A költészetben megnyilvánuló emlékezet a korszakváltás utáni magyar lírának is jellegadó problematikája – a hagyományos, a romantikából eredő bensőségesség szubjektumához tartozó lírai memóriának átértékelése válik jellemzővé. Oravecz Imre költészetében például mindez az emlékezet mechanikusságának, külsővé tevésének olyan felmutatásában nyilvánul meg, amely a szubjektumkép személytelenítésével függ össze. A hagyományos emlékezet megváltoztatásának egy másik módja figyelhető meg Kovács András Ferenc lírájában. A kulturális emlékezet konstruktív részeként értett kulturális felejtés tematikusán is központi része a költészetének(1) Ebből következően itt a hagyományképződés nem készlet-, hanem dialogikus formájú, és a folyton módosuló ismétlés szerkezetére épül.

Az emlékezet és a felejtés jelentéstanának kölcsönösségeérvényesül, nem utolsósorban a szövegekben lévő kapcsolóelemek variálása, átalakítása, kihagyása révén. A felejtés ily módon válik éppen a kulturális memória aktív konstitutív elemévé, a jaussi értelemben konstruálná, a baudrillard-i értelemben szimulakrumszerűvé, egyfajta mesterséges valósággá.

A tudás megíratlan
könyvek múzeuma: Patagónia
pusztasága egy papírlapon,
Anonymus Smyrnaens minden
elveszett sora

(Ars memoriae)

Megszűnik az a modernség ismeretelméleti mezőjére jellemző felfogásmód, amely a szavak és a dolgok „mögött”, „mélyén” kereste azok eredetét valamely metafizikai lényegiségben.Kovács András Ferenc költészetében valahogy ismét horizontálissá válik a szavak és a dolgok, még inkább a szavak és a szavak közötti kapcsolat. A költő munkásságának egyik központi, több változatú versében, a Novocentókban az idő térbeliesítése valósul meg.

A „nyelv visszatérése”(2) Kovács András Ferenc szövegeiben jelentős tapasztalat, ami Mallarmén(3) és Nietzschén kívül a reneszánszra is utal. Hiszen Kovács költészetében központi szerep jut az interpretációnak, s ennek az értelmezésnek a mikéntje számos esetben a reneszánsz látásmódját idézi. A Szó (a költő versszemléletének is kiemelkedő komponense) értelmezése a reneszánsz emlékezete alapján is beindulhat. Benne van a világban, a maga nyerslétűségében világhoz tartozóként. A világnak mint a Természet Könyvének a jeleit, mintegy elsődleges diskurzust van hivatva végtelenítetten értelmezni – az analógia elve szerint.(4)

Két büszke homlok egymáshoz simul
Barázdák nyílnak könyvek fellegek

(Responsorium)

a föld pillanata
egy szó univerzumában

(Ars memoriae)

oly könnyű a szó s oly örök, mint Hadramaut lebegő homokja.
A cordobai Hasszán Ibu Hákim Divánjából (XII.sz.)

(Zadzsal az alkonyairól)

Még pontosabban ez a költészet a reneszánsz és a barokk közötti átmenet korszakára emlékeztet. Jellemző példája ennek a W. Sh. eladja a könyvtárát című vers (bár a címben szereplő Shakespeare-névre utaló Sh. jellemző módon itt is monogram, véset, nem a személy ábrázolófunkciójú jele).

Vegyétek! Bacon! Marlowe! Sidney! Chaucer!
Geszták! Lomok!... Csépelt auktorok...

De a korabeli problematikát, amely elsősorban a szavak és a dolgok közötti volt, áthelyezte a szavak és a szavak közötti (posztmodern) problematikába.

Mintha olcsó

végszóra várna, bármi színt is ölt
a lét s az elme jelmezt egy utolsó
vad felvonásban: elkering a Föld...

Helyettem is... Majd olvasgat vagy ír más -
szavak petákja pördül: fej vagy írás?...

(W. Sh. eladja könyvtárát)

Mintha a reneszánsz ismeretelméleti mezőjének posztmodernszerű eltűnését jelenítené meg. Mintha épp az erre a korszakra jellemző alapvető kód, a hasonlóság interpretációs műveletei esnének ki a hangsúlyozottan szövegszerű és különféle kulturális felfogásmódok által dialogikusan többszörözött (itt jelentkezik a posztmodern hatás) lírai én emlékezetéből. Mintha éppen ezeket a valamikor létező analógiákat feledték volna el a Kovács András Ferenc-versekben szereplő alakok.

Semmit sem
Érthetek belőlük én – sem Ferrarát, sem reneszánsz
tavaszt, barokk nyarat vagy gótikus telet, sem
azt mire Messer Ungheretto,
ha létezett egyáltalán, fölkapta volna ismeretlen
arcát, hogy távoli földje felé tekintsen,
míg Thaliarchus nedűt önt poharába...
Múljék el tőlem a szépség, mit szán sorsul
az Ég, Leucone, múljék el, ha nem értem már kihaló
unikornisok elfeledett anyanyelvét, melyről semmit
sem tudok, semmit. Talán
ők írják a sorokat.

