Benedek Szabolcs: Parázsvölgy. Pont Kiadó, Budapest, 2005

Az író 2005-ös regényének, a Parázsvölgynek egyik részletével az Eső-olvasók Templomos lovagok alcímmel már találkozhattak, de nem tagadom, hogy még engem is meglepett a kiemelt darabok és a regény egésze közötti különbség. Ez abból fakad, hogy a művet több különböző hosszúságú, kifejtettségű és más-más idősíkban játszódó történet építi fel (természetesen a narráció is más) s a különös rétegzettség következtében a közölt részek a történet oksági összefüggéseibe nem nyújthatnak betekintést. Ez esetben tehát nehezen szólhatnánk lineáris szerkesztésről, de a széthúzó szálak felgombolyításához biztos kapaszkodót nyújt a szerkezeti séma.

A regény szerkezetileg három egységre tagolódik: az első és az utolsó számozott részekből álló fejezet Radnai Béla, Sárosdi és Katherine Pimpli egyedi, de összefüggéseiben mégis hasonló sorsát mutatja be, míg a hangsúlyos középső egység Luxemburgi Zsigmond korára, ill. pokoljáró vitézére, Tar Lőrincre koncentrál. Bár a Parázsvölgy több történetből építkezik, azt hiszem, lehet némi létjogosultsága a mű fiktív vonalán belül a primer szálak: a három főszereplő: Radnai Béla, Sárosdi és Katherine Pimpli életéből felvillantott részletek és a szekunder vonalak, az általuk írt tanulmány vagy éppen Katherine regényeiről írt ismertetés (kritika) elkülönítésének. Így a középső, idősíkját tekintve középkori rész is könnyebben belesimul(hat) a regény történeti vonalába, hiszen egybecseng Sárosdi formálódó, majd később meg is jelenő regényének témájával. A néhol marginálisan, néhol bizonyos részek valóságos idejeként betüremkedő történelem körforgása tehát erősen szövi át a mű szálait. Így az egész regény mozgatórugójává ez a sajátos körforgás válik, s a tudatosság, ami a témaválasztásban megmutatkozik, a kauzális szerkesztésben is felbukkan.

A Parázsvölgy erényei közé sorolható az eltérő narráció adta lehetőségek kiaknázása, a merőben különböző stílusrétegek mozgatása és az abszolút mai történeteken is át-átszivárgó líraiság. Érezhetően több, mint néhány jól egymás mellé szerkesztett kisregény, hisz a történetek a művet felépítő koncepcióra nyújtanak többféle, de egymásra erősen játszó alternatívát. A könyv egyik érdekes sajátossága az alapos és pontosnak tűnő forrásmunka különböző megjelenése, amivel az író megalapozottan építi fel a közbevetésekhez, a regényen belüli munkákhoz a történelmi hitelességet, de legalábbis a hitelesség abszolút látszatát.

A történelemmel incselkedő fikció mellett már a szerkezeti egységek névadása is megenged egyfajta intertextuális játékot, hisz a Paradicsom, Pokol, ill. a Purgatórium elnevezésű részekből rögtön Dante Divina Commediájára asszociálhatunk, de a sorrendi csere, az eredeti Pokol – Purgatórium – Paradicsom elrendezés megváltoztatása egyúttal a regény kimenetének, a történetekben felvázolt sorsok, bejárható életutak logikáját is megfordítja. Igaz, hogy a szereplők többsége csak metaforikusan járja, járhatja be a dantei utat, a pokolraszállás motívuma a tágabban vett történeti síkon konkrétan is megjelenik, hiszen a középső részben Tar Lőrinc, Luxemburgi Zsigmond középkori vitéze ténylegesen is a nagy előd nyomdokaiba lép, s arra vállalkozik, hogy hőn szeretett királya nevében vagy inkább helyett leereszkedjék a Pokolba, kifürkészni annak titkait. Ez a második szerkezeti egység fokozatosan bontja ki a pokolbéli út előzményeit, mutatja be a hűséges alattvaló királya iránti hihetetlen ragaszkodását, de egyben a csúnyasága mögött rejtőző erkölcsi fölényét is. Hisz Zsigmond az elő-előbukkanó keserű önvád, őszinte önvizsgálat ellenére sem képes úrrá lenni kicsinyességén vagy éppen bűnös vágyain. Bár éppen ő az, aki képes megfogalmazni a bűn és a büntetéstől való szorongó félelem összefüggéseit, felbukkanó kételyeire a válasz megtalálását emberére hagyja. Ezért indul hosszú útra Tar Lőrinc, s jut el hosszú kitérők után Írországba, ahol is az Angyalok szigetén a kötelező processziók után bebocsátást nyer a Pokolba. Hogy mit lel ott, azt talán Zsigmond későbbi kápolnaépítő igyekezete mutatja a legjobban, s a tény, hogy Tar Lőrincet is utoléri a túl sokat tudó és átlátó emberek sorsa: az uralkodó a pokoljárást követő megbeszélés után negligálja bizalmasát, s a vitéz további sorsa homályba vész.

