítés históriájában a jogaiktól szinte teljesen megfosztott hadifoglyok, önkényesen elhurcoltak, politikailag megbízhatatlannak nyilvánítottak egész serege kényszerült főleg a Szovjetunióban, de hellyel-közzel másutt is egészségre ártalmas, megnyomorító munkát végezni, gyatra táplálék mellett, lehetetlen körülmények között. Nem volt ez más, mint modernkori rabszolgaság. Ráadásul Körmendi hősének családját a falu kiközösítette, apját börtönbe vetették, anyja öngyilkos lett. Hősünk egy darabig ellenállt, de 1962-ben bekényszerítették a téeszbe őt is. 1989-ben összetépte a vörös zászlót, s ezzel letudta sérelmei orvoslását. Nincs benne gyűlölet és bosszú, a változásokat is higgadtan értékeli. De egyszer csak, egy ponton kizökken a nyugalmából. Olyan indulatok törnek fel belőle, amilyeneket nem is sejtettünk volna szunnyadni ebben a józan emberben. A románokat – úgy általában – csaló, tolvaj ellenségnek kiáltja ki, akikkel soha nem lehet megbékülni. A „pakulárok nem fognak minket kiszorítani”, fogadkozik, s az olvasó szinte látni véli ökölbe szoruló kezét és elsötétült tekintetét.

A szintén székelyföldi tanító fiát Kolozsváron szedték össze az oroszok. Rabszolgának hajtották. Utólag ő maga is csodálkozik, hogy birkamódra engedelmeskedtek, szökni sem mertek, pedig lehetett volna. Baskíriába, a magyarok őshazájába is eljut, barátkozik tatárokkal. A láger kegyetlen világa főleg a körülmények szűkössége – vacak elszállásolás, nagyon kevés élelem, higiéné és az orvosi ellátás szinte teljes hiánya – miatt volt elviselhetetlen. Fölösleges kínzatásokat, megaláztatást ezen kívül nem tapasztalt, persze ennek ellenére a szörnyű négy év nyoma kitörölhetetlenül beleégett az emlékezetébe.

A Mint egy kiskirály idős asszonya azzal kezdi a mondókáját, amit a legfontosabbnak gondol az életében: a lánya megroppanásával, elmebajával s az ezzel együttjáró szenvedésekkel. Körmendi érdeme az is, hogy a lehetőségekhez képest meghagyja az emlékezés irányának csak látszólagos csapongását. Nagyon is árulkodó az, mit, milyen sorrendben és részletességgel mond el egy-egy ember. Gyakran többet megtudhatunk az előadások mikéntjéből, mint magukból a történetekből. Pedig a legtöbben nem akarnak eltitkolni semmit, még azt sem, ami rájuk nézve kedvezőtlen lehet. Az egyszerűnek mondott emberek a legtöbbször lefegyverző őszinteséggel és természetességgel vallják meg hibáikat, sőt a bűneiket is, ahogyan a kötetbéli néni is. Húszévesen nem kívánt házasságba kényszerítette a lányát, aki nem bírta elviselni a helyzetet, és megháborodott. Drámaian egyszerű szavakkal foglalja össze az életüket: „Sokat szenved. De én is.”

A saját élete sem volt könnyű a részeges apjával s a már gyerekként kötelező munkával. Legszebb emlékei között a bukaresti nagyuraknál leszolgált éveit tartja. Az 1945 utáni változások szinte nem is érintették a privát életét, egykedvűen lecserélte a kötelező nemzeti zászlót vörös lobogóra az ünnepeken. A rendszerváltozásról is rezignáltan nyilatkozik, s már csak a halálra gondol, meg a lányán siránkozik.

A címadó triptichonban, az Öt perc az életben benne van az egész közép-európai térség nyomorúsága. Az ugyanabba a faluba keveredett felvidéki, a sváb és a Délvidékről átmenekült magyar kacskaringós életútja végén emlékeitől gyötörtén forgolódik éjszakánként. Egyiküknek sem adatik meg a nyugodt, pihentető alvás öröme. Nem is csoda. A bigott vallásos családba született felvidéki fiúcska eleinte azért jár zsidó iskolába, mert katolikus és református szülei saját felekezetükhöz körömszakadtáig ragaszkodva nem engednek egymásnak. Először majdnem pap lett, aztán inkább kommunista, vagyis pártfunkcióba került. A csehszlovák kitelepítést mégsem úszhatta meg, s egy Magyarországról szintén kitelepített sváb házát kapja meg. Szép kis történet! Buzgó pártiunkéiként kivívta a falu utálatát, s azóta is kivetettként él. A szomszédaira hallgatózik hajnalonként, többek között a sváb szomszédjára, akit gyermekkora óta munkára kényszerítettek, aztán ő is megjárja a szovjet lágereket, majd elszakad a Németországba kitelepített családjától. Sokszor azt álmodja, hogy német-magyar focimeccset néznek. Mindenki lelkesen biztatja az övéit, csak ő üldögél tehetetlenül, s kérdezgeti magát: „Kinek drukkolok én? Ki vagyok én?”. A délvidéki magyar is kitelepített svábok házában lakik, sváb lányt vett feleségül. Szereti hallgatni, ahogy az asszony a maga nyelvén énekelget. Nem érti ugyan, de azt érzi, hogy a dalok a szenvedésről szólnak.

