Családtörténet (részlet)

1931-ben lett anyám „karikagyűrűs menyasszony”, ami akkor rang volt, főképp mivel jó partit csinált. Apám hazautazott Erdélybe, közölni a családjával, hogy mire készül.

– Már rég magyar állampolgár voltam, magyar útlevéllel utaztam – idézte fel egyetlen felnőttkori találkozónkon, 82 éves korában, Brazíliában. – Aki elcsatolt területről érkezett, annak mindnek a törvény biztosította az állampolgárságot. Otthon nem nagyon örültek az eljegyzésnek, mert nem ismerték édesanyádat, de azt mondták, csináljam.

1931. november 6-án apám a Brassó melletti Tatrangból azt írta anyámnak: „Itthon vagyok végre. Ez ideig semmi bántódásom, és lehet hinnem, hogy ezután sem lesz semmi, noha még sehol nem jelentkeztem. De az egész falu tudja, hogy itthon vagyok, és ha sürgős volna, bizonyára már leviziteltek volna a szimpatikus csendőrök nálam... Ha tényleg sikerülne elhelyezkednem, úgy engedélyem van a karácsonyi, vagy legkésőbb kora tavaszi eljegyzésünkre. És ebben az esetben kívánatosnak tartják, hogy együtt hazajöjjünk.”

Válaszában anyám nem reagált arra, hogy felnőtt Mókusának szülői engedély kell az eljegyzésre. Akkor ez, főleg egy jómódú családban – az elvárt hozomány miatt – szokott is volt. Anyámnak persze nem az ilyen részletkérdések voltak fontosak, hanem a szerelem, hogy a második legszebb levelet kapta tőle, „miólta” elment. Kérte, gondoljon reá, mikor megpillantja szülőföldje hegykoszorús arculatának forrón szeretett rögét, és adja át „általa” Erdélynek „a délibábos magyar róna üzenetét”. Csak semmi émelygés, ilyen giccses volt a kor, és a szerelemtől szédelgő húszéves lány ezt cifrázta (egy évtizeddel „innen” az Ady-köteten).

A szépelgésben atyuskám sem hagyta magát, „relytett” (sic!) témáit is felfedte az ő drága Garbókájának ekképp: „a tiszta öröm a szív bánatkamrájából fakad, azért olyan mély és azért felejthetetlen a könnyekkel áztatott öröm. És nekünk hány ilyen könnyes örömnapunk van? ...és még hány lehet?” Lett, de az öröm helyett inkább a bánatot áztatták. Apám „bánatkamrájából” sejthető, milyen tárcákat, novellákat írhatott ő annak idején. Kár, hogy Garbókája nem vágta ki, nem köttette egybe őket, mint később az én írásaimat. Gondolom, őrizgette ezeket is, de jött a válás, meg adódott egy háború is, majd kitelepítettek bennünket Felvidékről (Csehszlovákiából). Az a csoda, hogy ennyi minden megmaradt. Számomra leginkább az az érdekes apám írásaival kapcsolatban, hogy mi lett volna, ha állástalan kósza ötletére hallgatva újságírónak áll? Akkor nem főispánként, hanem valamelyik nyilas lap szerkesztőjeként menekült volna Nyugatra. És vajon kivel? Csak nem velünk, az új feleség helyett?

Az ásatag hazai jobboldali pártok és kormányok, a fennen hirdetett revizionizmus, a figyelmen kívül hagyott éles társadalmi egyenlőtlenség – a fasizmus, a nácizmus európai térhódítása – szinte életre hívta a szélsőjobboldali tömörüléseket, pártokat Magyarországon is. Apám véletlenül-e vagy sem, az ő sajtójukba botlott, oda írt már egyetemistaként. 1989-ben, Brazíliában elmesélte, hogy egy éjszakai csapatgyakorlatukon részt vett a nála kilenc évvel idősebb, akkor vezérkari századossá kinevezett Szálasi Ferenc (1929-30-ban ő a debreceni gyalogezred tisztje volt, ahol apám önkénteskedett). Éjjel a vaksötétben tíz-tizenöt percenként kilőtt rakéták fényénél egymás kezét fogva bukdácsoltak. És Szálasi az ő kezét fogta! Nem tudom, mi lett volna, ha egy illegális kommunistával összekapaszkodva botorkál...

– Hogyan lettél hungarista?

– Úgy, hogy Szálasi megalakította a hungarista mozgalmat, és én emlékeztettem arra az éjszakai menetgyakorlatra, hogy egyik lukból a másikba esve órákon keresztül egymás kezét fogtuk...

– Azért lettél hungarista, mert sötétben fogta a kezed?

– Nem, hát nem azért!

De 1989-ben, Brazíliában apám eszmei, ideológiai vonzalmat nem említett, vagy nem kívánt vele előhozakodni, hisz nem volt valami elvi ember (a nemzetvezető is inkább csak elvieskedett). Egy „ismerős”, akiből nagy ember lett! Talán csak ez szívta be a pártba.

1938 nyarán Szálasit az alkotmányos rend felforgatására irányuló törekvés miatt három évre ítélték, és a szegedi Csillag börtönbe került. Apám meglátogatta. Ott ült akkor az ugyancsak a „rendtörvény” alapján nem pár évecskére, hanem életfogytiglani fegyházra ítélt Rákosi Mátyás is. Saját köreikben mindkettőjükből hőst faragtak, és a Csillag kisebbfajta zarándokhellyé vált (Az ezerszer rangosabb Rákosit külföldi parlamenti képviselők is felkeresték). Apám szerint Szálasival jó barátok voltak, és miután 1940-ben – német közbenjárásra – amnesztiával szabadult, sokszor meglátogatta a lakásán is. (Pár hónappal később szovjet közbenjárásra Rákosit is szabadon engedték, de ő, ellentétben Szálasival, nem maradhatott itthon, várták is a Szovjetunióban, és oda emigrált.)

– Nem akarok értelmetlen vitába keveredni veled – mondtam apámnak –, de elolvasva Szálasi néhány írását, nem az volt a benyomásom, hogy idegen az eszmevilága, hanem az, hogy a sok „röggyökér” mögött rengeteg a zűrzavar: nem volt komolyan vehető ember.

