Az ember, akinek megrövidültek a léptei

a-nak

1.

Ezernyolcszáztizenkét lépésre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a hivatal kapuját. További negyvenötre, hogy felmenjen a lépcsőn, majd a folyosón balra fordulva tizenhat lépés után belépjen a szobája ajtaján. Ezernyolcszáztizenkettő... negyvenöt... tizenhat. Harminc éven át minden reggel elszórakoztatta ez a kis feladvány. Nem volt pedáns, íróasztalán gyakran maradtak széthagyott papírok, cetlikre firkantott telefonszámok, nevek, akik valamiért keresték, de akiket végül mégsem hívott fel. Nem élt a számok bűvöletében. A játék érdekelte, a maga által felállított titkos világ, amelynek tengelyén körbefordulva – ő legalábbis így gondolta – megmutatkozott a dolgok valódi természete. Formákat hozott létre, ahogy ő hívta őket: ösvényeket, amelyeken lépkedve biztonságos volt az élete. Száz és száz apróbb-nagyobb ilyen ösvényt szerkesztett és azok megajándékozták őt a biztonság érzetével. Gyűlölte a meglepetéseket.

A száznegyvenedik lépésnél, a vasbolt kirakata előtt szokta megigazítani nyakkendőjét. A kopasz boltos az üvegen keresztül feléje int, ő ernyőjét megemelve visszajelez. Naponta üdvözölték így egymást. Kettőszázkilencvenhárom: galamb-etetés a parkban reggeliről hozott kenyérbéllel. A háromszázhatvannegyedik lépésnél a kiürült zacskót összegyűrni, bedobni az út menti hulladékgyűjtőbe – menet közben, mindennap, ugyanabban az ívben. A nyolcszáznyolcvanhetedik lépésnél fémpénzre lesz szükség (előre odakészítve a mellény jobb zsebébe), amit a kilencszázharmadik lépésnél a reggeli újságot áruló süketnéma árus markába ejt. A kis fickó kárál valamit, ami az ő befelé forduló nyelvén azt is jelentheti, hogy jó reggelt, de azt is, hogy vigyen el a fene, adhatnál egyszer többet is. Az ezeregyedik lépésnél némi huzat, tanácsos elrakni az újságot a belső zsebbe. Ezernyolcszáznyolc, ezernyolcszázkilenc, ezernyolcszáztíz, ezernyolcszáztizenegy, ezernyolcszáztizenkettő – a hivatal kapuja elé ér, a boltív mögött nyugodt félhomály, a szokott lépcső, balra a portás az üvegablak mögött...

Elhagyatott kirakat előtt áll. A helyiségből a bérlő már évekkel ezelőtt kiköltözhetett. Az üvegtáblákat esőverte falragaszok borítják vastagon. Sittszállítás legolcsóbban... Hívja Jakabot. Privát dance. Erotic night club. Hölgyeknek a belépés ingyenes... Globus nyelviskola – alatta napszítta felírat tollal: eruópai nyelvek akadémiája. Tőle balra frissen ragasztott sárga papíron hibás betűtípussal szedett szöveg: „nálunk a kulcs a szívedhez”, nullahatos mobilszám, alatta rügyező kereszt... A levált vakolat alatt, a téglák fúgáiba rárógumit gyúrtak, a betört pinceablakokon áporodott, nyirkos levegő áramlik fel. Az egyik utcából villamos csörömpöl elő. A fák ágain verebek lármáznak, egy közeli ablakban kereskedelmi rádió zajong.

A postaládát nézi, amelybe délutánonként az utcára lépve be szokta dobni a borítékokat. Rögtön a hivatal bejárata mellett. Harminc méterrel előtte.

Harminc méter. Negyven lépés... Harminc éven át egyetlenegy alkalommal sem tévedett. Most egyszerre miért? Körülötte csörögnek a telefonok. Aktát tolnak elé. Összerezzen. Hogyan lehetséges? Harminc éven át minden reggel... a galambok... a szemetes... az öreg... ezernyolcszáztizenkettő... nem számolhatta el... Kitört a ceruzája hegye: újra hegyezi. Erotic night club... midnight dance on the table... szkennelt műnő, focimellek. Nem emlékszik a boltra sem. Vajon mit árulhattak benne negyven lépésre a hivatal kapujától? Gondolatban újra és újra megteszi az utat a háztól a hivatalig. Az összegyűrt zacskó íve a szemetes felett, az öreg árus igyekezete, ahogy nem létező hangszálaival sistergő hangjait képezte... Semmi szokatlan.

