Az utolsó sarc

Apám nem volt az a kimondott templomjáró, de hogy miért nem, azt sokáig titkolta. Pedig a maga módján hitt Istenben, ellentétben anyámmal, aki a maga módján nem hitt. Először azt hittem, hogy a templomkerülés családi egyezség, ám akkor sem változott a helyzet, amikor elváltak. Ha az öregemet véletlenül Mezőtúron érte a húsvét, a testvéreit elkísérte a nagytemplomba, vagy ha valamelyik unokaöccse, unokahúga ott kötött házasságot – voltak, akik nem ott –, akkor a családdal tartott. Egyébként magától sosem. Másutt sem, Nyíregyházán sem, és Budapesten sem, ahol életének harmadát leélte. Soha sehol.

Pedig a család másra predesztinálta volna. Kun nagyanyám második felesége volt a nagyapámnak. Az elsőt és nagyapám egyik lányát elvitte a 19. század vége táján dühöngő vörheny és skarlát járvány, csupán Teréz lánya élte túl a betegséget, de ő is szívszorítóan nyomorék, szinte emberi roncs módon. Nagyanyáméknak több, a város környékén elterülő tanyájuk volt, Héken, Pusztapón, Tulahéken, meg saját tulajdonban 49 katasztrális hold földjük – és húszat, harmincat béreltek is hozzá –, a család azonban többnyire Mezőtúron, a Zrínyi utcai házban élt. Akkoriban jött ez szokásba: városi ház a tanya mellett. A mindenki által imádott Teréz nénémet 1901 és 1911 között még öt gyerek követte, köztük négy fiú.

Úgy tudom, a gyerekek nem a tanyavilágban jártak iskolába, hanem a városban, de a tudomásom egyáltalán nem biztos. A tanyákon már a 19. század vége felé tervszerűen épültek iskolák. Nagyjából egymástól 4-6 kilométerre telepítették ezeket. Egyetlen hatalmas tanteremből álltak, viszont az épületben kétszobás tanítói lakást is találhattunk. Mezőtúr hatalmas határában a múlt század elejétől tizenhét ilyen iskola működött. Ma már egy sem. De ne sirassuk őket. (A tanyasi iskolákról és a tanítás körülményeiről forrásértékű tényeket közöl a Tóth Boldizsárné által jegyzett könyvecske: Pacsirtadal – vallomások egy tanyasi iskoláról címmel. Ezt a kisújszállási Alföld Kutatásáért Alapítvány adta ki 1998-ban. A könyv szigorúbb szerkesztőt érdemelt volna. Sem a stílusát, sem a világnézetét nem kívánom minősíteni, az azonban nemigen magyarázható, mit keres a székely himnusz a Homokdűlői népiskola történetében. Ahová egyébként két unokatestvérem, Kovács Lajos és öccse, Sándor is járt.)

Akkoriban már működött a „központi iskola”, a református egyház Kossuth téren lévő intézménye. Apámnak nem voltak emlékei a tanyasi iskoláról. Oda a tanyákról olykor négy-öt kilométert is gyalogolni kellett a nebulóknak, márpedig az tündöklő nyári időben is fáradságos, ősszel vagy télen pedig – ismervén a marasztalón ragadós túri sarat – maga a rettenet. Taníttatni pedig szerette volna a család a gyerekeket, különösen nagyanyám. Volt erre valamilyen alap? Volt bizony! Értelmes, világra nyitott emberekké váltak, talán az egy Sándor bácsit kivéve. Őt nem szerettem, sőt viszolyogtam tőle. S erre ő nekem súlyos okokat szolgáltatott.

A Mezőtúrt ért 1944 szeptember elsejei bombázás után – a lakásunk mellett lévő ház helyén is csupán egy óriási bombatölcsér maradt – anyám nyomban felpakolta a két porontyát egy lovas kocsira, aztán nagyanyámat és Teréz nénémet is, meg a boltunkból a legszükségesebbeket. Egy zsák só, egy zsák cukor, liszt, öt kiló babkávé (nagyanyám rendkívül feketekávés volt – nem az a kifejezett parasztasszonyi szokás –, és ennek a háború után következményei lettek), nagy bödön zsír, kisebb bödön méz – ilyesmik. Ekkor három és fél éves voltam, és a tanyán hol a libákat őriztem („de nehogy a kukoricásba menjenek!”), hol a malacokat. És rendszerint hibáztam. Ekkor bizony csattogott az ostor a lábam meztelen szárán, aminek nyoma is maradt. Amikor anyám kijött újra a tanyára, meglátta. Ez mégis csak a kisebbik gondot jelentette. A nagyobbat az, hogy egy röpke hónap alatt elfogyott a kávé (nagyanyám ekkor kezdte meg a kávéfőzés új, háborús módszerét: a házikenyér sötétbarnára sült héjából – nekem ízlett), elfogyott a cukor, a méz, a zsír. Ha ugyan. Elég rendesen összeveszett anyám és Sándor bácsi. Feledhetetlen anyám hangos kifakadása: „Saját anyád elől eldugod, Sándor?! A gyereket meg vered?! A sajátodat verd!”

