A huszonnyolcadik év

(Y-adik folytatás)

 Tudandó: huszonnyolc éven át – csaknem – voltak madaraim.
  Az utolsóval elmentek, ím.

1

Néha eltékozlok, haszonra így

töltök el, egy napon,

egy héten, egy hónapon, egy éven

egy kusza délelőttöt,

s ha így adódott!

Másnap pótolhatom,

ami most, ma kevesebb is lett volna.
Hadd legyek vele boldog.

 

2

Meghalt, Totyi meghalt, s nemhogy

huszonnyolc évet csaknem elvitt,

a rendszernek sosincs konzisztenciája,

melyet bizonyíthat úgy, hogy állagára

közben jól vigyázna: akármi bizonyítás

már a világra vallana csak,

nem a rendszerre magára.

 

3

Ekképp ez a dolog

– hogy semmit se mondhatok –:

így EZ A DOLOG.

És nincs ez a dolog,

ez a dolog, hogy eleve madárral

– ennyivel, vagy végül csak eggyel –

együtt él az orrszarvú, a zebra, az ember,

már eleve befogja

képtelenségét, vagy hogy se elejét,

se közepét, se végét

nem mutathatja fel okadatolva.

A legnagyobb intenzitással élte,

hogy mintha ő maga is a semmi volt volna,

és vagy a semmit kapja érte cserébe,

vagy efféle meghatározósdinak is vége.

 

4

Ami mindegy lett, az volt a meglepőbb.

Nem kondult meg harang, hogy huszonnyolc évnek

befellegzett, tőlem e helyzet, előbb-utóbb,

tudnom kellett, bekövetkezhet,

mert azt akartam, Totyi szóló veréb – egy szál madár –

legyen, bontakozzon ki velünk, főleg velem,

ha így akarja, s így akarta,

és erre jött ez, vagyis arra

jön bármi már, e tárgyban, hogy ő nincs többé jelen.

 

5

A minap elindult az orrom vére.

Dőltem magamra,

szedtem marokszám

magam magam,

másodjára, hogy hajnal után, mikor

a torkomban ott volt a lepedék-

tömeg, az akkori, hajnali vértől,

délután

megint jött, már ismerősként köszöntem

neki, hát adódjanak hullámai,

placcs, placcs, a köny-

nyű, a súlyos, a soványja, a kövére,

hullt a konyha kövére, mondom, zsebkendőmbe,

dőltem magamra, szedtem marokszám,

és persze, vártam,

hogy elálljon.

 

6

Volt bármi oka, légyen: ez még nem a halál volt, egy vicc,

csak ugyanannak a kiszolgáltatottságnak

alapjaiból érezhettem meg annyit,

Andrej herceg a menny dolgozatának

– bocsánat, boltozatának – részleteivel ismerkedett,

úsztak a felhők, mint Cantor-végtelenek, Gödel-tételek,

a konzisztencia legkimondhatatlanabb napjának ígérete,

íme, eljött, valamivel szomorúbban, mint Bloom-nap

Dublinban, de ezek a vérfelhők úsztak, placcs, a kövön,

kimoshatatlan a padlóerekben, jöttek az erekből.

 

7

De elég is ebből, közeledjünk

– őrzetlen birtok – átmeneti

befejezésünkhöz. Totyi halála, ember hibája

oly nagyon durván nem volt. Jó, segíthettem

volna rajta? Jó, most marad ez a magányom,

nem kérem, hogy enyhítse madárlábnyom.

Orrvérzésig dolgoztam? Ezzel én is meghaltam?

Verebem s lényem konzisztenciája

nem hogy nem bizonyítható, de hátha

épp ezzel mégis – van? Influenzát, agyvérzést kaptam?

Nem áltatom magam, nincs rá szükségem.

Ezt írom, el vagyok foglalva éppen.

 

8

Majd aztán. Persze, az üresség.

De kimehetek az olcsai piacra,

a kárászabdói csarnokban is megnézhetem

a kínálatot. Nekem

fészekből ne emeljenek ki lelkes hívek

senkit, ne is hozzák őket

ajtómhoz, ne tegyék ezt velem, nem kellene.

Ahogy azt mondtam: műveim sorsa (mégis, a már

megírtak, megjelenésén „túl”) nem érdekel, s mi jár

kinek díj, külön, vagy a rendszer

kegyéből, mindegy, sőt, ahogy levelezésem, telefonos

életem jószerén befejeztem, az utazást stb., lehet,

tévedtem, Totyi ment el, a majdnem huszonnyolc év

e mégis ittmaradók helyett.

Vissza a tetejére