Öt óra. Kilép a kapun. Végigsimít a kabátján. Ahogy szokta. Egy... kettő... három... négy... Az üres bolt előtt ismét érzi az áporodott, dohos szagot, még erősebben, mint reggel. „Nálunk van a kulcs.” Napközben valaki letépte a lap aljáról az egyik telefonszámot tartalmazó perforált kutyanyelvet. Manapság mindenki keres. Az emberek ma letépnek mindent, felhívnak bárkit, aki hirdet.

Este, az olvasólámpa fényében sokáig forgatja a kezében az ébresztőórát. Később kiballag a konyhába, és a szemetesbe dobja, majd felteszi szemüvegét, és hajnalig keresztrejtvényt fejt.

 

2.

Beborul az ég, elered az eső. Kialvatlan, vörös szemekkel ül a konyhaasztalnál, és a cornflake-es doboz hirdetését bámulja: gyűjts össze három címkét – miért tegeznek ezek?! A zabpelyhet úgyis én veszem meg, nem a gyerek. Gyűjtess össze három doboz knuszperes csipszet a hülye apáddal és irány Amerika. Velünk belehugyozhatsz a Grand Canyonba, knuszperes kis krapek Négyszázharminckilencért. Akciósan. Kövér esőcseppek dobolnak a bádogereszen. Kávét iszik, sok tejjel. Négyszázharminckilenc... Az a zeneiskola. A fiatal zongoratanárnő néha már kora reggel ott ül a hangszer mellett, és gyakorol. Mozart, Beethoven, meg valami Szati nevű unalmas modern. Áttetsző blúzában tanítja diákjait, akik képzeletben szerelmeskednek vele. Ő is zongorázott, apjáék egy rozzant Csepelen hozták haza a szúette szerkezetet, a munkások csak úgy feldobták a platóra, két mázsa búza tetejére, de a tanár, akit megfogadtak, gombostűvel szurkálta a csuklóját, ha gyakorlás közben lógott a keze. A zene szúró fájdalmat jelentett egész életében. Lehet, hogy ezért nem vitte semmire?

Hét óra ötvenöt perc. A pék üzlete előtt az üvegen túl a pék tésztafehér karja lengedez. Nem is olyan régen még tőle vásárolta azokat a zamatos, kitűnő, sűrű kifliket meg a házi vajas süteményeket. Volt idő, amikor a pék friss tejet meg kakaót és tejeskávét is mért hozzá a boltban, és elbeszélgetett a betérő vásárlókkal. Aztán egy napon a pék átalakíttatta az üzletet, új gépeket vásárolt, szürke padlócsempét rakatott le, amitől a kiflije... levegős lett. Csak szemetelt, ha beleharapott az ember, a vajas süteménye pedig ropogva foszlott a fogai közt a semmibe. A tejet, kakaót zacskóban mérték, később már úgy sem. Lettek helyette idegen nevű töltött mütyürök, zsírálló, színes reklámtasakban, dekára mérve. Valami nincs rendben. Hét óra tizenöt perckor lépett ki a kapun. Ebben halálosan biztos volt. Lépései egyenletesek, szakszerűek... nyolcvanhat, nyolcvanhét, nyolcvannyolc, jó napot kívánok, kezét csókolom... az idős házaspárral mindig itt találkozott, a hirdetőoszlop előtt. Az asszony valami gyógyszert szedett a csontjaira, amelyek az orvos szerint olyanok voltak már, mint a legfinomabb csipke, ezért a gyógyszer bevétele után legalább fél órát sétálnia kellett. A férje karjára támaszkodva lépdelt lassan, görbén előre. Százöt... százhat... Nem is tudna másként lépni... ő így szokott haladni.

Most mégis itt áll, a pék üzlete előtt, a hivataltól kilencvenegy lépésnyire.

