földre ül és (v)égig néz, Canto memento, vihar múltán szelet győz

földre ül és (v)égig néz

„John Anderson, drága John, együtt vágtunk a hegynek.
Víg napunk volt, elég John!, túl szép két öregnek.
A mi kiváltságunk ez; csak a lelkek űzik holtig az
olcsorgó, parókás fényt; a testek egymás mellett öregednek.
Jób Anderson, drága Jób, tudod jól, szeretlek,
nekivágtunk Long Silverrel a kincses tengereknek...”

Kezdetben a horizont volt. A távoli, a biztató. A közelség tárgyai
árultak el. Előre és véglegesen. Sokan voltak. Túl sokan. Túl hango-
san éltek. Amint épült lelkük, testük árnyai úgy adták alább. Mindig
más árnyékot tartott a fény. De ettől, emelve haránt tekinteted; a für-
kész távol reményfojtott volt.

Lassan görbült meg a föld. Látásodnak a képzeletet kellett ingatni;
vájni mélyére, élni benne, megragadni s eltaszítani teljesen, tisztult
(mert nem volt) a kép. A világ lett látható, míg bentről vetetted meg,
alapját annak, amiről lecsúszik, lepattan a szó.

Tudásod lett ez; nullpontot hozott nem fordulatot, nagy brainstorno
viharzás helyett. A vihar ellenében, nemében újult fel.

Kezdetben is zavart. Túl tág a láthatár. Pedig az; csak a semmi telhet
élettel; élővel és élettelennel.

S nincsen előleg, csak újabb becsapás, agytorna, hazárd, csapongó
ütemben, s amit megszerzel, tartanod nehéz. (Ahogy a szívben lus-
táz, úgy az agyból kopik a kép.)

És megcsal, ha hű vagy, kiröhög, ha hűtelen;
a hegy tanulsága ég a köveken.
És elveszíted az arcot, és elhagyod,
lett légyen vágy, kiáltson hiány

mély barázdák mutatják fel üres árkukat

kopasz varjak nézik a szántást, egymást és a patkányokat.

*

Megtanultál élni. Élni tanult benned a kép.
Alternált; becsapott, húzott, kopott és koptatott: önmagát tőled ta-
gadta meg.

Fel magából újfent akkor fedeztetett,
amikor töredezett, forró cserepeit felmerted,
s újjá úgy lett, hogy magát rontotta bármi másra.

S mostanra? Szenzuális a szezon, sanzonok íze fut fel a falon...
már nemcsak hallod: látod, érzed, felfalod Amerika dalát,
a dalt, amit mondani, énekelni adott, a táv, a hő, a messzeségbe tűnő
vezeték

hogy szűz tüzeket piszkíts, üszőkben turkálj,
s úgy írj a kékre fel egy gráfot amitől és ahová
amiért és amiképp hogy út fáradás múlás
maradás vásznait nyírja egybe az elme s ha
becsapott voltál és az is maradsz
talán más nehézkedéssel nézed
amint a látóhatár alján kart karba öltve masírozik
az első cserkész- és az utolsó úttörőcsapat

Mert megférnek a mindenek egymás mellett, ha csöndes szívben, al-
konypírban is.

 

Canto memento

„mikor írtam, nem voltam itt,
itt (vagy ott), ahol vagyok,
amikor írtam, s éreztem,
mondani tudok; valami
némát a múlás elé, arctalan
amorfémákat, szövetkőzve
ifjú testvéreimmel; szavakat,
mikből porzik a könny és
a felhő peremébe kapaszkodik
a nulladik: Mankind, Emberfia.”

Hány óra van? Nos, legalább kettő.
S ami nem egy, az nem az.
A dolog nincs. De dolgok vannak.

[S a költők? A költők mindig megvigasztalódnak.]

Nincs több azonos. Magyarázzam?
Napestig magyarázhatok; egy ily
dolgot csak a hiában definiálhatok.