A front elvonult, és én megmenekültem a malacok őrzésétől. A Zrínyi utcai ház egy sarka belövést kapott, ám hamar kijavították. Pár évre rá a Sándor bácsiék házának klinkertéglás utcai falára (azt hiszem, a Törő nevű utcában volt) krétával ráírtam: Ide többet nem jövök. És nehogy másnak tulajdonítsák, alá is írtam: Kun István. Soha többé nem lehetett letörölni.

Sándor bácsi végül kulák lett, és egy végtelenségig megkeseredett ember. (Mikes nagyanyámat az mentette meg a kulákká nyilvánítástól, hogy a Kuncsorbán lévő harminchektárnyi zsíros fekete földjét és tanyáját a gyerekek javaslatára felajánlotta az államnak. Az állam pedig kiszámolta, hogy éppen annyi adóval tartozik, amennyi ezen ingatlanok értéke. Pénz az ablakban.) Sándor bácsi mindenét elveszítette, és végül a Zrínyi utcai ház kamrából szobává alakított helyiségében élt élete végéig. Habár nem ez volt az igazi baj. A házaspár gyerektelen maradt, és a családban eléggé megvetően emlegették, hogy saját elhatározásból. Hittem is, nem is. Állítólag a felesége tiltakozott, hogy egy gyerek fölnevelése sokba kerül, és túl sok munkával jár. Nagyjából ilyennek ismertem, de mégis kételkednem kellett a gyermektelenségük okában. Több unokatestvérrel együtt úgy éreztem, hogy minden gyereket gyűlöl. Ezt a testvérei is így látták. Végül 1964-ben, a doktorrá avatásom napján halt meg. Két testvére szerint annak híre vitte a sírba.

E két testvér velem ünnepelt aznap a fővárosban. Ferenc és Gyula bácsi valahogy mindig együtt voltak, hol jómódban, hol kevésbé. Például együtt jöttek haza a hadifogságból, méghozzá francia földről. A háború után úgy néztek rájuk a szomszédok, mintha négerekké váltak volna, pedig csak az ellesett alapelvüket hangoztatták: „Ha ketten is, de közösen! Szövetkezni kell!” Volt szomszéd, aki megjegyezte: „Bolond vagy te, Ferenc! Kolhozt, ide?! Csajkarendszert?!” Noha mindkettő eléggé módos középparaszt volt, tanyával, városi házzal. Aztán megalakították a téeszt, amelyben Ferenc bátyámat fogatosként egészen a nyugdíjazásáig vezetőségi tagnak választották. A szövetkezetet mezőhéki Táncsics Tsz-nek hívták, és már az ötvenes évek közepén országos hírűvé vált, a hazai búzatermesztés egyik zászlóshajójává. Az ‘56-os feloszlatást célzó közgyűlést egy vasutas megjelenése szakasztotta félbe, aki nem volt ugyan a téesz tagja, de a bejelentésére („Négy vagon műtrágya érkezett a tiszaföldvári állomásra. Ki kellene pakolni.”) szinte az egész tagság felállt. Indultak lovakat fogni, pótkocsit traktor után akasztani, meg hát lapátért.

A mezőhéki Táncsics Tsz – az elnök Csótó István, meg a főagronómus Tresser Pál – léte és légköre meghatározó befolyással volt az életemre. 1959-ben és az utána következő évben apám téeszt szervezett a szatmári Zsarolyánban, Jánkmajtison. Nehezen ment. Egy-két kirakatgazdaság kivételével a szabolcsiak tengődtek. Nem értettem. Hogyan lehet, hogy Mezőhéken istenítik a közöst, emitt meg szidják. Hogy Héken gyarapodnak, rendezett falu épül egy tanya, majd tanyaközpont helyén, emitt meg az éhen-halástól a szervezett lopások mentenek meg ezreket. Ferenc bácsi közbenjárására hosszasan beszélgettünk Tresser Pállal arról, hogy miként élnek. Mi más itt, mint általában. Hogy a támogatás nem minden, sok egyebet is tenni kell, hogy gördüljön a szekér. Dolgozni, szorgalmasan, ésszerűen, kitartással, kun makacssággal. És megbecsülni a munkásembert, ha lehet, előre köszönni neki. De nem mindig lehet megelőzni. Meg még valami: tudni kell sakkozni. Több lépést előre látni. Akár évekre. Akár évszázadra. A vezető attól vezető. És Veres Pétert idézte: „... ide kell hoznunk a nagyvilágot, / ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, / ami nemes, és amit érdemes.” (Én nem mehetek innen el – 1939.)

