A faoroszlán és a bárányfelhő

Az oroszlán haszontalan volt, de szerettem. A konyhai polcon álldogált, az üvegek mögött, a sarokban. Szárított fűszernövények borítottak rá puha árnyékokat, a halványkék fúvottüveg palackokon keresztül kicsit hullámzott. Sárga sakkfigura teste volt, kerek, fületlen feje, és a karjai dróton lógtak. Úgy helyeztem, hogy azért látsszon egy kicsit. Ajándékba kaptam, legyen jelen.

Nem emlékszem, mikor érkezett a lakásba, egyből a konyhába került, és azóta csak kicsit változtatott helyén, a sarokban állt, egy égig érő kapor alatt, szeretem az ernyős-virágzatúakat. Ez a kis faoroszlán egyébként csíkos matróztrikót visel, de nem kék-fehér csíkosat, úgyhogy nem tengerészes így, inkább cirkuszi, Wendriner úr. Öröm, amikor a háttérből valaki előkerül. Öröm látni az újjászületést. – Apás újjászületés – nevettem magamban, amikor Wendriner urat elővettem a sarokból, óvatosan, két ujjal kiemeltem az üvegek tengermélyi kékje mögül, és elégedetten a kávéfőzőre tettem.

– Mostantól te is dolgozol, munkád lett, rendes munkád, a társadalom hasznos tagja vagy. Nem csak látszol. Bár örömöt okozott a látványod is... de mégis. Ha valaki feljön, mit szól – csak állsz, és mégis létezel. És van az a letörölhetetlen mosolyod. Még dühös lesz a vendég. Bár olyanokat nem hívok ide.

Álltunk egymással szemben a konyhában, és lassan elnyelt minket a körfolyosó éjszakája. Itt, a Napházban. Csönd volt, a kínaiak is halkan kártyáztak, csendbe veszítettek-nyertek. Csak a kínai gyerekek viháncoltak a hátsó szobában – kiélvezik szegények a gyermekkorukat, hamar eljön értük a hangyaélet.

– Tudod-e, oroszlán, mi lesz a munkád? Kötelességem, hogy adjak neked egy pontos munkaköri leírást. Állsz a kávéfőző tetején, ahová tettelek. És ott maradsz. Érted? Ne sopánkodj, bele se kezdj, eddig is csak álltál, nem mindegy az neked, hogy a hátralévő életed hol állod végig tovább? Nem jársz vásárolni cuccokat, ennyi az egész, ne sajnáld. Nem tudnál vele mit kezdeni, végül nyakadig érnének a boldoggá varázsolt napok romlandó emlékei. Örülj, hogy csak állsz, és nem élsz.

Reggel kijövünk hozzád a konyhába – azt hiszed, hogy hozzád jöttünk –, felkapcsoljuk a lámpát, akkor örülsz, az illatos sötétben fény árad szét a poros palackok között. Mosolyogni tűnsz. A rádiót is bekapcsoljuk neked. És zene lesz a rádióban, nem hírek, mert óvatosak leszünk, halk muzsika a fűszernövények között. A pupilla még nem szokta meg ezt a gyönge fényt sem, mindegyik fénypont körül fénygyűrű vibrál, sárga, korareggeli fénygömbök a konyhában. – Élünk, oroszlán, öregem, te vigyázol rám, én meg néha leporollak, és nem doblak ki, amikor amúgy mindent kihajítanék. Végső elkeseredésemben is hű leszek ígéretemhez, oroszlán barátom. Lehurcolom az emeletről a mozdítható dolgokat a sötétben, lent gondosan elhelyezem őket a városban, hadd örüljenek a városlakók, örömöket gyűjtenek, de ígérem, te leszel az utolsó, én magam is előbb távozom, ezt megígérhetem. Engem visznek el előbb. Mi az? Hogy utolsónak lenni nem öröm? És ezt ne ígérjem neked, mint valami jót? De hát eddig is csak álltál, míg a világ haladt-szaladt. Elrohant melletted az idő, és elszállt feletted sok kaporszag, drága öregem. Fejed felől téptük a tökbe a kaprokat. Ilyen az élet, ilyen is lehet. Látod, oroszlán barátom: kivert kutya vagy.