Az egyik utcából sikoltva csörömpöl elő a villamos. A zöldülő fák ágain a verebek, a közeli ablakból kereskedelmi rádió lármája szól... a postaláda apró folt a falon, akkora csak, mint egy pörsenés. Kell, hogy legyen rá magyarázat... Az óra nem lehet, hiába mutogat a pék ijedten. Az óratorony harangja nyolcat kondul. Kilencvenegy lépés... negyven plusz ötvenegy... ötvenegy plusz negyven... Ezernyolcszáztizenkét lépés ugyan nem csekélység, de ennyit nem tévedhetett. Ez képtelenség... talán mégis az eső, ami, úgy tűnik, eleredt. Biztosan fel kellene nyitni az ernyőt, de az túl bonyolultnak tűnt a jelen helyzetben. Most nem mehet munkába, nem akaszthatja vállfára a felöltőjét, nem ütheti fel a határidőnaplót, nem tehet bármit is most, hogy még a tegnapi kirakatig sem jutott el. Hazafelé betér a vasboltba, és vásárol egy hitelesített méterrudat.

A lakásban idegenség. Mintha nem is ő élne itt. A konyhában bögre alján a reggeli zacc csillog nedvesen. Sosem tanult meg jó kávét főzni. Minek, ha nem baszogatják érte az embert. Teát tesz fel, rosszkedvűen ődöng a szobában. Szórakozottan bámulja az asztalnak támasztott méterrudat. Talán mégis be kellett volna mennem. Csak azért, mert kétszer egymás után rosszal számoltam, még nem kellene itt ülnöm a szoba mélyén és nyomorultul éreznem magam. Láttam a postaládát, tehát ott volt a bejárat is. Tovább kellett volna mennem. Végül is nem történt különösebb baj. Összességében. Ha csak az nem, hogy nem ment be a munkahelyére. Az elmúlt évek alatt ez igen ritkán esett meg vele. Az viszont, hogy be sem szólt, eddig még sosem.

A bevetett ágy, az éjjeliszekrényen, rejtvényújságra dobott szemüveg. Hatalmába keríti a betegség gondolata. Didereg. Feljebb veszi a fűtést. Teáscsészével a kezében az ablaknál áll, és hallgatja, hogyan pattog a radiátor acélja.

Cipőt húz. Előveszi a méterrudat. Cipőorrának helyét megjelöli a parketten. Egy átlagfelnőtt átlaglépése hetvenöt centiméter. Lép tehát hetvenöt centimétert. Amekkorát mindig is szokott. Ezernyolcszáztizenkétszer hetvenöt centiméter – ennyi az út a hivatalig. Ennyit lépett egész életében, tanúk rá a galambok, a süketnéma újságárus, a csontbeteg asszony a hirdetőoszlop előtt. Tanú rá a pék, a huzat, és bizonyíthatja a portás is...

A méterrúd hetven centimétert mutat.

 

3.

Szendvicskészítés közben elhatározza, hogy elkéri a közös képviselőtől a pincekulcsot. Az ember biztosan megint a keresztnevén szólítja majd azon a bennfentes, közösségformáló hangon, ami mostanában jött divatba, és futótűzként harapózott el. Mitől vagyunk ilyen közvetlenek? Amerre csak lép, mindenfelé szólongatják az embert. Beleszólongatnak a fülébe, a szemébe, udvariasan terelgetik, ahogy Ők mondják, törődnek vele. Engem hagyjon mindenki a bús fenébe. Ez nem bizalmatlanság, hanem stílus kérdése. Hogy csak úgy letép az ember a falról egy darabka papírt, és máris belelátnak a szívébe? Nem, nem beteg, csak selejtezni szeretne. Igen, hét közben. Miért, kinek mi köze hozzá, mikor szeretne selejtezni?! Hogy az embernek folyton magyarázkodnia kell egész életében, amikor tisztességesen fizeti a közös költséget, mire a közös képviselő kikéri magának, ő egyébként is szinte grátisz, elmúltak már azok az idők, neki ezt a tónust itt senki nem fizeti meg.

Az átnedvesedett bőröndből előszedett dohos egyetemi jegyzetei között lapozgat. Hetvenöt vagy hetven? Lehetséges, hogy rosszul emlékszik? Elképzelhető, hogy az ember egész életét ráépíti egy tárgyi tévedésre, és szenvedélyesen képvisel egy téves matematikai képletet? A lépésenkénti öt centiméter elvileg kiadhatja a hiányzó kilencvenegy lépést, ami nagyjából úgy hetven méter. Nem, legyünk pontosak: hatvannyolc egész huszonöt század méter. Ennyire van egymástól a pék üzlete és a hivatal.

