Endymion

Regényrészlet

I.
Sára asszony olvasmánya

Nem mozdulok. Itt ülök naphosszat háttal az utcára néző ablakoknak, kis lábzsámolyon nyugtatom gyengülő lábaim, és lankadatlanul figyelek. Eredménye a szívem nyugalma, mert belülről tisztán hallom a hangját, emlékezetembe mélyen bevésődött verseinek, hozzám írott leveleinek minden egyes mondata, a fiamé, aki a Teremtő akaratából már vár rám. Én fájdalmamban vigasztalást keresve emlékezem és fohászkodok, s a gondviselő akaratából eljön majd az óra, amelyben mindazok, akik a koporsóban vannak, meghallják az Úr szavát. És kijönnek, akik a jót cselekedtek az élet feltámadására, és akik a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására. Vigasztalásnak Istene, bűnös, önző gyermeked vagyok, aki sok fájdalmat szereztem földi életemben, s mindig a saját fájdalmam volt legfontosabb. Köszönöm, hogy egyre erősebbé tettél engem ennek megvallására, mert a halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. Hála legyen az Úrnak, hogy ezt megadja nekünk Jézus Krisztus által. Mert nem a halálé az utolsó szó, hanem az életé. Nem mindenki halhat meg ebben a hitben, hanem csak azok, akik életükben a jót cselekedtek. A jócselekedet pedig a kegyelem által vezérelt Isten akarata. Atyám, amikor hálát adok azokért a drága életekért, melyeket nekem adtál, kiknek tetemeit földi sírhalom takarja, add nekem azt a reménységet, hogy Jézus Krisztus elégtétele gazdag volt az ő számukra is. Áldj meg, Atyám, vigasztalásodnak ajándékával, és a Te akaratodban gyönyörködő lélek élő hitét már e földön add meg, s a megváltottság boldog öntudatát nyújtó örök életet, Krisztusért, a mi Urunkért, Ámen.

Minden szó és mondat imádsággá állt össze benne, töretlen nyugalommal, fegyelmezetten tartotta magát. A régóta zárt, egyszerű fekete ruhából a teste egyre vékonyodott, mely könnyű viselete volt, hisz fogytak az élők is mellőle. Csak fehér, apró fodorra emlékeztető ruhaujja szegélye, inge gallérjának finom kis rakott bodra volt egyetlen ékessége, és a régimódi nyersfehér párta selyemkendőszalagja lágyan nyugodott felsőtestén, két oldalra csüngött le a vállaira, ami még tiszteletre méltóbbá tette őt. Szelíd fenség áradt egész lényéből, s kezéből soha nem maradt el a valaha maga által varrt, slingelt csipkés szélű hófehér keszkenője, amit hajadonkorában maga készített, a derék Diószegi szűcsmester leánya. Méltóságteljesen szigorú és megbocsátóan esendő volt mára, az öregasszonyok bölcsessége és nagy tudása áradt belőle. Ebben a kívülről már zajtalan világban, ahol csak az ajtókárpit leplét időnként mozdította a szél, pusztán néhány kép, puritán díszei kis szobájának, fekete ébenfa keretükben, csak ez a két litográfia kötötte le a figyelmét. Költő fia féltve őrzött ajándéka volt mindkettő, de az aggteleki tájat ábrázoló barlangos látképet szerette jobban, ami mellette függött. A másik Pozsonyból való volt, a Szent Mihály templomot és a környező panorámát mutatta a hajórévvel, amint megpakolt társzekerek szándékoznak átkelni a Dunán. Nagylévárdra induló kereskedő a habán cserepekért, jóféle szomolányi borért korcsmárosok vagy csak a közeli Borostyánkő vagy Kőmalom fenyveseibe tartó vadászok puskákkal sorakoznak az átkelésre várva, gyolcsos tótok, magyar csizmadiák és késesek viszik a portékáikat. El lehet jutni innen messzebb is, fel a kanyargós utakon egészen a határhoz, a Beszkidek lélegzetállító vonulatáig. Előtérben egy huszár ül a nyeregben, csákója hetykén, afféle koronaként díszlik a fején, hasonlóképpen szinte várakozó vigyázzállásban, rövidebbre fogott kantárral büszke lova, és a környékbeli sokféle férfinép és asszonyok csoportjai álldogálnak, beszélgetnek, kútyi, holicsi viseletben. Egy szakolcai drótostót és mellette egy szaglászó kutya a gazdájával fegyelmezetten várja a következő hajó indulását. A kis révhajók láncsora az ezüstösen csillogó vízen a most félúton tartó hajóval érdekes látványosság a kocsi függönye mögül kikandikáló kisasszonyoknak, akiknek eleganciáját előbújó kalapjaik mutatják, bizonyára vérpezsdítő kaland lesz számukra majd az átkelés. Hogy nemrégen érkeztek, elárulja a kép, mert kocsisuk éppen most itatja a lovakat. Talán a Pálffy grófok vendégei lesznek Vöröskő várában? Ezt a zsibogó, ám kiegyenlített áramlást háborítatlan méltósággal uralja a túlpartról letekintő négybástyás erőd, Pozsony vára. Mindenhol járt már az ő örökifjú és komoly gyermek-fia, onnan hozta neki a souvenireket. Ott rajzoltatta valamilyen ismeretlen, azóta talán híres tehetségű grafikussal. De az is lehet, hogy bolondozott, és ő maga volt az a fiatalember. Mert rajzolni is igen szeretett, tehetsége és hajlandósága kisgyerek korában megvolt rá. Szerette nézegetni ezeket a fali, rámázott relikviákat, s közben kalandra indulni képzeletben.

Ritkán szánja rá magát az utazásra, nem sokszor tette egész életében. Hiszen a mozgás nemcsak a helyváltoztatás fizikai jelenségével írható le. Állapotváltozásunk, kedélyünk is folytonosan a látott képzetek elragadásának szüleményei. Kislány korában is csodálta a képeket, bár nagyatyja és ipaura könyvtárából a sok küszködés és költözködés miatt egyre kevesebb maradt meg, de a legkedvesebbet máig őrzi, és tisztán emlékszik a benne olvasott történetre is, hiszen az ő és húga nevelésekor fontosnak tartották, hogy sorsvezető fonala legyen serdülő korában ez a história. Mennyire kivételes helyzetben volt is ő, hogy leánygyermekként megismerhette Odysseus és Penelope fiának bonyodalmas útkeresését Mentor vezetésével, hogy okuljon önmagára eszmélésének eseménysorát megidéző morális tanácsaiból. Milyen boldog ma is, ha Télemakhosz kalandjaira gondol, saját ábrándos, várakozásteli tanulóéveire, a bizalommal viselt ifjúkorára, a jegyességére gyógyszerész-felcser és borbély udvarlójával, későbbi urával, akit sípoló melle oly korán elragadott a túlvilágra.