– Igen, a nagyvilág – mondta Tresser. – Ránk figyel. Hogy a kolhozok után mit tudunk mi kezdeni. Hogy versengeni fogunk-e velük, vagy csak irigyeljük meg bámuljuk őket.

Oltódtam befelé agrárpolitikával.

Mindkét nagybátyám sokat olvasó ember volt. Ferenc bácsi valami kocsmai olvasókörben kapott rá a betűkre, és Gyula bácsi is így lehetett, mert a két testvér tanyája egymástól látótávolságban épült. (Emlékezzünk: Veres Péter mennyit emlegette írásban is az olvasóköröket! Kérdésem: Nem hiányoznak azok manapság? Meglétük nem változtatna egy icipicit az ország siralmas politikai kultúráján?) Gyula bácsi keze annyira reszketett, hogy a poharat is két marokkal kellett megtámasztania, ha inni akart – ő nemigen tudott hosszabb levelet írni. Ferenc bácsi azonban élete végéig levelezője maradt a Szabad Földnek, s a lap szerkesztője olykor meg is látogatta.

Eszti néném volt az ötödik gyerek. Most nem emlegetném a száraztésztáit (időnként készített nekünk is egy-egy adagot, és semmilyen másfajta lebbencsből nem tudtam olyan finom topogót – más megnevezéssel öhönt, slambucot, öreglebbencset – készíteni, mint azokból), s nem az események gyors átlátását, hanem csak a leveleit. A legszebb stílusban megírtak voltak ezek, a zsinórírás gyöngybetűivel. És áradt belőlük a szeretet. Túri tartózkodásaim alatt saját gyerekeként fogadott – miként Gyula bátyámék is –, mert a szeretetet egész lénye sugározta. És nemcsak felém. A Pacsirtadalban képeken is látható Kovács Sanyiék az ő fiai voltak.

De hogyan lesz egy parasztgyerekből boltos?

A legkisebb gyerek apám volt, 1911 október 24-én születve. Tudom, hogy nagyanyám álmait szerette volna látni az öregem sorsában, s ezt ő ki is fejezte: „Ez a gyerek pap lesz, vagy kántor.” Vagyis tanulnia kell. A negyedik elemi után nem vacakoltak semmi mással, beíratták a négy évszázados múlttal rendelkező Református Gimnáziumba. Apám korántsem volt eminens tanuló, ám gyönge sem: olyan jó közepes. Alaposan meghökkent, amikor negyedik gimnazista korában, év vége felé behívatta Borsos Károly igazgató:

– Be akarsz iratkozni ötödikbe is?

– Igen.

– Fontos ez neked?

– Fontos. Le akarok érettségizni.

– Ne akarj. Parasztgyereknek elég ennyi a tanulásból. Ha nem változtatod meg a döntésedet, meg fogunk buktatni.

Apám pedig nem változtatott. (Kun makacsság?) Osztályismétlésre buktatták. A következő tanévben ismét magához hívatta Borsos igazgató, és újfent föltette a kérdéseit. Az öregem ekkor megígérte, hogy nem iratkozik az ötödik osztályba, hanem távozik a gimnáziumból. Akkor átengedték. Így lett kereskedőtanuló Kisújszálláson, bizonyos Jakucsnál. Fűszer, csemege, vas, festék. És hamarosan rá lett bízva az egész üzlet.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Legendák szólnak róla, milyen missziót teljesített a tudásgyarapításban Mezőtúron a Református Gimnázium. A legendák zöme bizonyosan igaz: nincs olyan iskola, amelyre ez valamiképpen ne lenne érvényes. Arról is szólnak föltehetően valós történetek, hogy a protestantizmusban hol a lelkészek, hol a tanítók biztatják tanulásra a szegény gyerekeket, s akkor is ezt teszik, ha a család nem bírja vállalni a terheket. Csakhogy nem ártana picinykét szerényebbnek lenni a misszió emlegetésével. Meg visszafogottabbnak a protestáns plebejusság hangoztatásával. Mert voltak Borsos Károly igazgatók is, és bizonyára nemcsak Mezőtúron. Akik megszabták, mennyit tanulhat egy parasztgyerek.

A másik pedig a Horthy-éra valósága. A család semmilyen mutató alapján nem sorolható a szegények közé, ám mégsem volt képes többre, csak a legkisebb gyerek taníttatásának megkísérlésére. Pedig még legalább három esetében indokolt lett volna. De annál a taníttatni vágyott egynél is szembesülnie kellett a társadalomnak és vallásának rigorózusságával. Nemcsak a nyomorgóknak számított lehetetlennek a fölemelkedés.