A drótüvegen át besüt a nap, a radiátor maximumon, ő mégis borzong. Fiatal éveiben olvasott átfogó műveket, és megtalálni vélt bennük bizonyos összefüggéseket. Létezik, ami ő, és létezik, ami nem ő. A kettőjük között... Itt van, megvan: hetvenöt. Hosszú számsorok végén kiemelve, aláhúzva, felkiáltójellel. Hetvenöt. A számítás tehát helyes. Következésképpen... nos... a lépéseivel van a hiba. Ami végül is – természetes, hiszen minden mérték helytelen. Az egy métert Párizsban őrzik hidrogéngőzben. Az atomóra is késik egy nanoszekundumot minden millió évben. Majd jobban odafigyel a lépéseire. Végtére is – köztudott, hogy a lovaglóizmok felejtenek. Még akkor is, ha lépéseinek egzakt hosszát egyetemi évei alatt hetvenöt centiméterben határozta meg, és ettől az elmúlt negyven év alatt egyetlen alkalommal sem tért el. A határozott egyenesből szép ív lett, pályaív, lendületes görbe. Lecsukja a bőröndöt, a régi, kopott bőrszíjat átveti rajta, és meghúzza. Hibátlan a premissza.

A lakásba visszatérve haladéktalanul munkához lát: hetvenöt centiméterenként jeleket rak le a parkettára, így méri ki a lépéseket. Előbb mezítláb, pongyolában, majd papucsban gyakorol. Százat lép, ezret. Déltájban felöltözik, nyakkendőt köt, cipőt húz, kabátot, kalapot vesz, és tovább menetel. Frissen, ruganyosán lépked. Élvezettel figyeli, ahogy lépéseinél a nadrág reverje finoman ráereszkedik a rüsztre és a saroknál a földtől mintegy másfél centiméterre megáll. Megvetette a totyakosokat, akiken disznóháj-szerűen csüngött a zakó, rossz kályhacsőként a nadrág. A bokavillantókat viszont kifejezetten jellemhibásoknak tekintette. Remekül érzi magát. Egy jó cipő fél siker. Neki jó cipői vannak.

Délután az ajtó és a szekrény között bekap néhány szendvicset, majd tíz perccel négy előtt begörcsöl a bal lába. Leül, pihen egy keveset.

 

4.

Ahogy tátogatta a száját, egészen az uvulájáig lelátott. Nézte, hogyan reszket a vérerekkel átszőtt kis húsdarab a garat fölött – föl-le fityeg, rángatózik – teljesen céltalanul. Az újságos ugyanis néma. Satnya hangszálaival csak valami csattogó, ugatásszerű hangot formált. Guvadt szemekkel meredt rá, görbe karmos kezeivel az orra előtt hadonászott, és valamit mondani igyekezett. Fejbe fogja verni ezzel a méterrúddal, ha nem hagyja abban ezt a karattyolást, egyébként is egyre pimaszabb lesz. Hét óra ötvenöt van: madarak, villamos, rádió. Ma még a pék boltjáig sem jutott el. Teljességgel érthetetlen. Sok ez egyetlen napra.

Salétromszag, félhomály, a rosetta túlvilág! kékje, megnyikordul a pad, ahogy leül – finom kis jelzés a késő kereszténynek... Monstranciák... egy tövis a Koszorúból befőttes üvegben... energiatakarékos izzó, térmikrofonok... a kereszten a gyermek hanyagul hátradőlve, mintha csak lóversenyen lenne... Egy ilyen egészen apró kis feladat, mint a növekvő számsorok... egészen pontosan: egyesével növekvő tőszámnevek: egy után a kettő, utána három... ne bonyolítsuk túl, mert akkor jönnek a kérdések.

Néhányan feléje fordulnak. Valószínűleg a méterrúd miatt. Előző éjjel megfelelő távolságra jeleket helyezett a szőnyegre és gyakorolt. Újra és újra lelépte a hetvenöt centimétert. Amikor kilépett a kapun, értékelte, hogy beköszöntött a tavasz. Útközben időről időre, lopva ellenőrizte a magával hozott méterrúddal a két lépése közti távolságot. Minden rendben volt. De akkor miért csak a kellemetlen, néma fickóig jutott?

