Apámmal a kertben

Emlékszem azokra a kísérteties időkre. Apám reggel a teraszon borozott a szomszéd kőművessel, és a női divatról beszélgettek. Különösek voltak azok a nyarak. Szelídek, lágyak, az árnyékok simogatták a bőrünket. Az emberek nem izzadtak és nem szidták a hőséget, mint mostanság. Nem átkozták a rádiót, hisz az sosem mondta, hogy holnapra fokozódik a kánikula, s aki teheti, dél körül ne menjen a napra. Valahogy abban az időben senkinek eszébe sem jutott dél körül a napra menni.

Sőt, apám és a kőműves – ahogy az öreg hívta, szabadkőműves – már reggel beültek a teraszra, és békésen borozgattak. Nem tudom, mit akartak csinálni, lehet, hogy semmit, csak az asszonyoktól búcsúztak el otthon, hogy anyukám, leugrok a hobbyra, megcsinálom a...

De nem csináltak semmit, csak borozgattak. És a női divatról beszélgettek. Rejtély, hogy hogyan jött fel a téma, de mind a ketten valami furcsa értetlenséggel néztek a távolba, és messzemenően egyetértettek abban, hogy a női divat emberi ésszel fel nem fogható. Valami olyan felesleges és titkos misztériuma az életnek, ami előtt a férfiember döbbenten áll, mióta világ a világ.

– Lacikám – mondta a kőműves, és az iszonyattól elfehéredett az arca –, a múltkor voltam a városban, és láttam egy nőcit, olyan húszévesformát, érted. Na, kilógott a segge a szoknyából.

Apám bólogatott, hogy mindent ért, mindenben egyetért. Komótosan újratöltötte a poharakat, jólesően ittak. Megtörölték, szinte ugyanazokkal a mozdulatokkal, a szájukat, s a poharat nézték egy darabig. Mindketten nyugdíjasok, mögöttük vannak a kemény gyári évek, sok évtizedes házasság. A gyerekek is felnőttek, az asszony otthon főz. Nincs ok az aggodalomra. Csak ez a női divat...

Mindez úgy három évvel lehetett apám halála előtt. Gyakran eszembe jut, mint az állandóság megdönthetetlen bizonyítéka. Hogy örökké nyár van, apám a teraszon ül, előtte pohár, gonosz kannás bor és béke, béke. Sosem halunk meg, emlékszem, erre gondoltam, amíg az apám így ül a teraszon, addig sosem halunk meg.

Az öreg kőműves még mindig ott gyomlálgat. Ha arra megyek, szomorúan felemeli a fejét, és int. Magányos. Ahogy én is. Valami furcsa álomban telnek a napjaim. Egyedül ülök a teraszon, nézem a szőlőt, és tudom, sohasem fogjuk már együtt leszüretelni, mint ahogy apám a múltkor Droppával. És nem isszuk meg együtt a hatvan liter kiforratlan, zavaros bort egy hónap alatt, mint ahogy apám a múltkor Droppával.

A kertkapu előtt még lassítanak a barátai, zavartan köszönnek anyámnak, s miközben váltanak néhány semmitmondó szót, azon gondolkodnak, miért is jöttek erre, hisz nincs itt semmi dolguk. Már nincs.

Ülök a teraszon, Roma, apám kutyája a kertkapunál ül, fejét a rácson kidugva az utcát figyeli. Talán az öreget várja. Mirmúrka, a macska elégedetten szundikál. Őt Roma hozta haza egy nap, apám halála előtt néhány héttel, miután érthetetlen okból nem ölte meg. S ha a kutya hozta, hát maradjon, elfér a családban. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy az apám reinkarnálódott benne. Az utolsó hónapokban gyakran mondogatta, hogy ezentúl csak enni, inni és aludni fog, mint most ez a macska itt.

Ülök a teraszon, és nem iszom, már hónapok óta nem.