– Mert meghamisították! – felelte 83 éves apám eltökélten. Majd tiltakozott, hogy ő nem nyilas volt; hanem hungarista: – Szálasi sem a nyilaspárt, hanem a hungarista magyar nemzeti mozgalom vezetője volt. Ellentétben a nyilasokkal, a hungarista mozgalom nem volt mindenféle borzas csőcselék tábora – állította. – Diplomás emberek töltötték be mindenhol a számottevő posztokat, helyettes itt-ott persze volt még analfabéta is.

Eljegyzésük otthoni bejelentése alkalmával apám hosszan időzött a szüleinél. November közepén arról írt Garbókájának, hogy kettős öröm érte: levelet kapott tőle, és az öccsével járt a zajzoni temetőben. „Samuval voltam át és zokogva gyomláltuk a két drága sírt. Nagyapa és nagyanya pihennek benne, de mi ketten az ők fiai voltunk. Előbb engemet, később Samut nevelték féltő gonddal hosszú éveken keresztül.”

– Apámnak – a Te nagyapádnak, akit nem ismertél – egy, majd két kocsija is volt Bukarestben, hogy pénzt szerezzen – mesélte nekem Brazíliában. – Az egyik kocsit ő hajtotta, a másikra volt embere, birzsás (románul a birzsár kocsist jelent – a gyerek). Szóval éjjel apám kocsizott, nappal meg a birzsás. Amikor már kettő volt, akkor az egyik éjjel is ment, ha volt fuvar. Apám ezzel a bukaresti fuvarozással szedte össze a malomra a pénzt, ugyanis a nagymalmot a brassói szászok el akarták adni, de neki nem volt rá pénze, hogy megvegye. Mikor megszerezte, a malomban sem a molnár dolgozott éjjel, hanem apám, mert szeretett éjjel dolgozni, és úgy tele voltunk őrleni valóval, hogy nem volt megállás. Édesanyám is molnárlány volt, egyedüli gyermek. Ahogy Tatrangból Zajzonba vagy Pürkerecre menet átkelsz a hídon, ott volt a szüleinek a malma. Abban a zajzoni malomban nevelkedtem – édesanyámnak ez lett az öröksége. Az ő édesanyja, az én nagyanyám könnyíteni akart a fiatalok sorsán. Engem, a második legnagyobbat a nagymama magához vett, hogy ott, Bukarestben ne kelljen nekük (igen, a székelyek így mondják – a gyerek), a szüleimnek a gyerekkel foglalkozniuk. Így én náluk nevelődtem Zajzonban egészen addig, amíg gimnáziumba nem mentem Sepsiszentgyörgyre.

A faluk úgy össze voltak épülve, hogy iskolába nem Zajzonba, hanem Pürkerecre jártam – magyarázza –, mert közelebb volt. Az igazgatóm és a tanítónőm vették rá a szüléimet, hogy adjanak gimnáziumba. Azt mondta a tanítónőm – akibe szerelmes voltam –, hogy Misi nagyon értelmes, gyors a felfogása, vétek lenne nem taníttatni. Amikor gimnáziumba mentem, akkor Samu, a harmadik fiú költözött a nagymamához, ő követett náluk. Elemista korunkban bennünket a nagyszülők neveltek. Gyurit, a negyediket, a szüleim vitték magukkal Bukarestbe, amíg szopott; rá nem tartottak igényt a nagyszülők. Szívesen látták, de ilyen kicsi nem kellett nekik. Nagymamától nemcsak hétvégén jártunk haza, hanem amikor akartál, mentél. De gyalog messze volt. Futottunk a hegy aljában, a téglagyáron keresztül, hogy rövidítsünk egy kicsit. Szaladtunk haza, köszöntünk, megcsókoltuk egymást, ettünk valamit, és mentünk vissza. Illetve mentem, de gondolom, Samu is ezt csinálto (sic!).

Az eljegyzés hírének otthoni fogadtatásáról újból írt: „Különben sem a drága szüleim, sem a testvéreim nincsenek megijedve a »szörnyű fenyegetéstől« Vállalnak!” Apáméknál hat fiú után, utolsó gyermekként született egy lány. Ilonka – Ilike – második gimnazista (mai rend szerint hatodik osztályos) volt, mikor apám otthon járt. És a tizenkét éves kislány rögtön bejelentette, hogy levelezni akar leendő sógornőjével, anyámmal. A hét testvér közül apámon kívül csak Ilike nagynéném települt át Magyarországra. Szüleim válása után ő tartotta a kapcsolatot a világban bolyongó apámmal, tőle kaptunk némi hírt felőle. Ilike néném férjhez is ment, és szép kislányuk született, Gabi. Őt, még a Sabin-cseppek megjelenése előtt, az utolsók között, ötévesen elkapta a gyermekparalízis, és a fél lábára megbénult. Kegyetlen gyógykezelésekre hordták Nyírbátorból Budapestre, Keszthelyre. A napi súlyzós nyújtást Gabi végigsírta, üvöltötte. Nagynénémék sok bajuk közepette is kötelességüknek érezték – mintegy apám helyett –, hogy segítsenek bennünket. Önfeledt nyarakat töltöttem náluk, és az én szép nagynénémbe voltam először, kiskamaszként szerelmes. Már vegyipariba jártam, amikor gyermeki civódás közben az asztal körül szaladgáltam felpaprikázott unokahúgom, Gabi elől. Sántaságában reménytelen volt, hogy utolér, dühödten sziszegte hát utánam:

– Te, te kis vegyszar!