(Mint a mór egy portugál szonettben)

Tégy

magamévá – legyek ég
s anyaföld dadogása.

(Madrigálszezon

Echo)

Kovács András Ferenc történelem- és hagyományszemlélete túlnyomórészt a nietzschei kritikaival írható le,(5) de akad példa – igaz, csak metaforikusán, többszörös áttétellel – a monumentálisra is.

Hová te léptél megrendült a föld
A rettegéstől még azóta is reng
Reng rendületlen gyáván készülődik
Történetéből megkövült időkből
Kivetni végre roppant csontjaid

(Tyrannosanrus rex)

Az utalások eredeti kódolását megváltoztató mnemotechnikának az ikonikus motívumok szintjén több jelölője is van. A különböző színházi (Kovács András Ferenc szülei színházban dolgoztak, őmaga jól ismeri a színpad világát, később színházigazgató lett), karneváli,(6) mitológiai („Hermész vezessen”) toposzok, az arc-tükör-maszk metaforák kezelése, a képalkotásnak gyakran szétszóródó jelleget kölcsönző szél, lebegés, utazás, „költözködés” (az itt megidézett Horatiusnak is Hermész volt a kedvenc, a közvetítés, a különböző világok közötti közvetítés „posztmodern” istene) képzeteinek kapcsolata a „szó”, „vers” önreflexív kifejezéseivel, a megnevezés gesztusaival. Kovács András Ferenc líráját messzemenően meghatározza az, miként szólaltatja meg a múlt nyelviségét. Kulcsár Szabó Ernő és Szigeti Csaba ebben a kérdésében messzemenően másképp vélekednek Kovács András Ferenc líráját illetően. Míg Szigeti a make it new, tulajdonképpen modernista változatához, a Pound-hatáshoz sorolja a Kovács-költészetet, addig Kulcsár Szabó Ernő a transztextualitás(7) elve szerint a multikulturalitás dialogikus szerkezetébe helyezi azt. Egyébként(8) több példát is találni a költő munkásságában éppen a Szigeti Csaba által kifejtett (posztmodernszerű) make it alien-felfogásra. Az Adventi fagyban angyalok című kötetben (is) jellemző részeket találunk az éppen Szigeti Csaba által az azonost egyszersmind idegenként felfogó make it alien nyelvszemléletre. Elég, ha a címet, illetve a vers végén szereplő évszámot idézem – a rámutató jellegű évszámmegjelölés (azonos) éppen a nyelv által válik egyszersmind akár a Paul de Man vagy a Michel Foucault által is ismertetett idegenné.(9) Kys maghyar nyelv: emleecezerkylennt zaaz kylentzwen uthaan ewthben kys azzon havaanak hathadya napyaan erdelben. Viszont az is igaz, hogy Szigeti Csaba még a Tűzföld hava című kötetről tette a fenti megállapítását, később az anyanyelv idegenségének tapasztalata az önmegértésben, a make it alien-nyelvfelfogás Kovács András Lázáry René-, Caius Licinius Calvus-költeményeiben sokkal nyilvánvalóbb, mint az ezekhez képest egyneműbb, álszecessziós ál-trubadúrlírában. Kovács András Ferenc nyelvfelfogása a posztstrukturalizmussal és a dekonstrukcióval is rokonítható. A nyelv eszerint olyan „anyatej”, amely mégis idegen anyától származik, hasonlóan Derrida „eredetprotézis” koncepciójához.(10) Vagy akár Paul de Man nyelvről alkotott nézeteivel is rokon ez a szemlélet, amelyik szintén az anyanyelvnek identitásformáló közegét, egyszersmind annak idegenségét hangsúlyozza. A nyelv- és nem a világszerűséget emeli ki az is, hogy Kovács András Ferenc költeményeiben lépten nyomon felbukkan az apokalipszis, de nem mint téma, hanem mint motívum, tehát nyelvileg determináltan. Szomjazva ezt-azt felnőttem, fel én, ki fuldokoltam más anyák tején, tudom már: solvet saeclum in favilla (Pro Domo). Ami a költemények jellemző retorikai alakzatait illeti, a Kukorelly Endre- vagy Parti Nagy Lajos-féle detrakciós alakzatok nem különösképpen jellemzőek erre a lírára, annak ellentéte, az adjekció inkább. De az immutáció is, a Petri-féle lírához hasonló olyan szójátékokban, mint dumagóg, sztereoptimizmus stb. Az antilabé alakzatában szólaltatható meg a K. mondja című költemény, ugyanakkor a szövegszerűvé tett, mert csupán egy betűvel jelölt a líra én, amely Keats-re és Kovács András Ferencre is utalhat. Olyan transztextualizált szöveget rendel a nem biografikus personákhoz, amely a forma emlékezetén keresztül engedi érvényre jutni – méghozzá nem azonosan ismételve – a „nyelv beszél” tapasztalatát. A versekben beszélők is többször alakot, maszkot cserélnek, így a szöveg felhívó struktúrája lehetetlenné teszi az egyértelműen antropomorfizált, mimézis-elvű versolvasási stratégiát. Az idő(kö)n keresztüli töbszörösen közvetett (és közvetítő) transzdialogikusság nemcsak a szövegköziségben, hanem a költeményekbeli sokszor éppen költészettörténeti korszakváltásokat megidéző personák(11) mozgatásában is megnyilvánul: hol a könyvtár csarnoka, hol a sétány lombja alatt / Anonymus Smyrnaeus és K., a poéta vitázott / Egy majdani vers kusza képeiről, melyeket épp most / ír le kezedben a nád-toll? / (...) jaj, a kutyák, a felásott / égbolt mélyén ők a csahos tudósok, csontkereső régészek / – Henri Nordion L Autoplagiat des Dieuxjéből (Párizs, 1986) (Cattullus a múzeumkert kutyáival). Egy másik példa a transzdialogicitásra, nem identikus ismétlésre, hogy Kovács egyik költeménye épp a lírai én autoriter integritásához ragaszkodó Babits-vers (Jónás imája) kódjait fordítja át ellentétes értelművé (posztmodern kódoltság). Gazda nélkül hűtlenül is hitesen forogva. (Esztergom, Előhegy, augusztus)

