Emlékképek Eörsi Istvánról

2004. szeptemberében megkérdezte, nem tudnék-e egy kályhást, mert lebontatná a cserépkályhát a Belgrád rakparton. Korszerű fűtéstechnológiát kíván bevezettetni.

Szerettem azt a kályhát. Sok meghitt emlék fűzött hozzá. Igaz, dühítő emlékek is: ha szél fújt a Duna felett, elfújta a gázt a cserépkályhában. A Duna felett sokat fúj a szél. Gyakran gondoltam, olyan ez a lakás, mint egy skandináv világítótorony a tengeren. Különösen a hatalmas sarokszoba, melyet „megörököltem” Teri néni, István édesanyja halála után.

Szereztem kályhást, s megkértem Istvánt, ne dobassa ki a csempéket, mert fel szeretném építeni Surányban. Rita még kisded volt, mikor a tanyára költöztem vele. István hozott nekem ajándékba Berlinből egy gyermekfigurás gyapjúsálat. „Hogy maradjon nálad egy kis meleg tőlem – mint Brecht mondaná.” Ha nem takaródzik Brechttel, még érzelgősnek tetszhet. Nem sejtettem, hogy majd a vajszínű cserépkályha fogja őrizni melegét régi-új élethelyszínemen.

A bontást október 12-én kívánta lebonyolíttatni. Előző este ért haza Berlinből. Minek vélem a véletlent, hogy e napon kezdődött el utolsó történetünk, mely napra pontosan egy esztendő múlva ugyanezen napon ért véget, a halála által?

Már jó ideje vörös, majdhogynem fekélyes foltok uralták a testét, de főleg a végtagjait. A német és magyar orvosok egyaránt bőrbetegségnek vélték, kencéket javasoltak rá, ámbár a foltok nőttek és terjedtek. Egyedül maradtam a nagyszobában, amikor déltájt el kellett menjen, hogy megbeszélje a kardiológiai kivizsgálását. Az utóbbi időben hanyatlott a fizikai teljesítőképessége, mint mondta, s ez zavarta. Bosszankodott, hogy már nem tud felfutni egyszuszra a negyedik emeletre. A kályhabontás az ő szobájában zajlott. Nekem csak felvigyázni kellett és a telefonokat emelgetni. A könyveit a polcokon, az íróasztalát, az ágyát, mind, mind letakartam fehér lepedőkkel a por ellen.

Hogy magam maradtam sok év után a panoráma-szobában, figyelni kezdtem, hogyan hat rám ez a rég elhagyott helyszín. Érzek-e fájdalmat, felrémlik-e bennem a gondolat, hogy bármit is másként lehetett volna? Ott ültem a hosszú asztal végén, amikor megjött. A füzetembe firkáltam. Megállt a közelemben. Tudatta, hogy pénzt tett fel a gyermekrák alapítvány számlájára... Mert az ő kisfia is rákbeteg, a Janó... Az ő kisfia, még ha ötvenéves is... És elsírta magát... Elnézésemet kérte, amiért lefekszik. „De hisz délután mindig aludni szoktál!” – hárítottam el a mentegetőzését. Mezítelen felsőtesttel bújt a takaró alá, és egy pillanat alatt elaludt. Néztem. Aggasztóan sárgának láttam a bőrét. Rosszérzés kerített a hatalmába. Egy titokzatos rémkép. Másfelől boldog voltam az ajándék-meghittségtől, hogy a jelenlétemben minden teketória nélkül elalszik.

A kardiológusok kitágították a szívereit, hogy izmaiba visszatérjen az élet. És a rutinvérképből fölállították az új diagnózist: leukémia, bár másféle, mint a fiáé. Nyilván képtelenség, mégis meggyőződéssé nőtt bennem, hogy a fia iránti végtelen aggodalom teremtette meg benne ugyanazt a kórt. István nem volt hagyományos értelemben vett „jó apa”. Ám magasabb síkon rendkívüli apa volt. Surányban egy éjjel álmot láttam. Egy nagy üvegfal volt, melynek innenső oldalán bútorok tespedtek, asztalok és székek, de főleg mély öblű fotelek, s valamennyin fehér vászonhuzat. Halotti csönd honolt a bútorok fölött. Nem kell minden álmot komolyan venni, illetve értelmezni. De ez olyan volt, amit igen. Leültem, és levelet írtam neki. Idézem néhány részletét. „Drága István! Nem azért vágyom levelet írni Neked, hogy újrakezdjem a közöttünk megszakadt levelezést. Azáltal, és akkor szakadt meg, amikor nem válaszoltam semmit a Naplóra vonatkozó bírálatodra. Nem válaszoltam, mert ami bírálat volt benne, azt annak vettem, s arra nem volt mit mondani, ami válaszolnivalóm lett volna, annak akkor nem volt aktualitása. Most se lenne még, ha nem lennél súlyos beteg, mely betegségből, nagyon szeretném, és remélem magam is, hogy felgyógyulsz annyira, hogy életnek érezd az életedet – van rá esély! – de, mint tudjuk, minden a Sorsé...! Hadd kezdjem »stílusosan« Simone Weil-lel: »A szeretet legtökéletesebb formája, ha az imádott lény nem tud róla. Istennel szemben ez nem lehetséges – hacsak nem az ateizmuson keresztül.« Kedvelem ezt a gondolatot, noha egyben morbidnak is tartom. Mindenesetre tanácsként nem tudom megfogadni.