Apám állítólag „Hű legyél, hű leszek!” beírású karikagyűrűkkel tért vissza Erdélyből 1931 novemberében. De a pár hónappal később kettőjük történetéről írott – és később még szóba kerülő – Aranyszárnyú legyecske című tárcában a Zajzon Árpád nevű főhős, szerelme zálogául „Hűséggel: Árpádod, 1931. 11. 21.” vésetű karikagyűrűt ad a menyasszonyának. Ez a valószínűbb, a személyesebb. Az eljegyzésről többet nem tudni. Abban az állástalan világban biztos nem volt nagy trakta. Bár apám a kabátjába varrva átcsempészett ezer pengőt, de arra kapta, hogy kaucióként letéve valami álláshoz jusson. Egy pesti zsidó megígérte neki, hogy 100 pengő ellenében elhelyezi egy ügyvédi irodába írnoknak... Anyám szerint másnap, mikor apám kereste, hogy az ígért állásba elvigye, az illető sehol sem volt: hamis volt a cím, a név, minden. „Miska ilyen naiv, jóhiszemű fiatalember volt. Megmaradt pénzéből kivett egy pici bútorozott szobát Budapesten a Vadász utcában, hátha a név szerencsét hoz. Innen irogatta nekem a hol szomorú, hol mennyei boldogságot ígérő leveleit. A jobb sarokban fölül mindegyiken ott állt a mottó: »Hű legyél, hű leszek!«” (Kék füzet.) Anyám évtizedek múltán is emlegette, apám ezer fogadalma ellenére elhagyta, pedig ezen ígéret árfolyama épp annyi, mint oly sok szerelmes esküé, beleértve azt is, amit a pap vagy az anyakönyvvezető előtt teszünk.

Akkor jó asszonyi érzékkel – vagy csupán a szerelmes válasz kiprovokálására – szóvá tette, minek minden levélre felírni a „hű leszek” fogadalmat. Ám a leendő jurátus ragaszkodott a „szerzett joghoz”. Tárgyalás: „Mi sohasem voltunk ebben a szerelemben közönséges szürkék, mi sohasem voltunk sablonosok, mi nem a világ szája miatt lettünk jegyesek és leszünk férj és feleség. Mi nem fátyolnak használjuk ezt a viszonyt az idegen szemek megvakítására (ez vaskos képzavar, papa! – a gyerek), hanem lettünk, mi vagyunk, és már vagyunk, ami mindig leszünk: önfeláldozó lelki társak! Hiszen éppen ez az, amit Benned felfedeztem, és ami többé-kevésbé minden lányból hiányzik, a mély lelki indíttatás az egymásba kapcsolódásra. Ez több mint vágy, több mint szenvedély. Ez maga az isteni szikra, az ihletés küldetés, amit megérezni és meglátni csak kivételes tehetségű embereknek adatik meg és csak kivételes esetekben. Csak ha mindkét fél érzi, és közösen akarja! Mondom: csak kivételes embereknek van mennyei kalauza ehhez, de ezek a kivételes emberek is csak nagyritkán találják meg egymást.”

Kivételes apám – „Zajzoni Árpád” – szárnyalt, mint valami zajzoni Ady:

„Az emberi sorsszínjáték rendezője a végzet. A végzet pedig nem minden figurát állít oda ezen a sáros Földtekén, ahová kellene. Minket az eredetileg kijelölt helyünkre állított: egymás mellé! S mi elég erősnek mutatkoztunk arra, hogy a kijelölt helyünket elfoglaljuk.”

És egy héten belül még rátett egy lapáttal:

„Imádott Mennyasszonykám! Ha hirtelen úgy alakulna az életem, hogy rólad bármilyen okból le kellene mondanom, becsületszavamra habozás nélkül választanám a halált.” Szenved, mert „nincs senkim, akinek látnám a lelkét”. De a levél többi része fontosabb – legalábbis számunkra –, mert kiderül belőle, apám rendre nádszálnak támaszkodott, nem volt realitásérzéke.

Megígérte anyámnak, hogy Budapesten szerez állást neki is. „Mindig a pillanatnyi benyomások embere voltam, most is ennek az eleve »gyanús« zsidó inkorrekt cselekedetének a hatása alatt állok...” Emiatt ígérete ellenére azt kellett táviratoznia anyámnak, hogy ne jöjjön! Pedig már a háziasszonnyal is megegyezett, hogy 20 pengőért „lakást” ad anyámnak is „maguk között (férfi nincs!), olyan formában, hogy nappal úgyis nálam tartózkodtál volna, és csak este 9-kor mentél volna át hozzájuk lefeküdni”. (Hogy tartózkodott volna napközben nála, ha dolgozik? – a gyerek). Apám azt írta, két állásajánlatot is szerzett anyámnak: „Egy bornagykereskedő pénztárosnak és teljhatalmú főnökhelyettesnek alkalmazna 80 pengőért, egy faáru vállalkozó irodai és lényegtelen könnyű fizikai munkáért ígért ugyanennyit és lakást is raktára egyik mellékhelyiségében, azzal, hogy berendezi, és lakótársnőről is gondoskodik egy szerény kiszolgáló lányka személyében, hogy ne félj és apró igényeidre segítséged legyen. De hát én nem ilyennek képzelem el a Te jövődöt (sic)! És ebben nem alkuszom!!

Különben kérem apusodot (sic!), hogy menjen ki az állomásra és érdeklődje meg, mennyibe kerülne egy vagon Budapestig. Mert én vitatlanul (sic!) úgy látom jobbnak, ha együtt vagyunk. Én szívesen bérlek egy 2 szobakonyhás, kamrás lakást, ha feljöttök. Nem is beszélve arról, hogy itt nemcsak anyus keresne, mint otthon, és nem is csak én, hanem rövidesen mind a négyen. (Nagyapámat vagy kit hagyott ki a számolásból? – a gyerek.) Budapesten mindenki kap foglalkozást, akinek van lakása, van hol megvetnie a lábát.”

Az hiányzott csak, hogy anyám és a szülei is feltüremkedjenek Budapestre, beleugorjanak a bizonytalanba. A családfenntartó nagymama is elveszítette volna a kuncsaftjait. Mert a gazdasági világválságnak nem akart vége szakadni. Nemhogy csökkent volna a munkanélküliség, inkább nőtt, és szüleim példája szerint is átterjedt a diplomásokra. Ha a mainál nagyságrenddel szűkebb volt is ez a réteg, társadalmi befolyásuk miatt a kormány tartott attól, hogy nézeteik szélsőségessé, baloldalivá válnak (ám e helyett, amint a húszas évektől kezdve nyilvánvaló volt, a szélsőjobb, a „magyar fajvédelem” kapott lábra). Az állam létrehozta az Állástalan Diplomások Országos Bizottságát (ÁDOB), és több száz munkanélküli diplomást helyezett ideiglenes állásba – mai szóval: közmunkába –, 80 pengő fizetéssel. Anyám is jelentkezett ádobosnak, és kapott is ínségmunkát. „Így dolgoztam én is két hónapot az adóhivatalban. Gyűléseztünk, szónokoltunk, kivonultunk, fel akartuk borogatni a villamosokat. De semmi nem lett belőle. Mindent akartunk, ám semmit sem tettünk. Látnivaló volt, hogy a magyar a világ legtürelmesebb birkája. Orvosok, jogászok mentek télen havat lapátolni, vagont kirakni vagy villamoskalauznak – alkalmi munkára.”