[...]

Gyakorta visszavonult a varrószoba sarkába az ablak mellé, vagy kiült az udvarra a fa alá, s Fénelonját olvasgatta. Mentorra figyelt, aki irányítgatta Télemakhoszt, hogy elkerülje a bajokat, így kormányozta a családja őt is. Szüksége lesz bátorsággal edzett és bizalommal teli jellemre? Felkészült-e rá, hogy derék és jó gazdasszony legyen, hogy házának asztalánál diákurak serege, vidám és bohém kompániája csillapítsa éhségét? Elég erős lesz-e arra, hogy esetleg özvegységben is jó nevelője és oltalmazója legyen gyerekeinek Isten dicsőségére, s lélekben nem háborogva azt a szomorú rendelést is elviselje, hogy gyötrelmére utolsónak hátra maradva, gyermekeit is sírba téve készüljön arra, hogy majd magához szólítsa a Mindenható.

Illedelmesen állt kis batiszt kalapocskában, búzavirágkék ruhában, melyet a legújabb divat szerint anyja saját kezével varrt. Milyen geometria szerint szabta ki, és hogyan lett olyan tökéletes, az csak a varrni tudó szegény, ám annál találékonyabb anyák titka marad. Márpedig a kislányokat nevelő édesanyáknak ezt tudniuk kell, különösen, ha nem áll módjukban kereskedőtől vásárolni a cifra matériát, csak a rőföstől veszik a kelmét és a szalagokat. Akkor is mellette volt hajófenéköblös tetejű ládikája, amelyben gyarapodott a kelengyéje. A magyar asszonyoknak tudniuk kell egyet s mást, hogy az a ládika ne üresen várakozzon, ha annak elérkezik az ideje, ha azt elő kell venni. Igazi kisasszonyruha van rajta, az első nagylányos, és most anyja néz rá biztató, szelíd szemekkel, és hallgatja a felolvasást, majd ő válaszként fordítja a hallottakat. Közben testtartására is ügyelnie kell, helyesen tartania gerincét, amit most újra tanult, mert nehéz volt a ruhácska gyenge derekának. Nem cifrálkodásra való ruhái voltak, de szépek. A selyemre azt mondta az anyja, hogy azok szépek, de végtére is férgek szövik, bár egyet-egyet engedélyezett maguknak. Szabályosan venni a levegőt, érthetően és mégis halkan beszélni. Anyja nagyon türelmes volt hozzá, félretette, szétterítette a szék karfájára a varrását, csak a gyerekeire figyelt. Most is előtte van rózsapiros, nagyon fiatal arca, ahogyan a história szövevényes mondatait magyarázza neki, s oltja bele a fabula tanulságain keresztül azt a morált, amit később egész életében követett, s a tanítás kincséért nem tudott soha elég köszönetet mondani. Szeretettel kell imádkoznunk és élnünk! Mert szeretetünk hidegsége okozza szívünk némaságát Isten előtt. Legyen szívünk tele szeretettel, és csak akkor imádkozzunk, és embertársunkhoz is akkor forduljunk. Ne haragudjunk a csapásokra, hiszen a próbák formálják a lelket. Megdorgálják azokat, akik még imádságaikban is hízelegnek, gőgösek. Szeretettel és szigorral – ez volt az elv, amit ő is követni szeretett volna. Szelíden oltódjon belé a gyermekbe az engedelmesség erénye, ami a nehézségek elviselésére is alkalmassá teszik később. Nem taszítja majd rémisztő történésekkel a kétségbeesésbe, s nem vezérli haszontalan elfoglaltságokhoz, sőt így minden bizonnyal elkerüli majd az infernális bűnöket is. Legyőzi a kíváncsiságát az ismeretlen, hol veszélyes, hol titokzatos dolgok iránt. De honnan tudja majd elkülöníteni az alantast az emelkedettől, ha nem őszinte és tiszta az elméje? Tudjuk-e, hogy jó kéréseink és igazságos vágyaink vannak? Ki mondja meg?

Emellett a könyv segítette a francia, sőt a latin nyelv tanulását is, hiszen a műveltség feltétele ez az ismeret. Könnyebb a konjugációkat és deklinációkat érdekes olvasmányok segítségével a fejünkbe tölteni. Fénelon ugyan pápista, sőt hittérítő, s könyve mégis itt van az ő református családjának könyvtárában. Később értette meg, oka volt annak, mert az abbé a francia királyt is megpirongatta művében, ostorozta testi kicsapongásait. Ezért kerülhetett a könyv az ő jámbor protestáns őseinek könyvtárába, és ezért nem tartották a hugenották sem veszedelmesnek a kalandos könyvet, talán még terjesztették is, így került a kálvinista Rómába. Mert itt azt tartják az emberek, hogy a király van a népért, és nem a nép a királyért! Bizony ebben nekünk most romlott a sorunk, ami idő a császárral és a háborúval jött ránk! Szomorú, hogy keresztyén hitem ellenére ezt mondom, de a török császár idejében nagyatyáink nyugodtabban éltek, szabadon imádkozhattak, békességben gazdálkodtak, külföldet jártak még a diákok, professzorok is.

„Gardez-vous donc bien, mon cher fils, de chercher la gloire avec impatience. Le vrai moyen de la trouver est d’attendre tranquillement l’occasion favorable. La vertuse fait d’autant plus révérer qu’elle se montre plus simple plus modeste, plus ennemie de tout faste. C’est á mesure que la necessité de s’exposer au périlaugmente, qu’il faut aussi de nouvelles ressources de prévoyance et de courage qui aillent toujours croissant...”

„Ójad azért fiam, magadat a’ditsoségre szer-felett-való vágyakodástúl; mellynek szerzésére legbátorságosabb utat mutat az alkalmatosságnak tsendes várása. A’ tokélletességnek, mennél egyugyubb mértékletesebb, és alázatossabb, annál nagyobb a’ tisztelete. A’ veszedelmekhez, mellyeket szükséges fel-venni, kell szabni a’ vigyázást, és hadi bátorságot...” Becsukta a könyveket, nehezen találta meg a megfelelő oldalakat, már el is felejtette, hányadik oldalon volt nyitva. Talán a tizenkettedik fejezetnél, az volt a másik kedvence.