Beteg lehet. Ül ezen a padon valahol, ahol semmi helye. Puding és naftalin szaga. Műmárvány, műkő, műáhítat... Ismered a szívemet? Ezt írták arra a papírra, amit az ismeretlen bolt üvegén látott Vagy valami hasonló. Fel kellett volna írnia a telefonszámot. Felhívni őket: jó napot kívánok, a hirdetésre jelentkezem. Esetleg töltsék ki űrlapokat, vagy fizessek belépési díjat? Tagságit is veszek, ha kívánják. Arcképeset. Nem, azt nem tudom, miben segíthetnek. Nehéz lenne így konkrétan... Személyesen? Hogyne, csak mostanában kissé nehezen közlekedek. Nem baleset, fizika. „Ne gondolkozz, mérj. A világ közlekedőedény, isten benzinkutas” – egyetemi szobája falára írtak fel efféle tréfákat vizsgák idején.

Az egyik pad tövében két lábra ágaskodó egérke kapirgál. Émelygése nem csitult. Folyamatosan háborog a gyomra azóta, hogy a templom előtt elhaladva váratlanul rosszul lett, úgyhogy be kellett jönnie és leülni ide, erre a padra. Bámulja az egeret, ahogy ide-oda surran a fényesre koptatott mozaikon, majd eltűnik az egyik oldalkápolna ajtaja alatt.

Mit mond a logika? A logika szerint dolgozni kell. Végül is olyan mindegy, hányat kell lépnie az embernek ahhoz, hogy a kötelességét teljesítse. Úgyis csak játék az egész. Buta elmélet. Kicsivel lehet, hogy többet lép majd. Miért lenne az baj? Vagy hiba? Kétezret, háromezret, esetleg négyet. Annyit lép, amennyit szükséges. Sokan sokkal többet lépnek. Esetleg sokkal kevesebbet. Talán hiba volt ennyire figyelni a lépéseire. Valamire viszont figyelni kell. Figyeljen talán a mellette elhaladó emberekre? Minek? Nézze, ahogy elsuhannak, vagy hozzáütődnek, és elnézést mormolva elszelelnek? Nézze a futó felhőket? Ahogy minden a lehető legidegesítőbben vibrál – hol? Itt mindenhol. Igaztalan volt a reggelinél azzal a csipsszel, mert neki egyáltalán nincs gyereke, magának veszi, kizárólag csokoládésat, életfontosságú vitaminokkal teltet. Korábban kell otthonról elindulnia, hiszen nem láthatja előre, mi következik. Esetleg sokkal korábban kell kelnie. Lehet, hogy már hajnalban. Akkor természetesen nem zuhanyozhat, mert a vízvezeték zakatolása felverné az egész házat. Na és? Zuhanyozik este. És nem is reggelizik, hajnalban ugyanis mindig összeszűkül a gyomra. Nem baj, majd készít szendvicseket. Ha korán kel, idejében kell lefeküdnie. Tehát esténként nem olvas. Úgyis romlik a látása. Igen, ezt kell tenni. Végül is elég öreg már ahhoz, hogy ne csináljon bolondot magából. A fenébe ezzel a méterrúddal! Megbotránkozó tekintetek kereszttüzében halad a főhajóban a kijárat felé. A szenteltvíztartónak támasztja a botot. Legutolsó kísérletére gondol, amivel Isten körül megmérte a csöndet.

 

5.

Mikor induljon? Egész este ez a kérdés foglalkoztatja. Elkésnie többet nem szabad. Ez világos. Az egyre rövidebb telefonokból, ahogy a kollégák érdeklődtek állapota iránt, kiérezte a szándékot: nem bánnák, ha betegállományban maradna. Az ifjú kollégák. Tudna ő mesélni, tátva is maradna a szájuk. De nem mondja el nekik. Még nem. A jó munkához nem tűz, hanem tapasztalat kell. Majd ők is megértik egyszer, akkor rájönnek, hogy viselkedésük milyen illetlen.