A Shalom hőse emlékeiből az a magyar vidéki zsidó élet kerekedik ki, amelyik a soá után már nyomaiban sem lelhető fel. Az ezer hajdúböszörményi zsidóból alig élték túl néhányan a vészkorszakot, s nem csoda, hogy a fiatalabbak közül sokan alijáztak, azaz a mai Izraelben keresték a helyüket. Hősünk kibucban él, sikeres író lett, de visszajár Magyarországra, s a mai napig lelkesedik a magyar kultúráért.

A Menny és pokol vallomástevőjének története kicsit más műfajban, de helyet kapott a Robinson az árokparton kötetben is. Az 1956-ban bebörtönzött, megkínzott s a rendszerváltozással sem a nyertesek oldalára került ember óriási indulattal és dühvel emlékezik megpróbáltatásaira. Többszörösen is becsapottnak és elárultnak érzi magát, mint egykor magát baloldalinak gondoló ember. Végletes kijelentésekre ragadtatja magát: a kommunizmus rosszabb a fasizmusnál is, állítja elvakultan. Haragszik egykori önmagára, egykori elvbarátaira, akik közül sokan karriert csináltak, míg ő mindvégig a periférián tengődött. A kínok és igazságtalanságok sokkal jobban megviselték, mint azokat, akik nehéz és reménytelen életből indulva szinte sorsszerűen fogadták a megkínzatásokat, sorscsapásokat. Ő nemcsak a szörnyűségekre emlékszik fájón, hanem úgy érzi, egész élete értelmét rabolta el tőle valamiféle sötét és gonosz erő, amit ő nem túl differenciáltan kommunizmusnak mond. Úgy látszik, túl közel van még ahhoz a félmúlt, hogy indulatok nélkül lehessen róla vallani. Az is igaz, hogy hazugságok hálója font át szinte mindent, s nagy a kibeszélés, a bűnök és árulások feltárásának igénye. Mégis, azokban az évtizedekben, amelyekben 1989 előtt Kelet-Európában éltek az emberek, nagyon is bonyolult gazdasági, politikai és kulturális struktúrák léteztek. Talán, ha Körmendi Lajosnak megad a sorsa további éveket, még árnyaltabban tükrözteti vissza félmúltunk időszakát egy későbbi művében. Talán nemcsak meghasonlott, elhülyült, lelkileg megnyomorodott alakokat talál azok között, akik többnyire naivan és képzetlenül, de őszintén hitték, hogy jobb világot teremthetnek. Az ő életük és sorsuk is része a nagy egésznek.

Az Öt perc az élet záróírása teljességgel elüt a korábbiaktól. Egy fiatalabb nemzedék tagjának, a 60-as években serdülő erdélyi magyar lány szerelmeinek tanulságos története. Már első és végső soron örök szerelmének alakja is jelképes lehet. Nacionalista román élsportoló, akinek az apja görög, az anyja pedig szerb. Őrült szenvedély lángol fel közöttük, hősnőnk későbbi házassága is egykori szerelme miatt megy tönkre, ám a társadalmi, nemzeti és kulturális különbségek akkora szakadékot képeznek közöttük – szocializmus ide vagy oda –, hogy a vonzalom csak bánatot és meghasonlást nyújt mind a kettőjüknek. A romániai viszonyok brutalitásáról ad hidegrázós látleletet a tiltott terhességmegszakítások tortúrája, a szekusgyanús szexlovag figurája. S végül, szomorú csattanóként már a magyar határ innenső oldalán fejeződik be a történet azzal, hogy a Romániából való kiszabadulástól mámoros elvált asszonyt lerománozzák az itteniek.