Naivnak bizonyult apám hite, hogy „Budapesten mindenki kap foglalkozást, akinek van lakása, van hol megvetnie a lábát”. Weinberger úr állásígéretéből sem lett semmi – bár volt neve! „Az aljas zsidó 100 P. előleggel lóg. Ma följelentettem a rendőr-főkapitányságon. Talán ők majd visszaszerzik a pénzemet. Különben köd utána. Végső esetben beérem a lecsukásával is. Ez már a rendőrség dolga, ők pedig tudják a kötelességüket.” Ám az ügyvéd úr nem tudta: elismervény nélkül adta oda a száz pengőt. Emiatt nem tudott a rendőrség semmit sem tenni. Ebben a helyzetben apám egy ügyvéd inkasszálója lett. Naphosszat járt a város egyik végéből a másikba a nem fizető kliensek után, közben száraz koszton élt, és fűtetlen albérletben lakott. Miután a tehetősebb kliensektől összeszedte a pénzt, az ügyvéd felmondott neki; inkább veszni hagyta reménytelen követeléseit, hogy legalább apám bérét megspórolja.

Anyám – vőlegénye biztatására – beiratkozott egy gyors- és gépíró tanfolyamra, hátha ezt elvégezve könnyebben kap állást. De mivel nem tudták a tandíjat fizetni, kimaradt, írógépet bérelt, és otthon tanult. Apámnak persze ekkor is voltak magabiztos tanácsai: „Állítom, hogy egy hónap alatt igenis meg lehet tanulni gépírni. Én két hét alatt tanultam meg, pedig nem is állt gép korlátlanul a rendelkezésemre. Fontos csak az volna, hogy minden ujjal írj, mintha zongoráznál. Alapvető törvény, hogy minden betűt azzal az ujjal kell leütni, amelyikhez éppen a legközelebb esik. Egyik kézzel pedig nem szabad a másik elé csalapálni... Igaz, hogy én magam csak a két mutatóujjal gépelek, no de nekem nem is volt szükségem az iskolagépelés megtanulására.” (Egy leendő ügyvédnek? – a gyerek.)

A másik – valamennyire már gépelni is tudó – munkanélküli a kék füzetben: „Jelentkeztem mindenhová, ahol állás volt kilátásban. Nem tudom már, melyik Fejér megyei községbe hívtak tanítani. A szüleimnek ez nem tetszett. Írtam Miskának, mi a véleménye róla? »Ne törődjön az én kényelmemmel, ha kenyeret szerezhet valahol, menjen 20 pengőért is, ha élelmezik, és lakást adnak. Ha elmegy, vegye le a karikagyűrűt, hogy legalább ne kelljen szégyenkeznie a mátkaság miatt, én miattam.«” Anyámat végül a szülei nem engedték el a messzi Dunántúlra.

„Kicsi Garbókám! Nekifogtam a cigarettának és a bornak, de tiltakozásod folytán mától kezdve nem nyúlok többet hozzá... Azért csütörtökön kimegyek az állomásra, mintha jönnél. Én mindig várlak.” A Miskád aláírás itt is, ekkor is az egekbe tör. Álmodott hát újból egy nagyot: „Hát igen! Vagyonosodok, házasodok! Ugyanis most jövök az Intenberg Családházépítő Szövetkezettől, ahol megrendeltem a saját házam (miért nem többes szám? – a gyerek), és lefizettem tagsági díj címén 20, azaz húsz kemény magyar pengőt. Az építéshez már februárban hozzá is fognak és augusztusban már beköltözhető is lesz. Drága Menyasszonykám, ha láttad volna az alaprajzot, hogy milyen gyönyörű házat rendeltem. Remek! 100 négyszögöl a telek, 55 pengő lesz havonta. A mi házunk! Mondjad csak te is! Ugye milyen szép?” A kék füzet: „A Maglódi úton sosem láttuk ezt a házat. Máig sem tudom, miért maradt el. Aztán megint a reménytelenség: állás nélkül, a cikkeiből is keveset fogadnak el. Egy-egy csomagocskával enyhítettük, próbáltuk feledtetni az alázkodásra kényszerített akaratot. 1932 novemberében azt írta: »Nincs egy parányi bizalmam senkiben, de annál több önmagámban. Úgy érzem, szégyen nélkül le tudnék alacsonyodni a kutyamosó szerepéig, csak élni tudjak. Undorodom magamtól, megvetek mindent, ami szép, mert nem vehetem a birtokomba... Nincsen számomra hely, legalábbis ott nincs, ahol a jutalmakat osztogatják, ahol a munkát honorálják.”

Nem értem apám nyavalygását. Miért Budapest és miért újságírás, nem pedig foci, amiben állítólag nagymester volt? Végső sorai: „Az élet nem fogadott a kegyeibe soha, számkivetett mostohája voltam mindig, s úgy látszik, így halok meg valahol, és úgy löknek egy útszéli árokba, mint egy döglött kutyát.”

Ilyen látnoki szülők mellett az ember óhatatlanul figyelni kezdi önmagát, és igyekszik mértékletesen bánni a szavakkal. Apám tényleg az árokparton végezte. Ami lehetett akár egy közkórház is, de az elhagyatottság, az idegen környezet árokparttá tette. Anikóéknál ugyanis nem találta a helyét, vándorolt hát főleg az ő környékükön valamilyen ifjúkori, elsősorban erdélyi településre emlékeztető, olcsó helyet keresve. (Talán Garanhusból írta, hogy ott is van borvízforrás...)