Apám egykori osztálytársait egyáltalán nem érdekelték a gimnázium osztálykorlátai. Minden érettségi találkozójukra meghívták az öregemet. Mindaddig, amíg találkozók voltak. Úgy tekintették, mintha velük érettségizett volna. Kun nagyanyám aztán nekem emlegette: „Ez a gyerek pap lesz, vagy kántor.” Hogy nem így alakult, arról ő nem tehetett. Ám 1959 őszén, amikor meglátogattam, nagybetegen azért elégedetten jegyezte meg:

– Te vagy az első a családban, aki felső iskolába kerültél.

Három hónapja se volt hátra. De az álmai teljesülni látszottak.

Ekkoriban ritkán tudtam megölelni. Apám Nyíregyházán, anyám Kőszegen, ő Mezőtúron – én meg Pesten. Ráadásul a szülők keveset tudtak segíteni, rendszeresen dolgoznom kellett. Előbb alkalmi munkák éjszakánként a Nagyvásártelepen, később rendszeres polírozás egy galvanizáló kisiparosnál, aki átadott műszerész barátjának, s nála lettem gépmunkás. Ha a kollokviumaim, szigorlataim közepesre sikerültek, egy-két hétig csak a tandíjra kereshettem.

A háborúig a család merőben más életet élt, mint akkoriban az átlagos parasztcsaládok. Ezt részben az okozta, hogy nagyapám 1929-ben tüdőgyulladásban meghalt. Egyetlen fénykép őrizte a vonásait. A ravatalról készült. (A másik nagyapámat sem ismertem, pedig ő a hatvanas évekig élt. Az Erdélyből származott Mikes Miklós gazdatisztként dolgozott másfél tucatnyi Tisza-menti faluban, aztán a kalandvágy cséplőgépvásárlásra késztette. Az ügyre csaknem ráment a család minden vagyona, földestől, házastól. A nagyszülők elváltak, és nagyapám állítólag egy román nővel élt Tiszaföldváron. Tibor nagybátyám biciklin útra kelve – harminc kilométer – időnként meglátogatta. Őt – Mikes Tibort – inkább Topolya néven ismerte Mezőtúr sportkedvelő közönsége, mivel már tizenévesen profi szerződést kapott Bácskatopolyán, majd évtizedeken át meghatározó egyénisége volt a túri focicsapatnak.)

A gazdasági válság keményen sújtotta a gazdálkodókat. Még nagyanyáméknak is volt valamennyi törlesztenivalójuk a dollárkölcsönből (földet vettek belőle), ám ha nehezen is, de a vagyon megtartásával sikerült mindezeken túljutni. A gyerekek már gazdálkodtak. Csak Teréz néném és az öregem nem foglalkozott a földekkel, bár apám olykor besegített. Ha valamelyik bátyját behívták katonának, néha hónapokra kiköltözött valamelyik elárvult tanyába. A megoldást Sándor bácsi vezényelte, neki mindig voltak cselédjei, és valamelyiket áttelepítette az öccse leszereléséig.

Csakhogy apám önállósodni akart, és erre lehetőség is mutatkozott. A Dózsa György utcán eladásra hirdettek egy jókora üzletházat. Egynek túl drága lett volna, így aztán négyen vagy öten vették meg. (Négyre emlékszem, de ötöt emlegetett az öregem.) Ehhez pénz kellett, méghozzá több ezer pengő. Nagyanyám azonban nem habozott: kiadta a gyerekek örökségét.

Micsoda lázadás a kor szokásai ellen!

– Bolond vagy te, Eszti! – mondogatták neki a jóakarók. – Sokan éhen haltak már abba, hogy kiosztották a jusst.

– Az én gyerekeim nem hagynak engem éhen halni – válaszolta magabiztosan nagyanyám.

Hát nem is. Kicsi srácként megszoktam, hogy vagy a bejárón – az utcai kaputól a tyúkudvarig – állt piaci napokon, kedden vagy pénteken lovas kocsi, vagy hátul az udvarban, vagy itt is, ott is, és mindig hozott valamit. Csirke, tyúk, kacsa, liba (ez utóbbiak nem is ritkán kövéren), pulyka, malac, aztán ennivaló a jószágnak, heredara a disznónak (kukorica elvétve, mert azt aranyáron vesztegették: negyvenes évek végén, majd az ötvenes évek elején apám havi fizetéséből másfél mázsa kukoricát lehetett venni), kukoricaszár a tehénnek. No, ezt jól lehetett használni, hiszen amikor a boci lerágta róla a leveleket, s maradt az ízik, akkor azzal főztek vagy fűtöttek. Prímán égett. (Ekkoriban sokat tartózkodtam nagyanyámnál: itt ihattam reggel-este fél liter frissen fejt tejet. Ráadásul anyám semmiképp sem számított a szakácsművészet fölkent papnőjének.)