Szakmailag persze igazad volt benne, hogy mind az X-kapcsolat, mind az Y-kapcsolat elkezdődött és befejeződött a Naplóban, egyszóval történetekként kezelődtek a sztorik, a Veled való kapcsolatom azonban nem érhető tetten a Napló szövegeiben, mondjuk Deus ex machine került Eörsi István a Napló szövetébe – ahogyan egyébként a valóságomba is.

Most itt az idő, hogy megírjam Neked: talán szimbolikus, hogy a kapcsolatunk a Naplóban nem kezdődik el – és be se fejeződik. A napló-műfaj fogyatékossága, hogy nem derült ki belőle, milyen hatalmas volt a szereped az életemben. Nem firtatom, a sok seb után mi maradt benned irántam. A szeretetem nem feltétele a tiédnek. Nem tudok lemondani róla, hogy a tudomásodra hozzam, múlhatatlanul szeretlek, mégha Simon Weil-i értelemben tökéletlen is ez a vallomás. Számíts bátran erre a szeretetre. Forrón ölellek... Surány, 2005. január 6.”

A levél célba ért, de a vallomás hitelét át kellett váltani a cselekvés valutájára. István nem bánta a női gondoskodást, de sose akart a kiszolgáltatottja lenni. Amikor betegsége, illetve az antibiotikumok a bélrendszerét támadták meg, nem halogathattam tovább, hogy „diétás nővérnek” szegődjek. De csak azonmód sikerült, mint a mesebeli farkasnak a kismalac házában. Egyik lábam, másik lábam. Legelőször csak egyetlen alkalomra kaptam engedélyt, hogy levest vihetek neki. Szegény teste oly elcsigázott volt a bélfájdalmaktól, hogy be kellett lássa, könnyű emésztésű főtt ételekre van szüksége. „X és Y is fölajánlotta” – próbált elhárítani. „Hát fogadd el bátran az övékét is” – mondtam. „Nemcsak adni, elfogadni is tudni kell” – oktattam őt, a mindig oktatót. „Érdekes, ezt régen is mondtad” – tűnődött el. „Úgy látszik, nem változtam” – vetettem oda. „Te legalább kétféle vagy!” Ezt megkaptam. De nem mehettem el tőle úgy, hogy bele ne egyezzen: a jövő héten is megjelenek az étkeimmel. Olyanokkal vetett ellent, hogy kiszámíthatatlan, mikor, hol van, mikor indul és mikor érkezik, s ha ebbe belemenne, az korlátozná a szabadságában. Már az előszobában álltunk, én az ajtóban, amikor könyörgőre fogtam: „Engedd meg, kérlek, hiszen a Teri rám bízott, s a Teri is jelen van bennem!” Ez hatott. Ezt ő is tudta, ugyanúgy, ahogy én. Hogy az édesanyjával nagyon szerettük egymást.

Talán egy vagy két alkalommal bonyolódott le simán az ételszállítás – április során –, amikor vastagbéltükrözés miatt kellett kórházba mennie, de lényegében csak a vizsgálat miatt. Hétfőn volt a vizsgálat, keddben állapodtunk meg, hogy mire hazamegy, legyen meleg étele.

