Eső - irodalmi lap impresszum

Nagykun álmok életre lehelő táltosa

Körmendi Lajos, a művelődéstörténész

 

Hetek óta két könyvét forgatom, Az együttleges szellemet és A táltos kincsét. Ez a csöndes mosolyú író, a magyar irodalom végeinek és Berekfürdő irodalomtáborainak napszámosa, aki nélkül a karcagi lét, tágabban Kipcsakisztán mélytengeri történelme és a keleti fényt öröktől fogva való sugárzása jóval kevesebb lett volna, olyan valamit vetett papírra – az előtte szemtelenkedő árkusra és a couleur locale-t is magában foglaló léhártyapapírjára –, amely egyszerre szív és tudás, történelem és néprajz, irodalom és helytörténet, valóság és anekdota, szemlélődő alaposság és – mindenekelőtt – csaknem lázat mutató gerjedelem.

Mi izgatta frissen elköltözött, kort igazító (?) munkálkodásunkat már csak egy felhő széléről figyelő barátunkat, Körmendi Lajost, hogy ennyire szívügyének tekintette a Nagykunság – a táj, a szellem, a szabadságharcos éghajlat és a kunhalmok – titkainak minél alaposabb fölfedését?

A szülőföld szeretete a nyelv ízeinek szinte érzéki módon való kortyolgatása?

Avval, hogy egy kimeríthetetlen mázas kancsót képzelt az asztalára, melyből nyelvi szomját minduntalan oltogathatta, mást is tett: megzabolázta a szerte szaladni igyekvő, holott egyik-másik porcikáját tekintve Karcagtól bélyeges irodalomtörténeti, gyakran a magyarhoz és a törökhöz is kötődő históriai ismereteket-adalékokat. A „kishaza” kis, urambocsá! sokszor csak a hely miatt őrizendő értékeire – egy rossz, egy kevésbé rossz egy méltatlanul elfeledett (holott az egészet is gazdagíthatná) verseskötetre, egy zsiványtörténetre stb. – azért vetett intenzív fényt, hogy a kis és nagy értékek körkörös becserkészésével gyarapodjék mindaz, amit mi – Madách Imre nyomán – együttesen szellemnek nevezünk.

A munkálkodó hangya és méhraj látványa nyomán született meg a drámaköltő és lírikus tollából ez a szimbólum értékű, az egy irányba való ténykedést kozmikus erőnek láttató összetartozás-tudat. Körmendi egy méh megpillantásától, egy kiskanálnyi méh megízlelésétől – egyszóval méhekkel való barátkozástól – jutott el A magyar nyelv értelmező szótárának vonatkozó irodalmi példáit olvasgatva ahhoz a fölismeréshez, hogy a kunsági méhek és méhészek is álmodnak. Miről? „Alighanem tágas és gazdag méh-legelőkről. És miről töprenghet a méhész? Talán a világról. Talán a magyarságról. A kunok maradékairól. A megmaradásról. Az együttleges szellemről.”

Árulkodó, a publicisztikát a széptan mezőin megfuttató sorok, aki eszmefuttatásában idáig jutott, már rég nem Csokonai Vitéz, Petőfi, Tompa Mihály, Ady és a szavak lázbeteg szintjét megnyugvássá szelídítő Vörösmarty („Jer méhikém, enyhülj e harmaton”) szépséges szavain, illatozó verssorain gondolkodik, hanem az – az. olvasmányélményt kozmikussá tágítva – égető gondjainkon. A gyönyörűséget, a kellemet, a „munkás éjszaka” zsibongását túllépve a megmaradásról mint a magyarság legfőbb, hosszú ideje égető problémájáról meditál.

Érdekes a „sajátságos” irodalom- és művelődéstörténetet író, költői hevületű szerző kigondolt formája is. Alapművekből kiinduló olvasónaplója (Györffy István, Szűcs Sándor), nem beszélve a sűrűn idézett klasszikusokról (Csokonai Vitéz, Madách, Erdélyi János, Jókai, az utazó Széchenyi-kortárs: John Paget, Féja Géza stb.), át- meg át van itatva helyi érvényű, akárcsak egy Rózsa Sándor képzeletbeli menekülését fölemlegető (alagút) dolgokkal. S ahogyan fokozatosan, bő idézetekkel megrakottan egymásra épülnek a rétegek, úgy válik egyre élesebbé Kipcsakisztán egyetemes tudásba torkolló, illetve csak a hely különlegességét dicsérő egy versben, egy emlékezésben, egy látogatásban említett leírása-történelme.

A széles, többnyire színes panorámát az adja, hogy a helytörténésznek fölcsapó író-költő ilyen irányú munkálkodást végző-végzett kollégáival karöltve a vizsgálandó kicsiny pontot legtöbb esetben, újabb és újabb művelődéstörténeti adalékokat, érdekességeket fölemlegetve, összefüggések láncolatává tágítja. Ebbe a Jókai Mór által is megtapasztalt tágasságba – „A teljes hatalmú semmi uralkodik itten” – a leggazdagabb dolog, a féltve őrzött szabadság is belefér. S a kis fejezetek, művelődéstörténeti furcsaságokat is magukba emelő unikumok épp az értelmező komolyság, a leltárt végző író mindenből valaminő tanulságot levonó szenvedélye folytán akár humorral, akár melankolikus bájjal – visszacsatolnak a mába.