Mikor 1989-es találkozásunk végén a brazíliai Salvadorban rakodtunk a repülőtérre vivő taxiba, köröttünk tébláboló, búcsúzkodásra készülődő idős apám kibökte, nem költözhetne-e haza hozzánk.

– Nem akkora a lakásunk, és két otthoni szülőnk sorsára is kell gondolnunk – feleltem gyorsan, hátha akkor kevésbé szégyellem. Nem enyhítő körülmény, hogy ő mennyit törődött gyerek velem, a patikamérleg nem idevaló. Mit szólt volna anyám, ha befogadjuk, és mit mesésen emberséges második férje, akinek állandó kisebbségi érzése volt „dr. Pünkösti Miskával” szemben, noha apám nem ért a bokájáig sem.

... Apámtól az elutasítás ellenére egy zacskó apró, olajban sült rákocskát kaptunk az útra. Olyanok voltak, mint a sült szöcskék, undorítóan finomak.

1991-ben apám azt írta: májusban hazatelepül. Aztán kiderült, egyszerre szeretne Brazíliában és Magyarországon is élni. 1992-ben meg is fogalmazta: „gondolkodom, hogy érdemes-e nekem hazamenni”. Szeptember 26-án azt válaszoltam: „a sorsod úgy alakult, hogy ott már nem vagy, itt pedig nem lennél otthon”. Ezt a levelet a brazil posta négy hónap múlva, december 3-án fordította vissza a feladóhoz, azaz hozzám, annak a rubrikának a beikszelésével, hogy a címzett „Falecido”. Nem értettem, de tudtam, mit jelent. Anikó húgom Brazíliában csak fél év késéssel, az én levelemből értesült apánk haláláról. Aztán megírta, hogy 1992. június 20-án hunyt el Brazília Minas Gerais államának Sŏo Lourenço városában, és közköltségen temették el. Vajon van-e fejfája? És az van ráírva: „Miguel M. Punkosti 1906-1992”?

Kék füzet: „Egyetlen fogózkodónk a szerelmünk volt. Itt vannak előttem kiterítve, a háború után megmaradt szerelmes levelek. Nem is tudom, merengeni, vagy inkább sírni szeretnék ködös, mégis boldog menyasszonyságomon. Csak másnaponként írtunk egymásnak, mert a bélyegköltség is számított. Olvasom: »Legfőbb vágyam teljesítette Isten. A szerelemben erre vártam, Téged kerestelek. Éreztem, jönni kell valakinek, aki megeleveníti, és egy életen keresztül ébren tartja, sőt ha kell szítja is az igazi tüzet, a szív és a lélek igazi örömét. Te vagy a földön az én bibliás beteljesedésem. Benned mindent megkaptam. Büszke vagyok Rád és hálás örökre.« Mindent elkövettünk – különösen ő –, hogy mihamarabb a felesége lehessek, de ez sokáig csak vágy maradt. Ő kezdett írogatni. Az Ország-világban, a Tolnai Világlapban, a Debreceni Független Újságban jelentek meg cikkei. Egy Új Árpádok című regénybe is belekezdett, nem tudom, mi lett vele, talán töredék maradt.”

Mivel a szüleim 1934-beli debreceni esküvőjéről nem csupán hírt adott, hanem bőséges tudósítást is közölt valamelyik helyi újság, és abban „jeles” íróként említette a nyírbátori ügyvédjelölt Pünkösty (sic!) Mihályt, megpróbáltam felkutatni apám (újság) írói munkásságának a nyomait. A Debreceni Független Újság olyan volt a húszas évek végén, a harmincasok elején, mint egy mai vidéki lap. Sok hirdetés és főképp rövid híradások, tudósítások. Tárcákat ritkán közöltek, akkor is névtelenül, így ha a „jeles író” nekik dolgozott, jelentősnek nem nevezhető munkái eltűntek a ködben.

Kutakodásom kiderítette, hogy anyám tévedett, Pünkösti Mihály a Debreceni Újság „külső munkatársa” volt, és a Tiszántúli Szépmíves Céh Almanachjában (1932. Szerkesztette: Benyovszky Pál és Szalacsy Rácz Imre) a „Fiatalok” írásai között megjelent az Aréna című „novellája” – inkább tárcája –, arról, hogy a 2-1-re végződő Csehszlovákia-Magyarország futballmeccsen betörik a góllövő fejét, de „mi magyarok vagyunk”, és győzelem esetén is ez a sorsunk: a bevert fej...

Anyám tévedéséből is tudható, hogy apámnak Debrecenben lett volna máshol is megjelenési lehetősége, de valami nehezen megmagyarázható véletlen folytán ő egyetemistaként éppen azt a lapot találta meg, aminek a hírhedten antiszemita Kolosváry-Borcsa Mihály volt a főszerkesztője (1945 elején a Sajtókamara pénzével és bizalmas irattárával Németországba szökött. A Népbíróság halálra ítélte, kivégezték).

Az ifj. Falk Zsigmond szerkesztette Ország-világ képes hetilap jellegzetes terméke a kornak. Kis formátumú újság, rengeteg kitűnő minőségű műtermi arcképpel (köztük kétszer-háromszor nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzó fotójával). Falk Miksához, ismertebb nagybátyához hasonlóan, Zsigmond is sokat ír. És kottákat közölt a lapban (ő hozta Magyarországra az első szedőgépet, ő honosította meg a hangjegymetszést). Lapjában ritkán jelennek meg tárcák, és szintén névtelenül. 1927-32 között nem írták le apám nevét (A futball című vezércikk sem az ő dagályos stílusában íródott). 1932-ben viszont átalakult a lap, ettől kezdve szinte egyetlen írást sem jegyeztek névvel. Nem zárható ki, hogy az Amiről mindenki beszél című kis színesek csokrába egy-egy szál a „jeles” írótól származott. (Állandó hirdetés 1927-ben: „Takarítson Vámpyr porszívóval!”)

A Tolnai Világlap képes hetilap, tömeglap, világlap. Az akkori időknek megfelelő színvonalú a tördelés, a képanyag. A lap tücsköt-bogarat összeszedett mind a négy égtájról, és tárcáit többek között Karinthy, Kosztolányi, Márai jegyezték. Gondolom, 1932-ben nem apám írta a Hogyan boldoguljunk? sorozatot. Bár... De ebbe a csapatba ő más lábára állva sem fért volna be.