Busszal utaztam fel, mint általában. Már a népligeti buszpályán iparkodtam a metró felé, amikor felhívott, hogy ne siessek, mert még nincs otthon, talán majd csak egy óra múlva. Nem volt jól az éjjel, most sincs jól, de azért indul. A történetet elég alaposan leírja az ÉS-ben megjelent Betegség-naplójában, szükségét látom mégis, hogy hozzáfűzzem a magam élményeit. „Ne menjek érted?” – kérdeztem. „Nem, ne!” – utasította el nyomban a segítségemet. Nem tudott azonban hazaindulni, rosszul lett a csomagjai súlyától. Mivel otthon nem találtam, fölhívtam, s akkor mondta. Ismét ajánlkoztam, hogy érte megyek, de kijelentette, majd a János segít neki. Szegény fia vért kapni volt bent. Azt javasoltam, pihenjen inkább kicsit és várjunk, s majd délután jelentkezem. Elmentem a nővérem lakására. Amikor néhány óra múlva újra telefonáltam, hogy mikor és hova vigyem a levest, azt az utasítást kaptam, hogy most, és a lakásra. Fáradt, megtört volt a hangja – ámbár egy idő óta ilyen volt általában. A nővérem orvos, és azt tanácsolta, hogy vigyem magammal a gyógyszereimet, ami estére és reggelre kellhet, mert esetleg ott kell aludjak. Össze is pakoltam egy üvegcsébe. Egy hete láttam utoljára, azóta is véznább lett az alakja, imbolyogva nyitott ajtót, egész lényéből erőtlenség áradt. A lakás túlfűtött volt, immár mindenütt voltak fűtőtestek, és ontották a meleget. István azonban a fekete thermo-kabátjában volt, és láthatóan fázott. Kellemetlen, száraz, oxigénhiányos hőség uralta a légteret. István meg volt róla győződve, hogy már szerda van. Nehéz éjszakája volt, mesélte, hajnali háromkor rosszul volt, de a most délutáni alvása olyan jól sikerült, hogy éjszakainak élte meg. Hosszan kellett bizonygatnom, hogy még mindig kedd van. Kiderült, hogy János segítette haza a csomagjait, akinek persze szintén nem lett volna szabad cipekednie. Útközben István legalább ötször elaludt, János ilyenkor emelt hangon rászólt: „Alszol!”. Erre fölébredt és továbbvezetett. Megúszták. Megmelegítettem egy adag levest, kitálaltam, magam elé is tettem, s leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz, ahogy egykor. Remegett a keze, a kanál rendre ki akart esni belőle. „Segítsek?” – kérdem önkéntelenül, de fölháborítom vele. „Hadd egyem magam!” Teljesen igaza volt. Állandóan el akart aludni evés közben, és azon kezdtem pánikolni, mi lesz, ha leájul a hokedliről a konyhakőre. „Ilyet ettem éppen!” – jelentette ki a kecskegidából főzött írgulyásomra. „Az lehetetlen – felelem –, mivel ma még nem is ettél, tegnap pedig a Lacos fiad barna kenyeréből laktál be, amit vitt neked”. Az igaz!” – hagyta helyben. Persze lehet, hogy mégiscsak megette a kórházi levest, s abban úszkáltak kelkáposztafoszlányok. Kóvályogva indult a szobája felé. Nem tűrte el, hogy támogassam. Megkönnyebbültem, amikor lefeküdt. Didergett, holott hőség volt. Áthoztam rá a nagyszobából a takarót.

Magam is lehevertem kicsit a nagyszobában. S figyeltem, milyen furcsa a mosógép hangja. Folyamatosan töltött és öblített. Mikor utoljára hívtam telefonon, akkor mondta, hogy valami baja van, nem érti, mi lehet, eddig még sose volt vele semmi gond. A nővéreméknek ugyanolyan típusú a mosógépük. Mielőtt elindultam volna Istvánhoz, alaposan megszemléltem, hátha orvosolni tudnám a hibát. Nagyobb szerelési készséget azonban nem kellett tanúsítanom: egyszerűen elfelejtette visszatenni a dobra a tetejét. Mindössze öt ruhadarab volt beletéve, a kórházi holmijai. Benéztem hozzá, hogy elújságoljam, megjavult a gép. Azt mondta, fázik. Forrónak tűnt a keze, de azt állította, hogy nincs láza. Addig még csak ritkán voltak lázas állapotai. „Van itthon hőmérő?” – kérdeztem, de nem mutatott készséget, hogy útba igazítson. Odahúzok egy széket az ágyhoz, felteszem a lábam István mellé, hogy kényelmesebb legyen a gerincemnek – akaratlanul is bensőségessé téve az ottlétemet. Sűrűn veszi a levegőt. Lacos érdeklődne, de az apja nem akar telefonhoz menni, azt üzeni, majd később visszahívja. Elszánom magam, hogy lépjek végre valamit, még ha ellenállásba fogok is ütközni. „Mutasd a pulzusod!” Odaadja a kezét, tűzforró. Kikutatom a hőmérőt. 40 °C-fok. „Van itthon lázcsillapító?” Van, van. Odaviszem hozzá az összes gyógyszeres pakkot a szekrényéből, hosszasan keresgélünk, mindössze két darab Paracetamol tabletta. Már jócskán este van, aligha találnék nyitva gyógyszertárat. Sms-eket váltok a nővéremmel. Azt javasolja, prizniceljem, vagyis váltogassam teljes testhosszán a vizes lepedőket. Megyek, kikeresem a sublótból a megfelelőket, a műszálasak nem elég jó nedvszívók. Ő lezuhanyozik – jelentette ki. A zuhanyozásban mindig bízott. Alig bír felemelkedni az ágyról és talpra állni, de most sem tűri, hogy megtámasztás gyanánt átkaroljam. A zuhanyozás illuzórikus. Sem fizikai ereje nincs ahhoz, hogy a testére irányítsa a vizet, sem oxigén az agyában. Minden csupa víz, ő viszont alig. Nem ellenkezik, hagyja, hogy megtörölgessem a hátát. Kezdjük a priznicelést. Egy sortszerű rövidnadrág van rajta.