A K(12)mondja című költeményben pedig (a hangsúlyozottan csak monogrammal jelölt írásjel mintegy szerzők közötti lírai én) a biografikus, alanyi költő szerepét éppen egy többszörös közvetítettségű, időn és kultúrákon (a Szabó Lőrinc által fordított Keats-költeményt idézi) át- vagy inkább együtt beszélő nyelv veszi át.

Ha elgondolom, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzőm magam tornyos könyvhalomban,
ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit,
s érzem... De mégse: mert a lét maga
lesz teljes így. De jó-e, szép-e itt:
nem tudhatom. De minden pillanat
méhében engem ringat mit se sejtőn,
mint fényt a szem: tékozlón villan, ad,
hisz adni tud: gyors árnyat lát a lejtőn,
szaladni felhőt, gyermekét a szélnek –
szülj meg, halálom, mert a képek élnek...

(K. mondja)

A lírai én hangkatalógusként jön létre.A szerző (elvének) egysége helyett a hangkatalógus alakzatához társítható a költői megszólalás.(13) Ezzel kapcsolatban megjelenik a már későmodern poétikákban is szereplő látva láttatás képalkotási metódusa, ezenkívül az avantgárd technikákból átemelődik a töredékességre alapozó montázs.

Pound hatásais leginkább olyan interpoémákban érvényesül, mint a háromszor is előforduló Novocentóban, ahol a lírai én köztes (beszéd) helyzete transzindividuálissá, transzdialogikussá és transzkulturálissá válik. Interauktoriális, vagyis mintegy szerzők közötti lesz. A lírai én – amely számos esetben hangsúlyozottan inskriptív, vagyis a nyelv anyagisága által hangsúlyozott.

Az két betű közt szorong
egy névmásban

(Költészettankák)

Egyfajta interszubjektumként „őrzi helyzete köztességét”. A pszichoanalízis hermeneutikája szerint így olyan szubjektumról beszélhetünk, amely leginkább a lacani koncepció által épül fel, illetve működik.(14) A lírai én toposzszerűségének „kulturális tudatalattija” mint ellentét is megjelenik mind versbeli, mind irodalmon kívüli, mimetikus értelemben.

Mert egy mozdony volt csak József Attila,
s Babits volt Jónás, Babits volt a cethal

(Pro Domo)

Az És Christophorus énekelt című kötet utáni szövegekben némi módosulás figyelhető meg Kovács András Ferenc költészetének nyelvi magatartásában. A szövegekben az értelmezést a stabilizáló jelentéstulajdonító műveletekhez nemcsak a szerepek mögött már-már felsejlő életrajzi személy(iség)ek rendelik hozzá, nemcsak a határozottabban rámutató politikai-társadalmi funkcióval is bíró – érdekes módon Kovács András Ferenc régibb költeményeitől eltérően komikus modalitásban megszólaló – ideologiakritikai jelentést is igenelő szövegformálások, hanem az egyes ciklusok élén és elválasztottan szereplő mottók is. Bár címe szerint éppen a Jack Cole Daloskönyve című kötet tűnhet a leginkább „maszkosnak”, mégis ez az egyik leginkább biografikus kódokkal értelmezhető könyv. Az ebben a kötetben szereplő költemények már inkább a mimészisz alakzatához kötődő szerepek mögé bújt alanyiság mentén kínálják a recepció által kipróbált jelentés sikerét. Az alakok nem alakzatok, hanem maszk mögé bújt személyek (a költő és hozzátartozói). Ugyanakkor mindez mégsem jut el a közvetlenségig. Pontosabban, az esztétikai jelhasználat, a nyelvi megformáltság szintjén továbbra is a transzdialogikus beszédmód érvényesül, de a lírai személyiség integritáshatárai (a modernre jellemzően) stabilak.