Egyetlen újság a hetenként megjelenő Nagykunság, ahol valamivel több, mint egy éven át szinte minden hónapban szerepelt, nem egy esetben az első oldal alján – cím alá írt névvel jelzett – tárcával, vagyis megbecsülten. 1932. március 12-én, az első oldalon a Március 15. című cikket „ÍRTA: PÜNKÖSTI MIHÁLY” – mintha a szerző fontosabb lenne a témánál. Idézem:

„Reszket a kezem, amikor ezt az ünnepnapot papírra írom. Úgy érzem, mintha méltatlan volna a fekete tintába mártott közönséges toll e nap szentségéhez. Még soha egy sort nem írt gyémánt tollat kellene Kossuth Lajos vérébe mártani, s ezt a tollat, miután ezt a napot papírra vetettük vele, szent ereklyeként csatolni I. István királyunk bebalzsamozott Szent Jobbja mellé.”

Bár a halott Kossuthnak nehéz lesz vérét venni, a mumifikálódott Szent Jobb mellett jól festene a töltőtoll. Ha pedig tényleg „Feltámadunk”, ahogy a cikk ígéri, Szent István nyomban megírhatná a „Régi Árpádok” című könyvet. Autentikus szerző, az egyik legrégibb Árpád fia.

Írásaiban apám szívesen használta az Árpád keresztnevet, alteregóját többnyire így hívja. Tárcái „hőseiből” és az „Új Árpádok” című regény ábrándjából való az én keresztnevem. Gyerek, gyerek... (Apámra, az egyetemet végzett bátyjára felnéző Samu bácsi, ugyancsak Árpádnak kereszteltette utánam született, már említett másodszülöttjét – akit még két további legényke követett. Fiús volt ez az ág – amíg apám át nem ojtotta Jókuthyba.)

– A házasság előtt még hazavittem édesanyádat bemutatni – idézte fel apám, nem említve, hogy ez két évvel a házasság előtt, 1932-ben esett meg, és az ezer pengős szülői támogatás meg a focidiploma ellenére sem tudott még „családfői” állás szerezni. – Azt nem merném mondani, hogy megszerették édesanyádat, a szeretet más, mélyebb ismeretség kell hozzá. Segített itt-ott anyámnak, és azt mondták, helyes kislánynak látszik.

Anyám: „A szülők kedvesen fogadtak, csak anyósom jegyezte meg: »Kár, hogy ennek a tűzről pattant lánykának nincs egy sarki háza!« Hát ezt bizony én is sajnáltam.”

Apám megjegyzése, hogy „segített itt-ott”, sértő, hamis, anyámat nem „itt-ottra” nevelte az anyja. A budapesti házmester nagybátyja is emiatt kedvelte. A Szentkirályi u. 5. szám alatt lakók nem győztek csodálkozni, hogy a tizenegy éves kislány mennyi szemetet hord le az emeletekről, hányszor mossa fel a keramitkockás udvart. Kék füzet: „Minden munkát szívesen végeztem. Magától értetődő volt, ahova megyek, ott segíteni kell. Mivel anyám házakhoz járt varrni, nekem ötéves koromtól magamnak kellett a lakást rendben tartani. A tornyos ágy tetejét nem értem fel, hogy letöröljem. Anyám végighúzta rajta az ujját, és mikor menteni próbáltam magam, rám kiáltott:

– Kisszék is van a világon, lányom!”

A „rónasági” lányt elbűvölte Erdély, itt látott először hegyeket. „Leültem a Tatrang vize mellé csodálni a vízimalom kerekének forgását, fürödtem a zsilip vizében, és néztem az őrlendő gabonával térülő szekereket. Anyósom büszkesége volt a kert, ahol katonás rendben álltak a virágok, a vetemények, ahol lányának, Ilikének mindennap kötelező volt egy órát gyomlálnia.” Nagy csűr, széna, istálló, fényes szőrű lovak... Feltűnt neki, mennyire kedvelt Erdélyben a kicsinyítő képző, a becézés, hogy a kiscsirkét „csűrkecskének” hívják. „Bár a malomból nyílott a két lakószoba, de azokban egy lisztszemet sem lehetett látni. Kaptak a fiúk, ha lisztes ruhával merészeltek belépni!” Az apjuk viszont azt követelte meg, hogy minden fia segítsen zsákolni. Mikor apám VII. gimnazista – 19 éves – volt, a vakáció kezdetén csak nézte, hogy vetik a vállukra a zsákokat a fiúk, de az apja nyakon terítette:

–  Mi a fene, fiatalúr lettél?

Ettől nyomban hazatalált.

Pünkösti nagyanyám nem olyan volt, mint a másik, hanem szögletes, szigorú: malmosné, hat fiú és egy lány anyja. Anyámmal nem rajongtak egymásért, más bordában szőtték őket (elképzelhető, hogy nagyanyám Tatrangban nem engedte anyámat dolgozni). Anyám is rendszerető volt, de az idegeire ment, hogy nagyanyám egy ronggyal járt járni tanuló unokája után, és ahol összefogdostam a bútort, azt letörölgette.

– Nem tudom, honnan veszed, hogy a nagyanyád rigorózus asszony volt – védte őt apám Brazíliában. – Nem volt szigorú sem az apám, sem az anyám. A család összetartó volt, a szüleim igen megértők voltak egymással. Nem anyám viselte a kalapot. Elnézte, hogy nagyapád minden vasárnap kocsmázik a barátaival. Akkor ő is élt egy kis magánéletet; mondjuk, olvasott. Azt sem vette rossz néven, ha apánk egy kicsit pityókásan jött haza, csak ide-oda lökdöste.

Délben a hosszú asztalnál együtt ebédelt a család a szolgákkal.