A regény meglepő kezdése: („Kedvenc állatom az őstulok.”) után fokozatosan bomlik ki a regényt felépítő mai történetek sora. Három látszólag egyenrangú szál három különböző, kezdetben elszigetelt, mindenféle explicit történeti kapcsolódás nélkül váltakozó életutat követ, s ez a több szálon futó szerkesztés értelemszerűen megnyújtja a bevezető részek hosszát.

Az első szál a kiskamasz Radnai Béla életének legfontosabb két színterét mutatja be, s a személyes narráció szinte zavarba ejtő, kíméletlen őszinteséggel, mégis a kívülállók objektivitásának tökéletes érzetét keltve mutatja be a fiatal fiú egyre konkretizálódó szexuális érdeklődését és töretlen rajongását a történelem iránt. A regényben ismétlődő két fő motívum: a szexualitás és a történelem meghatározó szerepe tehát már az első oldalon határozottan pozícionálódik, de kapcsolódásuk, hasonlóan a regényt felépítő történetekhez, kezdetben szervetlen.

Béla történetének prioritását mind a szubjektív narráció, mind a keretes szerkesztés igazolni látszik, hisz a regény logikáját követve rajta keresztül futnak össze az egymásra játszó, átívelő és esetenként erős kauzalitást sejtető szálak. A mű sajátos fejlődésregényként is értelmezhető, hisz a múlt egy pontjától, Béla esetében éppen az érzékeny és zavaros kamaszkorból indít, s egészen a fájdalmas felnőtté válásig visz. S a másik két főhős, a Sárosdi és Katherine Pimpli életéből felvillantott epizódok is egy vívódásokkal, megbánásokkal, csalással, öncsalással tarkított szakasz lezárását, letisztulását, de legalábbis tudatossá válását sugallják.

Sárosdi életét érdekes módon leginkább a hiány: a soha ki nem adott második regény, az élet perifériájáról összeszedett novellatöredékek, az elvált feleség, a gangos bérház igazi emberi kapcsolatokat nélkülöző képei mentén lehet körvonalazni. Abból a néhány foszlányból, amit róla megtudunk, egy a fordítói szerepkörből kitörni képtelen, magában bízni nehezen tudó, magányos, öregedő író képe körvonalazódik. Ebbe a képbe simul bele a legújabb munkája is: Sárosdinak Katherine Pimpli második, a kritika által meglehetősen vegyesen fogadott, regényéből kell fordítást készítenie. De a regény – és itt következik be egy véletlen fordulat – váratlan ösztönzést nyújt: a fordító önmaga is elkezd érdeklődni a középkor és a templomos lovagok magyarországi története iránt. Katherine magyarországi látogatása, s nehezen induló, de egyre mélyebb barátságuk Sárosdit megerősíti abban, hogy az örökké halogatott, újabb regény témája történelmi lesz, hőseként pedig Zsigmond király pokoljáró vitézét, Tar Lőrincet választja.

A felszínen Sárosdi sorsától teljesen elüt Katherine Pimplié, hisz ő szinte mindent megkap: egyetemi tanárával, a templomos lovagok elismert kutatójával köt házasságot, elismert újságíróvá válik, s már első történelmi regényével az utolsó templomos nagymesterről váratlan szépirodalmi sikereket ér el. A felszíni tökéletesség mögött azonban nehezen megmagyarázhatóan buggyannak ki Katherine elégedetlenségének jelei. Állandó félrelépései az első pillanattól kísértik, s a második könyv bukása csak sietteti házassága megromlását, majd Katherine viharos elköltözését. Ebben a helyzetben – miután mind házasságát, mind írói karrierjét lezártnak tekinti – érkezik meg a botcsinálta magyarországi kiadóvezető meghívása, s válik a vizit nemcsak Sárosdi, de Katherine számára is fontos felismeréssé.