Ulysses fia, Télemakhosz Mentor segítségével teszi meg kalandos utazását, s fiam, te is sokat fogsz még tanulni. Lehet, hogy jó mentoraidat nem ismered fel azonnal, s azt is el kell fogadnod, hogy új mentorokra lesz szükséged. Hiszen nem lesz mindig szülői irányító szó, tanítói vezetés melletted, lehet, hogy önmagad mesterévé kell válnod. Belülről vezérelt, és igaz, istenes lelkű őszinte ember légy, tartsd magad távol a hatalom zsarnoki formájától, de tudj alkalmazkodni a tehetséges mentorokhoz. Légy állhatatos, kevés beszédű, de érdemes a figyelemre. Ezek a szavak bevésődtek elméjébe, gyakorolta is az írást vele, egy-egy szakaszt kimásolt magának. Szerette gyűjtögetni a jó idézeteket, s időnként le is írta róla, amit gondolt. Ezt tanította a fiának is.

Pygmalion és Astarbé története a nyolcadik könyvben volt olvasható, ez volt, ami nagyon felkeltette az érdeklődését, ezt a részt többször is áttanulmányozta, értelmezte. Astarbé gonoszsága, hatalomvágya, buja szerelme és méregkeverő gyilkossá válása a szenvedélyek féktelenségét szemléltették. Hiába volt minden óvatosság, csellel a királyt megmérgezte, pedig minden ételét előkóstoltatta az asszonnyal, ágybéli hálótársával. Nem alaptalanul gyanakodott. Nem bízott hűtlen szeretőjében. Mindig lesz szövetségese a rossznak, s hiába minden gárda és éteklista, a jó érzésű férfi elbukik, ha egy asszony el akarja paráznaságában veszteni. Elbukik, mert rabszolga lett a szerelemben, aki király volt népe fölött, ám a vágya vakká tette, s balútra vezette döntéseiben. Ez a mese Telemakhust is megrázza, s utána Mentor lesz, aki bölcs tanácsával mégis a földi, emberi élethez méltó bátorságot ad neki. Hogy is szól az a rész?

„Telemakus serény indulatú ifjú kedvellette a’ vigaságokat; de azokban szer felett gyönyörködni nem mérészlet. Félt a’ leg-ártatlanabb mulatságoktúl-is, minekutánna maga gyalázattyával tapasztalta a’ Kalipsó Szigetében az ifjúságnak hevességét... Mentor... bátorságos mosolygással igy szóla: Szükségesek a mulatságok, mellyekkel bádgyadtságod enyhítessék, de mértékletesek legyenek, hogy azok által el-ne ragadtassál, és hasonlóvá tétessél az esztelen állatokhoz... Örvendj, és vigadj Telemakusom! a’ kik a’ boltseséget követik, szeretik a’ társaságot. Szavának végezésével lantot vévén kezébe, oly mesterséggel kezdette pengetni ... lélekzeteket tartóztatták.” Becsukta a könyvét a százkilencedik oldalon. Látod, lehet víg életünk, csak ne mértéktelenül éljünk vele. Isten nekünk adta az öröm érzését, értelmet is adott hozzá. Rendelt hozzá olyat is, ami az örömöt kifejezi. Látod, ez Mentornál a lantjáték. Az én Mentorom Fénelon, a tiéd én vagyok, és az atyád, majd professzoraid lesznek, később más segítőid. Válaszd meg jól a nem vér szerinti mentoraid, hogy teljes emberi életet élhess. Hiszen a tehetség, a költészet Isten adományaként a birtokodban van.

Emlékszik ezekre a mondatokra, akkor indult fia a nagyiskolába. Tele volt bizonytalansággal, mint Télemakhus, de voltak mentorai, és vele volt a lantja is. Mindenki szerette hallgatni a fia lantjátékát, mindenki felfigyelt rá. Valahonnan a messzi Ázsiából hozott, magyar pengetős, sokhúrú hangszer volt ő, hasonló a cimbalomhoz.

[...]

– Akinek nem a Basahalmán belül vágták el a kődökit, az itten nehezen boldogul, fiam! – De azért vagyok én! S nem lennék Diószegi Mihály, ha a szavamat nem tartanám meg. A mindenünk a lányaink, ez a Sára meg a Mária. Vedd el, amelyiket akarod! Ne ijedj meg, tudom, tudom, kit választottál! Jól tudom, hogy az első lány kell, az öregebb, pedig még ő is ráérne, még elég fiatal, csak tizenhat éves. Okos is, gyönyörűen olvas, esténként szokott nekünk felolvasni. Van fiúgyerek, ki a nyomába sem léphet. De neked odaadom, nem azért, mert nemesi címereket rajzolgatsz a noteszedbe, az engem nem érdekel. Nekem mindegy, hogy ki mekkora ágyba született, de ha téged büszkévé tesz, hogy volt valaha kutyabőrötök, akkor hidd azt. Hisz semmid sincs, de tudományod van, nekem az elég, ha abból eltarthatod a lányom! Azért adom, mert van ambíciód, akárcsak nekem volt ilyen idős koromban. Én ebben hiszek, engem az Isten ebben tart meg. Imádkozz és dolgozz, az apám is így nevelt. Erre tanítottam a lányokat is, igaz, hogy egy kicsit kényeztettem is őket, sokat hagytam őket olvasgatni, de azért főzni, varrni is tudnak. Jó feleséged lesz, mert nem csak pénz kell neki. Szerelem meg tisztelet. Majd csak eligazítjuk azt a kinevezést is! Nézz rám, olyan vagyok én, aki feladja? Ne félj, míg engem látsz! Addig mindenetek meglesz. Drága és jó portéka a debrecenyi szűr, na én abbul házat veszek nektek, s minden berendezést állok benne, ha lesz fiúunokám!

– Ne ábrándjon már mindjárt olyan nagyon merészet, drága apámuram! Lesz nekünk elég hely a jó nagyszülői házban! – szólt a szokatlan szavakra kissé zavarodva nyíltszívű és értelmes tekintetű lánya. Hiába, véglegesen felnőtté lett, asszony lesz! Komoly férfi kérője van. Hozzámehet ehhez a fiatalemberhez, aki sebészorvos, s mindenkit meggyógyít majd. Van egy füzete, amibe a keverékeit írja, gyűjtögeti. Sokat gondolkodik, tervezget. Elemzi a növényeket, hatásukat. Az a merészség nyugtalanító egyedül, ahogyan a keverékeit magán próbálgatja. Istennek hála, eddig sikerrel, baja nem lett egyiktől sem. Sokszor lázas, gyenge a tüdeje. De erős a szervezete, jó embere lesz. Figyel rá, amikor szól hozzá, férfi kevés van ilyen! – becsülni kell érte.