Kék füzet: „Apósom nagyon jó ember volt. Minden rászorulón segített, ha kellett, akár váltó aláírásával is. Szerencse, hogy anyósom kardos őrzője volt a házi tűzhelynek. Kaptunk mi is 300 pengőt, mikor eljöttünk. Miska húga, Ilike, és öccse, András igen megszerettek. Ilikével együtt olvastuk első szerelmes levelét, amit egy papnövendéktől kapott. A búcsúzkodáskor Andrist, aki akkor már 17 éves volt, úgy húzták elő a csűrből, mert ott sírt:

– Ne menjen el, mert megszerettük magát! – mondta, és ekkor már ketten sírtunk.” A családi legendárium szerint az általam nem ismert Pünkösti nagyszüleim keményfájú – ahogy ott mondják: nagyfejű – emberek voltak. Nagyapám úgy tanította úszni a fiait, hogy amikor elérkezett az idő, bevágta őket a Tatrang felduzzasztott vizébe. Csak három-négy méter széles volt itt a patak, ki lehetett belőle evickélni. Ismétlésekkel kialakult a fiúkban valami úszásra emlékeztető mozdulatsor. (Anyám az alul csapó vízikerék utáni, térd alá érő sekély vízben hűsítgette magát. Három nagyon rossz, kétbélyegnyi kép is megörökíti őt, ha jól veszem ki, fürdősapkában, pedig a debreceni lány a deréknál feljebb érő vizekben sosem volt járatos.)

Talán Ilike nagynénémtől hallottam a családi anekdotát, miszerint a szénapadláson négy kismacska volt, és öt, osztozásra képtelen Pünkösti-fiú szerette volna őket cirógatni. Végül testvérei úgy oldották meg a megoldhatatlant, hogy közülük a második legidősebbet, vagyis apámat pokrócba csavarták, és rátették a padlásra vezető létrára. Ám a létra meredekebb volt annál, hogy legurulhatott volna. Apám a hátára esett, fuldoklott. Az anyja nyomban ütni kezdte, amitől megszűnt a gyerek légzésbénulása.

– Vasárnap egyébként pénzzel a zsebében mindenki ment, amerre látott, aztán hazajött, amikor hazajött – bizonygatta apám Brazíliában szabadelvű nevelésüket. – Senki sem kérte számon. János bátyám kedvelte az éjjelezést. Hazajőve ő nem a szobába, hanem a csűrbe tartott, a szénába. Azt hiszem, egyszer-kétszer mindannyian ezt tettük, hogy ne zavarjuk a többieket. János korán meghalt, úgy lettem én az első a maradék öt fiú és egy szem lány között. Néhányszor én is aludtam a szénában. Anyám reggel csak annyit kérdezett: „Hány órakor jöttél haza? Kialudtad magadot?”

Szüleink nem csináltak skandalumot akkor sem, ha az ember reggel egy kicsit tántorgott, amikor kapaszkodott fel a szekérre, és indult összeszedni az őrleni valót. Az emberek kikészítették a kapuba, mi elhoztuk, és délután vittük haza – persze a vámot levettük belőle. Nagy stráfkocsi volt, aminek nem volt oldala, arra dobáltuk fel a zsákokat... Minek kellett volna cédula? A molnár is ismerte a zsákokat, azt is tudta, mi van benne, meg mikor van otthon az illető, netán nem kell-e a szomszédnál hagyni. A többség árpát őrletett, aztán kukoricát, rozsot, búzát. Ahogy a zsák bejött a malomba, azonnal le lett mérve, ráírták a súlyt, és abból is tudtuk már, hogy kié...

Szóval a fiúkkal borzasztóan liberálisok voltak – mondja is ki apám. – Nem tudom, hogy Ilikével, a legkisebbel, a lánnyal hogy volt, mert hamar elkerültem a családtól. Én még a vakációm egy részét is a nagymamánál töltöttem, aki engem nevelt. Ő épp úgy küldött nekem Sepsiszentgyörgyre csomagot a meszesekkel, mint az anyám. Ha szerencsém volt, egy héten az egyiktől és a másiktól is kaptam.

Hogy, hogy nem, amivel apám már eldicsekedett: 1932-ben Kisújszállásra hívták futballozni, edzősködni, és egy ügyvédi irodában álláshoz is jutott. Egy kedves, idős házaspárnál lakott, akik úgy szerették, mintha a fiuk lett volna. A nyert meccsek bevételéből kis részesedést kapott, meg írogatott a helyi lapba.

A Nagykunság, 1932. március 26-án tudósítást közöl a KTE (Kisújszállási Torna Egylet) terveiről. Eszerint: „E héten telepedett le városunkban állandó tartózkodásra – a debreceni egyetemi csapat többszörös kerületi és az Országos Főiskolai Futballszövetség válogatott centerfedezete – Pünkösti. Neve a magyar sportéletben nem ismeretlen. Ősszel több professzionalista club – köztük a Hungária – versenyzett érte, de mint jogszigorló, nem látta biztosítva a jövőjét a profi egyesületeknél, és ezért nem szerződött el sehová. Most ő edzi (trenírozza) a KTE csapatát, s így feltétlen fejlődés várható. A héten kedden és csütörtökön du. a pálya használhatatlansága miatt a Vásártéren tartott két gyakorlati és hétfőn este az OMKE helyiségében egy elméleti futballiskolát a KTE tagjainak. Nyilatkozata szerint a rendelkezésére álló futballista anyaggal meg van elégedve és reméli, hogy fegyelmezett, szorgalmas, sportszerű élet mellett sokat tud kihozni a csapatból.” Az újság gratulált a KTE elnökségének, hogy ilyen jó kezekbe helyezte Kisújszállás sportjának jövőjét.

A Nagykunságban jelent meg apám „Aranyszárnyú legyecske” című elbeszélése. A kék füzet szerint egyik debreceni látogatásakor a büszkélkedni akaró arája főzte az ebédet. Az első fogás paradicsomleves volt apró nokedlivel. Anyám gyorsan bekapta, és boldogan nézte, milyen jóízűen eszik a párja. Már az utolsó falatoknál tartott – egy csók, egy kanál leves –, mikor anyám ledermedt, mert a kanálban lévő nokedlin egy szárnyszegett légy kapaszkodott. Uram, segíts! Apám karjába akaszkodva még kipréselte a torkából:

– Ne egyél! – aztán olyan keservesen kezdett zokogni, ahogy csak ilyen szörnyű tragédiák idején szokás. Apám ölelése, vigasztalása semmit sem használt, de amikor felkiáltott: – Nézd már, ennek a légynek aranyszárnya van! – akkor könnyei fátyolán át anyám is úgy látta:

– Ennek tényleg aranyszárnya van!