(Itt kell megjegyezzem, hogy az Eörsi István emlékére a Millenáris Teátrumban ez év november 15-én rendezett műsorban sok-sok valótlanságot hordott össze poén gyanánt az önmagát Eörsi barátjának tartó H. P. A legbántóbb valótlanságnak azt a kijelentését éreztem, hogy István rendre mezítelen alsótesttel heveredett le délutáni pihenőire. Holott a valóságban rendkívül szemérmes férfiú volt, aki még ebben a félönkívületi állapotában sem felejtkezett meg önmagáról, a volt felesége előtt sem. Ugyan hogy lehetne föltételezni, hogy férfitársaságban viszont igen? Az is szellemes jellemzés a Belgrád rakparton szállóvendégként sűrűn megforduló H. P. szájából, miszerint házigazdája mintegy zsírral mosogatott, tehát a vendég nem találta elég higiénikusnak az edényeket. De a legviccesebbnek azt az állítását találtam, hogy István mai napig az édesanyja mosógépével mos. Szép teljesítmény lenne egy mosógéptől, tekintve, hogy boldogult anyósom 1979 óta halott. (Amellett egyáltalán nem volt automata mosógépe.) Háromszor cseréltem a priznicet, s lement a láz. Nem akarom elhinni: 36,60. Megkockáztatom, hogy megmondom, oxigénhiányos az agya. Megbántódik, arra kér, hogy ne beszéljünk erről. Ezt nem akarja hallani. Eltakarítom a vizes ruhákat, fűtőtestekre pakolok minden nedves holmit, de a két lepedőt a kád szélén hagyom, minden bizonnyal kellenek még az éjjel. Szerencsére hoztam két új pizsamát, így van száraz holmija éjszakára.

Közben felejthetetlen élményben volt részem. Egy látomásszerű látványban. Azt hiszem, azután történt, hogy harmadszorra terítettem szét rajta a lepedőket. Egyszer csak megváltozott az arca. Talán, ahogy a láz visszahúzódott, az arca kisimult, eltűntek róla az öregség és a fájdalom árkai, sima, üde és kortalan lett az éjjeli lámpa megvilágításában. Fénylő és sugárzó volt ez az arc, nem emlékszem, láttam-e valaha ilyen szépet. Soha nem láttam ilyennek, a kapcsolatunk boldog pillanataiban sem. És áthatóan nézett. Ha nem sérteném meg vele az emlékét: egy misztikus arcához hasonlítanám.

Kijelentette, nagyon jól van, egyáltalán nem fáj semmije. A gyomornyomás is teljesen eltűnt. Azonnal eltökélte, hogy mégis elmegy másnap Kaposvárra. Azért akart ugyanis mindenáron a keddi napon kijönni a kórházból, hogy szerdán leutazhasson Kaposvárra megnézni egy előadást. Kérleltem, hogy ne menjen. Mivel valóban jó lett a közérzete, nem lehetett eltántorítani. Mindössze annyi engedményre hajlott, hogy nem ül autóba, hanem vonattal utazik. Próbáltam érvelni, hogy Kaposvárott idegen kórházba fog kerülni, mire kijelentette, hogy nem idegen, mert már ott is feküdt bent.

Nővérem fia, Péter elindult az éjszakába lázcsillapítót keresni, mert aligha lehetett bízni benne, hogy nem lesz rá szükség. István elkezdett telefonálgatni. Visszahívta német barátnőjét, Veronikát, aki akkor hívta, amikor nem tudott magas láza miatt a telefonhoz menni. Veronika erősködött, hogy hívjuk fel az orvost és menjünk vissza a kórházba, de István egyikre sem volt hajlandó. Lacos fia pedig letolta a hazajöveteli manőverért. A telefonok idejére bementem a nagyszobába. Összehuppantam és rémült voltam. Csapdának éreztem a helyzetet, amelybe behajóztam – még ha saját magamnak állítottam is ezt a csapdát. Riasztóak voltak az előjelek. Szerettem volna elmenekülni. Mintha megérezte volna a nővérem, küldött egy sms-t: „Sajnos, ha magára marad, reménye sincs. Más nincs, aki törődjön vele, s akit elfogadna. Nem tudom, mi mást tehetnél, mint támogatod.” Megértettem: nem szökhetem ki ebből a képtelen és félelmes helyzetből. Végig kell csináljam. De hova végig?