Nyár, mindig a nyár, ha a régi életünkre gondolok. Pedig voltak telek, tavaszok, őszök is. De ha a városszéli kis gyári lakótelepre gondolok, mindig a nyarak jutnak eszembe. Azok a szelíd, poros nyarak. Még mezítláb jártunk a kocsiktól ritkán háborgatott aszfalton, kezünkben vizes kenyér, kristálycukorral megszórva. A városközpont messze volt, ha valakinek ott volt dolga, úgy mondta: bemegyek a városba. Mindenki ismert mindenkit, nem messze erdő volt és a Tisza. És biztonság, legalább is én úgy gondolom. És mindig úgy gondolom, ha a hatvanas évek jutnak eszembe.

Emlékszem, akkor is nyár volt, mikor kettesben ültünk a szőlő árnyékában. Keveset szóltunk. Magammal voltam elfoglalva. Előző nap már megint botrányt csináltam részegen, s most itt bujdostam bűneim elől. Persze hiába. El kellene tűnni, meghalni, felszívódni, elpusztulni, mint egy kutya. Mindegy, mi, csak soha többé ki, azok közé. Álmatlan, lelkiismeret-furdalásos éjszaka, reszkető kezekkel turkálok az emlékeim között, s tudom, hogy valami szörnyűség történt. Vágyom a bizonyosságra, de mégsem merek szembenézni vele, nem merek mozdulni, tanúkat keresni... Apám tölt.

– Csak ez van. Nem valami jó, de ebből két litert adnak. Ezt megisszuk, a többivel meg ne törődj. Holnap szerzünk anyádtól kétszáz forintot, oszt megint veszünk két litert. Meg lehet, hogy Droppa is hoz valamit.

Néhány mondat, de minden benne van. Hogy biztonságban vagyunk, mert van borunk, hogy holnap sem lesz baj, mert a kétszáz forint zsebpénzét holnap is megkapja, s holnap is lesz két liter. Két litert a rosszabbikból, szokta mondani. Ha szerencsénk van, jön Droppa Pista, aki a rádiónál dolgozik, és ő is hoz valamit... S ott az a fél mondat is: a többivel meg ne törődj. Nem kérdezi, mi volt tegnap, de tudja, s azt is tudja, nem kell törődni vele. Aztán odamegy a rózsákhoz. Hatalmas, tarka bokrok.

– Olyan vagyok, mint Gül Baba – mondja.

Egyedül vagyok. A kert kopasz. Tél van. Hamar sötétedik. Magányos vagyok. Váratlan ajándékként kisüt a januári nap. Apám öt hónapja halott. A szíve vitte el álmában. Múlt, jelen, jövő kavarog bennem. Nem tudok különbséget tenni... Szerencséje volt. Nagyon félt a kórháztól.

Élt 67 évet.

Egy ideig keveset találkoztunk. Független voltam, s boldog... Boldogtalan és magányos, ha igazat akarok mondani. Aztán megnősültem, messze kerültem. Jórészt csak a múzeumban találkoztunk, ahol ő nyugdíjasként portás volt, én meg művészettörténész. De valami visszahúzott, s otthonom helyett otthonaim lettek. Hazataláltam. A hétköznapokat együtt töltöttük.

Ásatásra indultunk. Persze, ő már lenn volt a kertben. Várta a kutya, s a csapatot sem akarta kihagyni. Már előkészítette a féldecis vadászkeserűket, amit pálinkával vegyített. Büszke volt az ő saját gyártmányú koktéljára.

– Kóstold csak meg, milyen jó italú – mondta Kapitánynak, aki munkában csak igen indokolt esetben ivott. Most megtette mégis, mert Zsolnay Úr kínálta. Zsolnay Úr, ahogy Polgár Zoli is mindig hívta, felém csak legyintve, mint ahogy az egy gyenge utánzatnak kijár.

Az idősb Zsolnay-féle koktél valóban csodákat művelt: jó hangulatot varázsolt, mosolyokat csalt az arcokra. Igaz, fogyott más is. Kevésbé jó. Mikor Kapitány egy ötven literes hordót ajándékozott apámnak, kissé röstelkedve, hogy már tíz éve romlik benne darabban a bor, de ha jól kimossák, pont belefér majd a kerti termés, az öreg kiöntés előtt megkóstolta.