Így vonult be a magyar irodalomba a Nagykunság hasábjain anyám egy légy 18 karátos szárnyán.

Csak hát az aranyszárnyból trombitaréz lett. A történetet ellocsogó Zajzon Árpádot Garbókája azzal biztatta: „Az lenne munkám legszebb dicsérete, ha sokat ennék...” De jött a légy, és a menyasszony „elsápadt, mint egy citrom”.

– Árpád! Árpádka... Árpikám – könyörgött esedezve – Én nem tudom... Nem értem, hogy történhetett? Árpád... Bocsásson meg, jaj! Úgy szégyellem...

– Garbókám ne sírj, te nem tehetsz róla, tudom. Februárban, hidegben nincsenek legyek, csak ez az egyetlenegy volt – ez az aranyszárnyú – s ez is a nyárból repült ide... az Isten akarta ezt így, hogy megnyilatkozhassék a lelked.”

Most forduljunk el, mert „egymásra borultak, s csókosan felnevettek”.

A szirupba fulladt legyet a magyar irodalomtörténet helyett a Nagykunság őrzi (1932. április 2.).

Ugye, hogy a március 15-ei megemlékezés jobb volt ennél? Pedig az is húzós! Nem értem anyámat. Az önképzőkörben, különösen titkárként, többlet jártasságot is kellett szereznie a műbírálatban. Hogy írhatta hát le „így vonult be az irodalomba ez a légy”? Ennyire elvakította a nyomtatott betű varázsa, a szerelem? Nem érezte, hogy apám nem tud írni?

Azért is írhatott teljes gőzzel a Nagykunságba, mert mintha befocizni nem tudta volna magát. Április 16: KTE–kenderesi MOVE 4:1. Dicsérik a csapatot, de Pünköstit nem említik. A következő meccsen kikapnak a szolnokiaktól, majd egy másik szolnoki csapattól – ő sehol. A futball-tudósításokban túlnyomó többségében sem edzőként, sem játékosként nem szerepel a neve.

A május 28-án első oldalas nyitócikkben – Endresz–Bittai † – a Rómában lezuhant hős magyar óceánrepülő és vitéz kísérőjének halálát gyászolja. Megemlíti, hogy Bittai Gyula alma matere (is) a sepsiszentgyörgyi gróf Mikó kollégium volt, akárcsak az övé. Egy hónap múlva folytatásos tárcát írt egy Tatrangi Dávid nevű fiatalról, aki saját maga építette gépével akarja átrepülni az óceánt (ezt tette, világcsúcsot felállítva Endresz György). Indulás után Tatrangi azt írta az égre a géppel, hogy az Őrült (ez a cím is), ám útközben a tengerbe zuhant, de egy hajó legénysége kimentette. New York, elmeszanatórium, hazatérés. A szerző egy új háborút vizionál, amiben visszaszerezzük az oroszok által már megtámadott Erdélyt. Brassó felett, a Cenken, az Árpád szobor tövében Tatrangi Dávid csapzott haját szép menyasszonya rendezi fürtökbe, miközben fél kezével a dicső piros-fehér-zöld trikolort tartja magasra. De a hős székely fiú végóráit éli, meghal...

Nem csoda, hogy itt Kisújszálláson apám újból nagy fára hágott: „Tudod Kicsi Szívem, rövid idő alatt olyan népszerű lehetnék, s olyan tekintélyes ember Kisújszálláson, ami később azt is lehetővé tenné, hogy ügyvédi irodát nyissak, vagy hírlapot indítsak, netán, hogy képviselő legyek. Én nem félek, hogy nem tudok karriert csinálni, csak az fáj, hogy 26 éves fejjel kezdek díjnokoskodni. Különben ki tudja? Lehet, hogy a szóban forgó egy év alatt olyan sikert csinálok az irodalomban – mert az Új Árpádok c. regényemet, ha törik, ha szakad, meg akarom írni ebben az évben –, ami feleslegessé tesz minden hivatalt. Ha már egyszer befutottam, akkor tízezreket kereshetek egy írógéppel. Amint láthatod, erre pedig több mint esélyem, biztos sanszaim vannak.”

Anyám ezt sem kommentálta.

Hibbantan trehány, hanyag, sőt felelőtlen voltam, hogy 1989-es találkozásunk előtt nem készültem fel apámból. Győzelemre mentem: az „ifjú komszomolec” hazavágja az „öreg nácit”. Én barom, őstulok! Persze, hogy eljutottam oda – legalább másfél évtizede –, ahová megannyi kortársam, hogy „már nincs kit kérdezni”! Csakhogy velük ellentétben nekem mégiscsak a kérdezés a mesterségem! Jó, nem gondoltam családtörténet írásra, de hát a kíváncsiság hol a bánatba veszett? Megkérhettem volna anyámat, mit kérdezzek. Szegénykémet nyuvasztottam az önéletrajzírással, de életében bele se szagoltam, mit körmölget szépen kiírt, egyre remegősebb betűivel, nem dicsértem, nem biztattam, pedig akkor most nem kellene a fejemet fogni, hogy miért nem írt az apám által rátestált vőlegénye kivégzéséről, miért hagyta abba 1945-tel a történetet, miért nem három, négy kék füzetet írt tele? Ha Brazíliába készülődve elolvasom csak az ő visszaemlékezését, mi mindent kérdezhettem volna még apámtól, mennyivel alaposabban írhatnék famíliám sorsáról! Csak egy tizedrangú kérdést említek, hogy az Új Árpádok regényből miért nem lett semmi? Egyáltalán neki fogott? Bár apám meg a harmincas évek erősödő jobboldaliságának ismeretében maga a cím is árulkodó, de jó lett volna tőle hallani, miről is akart írni? És miből gondolta, hogy nyomban tízezer pengős sikert ér el a „Zajzoni” família történetével? Mit gondol, miért nem lett író? És mennyire volt jártas az irodalomban, kiket olvasott (ha olvasott)? Száz kérdésnek is az a vége: voltaképp alig-alig ismerem apámat.