Mielőtt Péter megérkezett volna a lázcsillapítókkal, kiteregettem a konyhai fregolira azt a néhány holmit, amit a gép órákon át mosott. István is kijött a konyhába. Javasoltam neki, hogy egyen. Leült a konyhaasztalhoz. Még ott voltak a déli tányérok. „Ez mi?” – kérdezte megütközve, mintha megérezte volna, hogy átfutott az agyamon, nem mérhetném-e ki ugyanabba a tányérba a levest. Furcsa volt, nem is értem. Sose takarékoskodom a tiszta edénnyel, és fogalmam sincs róla, hogy István háklis lenne-e az ilyesmiért, de most feltehetően a belső tartás nyilvánult meg benne, hogy nem, nem adja lejjebb. Meg tán az édesapja is megszólalt benne: „Hát csak a tányérokkal lehet spórolni, Teri?” Régi családi legenda. Elszégyelltem magam, s átcseréltem a tányérokat. Volt egy másik, hasonló szituáció is. Azt hiszem, másnap, amikor a kórházi holmijait pakoltam össze és sürgetett. „Nem tudom ennél gyorsabban” – horkantam fel, erre észbe kapott, és ő szégyellte el magát. Végeztünk a levessel, megjött az unokaöcsém. A háromhetes külföldi útja óta most találkozunk. Piros az arca és felhevült, s utazás közben fölös kilókat szedett magára. Tudatában van, mondja, hogy fogyókúrázni szeretne. Éles kontraszt a két férfitest. A szőke pirospozsgás túltestes harmincas és az öreg, meggyötört, lesorvadt kopasz ember. Péterből gyöngédség és nagyrabecsülés árad. „Nem akarok zavarni” – hebegi, amikor beljebb hívom. István totyog. Azt akarja, derítsük ki, mikor lenne vonata Kaposvárra. Peti segít a telefonszám-keresésben, utána odaül István számítógépe elé, hogy az Interneten megnézze. De István gépe valamiért nem közli az adatokat. Peti megígéri, hogy hazafelé menet megnézi egy kávézóban az indulásokat és egy sms-ben megírja. Mikor elment, István megjegyezte: „milyen rendes a Peti”. Aludni cihelődtünk. A nagyszobába mentem, ahová már korábban bevittem a hátizsákomat. Útközben a hallban kértem egy inget, amiben alhatom. Kitárta a szekrénye ajtaját, hogy vegyek ki belőle egyet. A szekrényt, de furcsa, egykor én hoztam ebbe a lakásba. A délutáni láz idején mondtam, hogy nem hagyom egyedül éjszakára. Keresgélni kezdtem a gyógyszereimet. Nem találtam. Nem hoztam el! Képtelenségnek tetszett. Hogy lehetséges? És miért kellett ennek megint így történnie? Minden ilyen esetben felfoghatatlan, hogy a véletlenek törvényszerűségeket követnek. Nem, ez nem volt véletlen, megint nem. Ki, és miért vezette így a kezemet? Hiszen a kezemben tartottam az üvegcsét – hogyan, hogy nem a hátizsákba tettem? Bele kellett törődnöm. Csak legalább egy órával korábban rájöttem volna, Peti elhozza. Igyekeztem nem kétségbe esni. Talán azért történt, hogy be ne vehessem az altatót. Feküdtem a szobában, mely egykor az enyém volt, s melyben Ritával is éltem. Nem gondoltam, valaha is alszom még benne. István ágya itt ugyanolyan fekvésű, mint az édesanyjáé volt – háttal a Gellért-hegynek. Én a panorámával szembe állítottam annak idején a fekhelyemet. Épp itt volt a pólyázó és a Mózes-kosár, ahol most heverek, különös, de, hogy a rácsos ágy is ezen a helyen volt-e, arra nem emlékszem elég élesen. A zaj azonban a régi. Bele-beleremegett a ház. Megint feltettem magamban a kérdést: vajon mivé lettem volna, ha itt maradok? Sose volt igazi alternatíva. Éberen pihentem. Imádkozgattam és koncentráltam, hogy véletlenül se dőljek a bal oldalamra, s meg ne lóduljon a szívem. Kétszer vitt el a mentő a szívritmuszavarom miatt a tanyáról, s most nem volt velem a gyógyszerem. Fél kettőkor átmentem a másik szobába, megnéztem Istvánt. Egészen kicsivé gömbölyödve feküdt, mint egykor édesanyja, akit a délutáni alvások mindig megújítottak. A fal felé fordulva aludt. Megérintettem az üstökét: normál hőfokú volt. Picit felrezzent. Visszatértem a széles heverőre, mely vendégül látott. Megadóan virrasztottam az éjszakában. Nagyon megsínylek egy kihagyott éjszakát, de ez most olyan lesz. Háromkor kivágódott István ajtaja, felordított valamitől, úgy ment ki a fürdőszobába. Érdekes, hogy nem a különvécébe jár, nyilván, mert az messzebb van. Délutáni lázas imbolygásai során el-elvétette a WC-kagylót, én pedig a lepedőkkel küzdve nem figyeltem, s zoknis lábbal gyanútlanul beletapicskoltam. Föltettem száradni a fűtőtestre a zoknijaimat, s fölmostam a követ. Amikor jött visszafelé a fürdőszobából, megfogtam a kezét: tüzes volt. „Megint van lázad” – mondom. – „Gondolod?” – így ő. „Egészen biztos.” Megmértük. 39,5. „Akkor most megint?” – kérdi. „Hát igen. Hozom a lepedőket.” Odaadtam a fűtőtestről a sortját, amiben délután prizniceltük, és felgyűrtem minden ágyneműt, nehogy vizes legyen. Újabb és újabb száraz lepedőket kellett hozzak, hogy megakadályozzam az átnedvesedést. Nővérem szerint nem szükséges újra és újra vízbe mártani a priznicet, de István hatásosabbnak érezte, ha friss vizes. Délután három menet levitte a lázat, tehát most is megmértük a három után. 40,5-öt mértünk, pedig a lázcsillapítókat is beszedte. Vajon mennyi lenne, ha nem kezdünk el ellene dolgozni? Itatgattam. Eleinte ragaszkodott, hogy maga iszik, később nem bánta, hogy megtámasztom a jobb kezemmel a fejét, s a ballal a poharat tartom. A pálinka vizes flakonban volt a konyhában, majdnem azt töltöttem a poharába. Szép lett volna, ha azzal itatom. Teát is főztem, de az nem nagyon ízlett. A lakásban azonban mindössze fél üveg ásványvíz volt. Senki nem gondoskodott róla, hogy legyen fent vize, mert senki nem tudta, hogy már nem tudja felhozni. Száraz, tikkasztó volt a levegő. Veronika az este kifejezetten követelte, hogy menjen vissza a kórházba, vagy legalább hívja fel az orvost, de István ellenállt. Most nagyon el volt keseredve, amiért mégsem tud elutazni Kaposvárra. Arra, hogy telefonáljunk az orvosnak, én sem tudtam rábeszélni, de megígérte, hogy majd ír neki egy e-mailt. A madarak már jó ideje éledeztek, s végre világos lett. Öt órára zuhant vissza a láz, megint 36,6-ra. Zuhanyozott egyet. Leitatgattam a bőrét. Aszott test, tele vörös kiütésekkel. Különös, hogy ez a bőrnyavalya nem volt az orvosoknak gyanús. Ült az ágy szélén, és a sort félrecsúszott a lába között. Kibuggyant a heréje. Bekéredzkedett a látható térbe. Soha nem éreztem iránta ilyen gyöngédséget, mint most. Soha, a régi időkben.