Habár a regényt Benedek szándékoltan a konkrét, egyedi alapot nélkülöző fikciók közé sorolja, Radnai Béla történetéből jellegzetesen rajzolódik ki a 90-es években felnövekvő s a nagy változásokban érzelmi-erkölcsi talajt vesztett értelmiségi portréja. A kamaszkori frusztrációk s az első szerelem utáni zavaros vágyódása különösen hat Béla későbbi életére, s a már felnőtt férfi meghatározó tudatalatti mozgatórugónak tekinti folyamatos szerelmi kudarcaiban. Az egyre kínosabb elutasítások után Béla fokozatosan válik a fizetett örömök betegévé, s lesz a peepshow-k, majd az emlékezetében egyre inkább névtelenné mosódó örömlányok rutinos vendége. Ezzel párhuzamosan, szinte észrevétlenül születik meg Béla különös alteregója, Bálint, mutatva ezzel is a személyiség érzékeny egyensúlyának megtörését. Radnai Béla, a fiatal sikeres történész nőkkel és saját férfiúi adottságaival szembeni bizonytalansága, kishitűsége, illetve a csupán alkalmilag egzisztáló másik énje, Bálint fizetett szexualitásra vadászó, élményeket gyűjtő lénye a tudatos és a tudatalatti különös, ambivalens kapcsolatát villantja fel.

Talán komolyabb freudi elemzés nélkül is érezhető, hogy egy egészséges személyiség ezt a zavarba ejtő kettősséget hosszú ideig nem tudja elviselni: Bálint kielégülését Béla undora követi, s hogy meneküljön a szennytől, Béla újabb ötlettől vezérelve idősebb nők szeretőjévé kíván válni. Így találkozik az internet segítségével az idősebb Beával, akivel sajátos csereüzletet köt: a középkorú nő apró segítségekért cserébe természetben fizet, de az alku azon része, miszerint Bea lányával, Laurával nem szabad kapcsolatot létesítenie, betarthatatlannak bizonyul. A lány kezdeti barátságtalansága, majd tanácstalansága után egyre gyakrabban találkoznak, s kapcsolatuk szerelemmé mélyül. A Laura név választása már az első pillanattól fogva sugallja, determinálja Béla szerelmének végkifejletét, hisz a Petrarca által kreált név, már csak a jelentéséből adódóan is (fuvallat, babér, arany) az égi szerelemhez asszociálódik: Bélának egyetlen igazi kapcsolatát kell elvesztenie ahhoz, hogy végre utat találjon saját magához, s ez talán az utolsó lehetősége, hogy végre kitörjön a mélyből.

A két fiatal beszélgetései hozzák közelebb az eddig szétfutó, látens kapcsolódási pontokat: Béla addigi zavaros szexuális életében nagy szerepet játszott Sárosdi egyik korábbi novellája. Laura kedvenc könyve az író éppen megjelenő, Tar Lőrincről szóló történelmi regénye, amit természetesen Béla is rögtön elolvas.

A szerkesztés precizitását jelzi, hogy az eleinte elszigetelt történet-darabkák újabb jelentéssel gazdagodnak, s válnak az egyébként látszólag mindenféle tudatosságot nélkülöző kijelentések a regényt meghatározó motívumokká, s kerülnek legvégén a helyükre, így válik az eddig kiugró második egység beszerkesztette, a Tar Lőrincről szóló középkori történet léte abszolút indokolttá. Ezek után cseppet sem meglepő, hogy Béla éppen ennek a korszaknak válik egyre elismertebb szaktekintélyévé, s szinte természetesnek tűnik, hogy Laura szenvedélyes érdeklődése a szabadkőművesek, ill. feltételezett elődeik a keresztes lovagok iránt, Katherine Pimpli élettörténetére rímel. Az író az utolsó részben elszántan (megkockáztatom, a regény terjedelmi keretei miatt némiképp kapkodóan) varr el minden szálat, s a már kiérlelt, elkerülhetetlen krízishelyzet akkor következik be, mikor a fiatalok Katherine könyvbemutatója után – amelyen egyébként Sárosdi és Katherine férje is részt vesz – felfedezik Laura randizó édesanyját. Ez a felismerés egyben a végkifejletet is sietteti: a két nő felszámolja kapcsolatát Bélával, s ő végre rájön, hogy a megtisztuláshoz vezető utat egyedül kell megtennie.

Radnai Béla, Sárosdi és Katherine Pimpli életére mintegy észrevétlenül rakódik rá a történelem, szűkebben a középkor, hiszen szakmai életük, az általuk írt történetek uralkodó színterévé válik, s hozza meg számukra a várt, kívánt sikereket. S még ennél sokkal többet is: ha nem is mindjárt személyiségük fejlődéséhez járul hozzá, de segít elérni valamiféle egyensúlyt, az észrevétlen önazonosságot, az egységet, aminek talán csak felszíni része az, hogy Béla mindeközben elismert szaktekintéllyé válik, Katherine írói sikereket ér el, Sárosdi pedig hosszú évtizedek pálinkaszagú kísérletei után végre képes kitörni a fordítói szerepből.