Nagyanyámék nem szenvedtek hiányt élelemben, és ezt a magam részéről nemcsak tapasztaltam, hanem elő is segítettem. 1950 december elején költöztünk Nyíregyházára, és én már akkor karácsonykor útra keltem Mezőtúrra két bőröndöcskével. (A két szülő dolgozott, és a Rákosi-korszak semmilyen szabadidőt nem adott. A karácsonyt is munkával „ünnepelték”.) Az egyikben krumplival, a másikban almával. Személyvonattal Szajolig, ott átszállva a csabai vonatra. Rendszerint szombat éjjel érkeztem, mert ezután havi rendszerességgel ingáztam. És vasárnap visszafelé. Akkoriban nem szabadott Szabolcsból almát és krumplit kivinni (atyaisten, miféle szabályok is voltak!), csupán hivatalos engedéllyel. Hogy azt az engedélyt ki adhatta ki, és miben állhatott, arról nekem fogalmam sincs, mert olyannal sosem rendelkeztem. Pedig ez nem tekinthető veszélytelen játéknak, hiszen a rendeletet a vonaton rendőrök ellenőrizték, méghozzá igen sűrűn és módfelett szigorúan. Kinyittatták a bőröndöket, beletúrtak a hátizsákokba. Eléggé bamba kinézetű lehettem, mert soha nem szólítottak meg. Mezőtúron biztos, hogy nincs egészen két kilométerre a Zrínyi utca az állomástól, de én akár kétszáznak is véltem, és az út második felében már tízméterenként letettem a bőröndöket. És tonnányi súlyúnak éreztem mindegyiket, noha 10-12 kilónál nem nyomhattak többet. Viszont a cipekedés végén szilkékben zsírban eltett kacsacombok, libamájak s más finomságok vártak, amikről Nyíregyházán álmodni sem lehetett, s amikor meséltem róluk, akkor a szülők nagyokat nyeltek. Később inkább nem is említettem, mit tett elém nagyanyám.

Apámék tehát a harmincas évek közepén megvették az üzletházat (az épület ma is megvan), és lett Szente borbély, Bánó drogéria, no meg Szilágyi Szaniszló úri szabóság. A földek árából be lehetett rendezni a boltot, árukészlet is összejött, és kinyithatott az új kereskedő. Csakhogy rendszeresen érkeztek a behívók, ha nem is túl hosszú időre, de az egy-két hónap is gondot okozott az üzletmenetben. Így ment ez 1944 karácsonyáig, amikor is Kun őrvezető a bajtársaival együtt szovjet hadifogságba esett, és abból 1947 júniusában térhetett haza. Betegen, persze. Másfél hónapig nyomta az ágyat, s közben emlegette, hogy Kekszholmban, a Ladoga tó mellett megfogadta: Az első itthon töltött neve napján be fog rúgni. Nagyon be fog. Rettenetesen. Eszméletlenségig. Végül karácsonyra varrattak Szilágyi Szaniszlóval egy gyönyörű szép öltönyt, amely némiképp áldozatul esett a fogadalom véghez vitelének. Nagy sár tud lenni Mezőtúron, ha esős az idő. Meg ha nem bír megállni az ember a lábán.

Az ágyban pedig – mit tesz Isten? – a fiát tanítgatta a betűk ismeretére, gondolván: ideje, a gyerek ősszel iskolás lesz. De hát min? Tamási Áron Ábel a rengetegben című könyvén. Anyám igen sokat olvasott, könyvünk is volt pár száz, többek között az Erdélyi Szépmíves Céh vászonkötéses sorozata. Hogy ezek hová lettek, azt nem tudom, nekem egyedül az Ábel az országban című kötet van meg, benne saját kezű ceruzapróbálgatásaimmal. Szegény könyv. De emlék. Végül nem okozott gondot a betűk felismerése, ami viszont mérhetetlenül érdektelenné tette az első osztályt a központi iskolában. Hogy meg ne öljön az unalom, rendszerint elpüföltem valamelyik osztálytársamat, vagy pedig válogatott gonoszságokat eszeltem ki. Így egészen elviselhetőnek tűnt.