– Te, ez finom – virágzott fel az arca. Hitetlenkedtünk, de azért megkóstoltuk. Nem volt finom. A hordó néhány nap múlva mégis üres volt.

– Nem volt még itt olyan bor, amit mi Droppával meg ne ittunk volna – mondta apám. A hordót aztán beáztatta, és készült a szüretre. Most szétszáradva hever a kert végében.

A barackfa sem hoz az idén termést. Nincs, aki begyűjtse a cefrét, gondosan kezelgesse, aztán kifőzesse a pálinkát. A tavalyi termés kiváló volt. Mikor apám először maradt együtt tíz liter igazi házi barackjával, annyira szeretgették egymást, hogy az öregem a teraszon aludt. Másnap rémült arccal fogadott:

– Te, igyuk meg az összes pálinkát, mert anyád azt mondta, földhöz vágja – halottsápadtan tette hozzá –, és az meg is teszi.

 

Hosszú volt ez a tél. Nehezen adta meg magát. Napról napra vártam a tavaszt, számolgattam a perceket, már reggel négytől, hogy mikor is jön a hajnal. Mikor csörren a kulcs a vaskapu zárjában? S a hajnal jött, a vaskapu is kinyílott, de már anyám jön minden nap.

– Jó reggelt – köszön erőltetett jókedvvel. Én is igyekszem felejteni a hosszú éjszakát, beszélünk pár szót. Megnézzük Mirmúrka négy kiscicáját, nevet adunk nekik. Arról egyikünk sem beszél, hogy apám milyen boldog lenne, ha láthatná őket. Szerencsére időnk sincs rá. Roma és Mirmúr, a két zabálógép, már türelmetlenül lökdösik anyámat, követelve a reggeli fejadagjukat. Verseny van közöttük, amit mindig Roma nyer meg. A macska fuldokolva fal, de a kutya ellöki, felfalja a macska kajáját, majd elégedetten csámcsogva a sajátját is. Mirmúr utálja Romát.

Aztán várjuk a fecskéket. Későn jönnek és kevesen a gyerekek. Emlékszem, tavaly mennyien voltak. Apám és Roma a bádogsufni árnyékában ültek, és egy fecskepárt figyeltek, amely a pincébe építette a fészkét. Gazda és kutya feje együtt mozdult, ahogy a cikázó madarakat követték tekintetükkel. Én eluntam és behúzódtam a szoba árnyékába, nem törődve se fecskével, se kutyával. Óra múlván láttam, ők még nem unták meg.

– Te, Roma – szólalt meg hirtelen apám –, ezek elveszik tőled a jó hűvös pincét.

A kutya őrjöngve rohant a pinceajtóba és míg ki nem fáradt, űzte, hajtotta a fecskéket. Most nincs már itt a fecskepár, amit meg is beszéltem Meggyes Lacival, akit Művészkémnek hívott az öreg, s akivel ornitológiai kérdésekről beszélt sokat. Apámat Varjúnak becézték a régi gyári kollégák, s hatvanadik születésnapjára meg is lepték egy kitömött varjúval.

– Művészkém – mondta apám egy nap a vadászkeserű után –, te festő vagy, és az egyik komám, akit Kacsának hívnak, hatvanéves lesz, és meg szeretném lepni. Rajzolj nekem egy gyönyörűszép varjút, csillogó tollút és egy nagyon csúnya kacsát. Majd ezt adom neki ajándékba.

A minap meghalt a szabadkőműves. A lakótelepen esett össze a házunk kapujában. A szíve vitte el őt is. Mentősök élesztgették, az utca népe nézte. Szemérmetlen halál, őt nem kímélte.

Butaság, de azt képzelem, hogy valami kertben, ami talán sokkal szebb, mint a miénk, megint együtt borozgatnak. Úgy, mint annak idején.

– Te, Laci – mondja a kőműves –, láttam itt egy angyal lányt, nem hiszed el, de kilógott a segge a szoknyája alól.

Mi marad belőlünk? Az apám táskájában csak egy kulcscsomó volt és két üres vadászkeserűs üveg.

Vissza a tetejére