Pille táncol, úszó, bambuszbot,
a kanálist itt csatornának hívják
hálót borít föléjük a lomb leképzett kópiája
a mozdulatlannal kél bir(t)okra
(amint testből kihull a múlt idő)
a mozdíthatót csavarintja
és visszarúg a horog végén a hal...

kollázs és mozaik épül
az új világ (sz)épül
és frissen hantolt történések zsírját
égeti, ezen hízik a bosszúvágy.
Két rossz hírem azért akad:
az egyiket magamnak tartom
– tárgya vagyok, alanya –
ja, és a bosszú késik, és lehet, hogy elmarad...

Koldusbotra tűzted az alázatot.
A kegyelem kenyerén élsz.
Mindig találsz vizet, oltani szomjad: alig se csillapul.

A sértettség, a bizonytalan vágy szárítja torkod.

Fundamentumot akarsz?
Magvas szentenciát?
Bölcs párában szép az élet?
Zabálsz, vedelsz, nézed és érted?
Viccelsz. S éppen te, te viccelsz velem?
Mit akarsz hát? Veled s velem?

Hogy legyek. Ennyi lenne az egész?
Nem. Ennyi lesz. De ennyi biztosan.
És nem annyira nekünk fontos. Nekem.
S akkor mi lesz velem? Orákulum akartál volna lenni?
Nem rossz, de nem is járható.

Beléd nézek, magamból beléd. Csodálkozol?
Előre nézz, ne hátra. Vagy talán mégis, hátha, hátha..

look up here (1)

I am the new man (3)

look down there (2)

 

vihar múltán szelet győz

Így élek hát én. Napesti(g) elégben, meg némi malasztban. Kalapo-
zom összefelé a jóindulatot; össze meg össze kéne adni az ólommá
nehézkedett teret; kidobni az almanachot: fényes képek feszengő,
csengő-bongó ármádiáját.

Így élek hát barátaim, ti drága embertársak, társaim akkor is, ha nem
akarom.

Drága embertársaim; olcsók vagytok, megfizethetetlenek. Egyszerű-
ek és megfejthetetlenek.

Gyenge volt az én szívem. S ingatag akaratom. E testvériség ne le-
gyen lobogónk; lyukas vértre korrózió jő. Lassú oxidációban telel ki
a vaspenész; a tavaszra röhög, nyáron tágul, tát pofával pállik, ősszel
nekibuzdul... a melegebb napok farvizén gordonkázva...

Csak télen húzódik összébb, s míg szétéli magát, a légkörbe böffenti
alanyi jogát; a fesztelen gőgöt és a hazug utálatot. Még jó, hogy időt-
álló.

Ellentétben velem, ki nem állhatom, s így bennetek a benneteket
morzsolom.

Ám néha torkomon akad a mócsing, s öklendezés rondítja el a vegy-
tiszta alkony szégyenlős, szűzi pironkodását.

mert tudom az idő mindig idő / s a tér csak tér és mindig az / s ami
létezik csak az időben létező / s csak a térben igaz / örülök hogy
olyanok a dolgok amilyenek

és lemondok az áldott arcról / jó nekem a szentségtelen is / az áldás
joga enyém marad / de azt az arcot, amit szeretnem adatott / ma-
gam elé húzom és a fény felé / úgy nézek mélyére / a bizonyos te-
kintet mögé / hogy lesz hozzá szavam / karom mozdul / örvényből
hűl kővé az idő / s mi leszünk a tér

s a hangról is lemondok, mert a némaság hölgye borul fölém – hú-
gom, nővérem, anyám –, emlék kárpitja; örömök, kínok elégje

hol szűnő reménytelenben egymással telik talpunk alatt a sehova-út
ahol véget ér mi fejezhetetlen csak elszakítható s felzendül akkor
színben és fényben szétszóratva a nincs-beszéd... és a csend mögött
a sivatagban legyőzetve fekszik, oldalára dől a szél.

Vissza a tetejére