Láthattuk tehát, hogy Kovács András Ferenc költeményeinek értelmezésénél nem segít a romantika és a klasszikus modern ismeretelmélet azon törekvése, hogy az egységes (biografikus, alanyi megszólalású) szubjektum váljék a szövegek csoportosító elvévé. A szerző fogalma az interauktoralitás értelmében működik. Az értelmezés szövegcsoportosító műveletei az intertextualitás, a szövegközöttiség létmódjára ráutaltak. A kulturális emlékezet-felejtés óhatatlanul magával vonja a dekonstrukció azon műveleteit, amelyek nemcsak az én, hanem a szövegek műnembeli interpretációs kódjait is szétjátsszák. Kovács András Ferenc lírája mindenesetre úgy szembesül a szövegszerűen felfogott történetiséggel, hogy a mindig aktuális jelen felöli érdekeltség – amelyben a költő is mintegy olvasóvá válik, illetve a két funkció nem szembeállítódik, hanem kölcsönösen feltételezi egymást – a hagyományosan kódolt líra és nem líra közötti differenciában tudja – mindig csak szituáltan – az olvasás aktusában azonosítani a lírai műnemhez kapcsolható elvárásokat. Az intertextualitásnak mind alakmásszerű, mind architextuális technikája jelen van Kovács András Ferenc lírájában. Szili József és Kulcsár-Szabó Zoltán is a szövegköziség integratív (premodern időindexszel ellátható) változatába sorolja az architextuális formációkat. Az intertextualitás legfőbb vállfája a költőnél a palimpszesztus (nem például a posztmodernben annyira megszokott travesztiában érvényesül). A szövegköziség eme formájával függ össze egy modális jellemző. Jelesül az, hogy a kilencvenes évek már-már lírai köznyelvére jellemző gúny modalitása, a paródia, travesztia műfaja helyett is, akár a premodern normatív, imitációs technikájú poétika szerint is interpretálható, s a töredékesség(15) poétikájával összhangban is megszólaltatható a Kovács-líra. Nem az imaginárius múzeum térelve, hanem az egymásutániság időbelisége érvényesül. A transzdialogikusság történetisége szövegszerűen van jelen, egyik utalás a másikra utal – a végtelenített jelölőláncolat szerint: nem a derridai értelemben. Mert a jelölőlánc formaemlékezettel jár, s ily módon a különféle szövegekbe való belépés mikéntje az időbeli létmód alakító törvényeinek van kiszolgáltatva. Ennek a fajta költészetnek a felhívó struktúrája a középpontba emeli az esztétikai tapasztalatban amúgy is jelenlevő sajátosságot, nevezetesen azt, hogy az olvasói jelentésadás – szépirodalmi szövegek esetében – a mondottság hogyanjából, a nyelvi magatartás mikéntjéből indul ki. Tehát, hogy a megformálások nyelvisége és konvencionalitása elválaszthatatlan a jelentésalakulástól.(16) A kulturális kód végtelensége helyett a kódok változásán keresztül történő transzdialógus jelentésátértelmezés lehetőségei érvényesülnek.

Tebenned bíztunk eleinkből fogyva,
Zsoltár, téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor már semmi szavak nem voltának.

(...)

Csönd törmelékből végy ki, Zsoltár,
Veszett kövek kiáltása, voltál!

(Psalmus Transsylvanicus)

Ebben az idézetbe sűrítve benne vannak a Kovács András Ferenc-költészet lényegi elemei. A kulturális memória-felfogásnak, mint az architextualitásnak a jelentésalakulásában való fokozott részvétele, hangsúlyozott szövegszerűsége, az emlékezet nem antropomorfizált, hanem inskripciós felfogása,(17) az anyanyelv mint konstrukció, műviség, szimulakrum, mint versanyanyelv, a szavak mögötti szavakra utaló anagramma – s az intertextualitás palipmszesztikus, emelt modalitása. Az intertextualitás tehát a posztmodern olyan speciális változataként(18) érvényesül Kovács András Ferenc lírájában, amely akár a premodern szövegfejlesztő elvei alapján is megszólaltatható. Ez egyrészt – a posztmodernre egyébként nem jellemző – tragikus modalitás preferálásának a következménye. Másrészt a szövegköziség itt nem az imaginárius múzeum egyidejűsége szerint, hanem a transzdialogikusság időisége alapján konstruálódik.