Sokszor az értékítélet is kiolvasható Körmendi csöppet sem elnéző, fanyarul csodálkozó, záró passzusaiból. (Egyetlen példa: a Kiss Dánielnek tulajdonított Napi események a rác és a szerb lázadás idejében című csatakrónika 1848 milyensége azonnal kiderül a cikk-fejezet befejezéséből: „Tehát nem költészet akar lenni, hanem tudósítás, igaz, versben, talán mert úgy vélte, a rímek segítségével jobban rögzül az olvasókban a fontos időszak sok fontos élménye. Persze, jobban rögzült volna, ha verse versebb lett volna” – kiemelés – Sz. L.)

Az írást élvező, némelykor szóalkotó Körmendi (leleményes igéje: „visszagyermekülni” egyszer a búza mint szó számtalan összetétele, vonatkozási köre s holdudvara kapcsán, szinte versszerű fölsorolásba kezd, másszor szarkasztikus humorral helyére teszi az „emlékezőt”: „nehéz lenne Hunfalvyra ráfogni, hogy nagy rajongója Kossuthnak!” (A nemzethalál víziója). S a verselemzés sem idegen tőle – hogyan is volna, hiszen maga is költő! –, amit legérzékletesebben a Kunsági elégia című Kiss Tamás-költemény átszellemült interpretálása bizonyít (Verses prófécia).

Ha az általa is tárgyalt Szerelmes földrajz, Szabó Zoltán műve, átölelte, írói karokba fonta és emelte az egész hazát, ő is hasonlót cselekszik a kisházát fókuszba állító irodalmi-művelődéstörténeti barangolásában. A Kunsági mikrokozmoszt író Gombos Imre (Éjfél Vitéz) több részes, igen szép portrét kap. És nem véletlen, hogy különösképp a népi írók kedvencei, akik műveikben is sokat tettek a szegényparasztság fölemelkedéséért. Honnan a működésükhöz elengedhetetlen erős fundamentum? Györffy István tanulmányaiból, könyveiből „ miként azt a Féja nyomán bolyongó írás tudatosítja (A magyarság vára).

A publicisztikus hév, melyet a csöndes irónia gyakorta megszelídít, nem hátránya, sőt talán előnye Az együttleges szellem című Kipcsakisztán-panorámának.

A táltos kincse című, jobbára a szépprózával incselkedő, a mesélő meseigazságaít mindennél jobban belénk oltó könyvecske némely vonatkozásában (Rózsa Sándor – A Morgó alagútja) kapcsolatban áll a föntebb tárgyalt művelődéstörténeti opusszal, ám külön is élő, sőt esztétikai élményt nyújtó novellák foglalata. Alcíme – mondák, mesék, történetek – valamennyire körülírja a szerző szándékát: élvezetes könyvet adni mindenki, de fölöttébb az ifjú olvasó kezébe.

S Körmendi Lajos ennek a saját maga meghatározta igénynek igencsak megfelel. Ahogyan más prózáiban is, élvezi a nyelvet, tud – szinte mesemondó bűbájjal – hangulatot teremteni. Érzi a figyelmet fölkeltő – sokak által legnehezebben megtalálható – első mondat súlyát, amely pillekönnyű ólom s vezérletével nyugodtan megindulhat a mesélő-visszatekintő varázslata is („Csokonai 1794 karácsonyán Karcagra jött legációba” – Poéta a hóban).

Ennyi bevezető után nem áll előttünk teljes valóságában a történet – vagyis hogy a vagabund költő leröpült a szánkóról, s a társak nem észlelték a balesetet, és ezért a legátus kénytelen volt nagy, nehéz bundájában a Varró házhoz hazacaplatni, illetve „szánkázni” –, de a cím és az első mondat alkotta humor-koszorú bőven elégséges az olvasó kíváncsiságának a felkeltésére.

Az „egyszer volt, hol nem volt” kezdetű, de a helyet – az olvasónak kedves helyet – pontosan megjelölő mesék („a Bige-fertőtől délre, de a Pingyó csárdától északra” – Garabonciások; „Ködszálláson innen, Cserháton túl” – A deák tudománya; „az Orgonda-halmon túl, de a Pincés-halmon innen” – Kolera stb.) az érdeklődőt beavatják a hely, a kishaza szellemét őrző titkokba. Avval leginkább, hogy el akarják hitetni vele: a mesélő hazaszeretet átélése nyomán is részesévé válik a különféle varázslatoknak.

Az írásokban jól ismert vándormotívumok tűnnek föl – az elbeszélések legtöbbje ezért íróilag „megszerkesztett” folklór is –, hiszen a férfi ruhába öltözött, a csatában mindvégig helytálló nő (A szabadságharc tüzértisztje) vagy az álommal-látomással megvert „holdkóros” férfi (Az éjféli kutya) mindig valaminő egyenes vagy sánta igazság szimbóluma.

Mesét pedig azért olvasunk – Körmendi mindezt jól tudta –, hogy a furmányos igazságkeresések során rátaláljunk önmagunkra és a közösséget éltető fáklyára: az egyenes útnál nincs csodálatosabb!

Vissza a tetejére