– De vissza a feladatodhoz, a kávéfőző tetején kell állnod, és erősen arra kell gondolnod, hogy be van töltve a víz és a feketekávé. Te mától fogva egy jel vagy. Ennél többre ember nem vágyhat. Csak jelen leszel – hiszen mindenki, aki jel, jelen van –, de hangsúlyosan leszel, állsz a kávéfőző tetején, és mi azonnal tudjuk, hogy a gépet nem kell még egyszer feltölteni. Csak be kell nyomni a gombot. Nézd, így minden reggelünkben ott leszel, sokkal hangsúlyosabban, mint eddig. Mert honnan lehettél volna biztos abban, hogy félig nyitható szemeinkkel vetünk rád akár csak egyetlen pillantást is ilyen kora reggel?

– Szóval ez van, ezt kell elfogadnod. Vedd úgy, hogy előtérbe kerültél. Hogy tőled függ mind a reggeli kávé. Hogy ha esetleg lebillensz a kávéfőző tetejéről, akkor újra betöltjük a gépet, s felrobban a tartály, és szemünkbe repülnek a vasszilánkok a várva várt szellemi frissesség helyett. Boldogan várunk a kávécsobogásra, és felébredünk a robbanásra. Kómára ébredünk.

Ez van, nem kis feladat, most nem a háttérben fogsz várni. Őrszem leszel túlélésünk felett. Első pillantásunk rád esik, visszacsukódik szemünk, második pillantásunk a kávéfőző gombjára lel, benyomjuk kattanásig, és a fotelba zuhanunk álmodni még kicsit tovább, és abban a pillanatban megint a távoli városban vagyunk, ahol még nem jártunk sosem, és jönnek azok a nagyon is ismerős arcok, akik még egyszer végigcsinálják velünk az egészet, gyerekek vagyunk és felnőttek, meztelenül menekülünk, eltörtük a tükröket, mindenki lát, fázunk, elbújunk az előszobafogasra akasztott kék munkásköpeny alatt. Te ott állsz, érzed, ahogy forrósodik a lábad alatt, rezegni kezd a talaj, a táj, mintha földrengés készülődne, de ez itt nem Los Angeles, nincs egyetlen meghatározható törésvonal, csak jön a feketekávé.

Én a nyakamat forgatom, forgatható a fejem, te a karjaidat forgathatod körbe, oda szerelték nagylelkűen a drótokat. Viszont csak festve van a bajuszod, úgyhogy nem kell vérzésig nyiszálni. De te is akkor sírsz, ha fejre állítanak.

– Majd nemsokára megismered Kolumbuszt, ha jó leszel. Kolumbusz egy böhöm nagy piszkosfehér medve, akinek egyáltalán nem forgatható a feje, úgyhogy jóban lesztek. Most egy üres lakásban él, és egyre vacakabbul érzi magát, bár először még mosolygott – részben, mert orra alá mosolyt varrtak. December óta mosolyogva fogadott, örült, hogy rányit valaki – „Kolumbusz tiszta ember.” Milyen szép is, azt mondják, tiszta apja – és akár fülig maszatos lehetsz, mégis valami különös módon tiszta vagy.

Kolumbusz december óta egy zsámolyon ül, és vár. Üveggombszemén érzelmeket látok, megtörnek a fények, a csillanások. Összezavarodnak. Érzem a medve porszagát, ahogy átölelem, amikor a virágokat locsolni járok. Mert, akár egy anya vagy egy játékmedve, várnak a virágok. A világ várakozik, ahogy mi is valamire várunk. Szerelemre, halálra, locsolásra, vízvezeték-szerelőre, villámcsapásra, árulásra, telefonhívásra, váratlan tűzijátékra, molyra, feketekávéra, vidám gondolatokra, szép álmokra, halálra, megnyugvásra, megbocsátásra, csöndre, feledésre.