A szövegköziséget, intertextualitást leginkább a hangzóréteg vezérli.Mind az anagrammatikus, mind a paragrammatikus technikák radikális használata is ez irányba mutat.(19) Az anagrammák az adott kontextusban kapnak jelentést – mint a tulajdonnevek (Paul de Man). Ezt a tapasztalatot radikalizálja a Kálnoky Lászlótól átvett halandzsa-vers technika, amely szerint mindig csak a végtelen jelölőláncolatú értelmezési kódnak az alapján létesíthető értelemegész az olvasás során. Ez a versalkotási mód mintegy felnyitja az egységes, zárt vers eszményét a befogadásban, kizárólag a szövegköziség értelmezési kódjai között engedi interpretálni az adott költeményt. Kálnoky Shakespearre, Kovács András Ferenc mint inkább franciás műveltségű költő verse (Panegirikuss Szarabanda) Verlaine-Tóth Árpád(20) versére (Őszi chanson) utal.

Madámokok hábornokok hasalni
Ő zöng racsong iibiing a korridákon.
Dzeb-el-Tarif tirányi hanta fattya
Trónkázik púzik füttykérel mezőkön

(Panegirikuss)

De akad olyan ideologiakritikai elemeket is tartalmazó változat, amelynek az Internacionálé a pretextusa.

Föl pörösök pomeránok
Billogosok fapofák
Fagymunka vár salakárok
Lágerok agykalodák

(Óeurópai mars)

A múlt eredetileg nem lírai szövegei is a verssor, a metrum, a vershangzás által a lírai műnemre emlékeztető kódokat kapnak. Úgy, hogy más, eredetileg is lírai szövegekkel vegyülnek. De a líra és nem líra közötti differance megmarad, a dekonstrukció útján, az olvasás aktusában elkülönböződve új interpretációs kódot kap a lírai kódoltság. Ily módon az eredet viszont mint a Derrida-féle protézis jelenik meg a szövegekben. Nem véletlen, hogy a versformákra való utalásossággal, architextuális szempontból, éppen egy olyan műforma újítódik meg Kovács András Ferenc lírájában, amely már eredetileg, tehát akár rekonstruálva is kedvezett a dekonstrukció nyelvi megnyilatkozás mint oltvány koncepciójának. A spanyol glosa műfaj az irodalom mint kommentár dekonstruktivitására egy a hangzásban, az architextualitás mentén idővonatkozást kapva működik. Hiszen ez a spanyol eredetű műfaj kiválóan hozza létre a Derrida-féle hymen-t a kommentár és eredeti szöveg szuplementatív kapcsolatában – ugyanakkor mégis létrejön a történeti távolság érzékeltetése, tehát nemcsak az átírás logikája szerinti, hanem akár integratív (premodern, a régi szövegtörzset mintegy gyarapító) szövegköziséggel is értelmezhető a költemény textualitása.(21)

Az inscriptio mellett az anagramma helyezi előtérbe a nyelv materialitását. Ily módon lesz az anyanyelv Kovács András Ferenc számára a versnyelv. Kulcsár-Szabó Zoltán ezt valamiféle posztmodern esztétizmussal hozza összefüggésbe. Mindezt olyképpen is értve, hogy a közvetítettség nem annyira az értelem – vagy önazonos szövegismétlésként működik, sokkal inkább az architextualitás logikája mentén, a versszerűség tipikus formáinak a segítségével.

A hypertextualitás jelenségéhez tartozik, hogy a paratextusok (lábjegyzetek) egyenrangú versalkotói tényezőkké válnak a hagyományos poétikai eljárásokkal (Lázáry René-versek, Makabreus táncza). A funkció itt az eredet originalitás-elvének elbizonytalanítása, összhangban a nietzschei kritikai történelemszemlélet mentalitásával. Megfigyelhető ebben a lírában egy bizonyos alternatív kánon létrehozására irányuló igény is. Utóbbi összecseng Baudrillard szimulakrum-elképzelésével.

Viszont az intertextuális technikák fokozott szövegszervező elvvé emelése Kovács András Ferenc lírájában néhol az ideológiakritika olvasási stratégiáját sem zárja ki. Sőt, esetenként még a szűk régió (Erdély), a „helyzet” problémáira adott aktuális válaszként is lehet recipiálni azokat a sorokat, amelyek az interszubjektív, hangzásban feloldódott, multikulturális lírai én beszédének jelzései is lehetnek.

Igen, igen – olvasni, csak olvasni. Eltűnni
fekete havazásban, feledni a moszkítóhálók
hajnalát, átmenetileg haldokolni a Hasonlatok
havában, újjászületni a szavak rezervátumában,
szabadságot színlelni a szellem szafariján: olvasni,
csak olvasni. Valamit a védett nyelvek nemzeti
parkjáról, talán Tanzániáról – fertőző
szófajok befogadásáról, kihaló hangok
hajtóvadászatról.

(...)

                                       Szavak
hajszálrepedése: nyüszítő kövek
anyanyelve elefánttemetőkben.