Ám míg apám az ágyat nyomta, megjelent az egyházközségtől valaki. Talán presbiter lehetett, talán a lelkészi hivatal valamilyen dolgozója, ezt apám sem tudta pontosan. Viszont megdicsérte az ágyban fekvőt, hogy milyen jól néz ki, pedig annak puffadtsága ekkorra soványságra váltott. Anyám szerint beesett arca olyan sárga színt játszott, mint török elődeié valami leküzdhetetlen hasmenéskor. (A kunok eredetileg török-tatár népség, úgy csatlakoztak a tatárjárás után végleg a magyarokhoz. Győrffy István néprajztudós szerint valaki még pár évtizede ismerte kun nyelven a Miatyánkot, noha ma már nem tudná elmondani senki.) Aztán a kiküldött a lényegre tért:

– Kun úr, ön százhatvanöt forint egyházadóval tartozik. Apám képe elnyúlt a megdöbbenéstől.

– Meglepetéssel hallom. Azt már tudom, hogy az üzletemet négyszer rabolták ki. Először a németek vételeztek belőle, aztán az oroszok. Igen ám, de a németek egyszer visszavetették őket itt, és még találtak néhány üveg bort. Az oroszok másodszor már csak lisztet. A polcokon kívül egy sódaráló maradt, meg egy acéldrótos sajtvágó. Még a zománcedényeket is elvitték.

– Áh, azt nem biztos, hogy az oroszok.

– Lehet, lehet – mondta apám – Végül én összesen hetvenkét hónapot voltam távol. Feleformán katonaként, aztán hadifogolyként. A család itthon a feleségem mozipénztáros fizetéséből élt. És él máig. Biztosan tudja, a Szabadság Mozgóban. Havi fizetése a harmada sincs az én egyházadómnak. Ha nem bujtat ‘44 nyarán egy kommunista házaspárt, és a kubikos férj nem hord a rizsföldekről szinte naponta halat, talán még éheznénk is. Szerencsére a család szereti, és én is szeretem a halat. Azt ehetek is. Milyen alapon lehet így egyházadót követelni?

– Mert az anyaszentegyház imádkozott önért, Kun úr, hogy megmaradjon. És az Úr meghallgatta imánkat.

– Értem, így már világos – bólogatott apám. – Mennyit is mondott? Százhatvanöt forintot?

– Pontosan annyit.

– Rendben, elismerem ezt az egyházadó tartozást. Meg kell jegyeznem, hogy mind katonaként, mind hadifogolyként én is imádkoztam, hogy megmaradjon az anyaszentegyház. És imáimat meghallgatta az Úr. Tudtommal csak a nagytemplom tornya sérült a harcokban, és már azt is sikerült kijavítani. Ám hatásos imáimért jogosnak tartom, ha az egyház is támogatásban részesít. Elfogadható összegnek tartanék százhatvanöt forintot – mégiscsak hat évig kellett azért imádkoznom. Úgyhogy: nem tartozunk egymásnak semmivel.

Az egyházi megbízott lógó orral – és persze pénz nélkül – távozott. A beszélgetés következménye lett, hogy apám soha többé nem fizetett egyházadót. Pedig még csaknem hatvan évet élt.

Jómagam csak egyetlen tanévet jártam a központi (református) iskolába. Államosították az oktatást. Gondolom, a Kossuth téri tanítók ezt fájlalhatták. Fájdalmukon egyedül az enyhíthetett fölmérhetetlenül sokat, hogy szerénységem a második osztályt már a Rákóczi úti iskolában kezdi. Vagyis megszabadultak egy gyalogördögtől. De erről és vitézi tetteimről még szó lesz.

Miután elmúlt kilencvenéves, apám rendezni kezdte a dolgait. Először is a sírmegváltást. Nagyanyámék sírja a Felsőrészi református temetőben van, s az öregem úgy rendelkezett, az ő hamvait is ott kell elhelyeznünk. A megváltás hosszabbítását azonban kezdetben nem értették. 2010-ig rendben van, miért akarja máris. De ő ragaszkodott hozzá, aztán kifizette 2060-ig. Valamivel többet is küldött a szükségesnél – pedig ezt a „szolgáltatást” általános forgalmi adó is terheli –, arra vonatkozóan kapott egy értesítést, hogy adományként kezelik. A sírhely megváltása meg még negyvenezerbe se került, a bolondnak is megéri.

Azt persze nem tudom, hogy a többi temetőben mennyi. Rokonaim szerint temető viszont van bőven. Még zsidó temető is. (A Túrkeve felé vezető úton.) Csak zsidó nincs.

Pedig éltek itt. 1930-ban még 584, 1941-ben pedig 406 fő. És az utóbbihoz ekkor már hozzátették: „A nem izraelita vallású zsidók száma 17 volt.” (Mezőtúr város története honfoglalástól a felszabadulásig I. kötet, 1978, szerzők: Bodoki Fodor Zoltán és Bodoki Fodor Zsigmond. A kötetet Mezőtúr várossá nyilvánításának 600. évfordulójára adták ki.) De úgy rémlik, hogy az utolsó zsidó lakosok egyikét azért ismertem. Nem véletlenül.