Reggel, amint elég erőt érzett magában, leült a komputere elé, hogy irodalmi formába öntse kezelőorvosa számára az éjszaka történéseit. Kiváltottam a prosztata gyógyszerét, melyet még előző nap írtak fel a kórházban, majd forró fürdőt vettem a nővéremnél. Elmondtam, hogy tehetetlen vagyok István ellenállásával szemben. Judit felhívta telefonon a Szabolcs utcai kórházban az illető főorvost, és mint kolléga, beszámolt az eseményekről. Az orvosnak természetesen nem volt addig még ideje elolvasni István e-mailjét, viszont azt javasolta, mentővel szállítsuk be, és azonnal. Juditra hárult az is, hogy az ukázt Istvánnak előadja. Úgy tűnt, nem ellenkezik, de azért a telefonhoz kért, hogy tisztázza, nincs-e összeesküvés a háttérben. „Honnan ismeri Judit dr. M-et?” Spontán hazudozónak tökéletesen tehetségtelen vagyok, de vészhelyzetben, úgy látszik, mégsem. „Egy orvosi konferenciáról” – állítottam. Elfogadta a magyarázatot, pedig a felek egyáltalán nem ismerték egymást. Vettem egy grillcsirkét, hogy ne éhen menjen, és visszatértem a Belgrád rakpartra, hogy összecsomagoljam a holmiját. Mentőről szó sem lehetetett. Lacos fia száguldott velünk át a városon, akit amúgy folyamatosan egész úton korholt. Védelmembe kellett vennem: „Épp úgy vezetsz, mint Dodzsempisti korában Jóapád!” Ettől enyhült kissé a feszültség. A szobája, az ágya nem volt már szabad, de ígéretet kapott rá, hogy visszakapja. Egyelőre a kezelőben jutott számára fekhely, itt kötötték be az infúziókat. Dr. M. csóválta a fejét, és azt mondta: „Meghalhattál volna a vonaton!” Hosszú órák teltek. Békén üldögéltem. Ki akartam várni, hogy felszabaduljon a szobája, és visszaköltöztethessem. Nem akartam, hogy újra konfliktushelyzetbe sodródjék önmagával és a környezettel, amiért akarná, de nem bírja vinni a csomagjait. Föl kellett fogjuk, hogy meg kell szervezzük a kórházból való ki- és beköltözéseit csakúgy, minthogy rendszeresen legyen meleg étele vagy ásványvíz a lakásában. Nem mondhatni, hogy az akarata ellenére, de azt sem, hogy a beleegyezésével történt. Hallgatólagosan jóváhagyott bizonyos segítségeket, de folyamatosan próbára tette önmagát, hogy bizonyos fizikai teljesítményeket véghez tud-e még vinni. Május végén hazahurcolt például a csarnokból néhány egyéb árucikk mellett egy fél görög dinnyét (természetesen teljesen íztelen volt, és ez külön bántotta), és nagyon elszomorodott, amiért teljesen kimerült a cipekedéstől. Este hét óra felé lett meg az ágya. Elrendeztem mindent körülötte. Váratlanul kijelentette: jó, hogy visszajött. Másnap felhívott, hogy köszönetet mondjon: „Én is segítek, ha kell, de hogy éjen át, napon át ott üljek valaki mellett... erre képtelen lennék.” Pünkösd hétfőre szarvast vittem. Akkorra már nem voltak gyomorpanaszai. A vegyes húsból: pulykából és marhából főzött levestől is el volt ragadtatva, de a vörösborban párolt szarvas gombás spagettival egyenesen sokkíroztam: „Te mindig ilyen jól főztél? – kérdezte, miközben úgy koncentrált az ízekre, mintha verset fordítana. „Nyilván sokat tanultam az évek során, de szerintem nem ezt nézted bennem.” Egyetértően bólogatott.