– Tudod, öregem, neked, az oroszlánnak meg kell értened a játékmedvéket is. Kolumbusznak megígértem, hogy ő lesz az utolsó, aki elhagyja a budai lakást. Megmondtam neki azt is, hogy a gazdáját többé ne várja. Azt is elmagyaráztam a tudatlan kis felfedezőnek, hogy hová tűnt a berendezés, és miért vannak az ágyon halomban a női ruhák, rajtuk a színes selyemsálak.

Az illatok is suhogásra várnak, a szagok – a szomszéd, magánytól félig őrült lány negyven macskájától átszivárgó bűz is –, csak akkor röpülnek el, szállnak szerteszét, ha valaki végigsuhog a lakáson, ha valaki nyitja-zárja az összes ajtót, különben, ha az ajtók mozdulatlanok, és holtan lógnak a függönyök, elöntik a lakást a szagok és az illatok, állott, embertelen lesz a levegő. Hiába viszünk föl az üres lakásba magunk helyett virágot, járkálásunk helyett, ajtónyitásunk helyett orgonát. – Hát, oroszlán, ezt magyaráztam Kolumbusznak, örülj, hogy nem veled történt az egész, örülj, hogy a kávéfőző tetején álldogálhatsz.

Átugrottam valamelyik nap Virághoz – apropó, virág. Régen voltam, most el tudnám mondani, hogy miért, nagyon is el tudnám mondani... de hagyjuk, magamban úgyis gyorsan végigmondtam. Virágék mind otthon voltak – az egész félcsalád és az összes játékállat. Nekem éppen abban a percben, ahogy benyitottam, sírni lett volna kedvem, de így nem lehet megérkezni, azaz lehet, persze, hogy lehet, csak még nem nőttem fel hozzá eléggé, úgy látszik, még van elszámolnivalóm. Becsöngetek, felszólok, benyitok, mindenütt játékállatok, majdnem mindegyik orra alatt mosoly. Ez kicsit megnyugtat, mintha alaposan, szívig beittam volna valami varázsitalokat. Látogassunk meg családokat, lépjünk be az ajtajukon, és azon nyomban elsüllyedünk a családias fény-illat-pára melegben, egészen kicsit megfordul a világ – ez a meleg sör lehet, ő is felérkezett –, lehuppanok, láthatatlanul forgok, tengelyem körül megfordulok, körbenézek, és olyan megnyugtatóan mosolyog rám az összes játékállat, hogy rögtön elhatározom, megpróbálom ezt az érzést leírni, nem is szégyellem, hogy valamit leírok, meg kell próbálni, minden módon próbálkozni kell, vendégségbe menni, forogni, gumiállatokra mosolyogni, írni. Sosem gondoltam volna, hogy olyan bajban lehetek, amikor még jól jön minden egyes kis gumiállat mosolya.

És hogy majd jól megjegyzem magamnak, hogy egy-két állat nem mosolyog – szegények, igazán nem tehetnek róla, ők szomorúak, orruk alá bánatos szájat rajzoltak, festettek vagy varrtak. Ráadásul még kerülöm is a tekintetüket. Az emberek, ha tehetik, kerülik a bánatot, csak ritkán vesznek szomorú játékállatot.

