Körmeni Lajos: Az álom fonákja.Barbariczm Könyvműhely, 2006.

„GYÖNYÖRŰT LÁTTAM, ÉDESET, / ELKÉPZELTEM EGY GYENGE RÓZSÁT. / ELBÁMÉSZKODTAM S RÁM ESETT, / MINT NAGY DARAB KŐ, A VALÓSÁG.” – Ez a József Attila-strófa visszhangzott bennem mind erősebben, miközben Az álom fonákja címmel közreadott posztumusz Körmendi Lajos-kötet válogatott írásait olvastam.

A cím keltette asszociáció nem szorul magyarázatra, hiszen az álom visszája mi más lehet, mint a valóság, a vágyálomé a rémálom, az ábrándé a kijózanodás, a szunnyadásé az ébredés? A látható világban orvul fenyegetett identitás veszélyét saját bőrén, belső szervein, idegrendszerén érzékelő író 1981-es Barbaricum-kötetének egyik versében a testet-lelket átjáró nappali szorongás érzékeltetésére használta ezt a furcsa-baljós szókapcsolatot: „ma reggel is kulcsra zártak / sok-sok éjszaka kitárt arcot.” (Az álom fonákja. Ivari Rabuzin képe alá)

A belső elkomorulást rendszerint a túlzott várakozás kiváltotta csalódás motiválja. Mégsem hiszem, hogy a mértéktelenség hibájába estem, amikor arra számítottam, hogy a Nagykunság írójának rendkívül gazdag és sokszínű életművéből válogató, vaskos kötetbe sikerül átmenteni Körmendi Lajos személyiségének és szellemiségének lényegét, foglalatát. A terjedelmes korpusz esszenciájának ígérete önmagában lenyűgözött. Borzongva vettem kézbe a csaknem ötszáz oldalas, súlyra is tekintélyes könyvet, mert az volt az érzésem, hogy a szövegtest közvetítésével fizikai kapcsolatba léphettem a 2005 első napján elhunyt író betű-jelmezt öltött, intenzíven tovább ható szellemével.

Különös, már-már misztikus benyomásomat a borító látványa is fokozta, hiszen az ismeretlen (érthetetlen okból: névtelen) tervező vöröslő alkonyi derengésben fénylő hatalmas folyam képét vetítette elénk; a vízbe mélyen belenyúló földnyelv és sötétlő partvidék pedig a kozmikus magány és a reménytelenség képzetét keltette. A krónikását vesztett alföldi táj madártávlatból láttatott, a Mars felszínére emlékeztető térképe azt a – tudom, önkényes – értelmezést is előhívta belőlem, hogy Körmendi Lajos jelenlegi (égi) nézőpontjából szembesülünk az otthonául választott, nélküle elárvult-kiürült vidék természeti-topográfiai kontúrjaival.

Amikor átlapozva a kötetet, az utolsó két oldalon a könyv megjelenését támogató magánemberek hosszú névsorával szembesültem, már-már elfogultságot illett volna bejelentenem, annyira meghatott az a tény, hogy Berekfürdőtől Fótig, Karcagtól Debrecenig, Szolnokig és Budapestig – összesen tizenhét településről – milyen sokan (mintegy százhúszan) érezték szívügyüknek, hogy Körmendi Lajos posztumusz könyve ezer számozott példányban megjelenhessen. „JOGÁLLAMBAN A PÉNZ A FEGYVER” -ám ha a kis vidéki könyvműhelyekből kikerülő kiadványoknak ritkán jut állami támogatás, a barátok, ismerősök, hálás olvasók önzetlen gesztusa, lám, csodákra képes. Ritka az effajta közösségi mecenatúra – a maradandó érvényű szavak helyett tettekben, adományokban megnyilvánuló, kései végtisztesség. (Nem hiszem, hogy akadna író, aki – ha választania kellene: magasztaló nekrológokat vagy olvasói támogatással létrejött emlékkötet olvasna-e szívesebben önmagáról/tól a mennyei kávéházban – ne az utóbbi eshetőségre szavazna.)