– Vagy majd emeletes házat veszek árendába. Jó lesz-e? – Zsóka, kész van-e már a Sára lányunk kelengyéje? Itt van ez a derék Vitéz Csokonay József, én hozzá akarom adni a lányunk!

– Tudod, azért kérdezem meg a Czégény Zsóka véleményét, mert itthon, fiam, bevallom, nem én vagyok a szenátor – fordult vőjelöltje felé tréfálkozva Diószegi, majd hozzátette: – Itthon mink vagyunk ketten a szenátorok, jobbára bizony csak Ő, az én Zsókám, maga egyedül. – Kajánul mosolygott a frissen beretvált s igazított bajusza alatt, akinek huncutul csillogó szeme sarka ráncokba szaladt össze. Felesége, Zsóka asszony nem szólt semmit az évődésre, hanem csak ezt mondta:

– Ahogy maga gondolja, én kedvelem a fiatalurat, de hát nincsen műhelye, patikája, s tud-e majd nyitni? – ha már kigondoltam, ki is mondom!

– Azt majd elrendezzük. Majd az esküvő után lesz – nyugtatja a férje. Látszik, hogy örül a vőjelöltnek. Igazi, tipikus magyar parasztpolgár ember, ugyan nem nagyon alacsony növésű, de széles mellű. Az már ennyiből kiderült, hogy a takarékosság nem társult nála a szorgalom erényével, inkább felesége, leendő anyósa fogta jobban a garast.

– Könnyű beszílni, nehíz megtenni! Hogyan tudja azt kend elrendezni, tudom a hivatala, meg a szenátorok, de hát teméntelen pízt kell letenni! Meg az esküvő is! Aztán meg a kállátót is meg kell utána rendezni! Utána gyorsan jön a keresztelő, úgy van az rendjén, meg a sok keresztkoma, komaasszony megvendégelése. Még szerencse, hogy kendtek elei már meghúzták a vonást, hogy hány lehet belüle. Én tudok olyat is, akinek negyven komaasszonya is van. Bolond dolog az, micsoda pazarlás, pocsékolás az. Nálunk olyan nem volt, és nem is lesz, nem kell mindenkivel komaságban lenni! S ha lesz öt vagy hat gyermek, miből kerül ki majd a taníttatásuk? – szaladt előre Erzsébet asszony, akin látszott, hogy valóban szókimondó, erős és józaneszű, felelősen gondolkodó összefogója a Diószegi háznak s vagyonnak.

– Ne sápítozzon, ne zahoráljon már, majd az én fejem fájjon tűlle. Megoldjuk. Még esküvő sincs, csak a lánya kérője áll itt, s már a keresztkomákat sokallja? Annyi lesz, amennyi lesz!

Csönd lett. Erre nem válaszolt a felesége, hiszen idegen volt náluk. Nem maguk között voltak.

– Te meg a kaskétlid alatt elviszed a bajodat a templomba – mondta a feleségének, s huncut mosollyal nézett Zsóka asszonyra, aki még mindig szép cíva volt, ahogy erre nevezik a nagyasszonyokat.

– Majd, ahogy a Teremtő akarja, úgy lesz, mert még mindig úgy volt eddig! Egyébként maga is többször jöhetne velem a templomba, járhatna oda velem sűrűbbet! Nem csak itthon szunyókálni, mint a tanácsban.

– Vigye csak a lányát, asszonynak való az majd minden nap! Férfiember erre rá nem ér. Az úristen sem szereti a lusta embereket!

– Megbocsáss, fiam, mert most jutott csak eszembe, hogy neked apád is, nagyatyád is pap volt.

A vőjelölt enyhén elmosolyodott, jelezve, hogy nem bántották meg, sőt figyelmességnek tekintette leendő ipaura mentegetőző megjegyzését.

A lánykérés családi beszélgetéssé és borozgatássá változott, Diószegi szenátor úr igen szerette a bort is. Csizmámba se állhatom a vizet! – gyakran mondogatta, s jól elpoharazgattak estélig. Farsangkor megtartjuk majd az esküvőt, boldog ünnepre virrasszon az Isten bennünket! Koccintottak.

Debrecen cívisei büszkén tekintettek a pátriájukra, akkor is, ha belül voltak, s ki nem léptek a Basahalmán túl, kivéve csak akkor, ha a gazdaság kívánta. Büszkén jártatták körbe a szemük, akárhonnan tértek is vissza a városukba. Ha a pusztán jártak a szekérrel, főleg, ha több ló is volt, amelyik húzzon, márpedig általában volt, sebesen lehetett robogni, vagy csak lóháton széles, hosszú vágtában hazatérni. Megnézni a hortobágyi fogadót és a pihenni kikötött lovakat a kúttal, a pihenő szekeresekkel, vagy a háromkerekes malomba menni, ahová őrletni járt, s tulajdonképpen politizálni a város összes gazdája. Szép menyecske volt a molnárné is, már csak a szemnek, mert nem volt cifra menyecske – kell-e ennél több, csakugyan? Ha a zámi csőszház mellett jött az úton járó be a városba, vagy a környező szőlők és gyümölcsöskertek felől, mindig azt állapíthatta meg, hogy derék emberek laknak itt, ha ebbe a sivatagba ilyen Paradicsomot tudnak varázsolni. Büszke érzés töltötte el a végtelen szabad természet szépségét látva. Kopárságában is az volt. Kelet felől pedig az erdők adták gazdagon a rőzsét, makkoltatták annak a néhány nemesnek és a cíviseknek, parasztgazdáknak a kondáit. Esetleg más okból is jártak arra, a mogyorófavessző például nevelési céllal is kivágattatott néha, azzal is élt a debreceni ember időnkint.

A széles legelőkön kilenc nagy gulya legel, innen van a város polgárainak a legnagyobb nyeresége. Annyi marhája van, ahány lakója, s lakója több Pest városáénál! Hát ezért is olyan nyakasak, büszkék ezek az idevalósiak. Gazdagok, de megdolgoznak a gazdagságukért, és bezárkóznak, nehogy elvegyék tőlük. A ciframénes a félezer állattal volt az igazi kincsestára, az volt a következő generáció trezorja tekintetes Debrecen városának. A lovakkal itt komolyabban nem bajlódnak, van ugyan ménese a tekintetes városnak, a főbíró úr éppen most vásároltat spanyol telivéreket a magyar fajta mellé. Itt a sáros, rossz utak miatt inkább az ökrös szekér járja a határban. A ló csak a városi fogathoz kell.