Ha nagyon korán kel útra, esetleg még az éjjel, honnan tudja, milyen idő lesz aznap? Hideg-e, vagy meleg? Vegyen-e kabátot, vagy ne vegyen? Mi legyen a kalappal? Nagy melegben nevetségesen festene fedett fővel. Pláne tavasszal. Mire számítson az ember? Hallgasson rádiót? Abban csak fecsegnek. Két zajos hirdetés között elhadart pár jelentéktelen mondat: nem, ennek semmi esetre sem adhatna hitelt. De az is megtörténhet, hogy túl hamar célhoz ér. A kapukat csak reggel fél hatkor nyitják. Akkor érkezik a takarítóbrigád. Overállos, erős emberek, csillogó gépekkel. Hajuk copfban, fülükben dugó van... Van bennük valami rémületes. Ácsorogjon a kapu előtt órákon át, mint egy... egy idegen? Egy hete még rendben zajlott az élete, most meg ezek a felesleges bonyodalmak, amiktől megfájdul a feje. Hánykolódik az ágyban, izzad. Letussolni persze nem fog. A csövek miatt. Amikor hívott egy szerelőt, az azt mondta: dobja ki, uram. Elöregedett. Persze, ma nem is hall mást. Vegyen újat! Vegyen újat! Mind ezt hajtja. Mintha azzal bármi is megoldódna. Nincs mit tenni. Várni fog, órákon át, ha kell.

 

6.

Csak megszokásból számolja a lépéseket. Ezerhétszázkilencvenhétnél fordul be a parkba. Még sosem járt erre éjszaka. Igazán félelmetes. Tulajdonképpen fél mindentől. Félt egész életében. Félt a szüleitől, tanáraitól, félt a vizsgáitól, félt a nőktől, félt a jövőtől, a munkanélküliségtől, attól, hogy lecsúszik és egy kartonpapíron telik majd el az élete, félt, hogy rosszul dönt, félt, hogy mások döntenek helyette. Félt a betegségektől, és néha a magánytól is félt. Ezernyolcszázöt, ezernyolcszázhat, ezernyolcszázhét... A galambok... itt szokta megetetni őket... a kialvatlanságtól remeg a keze, alig találja a zacskót a zsebében: túúúbi-túúúűbi-túúúbi! Kapar a torka. Nehezen áll át a szervezete erre a korai kelésre. Minden tagja fáj, bizonytalanul tájékozódik, kissé szédül. Talán mégis alhatott volna még egy keveset. A fák ágai közt világít a hold. A galambok nem jönnek, de miért is jönnének, amikor fekszenek. A kerítés mellett zsúfolt villamos zakatol el.

Villamossal is közlekedhetne. Talán még egyszerűbb is lenne. Át kell ugyan szállni, de az nem baj. Végül is sokan utaznak. Fiatalabbak is. Megszűnne a mostani kellemetlensége. Áll a nyirkos füvön, ősplatánoktól körülvett tisztáson. Kenyérmorzsát eszeget. Tépnie kellett volna egy olyan kutyanyelvet arról a papírról, amelyik azt mondta: Én megértelek. Az embert néha érik átmeneti nehézségek, pedig olykor egy telefonhívás is elég, és megoldódik minden. Csak egy jó szám kell... Átázott a cipője, hiába viaszozta cipőkrémmel. Vegyük le. Vegyük le. Megmérte a csöndet, Isten csöndjét. Tegnap, a templomban. Méterrúddal. Előtte látta az egérkét, holnap pedig villamosra száll. Két cipőjét kabátja zsebébe dugja. A templomtorony órája egyet kondul. Van még idő. Kifújhatja magát. A hivatalban majd felteszi a fűtőtestre a zokniját, és megszárítja. Kell ott lennie valahol fűtőtestnek. A kabátja is elázott. Azt is vegyük le! Bárcsak itt lenne a szemüvege! Akkor oldalára fordulhatna, és keresztrejtvényt fejthetne. Beírná az összes függőlegeset és az összes vízszinteset...

Fiatal pele szimatol a tisztás szélén, majd visszairamlik a fára és eltűnik a magasban a zöldülő korona ág-bogai között. Hajnalodik.

A tetemet reggel találja meg egy hazafelé tartó fiatal pár. A halottkém a halál valószínű okaként a test kihűlését nevezi meg. Idegenkezűségre utaló jelet vélhetően nem regisztrál.

Vissza a tetejére