Csontok hajtóvadászatáról,
talán Tanzániáról – védett vádak
vidámparkjáról olvasni valamit. Csak
olvasni. Micsoda szellemi szafári, szavakat
színlelni a szabadság rezervátumában:
felidézni trófeák üvegtekintetét a Humanizmus
havában. Csak olvasni, csak ölni –
csak szelíden, mint a mennydörgés fekete
leopárdja betűhavazásban

(Olvasni fekete havazásban)

Az És Christophorus énekelt című kötet után a szövegek felhívó struktúráiban továbberősödnek az intertextuális utalások szintjén a reprezentációs, ideológiakritikai értelmezést elősegítő jelzések. Mind az Üdvözlet a vesztesnek

hej lovak húsvétján anyaföldet nyúzok
jó hamar bulldózert(22)bizton sarkantyúzok

(Húsvéti kuruc rigmusa),

mind az Adventi angyalok Hadd-El KAF Magyarab ciklusában.

Bezzeg egy a hagja
Dunának meg Nílnak
Hol deli bábuskás
Turbánusok nyílnak

Bíez egyazon hangot
Hallat Duna Nílus
Mint a soárgarigó
S roggyant krokogyílus

(Dunának és Nílnak)

Folyik Duna Nílus
Nonszenzus szesz kangresz
Egymás vállán zokog
Rákóczi meg Ramszesz

(Egymásra találnak)

Az intertextualitás szorosan összefügg a Kovács András Ferenc költeményeiben megjelenő multikulturalitással.

Egyik költeményében egy olyan szerzőre hivatkozik,(23) aki maga is mintegy maszkot, nevet cserélt, és szerepet játszott egy multikulturális hatástörténetben. A költemény így az integratív intertextualitásba is belehelyezhető, de mintegy „észrevétlen” egy képzelt performatív beszédaktusra is utal (posztmodern felé viszi az olvasói jelentésalkotást ezáltal a költemény), épp az alak, képmás (történeti) többarcúsága okán. A multikulturalitásra utal, de úgy, hogy az architextualitás formai jelentésszervező elve egy japán eredetű rövid, rímtelen sorokból álló formára alludál, ráadásul európai eredetű poézisfelfogással (Költészettankák). Ebben az értelemben – a nem az európai hagyományra s a megváltozott szubjektumképre utalván – akár avantgárd gesztus is lehetne mindez. De a fiktív szövegekre, méghozzá a kifejezetten hangsúlyos, szakrális felhangúakra, a rekonstruált ismeretelméleti mező „árnyékában hangzó” (ál)apokrif textusokra(24) történő multikulturalitás nyelvkritikai utalásban érződik, ennek a lírának a nyelvi magatartásában az avantgárdtól eltérően nem a nyelviség deszemiotizált materialitása a tét, hanem a nyelvet mint konvenciórendszert tekintő szó mögötti szó.

SZÓ
Boldog bádogzászlaja lesz hagyatékon
Szabad szelek szilaj szirventeszében.

(Egy unikornis testamentuma)

A recepció főbb irányaitáttekintve, megállapítható, hogy a kritikusok legtöbbje Weöres Sándor életművével rokonította Kovács András Ferenc költeményeinek nyelvi magatartását. Például Keresztury Tibor lényegében a sőtéri nemzedéki és a lukácsi realizmus-esztétikára emlékeztetően – erősen mimetikus olvasási stratégiával interpretálva ezt az alávetőén inkább intertextualitásra alapozódó életművet – a Nyugat harmadik nemzedékénél megszokott barbár külvilág/humanista kultúra merőben ideologikus bináris oppozíciója által kijelölt interpretációs sémája szerint értelmezte Kovács András Ferenc kötetét.(25) A Tengerész Henrik címűt Markó Béla is úgy értelmezte, mintha (hiába emlegeti Markó a posztmodernet, ez némiképp önfélreértésről tesz tanúságot) az az esztétista reprezentációsztétika jegyében íródott volna. A nyelvi magatartás, intertextualitás és nem utolsósorban a kulturális memória posztmodern felfogásának szempontjai Kulcsár Szabó Ernő,(26) Kulcsár-Szabó Zoltán és Szigeti Csaba tanulmányai után kerültek a recepciós figyelem fókuszába.

(1) Az eddigi recepció tehát az intertextuális funkciók, a kulturális mnemotechnika jellegzetes poétikája és a posztmodern hagyománytudattal való szembesítés terén dolgozta ki leginkább a jelenleg uralkodó interpretációs keretet, ami az evvel számolni kényszerülő újabb olvasatokat is óhatatlanul befolyásolja. KULCSÁR SZABÓ Zoltán, Hangok és jelek = Nappali Ház 1995/3, 85.