– Ha kelet felől jössz – ragadta el a mesélőkedv az öreg Diószegit –, egészen közel gazdag erdők terülnek el. A monostori, az apafáji, a fancsikai vagy a halápi tölgyesek fogadnak, ezek koszorúzzák ezt a hatalmas, porban elterülő várost. Ahol nincs erdő, onnan befújja a homokot az utcára a szél, s itt gyakori az északi hegyek felől fújó szél, és finom port terít el a városon. Ám az őszi szelek után, ha a téli havazás a hideg jéggel beborítja a határt, elvágja a környező világtól, s jégpáncélja egyfajta síkos erődítménnyé válik, csak szánkóval lehet ott közlekedni. Majd a lányom elmesél neked egy anekdotát a hóba rajzolt szekerekről, amivel a kollégiumi professzorok hazajöttek egy disznótorból! A tavaszi nap melegére jön az olvadás, s a hortobágyi pusztát megfutja a víz. Ilyenkor vízi várrá válik, hiába, a természetnek s főleg a víznek az ember nem tud parancsolni. Na meg a tűznek. Tűz és víz, ezek voltak a por mellett a debreceni emberek társai. Télen, ha megfagy a Hortobágy, lehet rajta korcsolyázni is.

– Sokan kijártak oda, mesélte az apám – folytatta a derék szűcsmester –, hogy a mi mostani papunk, ez a Szilágyi Sámuel fiatalkorában milyen rendkívüli, virtusos ember volt. Hollandiában járt mint diák, és ott nagyon jól megtanult korcsolyázni is. Pap létére, látod, ilyen szabadelvű volt, sok emberrel tartott kapcsolatot, a világiakkal is, nem zárkózott be a papi lakok száraz társaságába. Annyira szerették a társaság tagjai is, főleg a tisztek, hogy el akarták csalni a hadseregbe, mert olyan jó vívó volt, sőt kitűnően lőtt, nagyon pontosan célzott. Na, elég az hozzá, hogy ez a Szilágyi, mondom, a pap, ő fog benneteket összeadni – legalábbis én azt szeretném. Na, amint visszajött külföldről, belevette magát a nagy életbe. Hiába, a zsenik már csak ilyenek, nem férnek bele a kalitkákba. Hiszen csak azért nem lett tizenegy éves korában tógás diák azonnal, mert kis növésű volt gyereknek, hosszú és bő volt rá a tóga. De már ekkor a katedrán állt, s görögöt tanított, utána azt hiszem, a többi szent nyelvet is. Hogy szavamat ne felejtsem, egyszer nagy érdeklődéssel kocsizott ki egy különleges kompánia a befagyott határba. A Debrecen városába állított és kirendelt császári és királyi helyőrség tisztjei, azok feleségei, lányok, fiúk, diákok vegyesen. Ritka dolog volt az akkor! Én nem is tudom, hogy lehetett azt akkor megszervezni! Ma biztosan nem engednék meg, pedig rajtunk ült a pápizmus sasostul, császárnőstül. Talán éppen azért, mert jobban összetartottunk a bajban. No, elég az hozzá, fogadásból versenyt korcsolyázott egy gyors lóval, és nyert. Mondhatjátok, nem nagy kunszt! Dehogyis nem! Mert a Hortobágy jegére borospoharakat állíttatott szabályos távolságban egymástól. Azt állította, hogy ő körbekanyarogva mindegyiket felemeli, kiissza, s utána a poharat leteszi vissza a földre. Úgy is tett. Egy sem törött el, és mindből megitta a bort! S persze, aki a lóra tett, az most rossz lóra tett!

Jót derült az apa történetén a család, s azt gondolta Csokonai József, hogy szeretetteljes világ ez, jó lesz ide beházasodni, megtelepedni. Megérte eljönni a bicskás Somogyból, Győrből, hiszen megunta már a járkálást, betöltötte a huszonhármat is, és ez ideig még sehol nem volt tartós állása. Hiába tanulta ki a nagyszombati akadémiát, csak vándor felcser volt, nem vitte többre, nem lett doktor. Eret vágott, sőt borotvált az ország, de az bizonyos, hogy a fél Dunántúl falvaiban. Nem mintha nem volna az is tisztes munka, de jobb lenne, ha gyógyíthatna is, lenne patikája, sőt a könyvét is kiadhatná! Ez a város, ha ilyen anekdoták terjengenek, nem lehet olyan mord, csak van talán a mai debrecenieknek humoruk is? Ha leendő apósára nézett és a lelkészről hallott történetre gondolt, akkor biztos volt benne, hogy itt igazi otthonra talál.

– Hanem, fiam, a szakálladat el kell borotválnod, ha debreceni polgár leszel! Okleveles polgár nem lehet szőrmók, mint valami civilizálatlan szakállas barbár. Frissen beretvált legyen mindig a képed, holnaptól kezdve úgy mutatkozz, mert beajánlottalak egy műhelybe, amíg rendes tag nem leszel, nála dolgozhatsz. Bajuszod az lehet, becsületes magyar bajusz, nem holmi spanyol vagy egyéb módi formára!

[...]

A tekintetes Debrecen város magisztrátusa komoly méltósággal gyülekezett a nagyteremben. A főbíró nyitotta meg az ülést, és kezdte a szót.

– Bevesszük-e magunk közé ezt a derék fiatalembert, akiért szenátor Diószegi jótáll?

– Vegyük be! – hangzott a válasz több szájból is. Volt már rá példa, hogy valamelyikük vő jelöltje így került a cívisek közé. Igaz, érdemtelenül bajosan kaphatott meghívást, nagy nehézségek árán kellő anyagi feltétellel tartozhatott csak közéjük. Ezt most megelőlegezi a leendő após. Ha tehetséges a fiatalember, akkor visszafizeti.

– Én, Vitéz Erdőcsokonyai József, az egy élő Istenre esküszöm, hogy ebben a concívisi állapatban, melyre most beállíttattam a nemes város főbírájától, tanácsától függök, hozzájuk illő becsülettel és a város közjavára szolgáló dolgokban engedelmességgel leszek... Semmi cégéres vétekben levőt vagy gonosztevőt mellettem, előttem nem tartok, nem lappangtatok, sőt, ha valahol a városban olyat értek és hallok, idején hírré teszem... Házamban magam családján kívül semmi lakót hír nélkül be ne fogadok... Isten engem úgy segéljen!

Boldog volt, hogy esküjét letéve bekerült ebbe a zárt, de oltalmazó világba, ahol a lakosok szövetségesei és őrzői egymásnak és a becsületnek. Ekkor még minden rendben volt.

Így lett okleveles polgár, a városi pénztárba apósa befizette a huszonöt forintot, ennyit kellett, mert veje nem Basahalmán innen született, és nem volt tagja még a céhnek sem, mert nem volt üresedés.