Az utolsó kötet, az 1999-ben megjelent Robinson az árokparton alcíme szerint riportkönyv, ám jóval változatosabb műfajú írások foglaltatnak bele. Több benne a szubjektivitás is, mint a korábbi könyvekben. A Kelt falun... című megindító írás egy öreg parasztasszony szomorú, nehezen papírra vetett sorait adja vissza. Városban élő lányához írt levelei betegségről, magányról, nehéz munkáról és főleg a szeretetért, törődésért való esdeklésről árulkodnak. Több olyan riport is helyet kapott ebben a kötetben, amelyik a lélek nyomorúságáról, a szorongásról, magányról szól, ha közvetetten is. Az emberek vallanak a babonákról, a halálról, az egyedüllét lelket felőrlő voltáról, a fiatalok hálátlan önzéséről. Egyikük így fogalmaz a falvakból a jobb élet reményében elvándoroltakról, meg azokról, akik a vidék ellentmondásos iparosítása miatt bérmunkásokká lettek: „két közben él az ember”. S mit gondoljon az ember ma azokról, akik belekiáltották a kéménybe az elkóborolt kutya nevét, mert az akkor előkerül? Az egyik tévéadóban nemrég színes elemlámpának látszó tárgyról mondta nagy komolyan az egyik felnőtt ember a másiknak: „Itt a hegyén elektronkilépés van, ezzel gyógyít.” Ugyan mi különbség van aközött, aki a kémény és aki az elemlámpa csodatévő erejében bízik? Azon is lehetne morfondírozni, hogy a „két közben élőkkel” mi lehet manapság? Tradícióikat, gyökereiket elveszítették, de nyertek-e valamit?

Márpedig Körmendi hitt a tradíciókban, a természetadta közösségek megtartó erejében. A jászok és kunok mélyen megélt identitását éltető erőnek gondolta. Hogy ellenállnak-e a globalizáció uniformizáló hullámának, ki tudja. Nehezen hihető. Egy karcagitól, mint amilyen Körmendi is volt, elnézhető ennyi elfogultság, de éppen a tőle látott igazságkeresés szellemében muszáj megjegyezni, hogy a hagyományos zárt és bizalmatlan falusi közösség adott esetben mekkora kerékkötője lehetett a haladásnak. Milyen könyörtelenül kivethetett, megsemmisíthetett mindent és mindenkit, akiről úgy vélte, nem az ő fajtája. Azokat, akik nem akarták vagy tudták betartani az íratlan szabályokat. Magukat elemésztő lányanyákról s életük végéig boldogtalan, reménytelen szerelmesekről szinte minden faluban kering egy-egy történet. Utólag tán sajnálják őket, de aki törvényt szeg, annak pusztulnia kell. Ez is hozzátartozik az igazsághoz, muszáj elmondani. Némileg az íratlan szabályok erejének példázata a Körmendi lejegyezte kalákában építkezés távolról oly szépnek, közelebbről oly kegyetlennek látszó szokása is.

Ugyanakkora kunszentmártoni pusztító forgószélről szóló beszámolóból éppen az kerekedik ki, hogy a bajban néha születik önzetlen segítség is. A károsultak hálálkodva emlékeznek önkéntesekre, falubeliekre és idegenekre, akik adtak, amit csak tudtak, hogy javítsanak a helyzeten. Nem vártak ellenszolgáltatást, nem centizték ki az elvégzett munka értékét, hogy majd visszaigényeljék a saját portájukon. A legtöbben azt sem tudják, kik is segítettek rajtuk. Hát, ilyen is van a cudar világban!

Körmendi Lajos a 25 ezer lelkes Karcagot mint az otthonosság, a mindenki mindenkit ismer kellemességének, a lokálpatriotizmus igazi éltetőjének írja le. Hálásak lehetnek neki az ottaniak, olyan szépen emlékezik meg róluk. S az olvasó csak reméli, hogy a vidékies otthonosság nem hanyatlik provincializmusba, korlátoltságba ezután sem.

Vérbeli igazságkeresőről tanúskodik a csángó-fesztiválról készült riport. A szépelgő és kedélyeskedő beszámoló helyett az író beletenyerel a darázsfészekbe, s kevesek bátorságával beszámol a csángómagyarok nagy bánatáról, katolikus papjaik dühödt magyarellenességéről.

A kötetet záró írás, a Feneség a szemekben elsiratja Petőfi Alföldjét. Felemlegetve a sok értelmetlen pusztítást, a környezet gátlástalan kiszipolyozását. Ám Körmendi azt is nagyon jól látja, hogy a fejlődésnél, a változásnál – még ha gyakran esztelen rombolással jár is – csak egy rosszabb van, a megállás, a reménytelenség. Azt írja, szeretné megérni azt az időt, amikor a kunokba visszatér a régi öntudat.

Nem adatott meg neki, hogy vágya teljesüljön. A kunokért, az Alföldért, a hazáért és az emberiség sorsáért aggódva, az olvasó is csak azt kívánhatja, ha ő nem, gyermekeink és unokáink érjék meg azt a kort, amikor visszaköltözik a „feneség” a tekintetekbe.

Vissza a tetejére