Nyári németországi útja után, augusztusban megint eltöltött vagy két hetet a Szabolcs utcában. Fontosnak tartotta, hogy kiengedjék a hétvégére, mert meg akarta nézni még egyszer a Pauer-kiállítást a Műcsarnokban, mely augusztus 28-án, vasárnap zárt. „Nem kicsit jó, hanem kiváló!” – jelentette ki és figyelmeztetett, nehogy kihagyjam. Pauer Gyula avantgárde szobrász volt, aki a hatvanas-hetvenes években gyakran ütközött a hatalommal, és a kaposvári színház hőskorában jelentős díszlettervezővé fejlődött. Sok híres színházi előadás létrehozásában vett részt, és képzőművészeti találmánya, mániája, a pszeudo, szerves részévé vált a színpadi műveknek. Rendezőasszisztensként dolgoztam vele, és készítettem egy munkariportot is róla a színházi szakfolyóiratnak. Istvánnal nem beszéltünk meg randevút, és teljesen véletlen volt, hogy mindketten vasárnap délután mentünk ki a Műcsarnokba. Egymás ottlétéről mit sem tudva, bolyongtunk a termekben. Ez a tárlat életmű-kiállítás volt, s a kiállítás rendezői úgy érezték illendőnek, hogy egy kis ünnepséget rendezzenek Pauer tiszteletére, mielőtt a kiállítást bezárnák. Az alkalomra létrehozott nézőtéren István a bal oldali legelső sorba ült le, én a jobb oldali leghátsó csücsökbe; mint aki ott is van, meg nincs is. István kiszúrta két műsorszám szünetében, hogy ott vagyok és integetni kezdett. Az előadás beváltotta hozzá fűzött bizalmatlanságomat. Rendkívül lapos volt. Bár így is volt mélypontja. Két híres egykori kaposvári rendezőnek kellett volna elmondani, milyen volt a „Pauer színháza”, mit adott hozzá az ő rendezéseikhez, s egyáltalán, milyen volt vele dolgozniuk. A rendezők azonban nem ezt tették. Egyikőjük még csak-csak, a másik azonban azt hitte, ez itt a reklám – önreklám – helye, s kizárólag saját nagyságáról folytatott eszmefuttatást. Pauer Gyula szeppenten ült a helyén, mintha ő lenne a születésnapos Füles a Micimackóból. Mikor vége lett, István törékennyé, szinte légiessé vált alakja tajtékozva tört át hozzám a tömegen, teljesen kikelve magából fortyogott, amiért a színházrendező urak önmaguktól ennyire eltelve rá se hederítettek, kiért is lett volna ez az este. Hogy kiadta a dühét, lehiggadt, és meg akarta mutatni, melyik az a három műalkotás, mely a legjobban tetszett neki. Egykor azt játszottuk, Nyugat-Európa galériáit járva, hogy külön-külön nézzük végig a termeket, s a végén megmutatjuk egymásnak azt a hármat, amit szívesen hazavinnénk. Engem ugyanis szörnyen idegesített, hogy mihelyst meglátott egy képet, már mondta is róla a véleményét. Dehát ilyen volt mindig mindenben: azonnal elmondta a véleményét. Miért ne mondta volna a képekről?