– Majd lesz, azt is kivárjuk. A jó Isten mindent elrendez, ha az ember is cselekszik valamit melléje. Márpedig Diószegi úr serény és eszes cívis polgár volt, befolyása is meglehetős, de a törvényeken neki sem lehetett átlépni, és nem is akart.

A debreceni borbélyok és seborvosok a kiváltságukat még Báthory Zsigmondtól kapták a török idejében.

– Nem volt az Debrecenre rossz világ, ha járkált is a defterdár, de miután beszedte a neki járót, hagyott bennünket a mi hitünk szerint saját papot tartani, gazdálkodni. A fejedelem ugyan jezsuita szóra hajlott, s háborús idők voltak, akkor mégis jobb világ volt. Erről beszélt az öregapám, ő is úgy hallotta az övétől. Ez olyan régen volt. Mondta egy este a vacsora után az apósa. Csokonai József tudta a törvényt, hogy a céhtársaság tagjainak számát kilencben maximálták még Károly király idején, és most éppen nem volt üresedés. Így aztán elutasító és egyben megrendítő választ kapott, amikor kérvényezte a tagságba lépést. A debreceni tanács nem szokta túlontúl kényeztetni atyjafiait, ha valamit meg akar mondani. Azt írták neki, hogy várjon az instáns úr, s azt is beleírták, ha nem is ilyen szavakkal, várjon addig, amíg valamelyik céhtag meghal. Ekkor megszorult a debreceni levegő a torkában. Már régóta kínozta valami, szorongatta, s most ez a por is, valahogy most jobban feltűnt, hogy kavarja a szél. Attól fogva erősebben köhögött. Nem volt rejtély előtte a kór, amely testét gyötörte, apját is elvitte ez végül, tulajdonképpen azért nem lett pap, mert meg akarta találni a szárazbetegség gyógyszerét.

De azt azért csak nem akarta megvárni, sőt siettetni pláne, hogy egy embertársát az ő javára magához szólítsa a Mindenható. Szorgalmasan dolgozott hát tovább a Somogyi-féle műhelyben, mostanra már jól kiismerte magát az itteni rendszer szerint a mérgek és nem mérgek tégelyei között. A vegyészet érdekelte mindig a legjobban, a kövek, az ásványok eredete s matériája. A legkiválóbb vegyészeket Trencsén, Eperjes, Körmöc akadémiáin képezték, onnan jöttek le ide, akár ő maga is. Mikor az első patikus itt pestisben meghalt, aki átvette a patikáját, most a városra hagyta azt. Összebarátkozott vele, nagy tudású volt, átvette a receptjeit, beleírogatta a kis füzetébe. De jó lenne ezt megcsinálni és kiadni. Erről ábrándozott. Kazzai Sámuelt nem áldotta meg az Isten utóddal. Vajon ki örökli híres gemma-gyűjteményét? A város? Hm... Az eklézsia? Csapongtak a gondolatai. Így lehetne másik gyógyszertárat nyitni, vagy megváltani örök áron. Óh, Mammon! De honnan vegyem rá a szükséges pénzt? Mindenben ipam uramra sem hagyatkozhatok, várnom kell.

Mikor este hazatért, fiatal felesége várta. Jó húslevest főzött, meg vízen kullogó volt. Szerette a sütött tésztákat. Ifjú felesége varrogatott, ő pedig elvonult a receptkönyvét rendezgetni. Korán lefeküdtek, de nem azért, mert álmosak voltak, a fiatal párok szeretnek korán lefeküdni, most is sokat beszélgettek az ágyban, soha nem aludtak el anélkül, hogy felesége ne mesélt volna neki. Feltűnően szép történeteket tudott mondani. Most is kért egyet, főleg híres debreceni emberekről szeretett históriákat hallgatni. Csokonai József, talán nemes Vitéz, néhanapján hízelgett magának vele – maga mellé szorította fiatal felesége testét, s mint az a mesebeli császár, egy mesét kért erre az éjszakára is. Most a Hatvani professzor úr története érdekelte férjét.

Hatvani professzor úrról, aki derék természettantanára volt az iskolának, s mivel látványos és újszerű gépeket üzemeltetett, és maga is fabrikált, mindenféle kísértethistóriák terjengnek róla a tanulatlan nép között. Történt egyszer, hogy disznótorba volt hivatalos a Tekintetes Tanári kar feleségestül a szomszédba, Sárándra. Szokásban volt az, hogy valamelyik lelkész beiktatásra, neve napjára disznót vágatott, s egyéb alkalomkor is találkoztak a tanárokkal, és természetesen a szuperintendens úrral is. Tudja mindenki, hogy a sárándi pap igen nagy ambíciójú és ceremoniális ember, szereti a vendégeit jól tartani étellel, itallal. Igen jól telt az a nevezetes nap is, tudod, híresek a hajdúsági torok, a professzornék is degeszre tömték a hasuk, s a kontyuk alá is tették azt, ami a butellákban és a karafinákban járta. Olyan jól eltelt a nap, s vidám volt az összeszokott társaság nagyon, hogy hamar besötétedett, s már nem akartak a Kollégium professzorai s főleg a professzornék hazagyalogolni. Hát akkor a rektor és a többi professzorok csak gondolkoztak, de amíg gondolkoztak, professzor Hatvani csak úgy a botjával szánokat rajzolt a hóba, nem is egyet, hanem mindjárt tízet. Csodák csodája, a firkaszánok feléledtek a hó csillámló porábul, még a talpak is ragyogtak, olyan volt a szaga, mintha frissen gyalulták volna. Mesélte az, aki ott volt. Mást is mondott, elsuttogta a barátnőjének hallgatási fogadalom közt nagy titokban, másnapra már az egész város tudta. De azt majd a végin! Folytatva a történetet, a hír szerint azonnal ott termett húsz debreceni diák, aki különösen szerette a physikát és Hatvani urat, s magukat fogták a szán elé, úgy húzták haza a tanári kart. Hogy aztán honnan termettek elő a diákok, s mitől lett a hóból szánkó, s mindjárt tíz is? – azt senki sem tudta. Csak másnap, amikor mindenki a saját ágyában ébredt az ababál után, csak akkor érezte, hogy igen fáj neki, na hol? Hatalmas nagy lyuk tátongott az urak nadrágján, de arra nem emlékezett senki, hogy az honnan lett, csak arra, hogy előtte való nap disznótorban volt, s Hatvani kolléga szánokat rajzolt a hóba... – Jót kacagtak mindketten a jóízű történeten, és édes volt a száj is, amelyik elmesélte. Ezen az éjjelen megfogant egy kisfiú.