(2) „A szavak és a dolgok című művének egyik fejezete, amelyik a modern episztémé határával foglalkozik. „És ebben a filozófiai-filológiai térben, amelyet Nietzsche nyitott meg nekünk, a nyelv most rejtélyes sokféleség szerint jelenik meg, amelyen úrrá kell lennünk. Akkor jelennek meg, megannyi tervként (vagy torzképként, mert akkor még mit sem lehet tudni) minden diskurzus egyetemes formalizálásának témái, vagy egy világ összegző exegézisének témái, amely világ mégis mindezek tökéletes demisztifikációja volna, vagy a jelek általános elméletének témái, esetleg egy maradéktalan transzformáció témája (történetileg egyébként ez volt az első), minden diskurzus összegző egyesítése egyetlen szóban, minden könyvé egyetlen oldalon, mindenkié egy könyvben. (...) Mallarmé vállalkozása, amely abban áll, hogy minden lehetséges diskurzust a szó törékeny terjedelmébe kell foglalni... (...) A nietzschei kérdésre: ki beszél? Mallarmé válaszol, mindegyre hangsúlyozván, hogy maga a szó felel, sajátos magányában, törékeny rezgésében, tulajdon semmiségében – nem a szó értelme, hanem rejtélyes és kétértelmű léte. (...) Gondolkodásunk minden kíváncsisága most a következő kérdésben gyökerezik: mi a nyelv, hogy lehetne körülhatárolni, hogy megjelenjen önmagában és teljességében? Bizonyos értelemben ez a kérdés váltja föl azokat, amelyek a XIX. században a munkára vagy az életre vonatkoztak..” Michel FOUCAULT, A nyelv visszatérése = M. F, A szavak és a dolgok, Bp.,2000, 341.., 342., 343.

(3) Véleményem szerint az egyes költeményekben szereplő Borgesre való utalások is Mallarmé nyelv- és szófelfogására utalnak.

(4) Véleményem szerint az egyes költeményekben szereplő Borgesre való utalások is Mallarmé nyelv- és szófelfogására utalnak.

(5) Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról – Ez a költészet Nietzsche kritikai történelemszemléletéhez hasonlóan (A történelem hasznáról és káráról) feltételezi, hogy a hagyomány létmódjához a továbbadás ugyanúgy hozzátartozik, mint a felejtés, sőt, a jelen felőli kreativitás is.

(6) „A karneválról csak annyit, az előbb akartam mondani, KAF költészete olyan, mint hogyha a Breughel lefestette volna, sőt levideózta volna a riói karnevált. És tényleg lehet, hogy ezt a fajta karneváliságot fogja visszahozni a következő évezred, hogy ez lesz a nagy divat a költészetben. Tehát, hogy nem lapidarizálódik, hanem a karnevál felé megy.” A költészetről – Balla Zsófia, Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos = Magyar Lettre, 1998,. 31. 59.

(7)Akár Roland Barthes posztstrukturalista nyelvszemlélete is felidéződik – talán Esterházy Péteren keresztül – néhány verssor, amely forradalommal ért / fel... (Költözködés – Horátz után szabadon).

(8) Az eddigi recepció tehát az intertextuális funkciók, a kulturális mnemotechnika jellegzetes poétikája és a posztmodern hagyománytudattal való szembesítés terén dolgozta ki leginkább a jelenleg uralkodó interpretációs keretet, ami az evvel számolni kényszerülő újabb olvasatokat is óhatatlanul befolyásolja. KULCSÁR SZABÓ Zoltán, Hangok és jelek = Nappali ház 1995/3, 85.

(9) Viszont annyiban védhető mégis Szigeti Csaba álláspontja, hogy például az archaizálás a lexikai rétegben érvényesül leginkább, a szövegszerkezet más rétegeiben, például a szintaktikaiban már kevésbé.

(10) A kifejezés Derrida: Ki az anya? című tanulmányában szerepel, amelyben az anya – a fogantatás és a magzatkihordás két személyhez fűződése miatt – az eredet dekonstrukciójára történik utalás. Jaques DERRIDA, Ki az anya? = Jelenkor,  1994/2, 154-176.

(11) A lírai válaszok új horizontváltása rendszerint maga is horizontváltó pillanatokhoz nyúl vissza azért, hogy láthatóvá tegye a hagyomány megújításának, illetve a hagyományban való benneállásnak az egyidejű és kölcsönös feltételezettségét. KULCSÁR SZABÓ Ernő, Az új kritika dilemmái, Bp., 1994, 185.

(12) Keats és Kovács András Ferenc nevét egyként jelentheti.

(13) „Fontosnak tűnik azt is hangsúlyoznunk, hogy a multiplikálódás nem az alanynál figyelhető meg, hanem azoknál a hangnemeknél, beszédmódoknál, amelyek az elválasztottság látszatát keltve voltaképpen megszüntetik, felszámolják az alanyi személyességet.” KULCSÁR SZABÓ, i.m., 173.

(14) „Nem hiszek igazán az ars poeticában, csak az ars poeticákban. És azok pillanatonként változnak.” A költészetről – Balla Zsófia, Kovács András Ferenc, Parti Nagy Lajos – Magyar Lettre, 1998, 31, 57.