Rám sohasem mondták azt, hogy eleven kiskölyök lennék. Azt se, hogy csintalan. Ezek túl szépítő jelzők lettek volna a pőre valósághoz képest, amelyet jobbadán így pontosítottak: Rossz, mint a rámusz. Vagy Rámusz? Nem tudom, ki vagy mi lehetett az, de hogy mintagyerek nem, az biztos, különben nem emlegették volna velem egy napon. Így ismertek: rosszkunpista. Egyben, kis betűvel, amit ugyan szóban nemigen lehet érzékeltetni, esetemben azonban fényesen sikerült.

Csupán egyetlen tényt kívánok megemlíteni a rám lőcsölt epitheton ornans okai közül. A nagytemplomban egy vasárnapi istentiszteleten a szokásos tevékenységünket végeztük néhányan a hátsó sorokban. Golyóztunk. Nekem egy gyönyörű üveggolyóm volt, kék színű, s benne fehér füstminta. Csakhogy egy óvatlan mozdulattól elgurult. Természetesen nem hagyhattam veszni, és a padok alatt mászni kezdtem utána. Hogy ennek milyen hatása volt, hány úriasszony lába között kúsztam el, hányan sikítoztak valami kutyát emlegetve, azt már nem tudom, ámbár úgy rémlik, hogy a kialakult pánik és hangzavar nem adekvát az istentiszteletek áhítatával. De a golyó meglett, s én ezt tartottam lényegesnek. Még azután is, hogy hittanórán méretes fülest kaptam egy hatalmas tenyerű öreg lelkésztől. Ennyit megért a golyó.

Kizárólag a Zrínyi utcában moderáltam magamat, pedig nagyanyám soha még egy körmöst se osztott ki. Ő tekintély volt. Előttem is. Na, de az időm egy részét a Damjanich utcában töltöttem, és az például sebekkel járt. Meg mindenféle betegség is megtalált. Akkor pedig jött Weisz doktor. Letette hengeres orvosi táskáját mellém, a szemüvege mögül fürkészőn nézegetett, fülem tövét tapogatta (Mumpsz!), torkomat fürkészte... Szóval a szokásos. Hozzám – anyám szerint – havonta ki kellett hívni, ami az életvitelemet tekintve korántsem meglepő. De én soha nem jártam Weisz doktor rendelőjében, azt se tudom pontosan, hol lehetett, talán a Petőfi utcán, az óvodánk közelében.

Apám szerint egyedül a doktor tért vissza Auschwitzból. A családját kiirtották. Hogy ő maga hová lett, rejtély. Pár éve egy mezőtúri muzeológus levelet írt az öregemnek, hogy tud-e olyan túri zsidót, aki él még. Apám visszaírt neki, hogy egyáltalán nem tud, pedig az itteni (talán terézvárosi?) hitközséggel van kapcsolata. Hívták maguk közé. Ő azzal tért ki, hogy nem vallásos. Ámde sokan zsidónak nézték. Sohasem tiltakozott ellene, mindig vállalta. Kezdetben világnézeti okokból, később meg lett egy zsidó unokája.

Hanem az a zsidó kút! Szemben a zsinagóga épületével (ma műemlék). Olyan negyven fok körüli hőmérsékletű artézi víz jött belőle. Ha inni akartuk, le kellett hűteni. És volt zuhanyozója is, több rózsával, illetve a rózsák helyével, mert amit el lehetett lopni, azt innen is ellopták. Anyám gyakran mosott a kútnál („Elpletykálgatunk az asszonyokkal!”), nyári estéken pedig összeterelt öt-hat fülig sáros gyereket az utcában, a kúthoz vezényelte őket, aztán lesúrolta róluk a koszt. Gondolom, így akart megbizonyosodni, melyik az ő kölyke. Mikor növögettem, onnan hordtam a vizet talicskán, előbb négy, később hat kannával. A zsidó kút emlékét azonban ma már csak egy korsószobrocska őrzi.

Temető aztán van református (rokonaim szerint kettő is), katolikus, sőt evangélikus is. Csak köztemető nincs. A magamfajták, a szabadgondolkodók, szkeptikusok, javíthatatlan ateisták, damaszkuszi utat kerülők örök életűek Mezőtúron. Nincs hova meghalniuk.