Körmendi Lajos mindenesetre elégedetten konstatálhatná – ha eljutna hozzá az olvasók síron túlra szánt üzenete –, hogy érdemes volt írásra adnia a fejét, hiszen műveit tovább élteti hívei szeretete és érdeklődése. Abban azonban már nem vagyok biztos, hogy akkor sem zökkenne ki a nyugalmából, ha tüzetesen végigolvasná a neve alatt megjelent kötetet, melynek anyagát nem ő válogatta, hanem régi tisztelője és munkatársa: a szerkesztő és a felelős kiadó szerepére vállalkozó dr. Bartha Júlia orientalista, etnográfus, föltehetően az író özvegyével egyetértésben.

Minden szövegválogatás az írásokat sajtó alá rendező szerkesztő értékrendjét, ízlésvilágát tükrözi. A legjobb szándékú emlékápoló sem lehet biztos abban, hogy – bármilyen alaposan ismerjen is egy általa tisztelt alkotót – képes legalább megközelítően átfogó, hiteles képet közvetíteni róla, másoknak. Mivel a szerző halálával lezárult életműből ezúttal nem egy irodalmár, hanem egy neves néprajzkutató jelölte ki és sorolta egymás mellé a fontosnak tartott Körmendi-írásokat, a kötet egésze döntően szociográfiai, néprajzi jelleget öltött, és a kevésnél is kevesebb szépirodalmi mű vagy -részlet szerepel benne. Meglehetősen egyoldalúan tükrözi tehát a válogatás a költőként indult, majd szinte minden létező írásos műfajban sokat és maradandót alkotó szerző munkásságát.

Az aránytalanságért persze az életmű kolosszális mérete és tematikai-műfaji sokrétűsége is „okolható”. „Én annyian vagyunk, hogy...” – fogalmazta meg Körmendi Lajos a maga minimalista stílusában a történelem dimenziójában is érvényesülő, rendkívüli azonosulási készségét-adottságát a kötetcím-adó vers (Az álom fonákja) első sorában. „ÉN ÚGY VAGYOK, HOGY MÁR SZÁZ EZER ÉVE / NÉZEM, AMIT MEGLÁTOK HIRTELEN. / EGY PILLANAT S KÉSZ AZ IDŐ EGÉSZE, / MIT SZÁZ EZER ŐS SZEMLÉLGET VELEM” – rímelnek rá a Tisza-partján otthonos költő meditációira a Duna mellett tűnődő József Attila gondolatai. A két idézet tükrében plasztikusan érzékelhető kettejük szellemi rokonsága. Hiszen Körmendi is – akárcsak a nagy költőelőd – bármiről írt, elmélkedett, nem hagyta ki számításaiból az idő és a relativitás fogalmát. Ettől vált bölccsé, mindent megértővé – noha felháborodni is tudott és szokott: másokért.

Mint a mély empátiával megáldott költők valamennyien, az Ég Oltárát a Kunság fölé képzelő Körmendi Lajos is annyi mindent megélt – és megírt – földi élete ötvenkilenc esztendeje alatt, hogy szerkesztő legyen a talpán, aki egy ötszáz oldalas kötetben képes hitelesen megidézni a huszonkét kötetes író-költő-újságíró-szociográfus-könyvtáros-népművelő-tanár-színjátszókör- és írótáborvezető-folyóiratszerkesztő-alpolgármester személyiségét, negyven év alatt írt riportjai, interjúi, kritikái, publicisztikái, esszéi, tanulmányai, regényei, rövidnovellái, szociográfiái, hangjátékai, fordításai, meséi, no meg a lírája, vizuális és minimalista költeményei, dátumversei, haikui alapján.

„A LEGJOBB, HA MINDENT KIMONDOK.” A műfaji aránytalanság több mint bosszantó szerkesztői műhiba, hiszen torz összképet ad az életműről: a rész nem tükrözi az egészet, a cseppek nem idézik föl az óceán kiterjedését. „Körmendi minden versével, minden mondatával személyes és közösségi” – írta róla Szepes Erika, a kötetben azonban inkább csak közvetve érzékelhető ez a kettősség. A válogató összesen nyolcvankét oldalt szánt a versekre – a kötetcím-adó költeményt föl sem vette a gyűjteménybe –, és az író betegségét, halálra készülődését dokumentáló dátumversekkel végződő „szépirodalmi blokkal” el is intézte a kötet személyes vonatkozású részét. Pedig a Telefax a Megváltónak című, 1995-ös naplóregény részleteinek mindenképpen illett volna helyet szorítania, akárcsak a keleti kultúrák iránt vonzódó bölcselő, a műfordító vagy a folyóirat-szerkesztő megnyilatkozásainak. Ehelyett a továbbiakban kizárólag „mások tükrében” ábrázolódik a környezetére kíváncsi, hétköznapi sorsokat történelmi nézőpontból fölvillantó író egyénisége, érdeklődése, belső világa.