(15) Meg kell különböztetnünk itt a romantikus és a posztmodern fragmentarizáció szemléleti alapelveit. Az első – a klasszicista normatív (szabály) esztétika ellen fordulva a klasszicista formai zártságot utasította el, de a tökéletesség elvét megtartotta. A második a végtelenített intertextualitás játékba hozásával, a nyelv létmódja felől véli „természetes állapotnak” a (mindig nyelvi, a szimbólumműködés helyett az olvasói aktivitást feltételező allegorizációt előnyben részesítő) töredékességet.

(16) „A recepció történeti feltételezettségű értelem és formanyelvi elvárásai ugyanis külön-külön nem módosíthatók (ebben van az irodalmi tudatalkotás egyik egyénítő sajátossága.)” KULCSÁR SZABÓ: i. m., 171.

(17) „Az inscriptio a posztmodern versben olyan feliratok, töredékek megjelenésében érzékelhető, amelyeknek ha van is értelmük, az mellékes, a referencia bennük felfüggesztődik és emlékezetünkben véletlenszerűen beleszóródott sztereotípiák, töredékek formájában léteznek. A posztmodern vers rengeteg ilyen kölcsönzött történetet, tárgyat tartalmaz, ismert, de az adott szövegben eredeti jelentésében nem értelmezhető mondást, gesztust, narratív fragmentumot hasznosít.” BÓKAY Antal, A líra az ezredfordulón -poétikaelméleti szemszögből = Alföld 2000/2, 42.

(18) „A permanens intertextualizációval ezért áll nála szemben az a fajta szövegköziség – transztextualitás -, amelyikben mindig észlelhetővé válnak a horizontkapcsolódás és közvetítés történeti modelljei.” KULCSÁR SZABÓ: i. m. 194.

(19) Az önreflexív alakzatokon kívül ezt támaszthatja alá az is, hogy a „közvetítés” általában nem valamifajta szövegismétlésként vagy „értelemközvetítésként” valósul meg, hanem a „versszerűség” tipikus formáinak ismétlődésével: architextuális utalásokkal, ritmikai-metrikai „idézetekkel”, azaz a hangzás ismétlésével. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, A líra(olvasás) lehetőségei a '90-es években = K-SZ. Z., Az olvasás lehetőségei, Bp., 1997, 140.

(20) Kovács András Ferenc őt nevezi meg, mint azt a költőt, amelyik serdülő-fiatal korában a legnagyobb hatással volt rá.

(21) Glosa (glosszá): spanyol eredetű, Európa-szerte elterjedt lírai versforma. Élén mottó áll, amely a témát foglalja redaondille vagy cuvatteta formájájában, tízsoros, azonos szerkezetű strófáinak száma megegyezik a mottó sorainak számával, amelyek – eredeti sorrendjükben – megismétlődnek a strófák utolsó soraiként, s így a strófák a mottó egy-egy sorát „glosszázzák” meg. Olykor a vers végén zárószakasz is áll, amelyikben a mottó sorai megfordított sorrendben térnek vissza.

(22) A vers megírásának idejéhez közel esett a romániai magyar falvak dózerolása.

(23) Jean de Meung köréhez tartozott. 1317-től azonban, hosszabb megszakításokkal, haláláig Itáliában élt. Toszkániai tartózkodása alatt használta az Ambrogio de Siena nevet. (Essai antipoétique).

(24) Mohamedán szúra apokrif iratai, a védikus mitológia „nem kanonizált” részei stb.

(25) ...a szabadságtól megfosztott létezés sorsállapotával a kultúrában való otthonlét szervességét szegezi szembe (...) ...szépségkultuszával vonja fénykörébe az elérhetetlen harmónia káprázatát. (...) Visky András és Kovács András Ferenc költészetében az egzisztenciális fenyegetettség poétikai problémává transzponálódik, a személyes krízishelyzet a költői kifejezésmód válságaként jelenik meg. Ebben a tekintetben a Szőcs Gézáék nemzedékével induló vonulat folytatói ők, a különbözésük mégis szembetűnőbb. Történelmi helyzettudatuk másságával, a vers korszerűbbé hangolt szertartásszerűségének, líraiságának, érzelmi telítettségének visszaállításával, artisztikusabb jellegre törekvésük egyben eltér a korosztály itthoni tagjainak gyakorlatától is.” (KERESZTURY Tibor, Benne és fölötte = Alföld, 1990/4, 94.

(26) „Kovács András Ferenc költészete azon kevés lírai beszédmód egyikének példája, amelyik szemléletváltásra kényszeríti a hetvenes évek önmagát túlélt kritikai paradigmáját. Ezzel a költészettel szembesülve ugyanis tényleg fennáll az esélye annak, hogy anakronisztikussá válnak a kétosztatú rendszerekben berendezkedő műbírálat (valaha progresszív) képletei. Ami azt is jelenti, hogy az ideológia stílusát az irodalomtudomány után végre a kritikában is felválthatják az irodalom fogalmai.” KULCSÁR SZABÓ: i. m. 167.