– Hát, lényegében ennyi, oroszlán. Ez most teljesen megváltoztatott téged. Jólesik, ugye, ha foglalkoznak veled. Hidd el, hogy szükség van rád. Hogy nagyon fontos lehetsz. Valójában nem is a kávéfőző a munkahelyed, csak ott vagy elérhető, ha segítségre szorulok. Ott kell állnod elérhetően. Nézegetem a csíkos trikódat, és a ruhákra gondolok. Mennyi-mennyi ruha, istenem. Hová lesz a sok régi szép ruha, ha mindenki mindig új ruhát akar. Hol bujkálnak azok az emberek, akik boldogok egy régi kabátban? Lehet, hogy köztünk járnak, szegénynek látszanak, egyszerűen elnyűttnek, és közben büszkék, még akkor is, ha azt senki emberfia nem látja. Pillanatnyilag ezt jelenti a bőröndszobor is a párizsi pályaudvar előtt, valakik sokan messzire utaztak – ne légy szomorú, megvannak mind, csak elutaztak, olyan messzire, hogy most nem tudnak írni, vagy még úton vannak a levelek. Az a sok bőrönd a pályaudvar kapuja előtt mind az övék, sietve kellett menni, nem vihették a cuccokat, a régi napokat, itthagyták nekünk, akárkinek, aki megtalálja, és nem dobja szemétre. Övék a bőröndpiramis, ha ez még számít valamit, mert ebben a pillanatban már a miénk – a bőröndben mindig a múlt van.

Édesanyámmal ülünk a rendelő folyosóján, májusban, egyszerre finoman megbök – nézd, milyen szép két ember –, körülnézek, szép embert nem látok itt sehol, csak mindenütt halált és torzulásokat – nézd, mondja megint, ott jönnek, milyen szépek ketten így együtt –, ekkor már én is látom, az öreg házaspárra gondol, próbálom őket a szemén keresztül nézni, mit láthat rajtuk szépnek, ekkor világosan érzem, most nézek át utoljára a szemén, meg kell jegyezni, milyen érzés, most kell gyorsan begyakorolni, hogy ha ő már nem lesz, mert az orvos megjön, és rosszak a leletek, én még kinézhessek a szemén, és szépnek lássam az embereket.

– Látod, milyen szép járása van annak az ápolónőnek? Régen engem is tanítottak járni. Már ritka az ilyen – mondja mosolyogva, míg a leletekre várunk. Az ápolónő végighalad a padon szorongó embersor előtt, és rámosolyog. Meglátnak egymásban valamit. Én figyelem őket. Közben megjön az utolsó lelet.

Ez a kis nő érdeklődve nézegette az embereket. Mandulaszemű rokon asszonyoknak ajándékozom a finom dolgait, eladom az útikönyveit, kétségbeesetten locsolom a virágait, eltépem a fiát ábrázoló fényképeit.

Bizonyos emberekhez valóban bizonyos számok illenek, egy hármas, egy ötös, egy hetes... jól mondta egy lány, egyes évek gömbölyűek, ezektől nem fél, de mindig megijed, ha szögletes év közeledik. – Átvesszük egymás vélekedéseit, hiszünk a mesékben, aztán tarkón üt kétezer-öt. Kerek korongok a gyógyszerek, a régi női szalmakalapok, mindennek egy csomó tulajdonsága van, pihekönnyű a hamu, az élet ökölvívás, elringat a ring.

Mostanában megint alszom, álmomban már felszabadultan gyűjtögetek, függönyöket, újságokból kivágott arcképeket. Filceket veszek, teleírom a lehullott leveleket, és eldobom valakinek-senkinek őket – összecsavarodnak a jóslatok, mire elballagok. Egy kései jós jól eléldegélne belőle, ha nem törnének porrá kezében a levelek. De a levelekből hamar elpárolog az élet, és bárányfelhő lesz belőle.

Egyetlenegyszer én is készítettem bárányfelhőt. A szőrmók kis játékállatot a lift linóleumpadlóján találtam, és a lift plafonján hagytam magam után a lámpa mellett, mikor hazaértem. A bárány innentől sok mindent látott. Ha bégetni tudna... csak utazott föl és le a keskeny liftben, ott lógott a kártyás kínaiak buksi feje fölött a szögön, az égen. Hallgatta a kínai mandarin nyelvet és a magyar átkokat, csak a csecsemők vették észre, akik hanyatt feküdtek a babakocsiban. Ott egy bárány, mondták volna, ha beszélni tudnak, ehelyett csak mosolyogtak, a liftbe lépő lakók meg azt hitték, aznap szépek – mert a felhőbárányról mit se tudtak –, és megdicsérték a kicsit: értelmes gyerek.

Vissza a tetejére