Természetesen rendkívül fontos és értékes szelete az életműnek mindaz, ami a társadalmi érzékenységű riporter és szociográfus hagyatékából származik. Körmendi Lajos vallomásra késztető kíváncsisággal, megértően tudott hallgatni és beszéltetni másokat – ennek a ritka képességnek a bizonyítékai sorakoznak a Garabonciások, a Robinson az árokparton, a Menny és pokol, majd a Magánkrónikák fejezetcím alá sorolt irodalmi riportokban, portré-monológokban, rövidnovellákban. Magával ragadóak az író által különösen kedvelt idő- és térjátékok: a kunok lakta vidéken élő emberek sorsának különböző idősíkokban való megjelenítése, ütköztetése, egymásba játszatása, a zaklatott történelmi folytonosság árnyalt és érzékletes ábrázolása.

A kortársak egyedi sorsváltozatai közti hasonlóságok, átfedések is tanulságosak – de egy írói életművet teljességében föltérképezni vágyó válogatáskötetben jobban kellene szelektálni, hogy változatosabb, gyönyörködtetőbb és hitelesebb lehessen a szemelvénygyűjtemény. Hiszen a szociográfiai, néprajzi, nyelvészeti jellegű írások csak egy részét – bár fontos és folytonosan bővülő területét – alkották Körmendi Lajos életművének, de ha ezek mellett (vagy miatt) nem jut elég terjedelem filozófiai és művészeti jellegű műveire, már féloldalas, azaz – ebben a formájában – tökéletlen a válogatás.

Sajnos, a megformálás, a kivitelezés is az. Lépten-nyomon bosszantó-zavaró tördelési és betűhibákra bukkan az olvasó; a nemes vállalkozáshoz méltatlan kapkodás, hanyagság – vagy szakmai hozzá nem értés? – árulkodó jelei ezek. A fejezeteken belül egymást követő szövegek, az azonos méretű címbetűk használata következtében nem különülnek el egymástól – emiatt zsúfolt hatást keltenek – a folyamatosan olvasható, különböző műfajú írások. A Művész Pista huszonegye például – amely 1987-ben önálló kisregényként jelent meg a Magvető kiadásában – most betagozódik a Robinson az árokparton fejezetcím alatt közölt irodalmi riportok közé. A válogatás egyoldalúsága okozta hiányérzetet enyhíthette volna a kötet végén az író összes publikációjának részletes bibliográfiája, mely képet ad a teljes életműről, s valamennyi írás lelőhelyéről informál.

Olvasó, „FOLYTATNÁM, DE UNNÁD”. A jó szándékkal kikövezett vállalkozás eredményeként a kötet megjelent, és ebben a formában őrzi Körmendi Lajos emlékét. Folytatásra, kiegészítésre, a mai mostoha kiadói-terjesztési körülmények között – akár újabb, hasonló, civil összefogás révén – minimális a lehetőség.

De tanulni sohasem késő. Zalán Tibor így fogalmazott a 2005. január 1-jei halálhír döbbenetében, Körmendi Lajost posztumusz megszólító nekrológjában: „Avantgarde-dal kacérkodó költőként indultál, kemény hangú és makacs novellistaként folytattad, szerkesztettél, politizáltál, szenvedélyes publicisztikát írtál. Nem egy ember ment el a nemzedékemből, a nemzedékünkből, hanem az egyik ember, aki miatt majd emlékezni fognak arra, hogy voltunk. Arctalanok vagy arccal rendelkezők. Mindig az utókor mér, és mi már az utókor vagyunk.”

Körmendi Lajos hiteles vonásainak maradandóságáért szellemi örökösei a felelősek.