Boldog állapotának utolsó heteiben sokat fájt mindene. Nagyon ki akart onnan világra bújni az a gyerek, annyira mocorgott benne, hogy Zsóka asszony, a nagyanyja megjegyezte, hogy nyugtalan ember lesz egész életében. Valóban, november tizenhetedikén olyannyira világra akart jönni, hogy a magzatburok nem is tudott megrepedni. Szerencsés ember lesz, hiszen burokban született! Tartja a népi hiedelem. Ezt remélte az egész család az öreg Diószegi-házban.

„Anno 1776 17 novembris Joseph Csokonai magistri chirurgi a próbált és hasznos praescriptiok között, melyek közül hasznosan éltem egyszer is, másszor is Patienseim körül, a miólta Debreczeni Barbély vagyok, s most gyermekágyas feleségemnek mellye igen begyulladt, a gyermek egészséges, a vízből nem inna, erőset felordított.” [...]

Nagyon várta haza az urát, hogy elmondhassa az örömteli híreket. Levelet kapott végre Jacob Plenck professzortól, s még másik örömhírt is akart neki mondani. Nem tudta a boldog mosolyt letörülni az arcáról. Ezért is fogott hozzá a mosáshoz, mert nehéz munka volt, és csak akkor szerette végezni, ha vidáman ment. Gyakran eljárt hozzá az édesanyja meg a húga is segíteni, ekkor már ő is asszony, hogy nővére ne emelje meg magát. Jó előre vigyázni. Hideg volt kinn, ezért a kis konyhában mostak, a belőle nyíló kis szobában még tapasztott kemence is volt, oda teregettek. Egyre csak az ajtót leste, mikor ér haza az ura, meg a kisfiát, aki olyan hároméves forma volt, s most már újból egészséges. Olyan beteg volt, hogy apja kollégáját hívta el, mert csak nem akart a láza múlni. Még torkán van a kötés, de már komoly elmélyüléssel szappanbuborékokat fúj, folyton ott ül vagy játszik körülötte. Most élvezte a szappanbuborékokat, ahogy egyre nagyobbakat fújt belőlük, s nevette, ha elpukkant. Nem lehet ilyenkor a ruhát, a mosólevet nézni, fehéredik a vászon magától, ha serényen jár az ember lányának a keze. A hasa elé tett egy kendőt, hogy ne legyen annyira vizes a ruhája, nehogy megfázzon a kicsi. Ezt szerette volna elbeszélni végre, most már bizonyos, testvére lesz Mihálykának, adja a Teremtő, hogy megmaradjon, s ne veszítsék el, mint az előzőt. A másik, amit szeretett volna elmesélni, az a fiukkal kapcsolatos. Már régóta felfigyelt rá, ha írt valamit, számadást, gazdasszonyi kiadásait, a fia nézegeti a betűket. Folyton kérdezte, hogy melyik kacskaringós betű melyik hang. Nem tulajdonított ennek komolyabb jelentőséget, bár tudta anyai szíve, és büszke volt rá, hogy a fia olyan, mint a tűzláng.

– Mindegy, csak egészséges legyen! – nyugtatta lányát Zsóka asszony. – A nagyapja megígérte a házat, ki is váltja, már kinézte a Csokaji palotát nektek, már lefoglalózta. Ott hozhatod a világra a következőt. Csak az apád egészsége ne romlana olyan nagyon, aggódom, Sára lányom.

Még soha nem látta olyan szomorúnak az anyját, és azután sem. Ki tudja, mit hallgatott el előle. Nem is várta haza a vejét, hanem felvette a mellényét, és hazaindult a régi házba.

– Én mondom, lányom, a kereskedők a világ nadályai, amint azok el nem telnek vérrel, ezek sem a pénzzel. Iskolába kell Mihálykát adni, tanulnia kell. Máskor ilyen délután olvasott neki, vagy mesélt Télemakhosz históriájáról, vagy a híres debreceni professzorokról. Aznap korán lefeküdt Czégény Erzsébet.

Három kis bárányka legelészett a nagyszülői ház mögötti kis kaszálón. Tulajdonosa Diószegi szenátor úr volt, de soha nem haragudott, ha valamelyik szomszéd kis pulyája kiment oda legeltetni. Ebben a kis Árkádiában gyakran játszott a kis Miska gyerek is, Miska úrfi, ahogyan a szomszédok szólították. A felnőtt ember kérdéseire sem volt ijedős, s főleg, ha hozzá illő korú volt, azonnal beszélgetni kezdett vele. A kutyájuk is kiszaladt utána a kert végébe, és lekuporodott kis gazdája mellé.

– Miska úrfi, megtanítasz furulyálni? – kérdezte a kis pásztorlány.

– Ha kapok egy csókot! Jó? – kérdezett vissza a fiú.

– Jó! Mikorra tanulom meg?

– Melyiket? A muzsikát vagy a csókot? Ha rajtam múlik, előbb a csókot. Hozzáérintette orrocskáját a lányka orcájához, és alig érintve azt ajkaival, megpuszilta. – Most hová mész? Miért szaladsz el? – kérdezte meglepetten a kisfiú.

A kislány kipirulva, csak futtában kiáltotta vissza, holnap megint eljövök furulyát tanulni, ha akarod! Most szaladok haza! A három jámbor kis barika nem is próbálta utolérni, csak kis csengőjük csilingelése hallatszott, amíg a közeli portán oda nem kötötték a jászolhoz, s már csak alig volt hallható harangozása.

Egész héten esett az áztató eső. Nem akart elállni, s már jó előtte behordta a port a heves szél, megint vastagon betakarta sárral az utcákat, utakat. Nem nagyon volt senkinek kedve kimozdulni.

Mondta is az öreg Diószegi – ha dílrül derül, bocskor merül.

– Merül még a csizma is, atyám uram. Honnan ez a szólása? Maga nem is bocskort hord, de még a családba se senki. Kordováncsizmája van itt a családban mindenkinek.

Az öreg maga sem tudta, de a régiek mondták, és ő szeretett mindent, ami régi.

Csokonai József ment mindennap. A rézmetszőkhöz, a bíróhoz, a nyomdába. Szerette volna a receptkönyvét kiadni. Biztatták. Jöjjön vissza más alkalommal, természetes, hogy támogatjuk. Nagy szenvedéllyel olvasgatta Jacob Plenck professzortól kapott leveleit, megírta az egyikben, hogy Magyar-országba készül, Pestre. Örült neki. Érezte, hogy borzong egy kicsit, megázott tegnap is, tegnapelőtt is, ma is egy kissé. Rosszul fűtött ez a lakás, nem száradt meg a feje eléggé. Áztatott magának herbateát, s miközben méregetett, jegyezte is, amit félhangosan mondott. Öt rész somkórófű, öt rész bodzavirág, öt rész édesgyökér, öt rész cickafarkfű, négy rész kankalingyökér, két rész pipacsszirom. Ez most jobb lesz, figyelem a hatását.