Apám arról is rendelkezett, hogy a temetésén a rokonságunkba tartozó lelkész, Mihalina László mondja a búcsúztatót. Fölkerestük, akkor még az újvárosi templom mellett lakott. László vállalta ezt, de figyelmeztetett, hogy ehhez a lelkészi hivatal vezetőjének az engedélye kell, mert amúgy ő nem temethet. Hűha, ez új fejlemény, nyomban meg is írtam az öregemnek. Dörgedelmes választ kaptam: „Hogy-hogy nem temethet?! Más pap szóba sem jöhet! Gondoskodj róla, hogy így legyen!” Hiába válaszoltam neki, hogy én az ilyen egyházi ügyekben bizony járatlan vagyok, meg hát nem is rajtunk múlik, apám hajthatatlan maradt. „Kizárólag Mihalina!” Punktum. Gondolni sem mertem rá, mi történik, ha valóban nem engedélyezik.

Apám hat héttel a 95. születésnapja után – és egy héttel a megbeszélt találkozónk előtt – csöndesen elaludt. Hamvasztását és az azzal kapcsolatos minden hivatalos ügyet egy Dohány utcai temetkezési intézet rendezte, méghozzá teljes megelégedésünkre. Hamvait mi vittük Mezőtúrra, hogy 2007. január 11-én elbúcsúztassuk. Előtte a nejem fölhívta a református lelkészi hivatal vezetőjét, Beszterczey Andrást, arra kérve, hogy engedélyezze Mihalina Lászlónak a búcsúztató elmondását. A lelkészi hivatal vezetője az első szóra, abszolút korrekt módon engedélyezte.

Bíró Sándor temetőőr igazolást adott a sírhely megváltásáról, és a nejemmel megnézték magát a sírt.

– Tavaly a magas talajvíz miatt megtiltották a koporsós temetést – mondta a temetőőr. – De több mint egy évig egyetlen urnás temetésre sem került sor. Az urnát vagy hazavitték, és elásták a kertben, vagy kijöttek a temetőbe, és estefelé elkaparták.

Nem tudom, hogyan érthette az elkaparást, valószínűleg úgy, hogy papi búcsúztató nélkül csak elkaparásról lehet szó, temetésről nem. De miért cselekedtek így? Megtudtuk, amikor a költségeket fizettük. Elsőnek a lelkészi hivatalban. Áfás számlát kaptunk. Tételei: temető-fenntartói járulék: 15.000 forint; sírásás, hantolás: 3.000; ravatalozó használati díj: 19.200; harangdíj: 3.000; összesen: 40.200 forint.

Ezekből két tétel érdekes. Bizonyára hasznos célokat szolgál a temető-fenntartói járulék. Például arra figyelmeztet, hogy legközelebb ne csak a bakancsomat vigyem el, ha virágot szeretnék elhelyezni a hozzátartozóim sírjára, hanem húzzak gumicsizmát. A sár ugyanis eléggé általános. És az utakon a szemét is, az üvegcserepek, műanyag flakonok, másutt bozótosok, olykor az átjárást is megakadályozva, ismét másutt botladozásra késztető akáctuskók. A temetőőr szerint kibéreltek óránként tízezerért egy tuskózót, de borzasztó keveset dolgozott, nem érte meg a pénzét.

A másik a ravatalozó használati díj. Ebben a temetőben bizony olyan volt a régi ravatalozó, hogy hasonlót már egészen apró falvakban sem mertek használni – szégyellték volna. Tavaly augusztusban azonban felavatták az újat – az önkormányzat és az egyházközség közös beruházását –, és ez már ünnepélyes környezetet képez a kegyelethez. Nem értek az építészethez, nem szakmai véleményt mondok tehát: az épület tetszik.

Összességében még tízezerrel több lett volna a lelkészi hivatalban a számlánk, de nem fizettünk stólapénzt a búcsúztatóért. A hivatal után a helyi temetkezési kft-hez kellett fordulnunk, ugyanis a ravatalozóhasználat nem jelenti a ravatalozást magát (19.872.- rénesi). Összességében a „komoly” konkurenciával dolgozó kft. (nincs másik temetkezési cég a városban) még harmincezerrel sem számolt kevesebbet, mint a pesti. Pedig itt nem halottszállításról adták a számlát, hanem az urna kiszállításáról (kb. 1,5 km), és a hamvasztásért is amott kellett fizetni, meg minden egyébért, beleértve az összes igazolás és bizonyítvány megszerzését. Vagyis a lelkészi hivatal és a túri temetkezési cég együtt igencsak vastagon kért a kézbe adott urna elhantolásáért. Na, ezt az utolsó sarcot sokallhatták, s nem akarták megfizetni, akik „hivatalosan” nem temettették el hozzátartozójuk urnáját.

A búcsúztatás végül tisztesen sikerült. Apám nyughelye amúgy nyolclépésnyire lehet Borsos Károly gimnáziumi igazgató sírjától. A közelség azonban – figyelmeztetett az öregem – nem jelent se megbékélést, se megbocsátást. És feledést sem.

Vissza a tetejére