2005. október 12-én szerdán Rita a tanyáról, én Surányból mentem Pestre, hogy meglátogassuk Istvánt a kórházban. Az elmúlt napon és aznap már 8-10 órán át folyt karjába az infúzió. Tűrte, de mindig az volt az érzésem, mintha ehhez az egészhez semmi köze nem lenne. Mintha az a karja, mely történetesen az ágy külső oldala felé esett, s amelybe különböző folyadékokat vezettek, nem az övé lenne. Ezúttal is a lehető legkényelmetlenebb pózban lógott jobb alkarja a levegőben. Mindenki más fölvesz egy készséges és viszonylag elviselhető pózt – István nem. Megpróbáltam kézfejét az állvánnyal megtámasztani. Nem érdekelte. Kora délután volt. Egy körte hevert az éjjeliszekrényén, egyetlen harapással. Azt ette reggel óta. Földaraboltam, és egy falatot a szájába tettem. Elfogadta ugyan, de éreztem, hogy ezt nem akarja. Mindig tündöklő koponyáján a bőr megereszkedett és fakó volt. Kidagadtak rajta az erek. Tudtam, hogy rossz ómen. Azt is, hogy a terhére vagyunk. István nem az az ember, aki engedné, hogy fogják a kezét, amikor az utolsó útjára indul. Magányos sas a sziklaszirten. „Befejeztem a könyvem!” Tisztában volt vele, hogy ez ajándék a sorstól, de méltán volt rá büszke. „Soha nem éreztem még ilyen gyöngének magam. Valószínűleg meghalok.” Száraz, pátosz nélküli hangon mondta, mintha a rántott leves íztelenségéről számolt volna be. Sajnálom, hogy képtelen voltam csöndben maradni és megélni a pillanat nagyságát. „Nem biztos... Már annyi mindent lebirkóztál...!” – vetettem ellent. Miért? Hogy vigasztaljam? Vagy sokkal inkább, hogy magamat becsapjam? Mert nem tudok, mert nem merek, még mindig nem, jelen lenni a pillanatban? Kedvemben akart járni, visszadobta a labdát: „Én is gondoltam rá.” Végül kibökte az egyedülit, ami nyugtalanította: „De hogyan mondjam meg Veronikának?” Nyomasztó gondolat lehetett: telefonon búcsút venni. Mint utólag kiderült: megtalálta ehhez is a költői formát: „Még soha nem éreztem, hogy nincs fény az alagút végén.” Elköszöntünk. Ezt akarta bizonyára. Amikor az ajtóhoz értünk, utánunk mosolygott és búcsút intett. Utolsó istenhozzádot.

István kisbetűvel írná az Istent. Mindig így kezdte a mondandóját: „A te istened.” Sokkal többet foglalkozott a szerinte nem létezővel, mint én, a számomra meglévővel. Rendre ő hozta szóba a kérdést, de soha nem froclizott. Tisztelte a hitemet, ahogyan én az ő hitetlenségét. Ámbár az ő hitetlensége nagyon emlékeztetett a Simone Weil-i tökéletes szeretethez. „Istennel szemben ez nem lehetséges, hacsak nem az ateizmuson keresztül.” István ateizmusa korrekt volt és tisztességes, egy hiteles gondolkodási és viszonyulási mód. Bizonyos vagyok benne, hogy az örök világosság fényeskedik neki. Én nem hiszem, hogy ne kérne az örök boldogságból, ha tévedett volna isten-Isten létezését illetően, és az „én istenem” megkínálja vele.