Gyere ide, fiam, ülj ide, kicsit te is köhögsz, egyél diót lépes mézzel, ezt latinul úgy hívják, favus, a méz mel, mellis, ez a fajta méz, az istenek itala a nectar, az édes, azaz dulcis, dulce, megjegyezted Miska fiam? Pulvis, pulveres, annyit tesz, hogy por. Flos, floris jelenti virág, a spes, spero, spes, annyit tesz, remény, remélni. Fiam, ezek a legfontosabb szavak. Tanuld és gyűjtsd a szavakat, mert akkor többet tudsz a világból. Ahány sok szót ismersz, annyiféle dolgot látsz meg körülötted. Tanítgatta a fiát.

Napok óta csuromvizes lepedőben és dunyhában ébredt. Hiába nyelte, kavarta a porokat, nem enyhült a láz, rázta a hideg, arca sápadt volt.

– Sára, orvos kell, magam most nem vagyok elég orvosa magamnak.

– Miska fiam, szaladj el Weszprémi doktorért, itt van hat garas, lehet, hogy éjszakáig itt marad, egy kicsit beszélgetünk is, de pénzt tőlem nem szokott elfogadni.

– Ezért, ha otthon találod, s el tud jönni, mielőtt visszaindultok, tedd a tulipánt mintás kis csuporba vagy csak az asztal sarkára. Majd a lánya vagy a felesége elteszi.

Ezt mondta anyja, és aggódó tekintettel nézett az urára, és az ismét domborodó hasára.

[...]

Csupa ajándék, ez volt a feladott rejtvény a mitológiából, amit könnyedén megfejtett. Pandora. Ez volt a megoldás. Szerette a játékokat. És szerette az ajándékokat is. Pedig mindenért meg kell dolgozni, s lehet, hogy akkor sem érjük el, amire vágyunk. Ezért tudatosan kell élnünk. Fiam, ez a legfontosabb. Pandora öntudatlanul volt szép, ő volt a szép rossz. A férfinak a csábító erő, az asszonynak a fájdalomhozó. Ha azonnal teljesülnének a vágyaink, csak lustán hevernénk, és nem dolgoznánk. Nem fogná be a gazda az ökröket a szekérbe, nem menne a kapás harmincnégy krajcárért dolgozni, nem tömné és fosztaná meg a libát Julis, öregapád is csak egy szűrt csinált volna életében, nem szólna a harang sem istentiszteletre, sem esküvőre. Mert nem dolgozna a harangöntő, a disznókat nem vinnék ki az erdőre, Lidi nem fejné meg a tehenet, s te nem tudnál édes tejet inni. Ki tanítana akkor téged versre, felmenne-e a pap a szószékre, s összeülne-e a magisztrátus? Valószínű, hogy nem, mert elhevertünkben mindenünk megvolna, s nem lennének vágyaink. Pandorát Zeusz haragja teremtette, és mindegyik isten adott hozzá valamit. A főanyagot, a sarat, az agyagot gyúrta és díszítette a sánta kovácsisten, aki a fújtatót is használta, mert ékes díszekkel felaggatta. Pallasz Athéné szemérmes szűznek öltöztette, de Aphrodité és Hermész is adott hozzá valamit, szépséget, csalfaságot. A rábízott ládikát nem lett volna szabad kinyitnia. De kíváncsi volt, ezért felnyitotta a hombárját, s kiszállt belőle a sok kis méhecske, ami mind az emberiségre repült, de előtte a raj Pandorát is jól összecsipkedte. Ezek a szenvedéseink. Minden bajunk, a fájdalom, a szomorúság, az ínség és sok rossz tulajdonságunk. Indulataink, vágyaink, ambíciónk, szándékunk, cselekedeteink egymással mind innen gyötrelmesek, mert Pandora fájdalmában és ijedtében lecsapta a láda tetejét, és a titok ott maradt örökre. Bennmaradt a remény. Láthatatlan, bár nőalakban sokszor megjelenik, ha nagyon vágyunk rá. Hésziodosz szerint Zeusz azért mutatja meg az ember fiának, hogy megcsalja és elcsábítsa. Szeszélyes, és azért van a háznál, hogy bajt hozzon rá. Mesteri fátyol kívánatos, szép szűznek mutatja, gyöngyös pártával a homlokán. De jó asszonyt is nyerhet a férfi, jóravalót, s akkor egyensúlyba kerül a jó a rosszal a háznál. Nem gyarapodik, mert idővel számodra értéktelen lesz a vagyon, elenyészik az is. Majd meglátod. A pénz, az is a Teremtőé, csak kölcsönbe kapjuk. Nem jut mindenkinek belőle. Közben az asszonyok is fájdalmasan élik napjaikat, nemcsak férjük. Mert az ember, míg csak él, súlyos terhet cipel, s nem szabadulhat meg tőle önként bűntelenül. Ha nem teszed, akkor házad üresen áll a keserves öregség napjaira, gyermeked lustasága, tunyasága ugyan nem bánthat, sem zsarnoksága, de műved halálod után széthordják, elvesznek könyveid, vagyonod, távoli, ismeretlen rokonok jönnek majd, akik talán civódva, még késekkel is fegyverkezve szerzik meg javaidat. Nincs értelme sírni miatta, mert mindenki küzd a maga Pandora-vétkével, gyermekem, senki nem segít rajtad. Ezért kell tiszta szívvel és nem érdekből beszélnünk, sem emberrel, sem Istennel. Nem szabad összekevernünk sem emberek előtt, sem Isten előtt a hamisat az igazzal, a maradandót az elillanó értékekkel. Tudományodban, alkotó munkádban vagy családodban tovább élhetsz, de dicsőséget ne várj a napi szorgalom közepette, bár érdemed nagyobb legyen holmi idegenénél. A bajok az emberek között járnak éjjel-nappal, hangtalanul, mezítláb. Sem puha léptüket, sem hangtalan beszédüket nem hallhatod, csak ha közel kerülnek hozzád. így senki nem kerülheti el a sorsát, amit az Isten kimért rá. Egy dolog maradt a hombárban, ami láthatatlan az ember előtt, ezt hagyta Pandora, és ez a Remény.

Vissza a tetejére